Hírek

Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások november 25-i emléknapján felhívta a figyelmet: a több mint 700 ezer, Szovjetunióba hurcolt honfitársunkra emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. Feladatunk, hogy megadjuk a végtisztességet a kivégzett, meghurcolt, megtört, megkínzott, kitelepített, testileg és lelkileg megnyomorított honfitársainknak és nevet adjunk áldozatoknak. Hozzátette, a Szovjetunió munkatáboriba deportáltaknak nemcsak a munkaerejére volt szükség, hanem sorsukon keresztül a kommunista állam azokat is meg akarta félemlíteni, akik itthon maradtak. A megemlékezésen Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke, Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, valamint Bognár Zalán, a Gulag- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságának elnöke is beszédet mondott.

Álmomban sokszor még mindig a Szovjetunióban vagyok. Felriadok, azt álmodom, hogy közeledik a puskatus, jön felém az orosz őr, kisiklik a csille, és nem tudok menekülnie előle. Háromszáz év is kevés lenne a felejtéshez.

Zajácz Antalné Dankó Magdolna elhurcolt visszaemlékezésének tolmácsolásával kezdte november 25-i megemlékezését Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató igazgatója. A túlélő arról a pokolról írt, mely legalább 300 ezer honfitársunk életét követelte, miközben emberi mivoltuktól teljesen megfosztva, idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre embertelen, megalázó körülmények között végeztek kényszermunkát az utolsó leheletükig, hogy aztán – jobb esetben – jeltelen sírba temessék őket. Mindezt egy soha meg nem valósuló, hamis álomért – húzta alá Fekete Rajmund.

A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója felhívta a figyelmet, hogy a leheletfinom jelentésbeli különbségek ellenére, a GULAG, a GUPVI, és a málenkij robot nekünk, magyaroknak ugyanazt jelentette: rabszolgasorsot. Az orosz: malenkaja rabota, amelyet oly sokszor hallhattak a kényszermunkára összegyűjtött férfiak és nők, mint málenkij robot honosodott meg nálunk. Az emberek a mutogatásokból vélték érteni, hogy a „malenkaja” „kicsit” jelent, az pedig egyértelmű volt számukra, hogy az összefogottakkal kényszermunkát, vagyis robotot végeztetnek. Csak azt nem tudták még, hogy mindez hosszú évekig fog tartani, és hogy a „robotot” szovjet munkatáborokban kell teljesíteniük. 

A harcok során és azt követően a győztes csapatok legalább hétszáz, de az újabb kutatás szerint legalább egy millió magyar állampolgárt hurcoltak el.

Milyen érdekes, hogy minél többet foglalkozunk a magunk mögött hagyott huszadik századdal, annál több kérdésünk marad megválaszolatlanul.

– világított rá Fekete Rajmund. Pedig nincs alaposabban dokumentált korszaka az emberiség történetének, mint a huszadik század és lám: még a legjobban fájó emberáldozatok számánál is százezres eltéréssel találhatjuk szembe magunkat! A szenvedés karmestereinek ugyanis nem számított százezrek, sőt milliók élete sem. Egy emberé pedig pláne nem. Olyannyira nem, hogy a Szovjetunióba tartó szerelvényeken elhunytaknál még arra sem vették a fáradtságot, hogy regisztrálják őket, egyszerűen csak kihajították őket a vagonból.

Magyarország a második világháborúban nemcsak vesztes volt, de az új megszállók szabad prédaként tekintettek az országra. Az ókori mondás, „Vae victis! – Jajj, a legyőzötteknek!” igazságtartalma a második világháború után súlyosabb volt, mint valaha: a Vörös Hadsereg katonái elvittek mindent, ami mozdítható volt. Felkutatták az elrejtett élelmiszertartalékokat, vitték a bútorokat, kitépték és feltüzelték a kerítéseket, elkötötték az állatokat, egy egész generációnyi nőt becstelenítettek meg – emlékeztetett Fekete Rajmund. 

Hozzátette: elhurcolták a találomra összefogott munkaképes férfiakat és nőket, serdülőket, kamaszokat, hogy rabszolgamunkát végeztessenek velük a Szovjetunióban. A legabszurdabb transzportokat a bodrogközi Ónodon állították össze. Itt bevagoníroztak mindenkit, akinek a családneve „r” betűvel végződött, mondván Hitler nevének utolsó betűje is „r”. Így kerültek a „németként” elhurcoltak listájára olyan nevek viselői, mint Pásztor, Molnár, Bodnár, Csíger, Gyüker stb. Egyikük, Gavallér Imréné évtizedekkel később így emlékezett vissza: 

Nem voltunk mi ott emberek, csak géppótló, mozgó lények. Létszám, semmi több.

Mindezt nemcsak azért tették, mert a legyőzöttek munkaerejét kívánták kamatoztatni saját, háborúban elpusztított országuk helyreállításában. Nem volt mellékes céljuk az sem, hogy a megszállt ország lakosainak tudatába minél inkább bevésődjön önnön bűnösségük, és hogy félelmet keltsenek mindenkiben, ahogy azt Nyikolaj Krilenko is megfogalmazta: 

Nemcsak a bűnösöket kell kivégeznünk. Az ártatlanok kivégzése még nagyobb hatást fog gyakorolni a tömegekre.

Akik túlélték az utat, azoknak a munkatáborban jobb esetben napi 1 200 kalória tápanyagot biztosítottak. A minimális és egyoldalú táplálkozás, a mostoha életkörülmények és a túlfeszített, napi 10–14 órás munka következtében a foglyok állapota rohamosan romlott. A lágerekben tífusz és egyéb betegségek pusztítottak. A kínzások és a kivégzések a napi rutin részét képezték és az orosz tél sem volt kegyes azokhoz, akik éhezve, legyengülve, betegen érkeztek meg a több hetes vonatutat követően. 

Milyen kár, hogy nincs Szibériánk.

– panaszkodott Rákosi elvtárs, amikor elkezdték kidolgozni az internálótáborok rendszerét.

Akik viszont valahogy túlélték a megpróbáltatásokat, azok évtizedeken keresztül hallgatásra lettek kényszerítve. A szovjet táborrendszert megjártak történetei nagyrészt családi körben éltek tovább és „szájhagyomány” útján terjedtek. Az emberek tudtak a szovjet munkatáborokban dolgoztatottak szenvedéseiről, de senki nem beszélt, beszélhetett róla, mert szovjetellenes izgatásért azonnal letartóztatták volna, másrészt pedig azért, mert szenvedéstörténetük nem illett volna bele a szocialista rendszer önmagáról kialakított mézédes képébe.

A magyarokat közel 2 000 táborban szórták szét a szovjet lágerbirodalomban. Emlékezzünk és emlékeztessünk a kivégzett, meghurcolt, megtört, megkínzott, kitelepített, testileg és lelkileg megnyomorított honfitársainkra. Hogy meggyászoljuk azokat, akiktől a végtisztességet is megtagadták, akiknek a nevét szándékosan ki akarták törölni az emlékezetünkből. Akiket jeltelen sírba temettek. Emlékeznünk kell rájuk, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, hogy figyelmeztető jellé nemesedjen. Mert ha mi, az utódok nem igyekszünk számba venni a veszteségeinket, nem törekszünk minden erőnkkel arra, hogy nevet adjunk az elpusztultak millióinak, hogy sorsuk nemzeti közösségünk közös történetébe olvadva mindannyiunk okulására szolgáljon, akkor nem teljesítjük a kötelességünket.

– közölte Fekete Rajmund.

Kertész Imre Nobel-díjas írónk arra figyelmeztet bennünket, hogy 

A gyilkosság beismerése és a veszteség felmérése a kezdete minden nagyszabású életnek, a nemzetekének is.

Úgy gondolom, jó úton járunk – zárta megemlékezését Fekete Rajmund.