Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1920. szeptember 15-én született Temesváron (Temes vm.), római katolikus hitre áttért zsidó értelmiségi családban. Vegyészmérnök képzettségű édesapja vegyianyag-kereskedelemmel foglalkozott. (Anyai nagyapja Alexander Bernát [1850–1927] filozófus, az MTA tagja, édesapja első felesége Gyömrői Edit, pszichiáter, József Attila pszichoanalitikusa, apai unokatestvére pedig Rényi Alfréd [1921–1970] matematikus, akadémikus volt.) Szüleivel 1934-ig Németországban, Hamburgban élt. A nevezetes Lichtwark-Schuléban iskolatársa volt Helmut Schmidt, az NSZK későbbi kancellárja, akivel élete végéig személyes jó kapcsolatot ápolt.

Hitler hatalomra jutása után a család visszatelepült Magyarországra. Jobban tudott németül, mint magyarul, szülei ezért a Reichsdeutsche Schuléba íratták be, amelynek tanári kara nem rokonszenvezetett a nácizmussal. Itt érettségizett 1938-ban; a numerus clausus miatt nem tanulhatott tovább. A Hungária Hírlapnyomdában kezdett dolgozni betűszedő tanoncként, 1940-ben szerezte meg a segédlevelet. 1938-tól 1941-ig Kner Imre mellett Gyomán nyomdászatot is tanult. 1942-től munkaszolgálatos volt, 1944 októberében megszökött, szülővárosában bujkált. Kapcsolatba lépett a Román Kommunista Párt (RKP) helyi szervezetével, a háború után grafikusként segítette tevékenységüket.

1945 végén hazatért és belépett a Magyar Kommunista Pártba. (Párttagságát később 1940-től ismerték el.) 1948-ig a Szikra Könyvkiadó és Nyomda nyomdászgrafikusa volt.

A pártegyesítés után a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetősége (KV) központi apparátusában foglalkoztatták: műszaki munkatárs lett az Agitációs és Propaganda Osztályon. 1951-ben befejezte tanulmányait a kétéves Pártfőiskolán; 1954-ig az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának politikai munkatársa volt. 1954-ben kezdett újságíróként dolgozni: a központi pártlap, a Szabad Nép kulturális rovatát, majd a lap titkárságát vezette.

1956 után is a központi pártlapnál maradt, amelynek első száma, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) lapjaként, november 2-án jelent meg Népszabadság címmel. A főszerkesztő ekkor Haraszti Sándor volt, akit később Nagy Imre híveként hatévi börtönnel sújtottak.

A lap nehezen indult. Eleinte nem merték ráírni kiadóként az új párt, a felelős szerkesztő és a felelős kiadó nevét, a cikkek név nélkül vagy kezdőbetűkkel aláírva jelentek meg. (Déry Tibor visszaemlékezése szerint „az emberek ötpéldányonként megveszik a Népszabadságot, kitépik az utolsó oldalt, ahol a melbourne-i olimpia hírei vannak, majd a többit elégetik.”) November 7-én Fehér Lajost nevezték ki a lap irányítójává, akinek személye kezdetben kompromisszumnak tűnt az új hatalom hívei és ellenfelei között. November 17-ei számában a lap közölte Josip Broz Tito pulai beszédét, amelyben a jugoszláv vezető, bár kifejezte bizalmát Kádár János vezette új irányvonal iránt, élesen elítélte az október 23-ához vezető szovjet politikát és fegyveres beavatkozást. Rényi, akkor már főszerkesztő-helyettesként, nemcsak hogy leközöltette a beszédet, hanem üdvözlő kommentárt is íratott hozzá. A következő napokban megjelent a Tito-beszédet kommentáló Pravda-cikk, majd a jugoszlávok viszonválasza, a Népszabadság újabb kommentárja viszont már nem. Erre válaszul a lap újságíróinak egy csoportja, közöttük Rényi is, november 24-én levelet írt az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB). Ebben kifejtették, hogy a további munkát csak egy olyan szélesebb platformon tudják elképzelni, mint amelyet a letiltott cikk képviselt, s hogy „elérkezett az ideje, hogy világos jelét adjuk annak, hogy szakítunk a múlt hibáival, és bátran keressük a megegyezést társadalmunk különböző rétegeivel, szocializmust akaró áramlataival, azok képviselőivel”. Kádár szavai szerint „[Fehér] idevezetett egy delegációt, amely kijelentette, hogy ha a Pravdával polemizáló cikk nem jelenhet meg, nem dolgozhatnak tovább. […] A szerkesztőség magatartását […] egyszerűen csak árulásnak tudom minősíteni.”   

Az IKB Fehért azonnali hatállyal leváltotta, az újságírókat pedig – akik közben egy ellen-Népszabadság megjelentetését fontolgatták – arra kötelezték, hogy „jelentsék ki, hogy hajlandók a pártfegyelem alapján dolgozni. A lap politikai irányvonalát nem a szerkesztőségben, hanem a pártban határozzák meg.” Az újságírók végül beadták a derekukat, december 6-án megtették a kívánt nyilatkozatot Biszku Béla előtt. 1957-ben az emigrációt választó honfitársai ellen írt könyvet „Szabad földről” üzenik... Disszidáltakról, hazatérőkről címmel.

A határozott „útmutatás” viszont életre szóló lecke volt – Rényinek az elkövetkező 32 évre. Ennyi időt töltött posztján az „örökös” helyettes, miközben főszerkesztők, időnként szerkesztő bizottsági elnökök jöttek és mentek – ezt a tisztséget mindig valamely többé-kevésbé tekintélyes pártfunkcionárius mellett.

Bár a Kultúrpolitikai/Művelődéspolitikai Munkaközösségnek már 1971-től tagja volt, a „szürke eminenciás” csak 1980-ban lett tagja az MSZMP Központi Bizottságának. 1988 nyarán, a pártértekezlet után nyugdíjazták, ez alkalommal magas állami kitüntetéssel ismerték el szolgálatait.

1967-ben megszerezte az irodalomtudományok kandidátusa fokozatot. A Filmművészeti Tanácsnak 1963-tól egy negyedszázadon át volt az elnöke.

2002. október 16-án halt meg Budapesten. A Fiumei úti temető szóróparcellájában temették.

Életút, tisztségek:

1945-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1949–1951: A Pártfőiskola hallgatója.

1951–1954: Az MDP Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztályának politikai munkatársa.

1954 – 1956. október: A Szabad Nép kulturális rovatának, majd titkárságának vezetője.

1956. november – 1988. július 1. A Népszabadság főszerkesztő-helyettese.

1971. április 29. – 1988. július 14. Az MSZMP Központi Bizottsága (KB) mellett működő Kultúrpolitikai (1980. április 29-étől Művelődéspolitikai) Munkaközösség tagja.

1980. március 27. – 1988. május 22. Az MSZMP KB tagja.