Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1928. június 27-én született Erdőtelek községben (Heves vm.). Szülei tanítók voltak a Pest megyei Kakucs községben. Négyen voltak testvérek. A pedagóguscsalád feje a II. világháborúban orosz hadifogságba esett, és 1945 végén tért haza, méghozzá nagybetegen.

A ciszterci rend egri Szent Bernát Gimnáziumában érettségizett 1946-ban. Eredetileg nem is jogászi, hanem diplomáciai pályára készült, ezért a Közgazdasági Egyetemre, illetve a Külügyminisztérium diplomáciai tanfolyamára jelentkezett. Egy évvel később azonban a diplomáciai képzést megszüntették, ezért különbözeti vizsgával az Egri Katolikus Állam- és Jogtudományi Kar másodéves hallgatójaként folytatta tanulmányait. Csakhogy ekkor az Egri Jogakadémiát is bezárták, emiatt a Pázmány Péter Tudományegyetemen fejezte be az egyetemet, méghozzá honvédségi ösztöndíjjal. 1950-ben szerzett jogi diplomát.

A Budapesti Katonai Ügyészségen kezdett dolgozni hadbírójelölt alhadnagyi, később katonai ügyészi főhadnagyi rangban, 1953-ban a Katonai Főügyészség ügyésze lett. Két évvel később átkerült az Igazságügyi Minisztériumba, a Katonai Főosztályon volt főelőadó, majd kinevezték a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának ítélőbírájává. A forradalom idején, október 30-án tagja lett a Legfelsőbb Bíróság Forradalmi Bizottmányának. A statáriális bíráskodás bevezetése után, 1956 decemberében kilépett a bírói karból. (Hivatalosan 1957. január 11-én mentették fel hivatásos bírói tisztségéből.) „Alapvetően köztörvényes ügyekben dolgoztam. Másodfokon beosztott bíróként akadt néhány »politikai« jellegű ügy. De például halálos ítéletet egyik ügyben sem javasoltam, és ottlétem idején a tanácsunk sem hozott ilyet. »Politikai« ügyeket ugyan esetenként valóban tárgyaltunk. Így például tagja voltam annak a tanácsnak, amely rehabilitálta Király Béla tábornokot, és visszaadta katonai rangját. Egyébként – tudomásom szerint – koncepciós perben sohasem jártam el. Katonai bűncselekményekben ítélkeztem, de koncepciós perben soha” – emlékezett később ezekre az időkre.

Párhuzamosan minisztériumi-bírói pályájával, Szabó Imréhez, a kor egyik vezető jogtudósához került aspiránsként, mégpedig az akkortájt szinte ismeretlen jogszociológia témakörében. (Az egri jogakadémián Csizmadia Andornál szociológiát is tanult.) 1956 szeptemberében védte meg kandidátusi disszertációját.

1957-től tudományos pályáját folytatta. 1968-ig a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Jogtudományi Intézetében dolgozott kutatóként. 1960-ban jelent meg első jogszociológia témájú munkája. 1963-tól 1970-ig a pécsi jogi karon is oktatott vendégtanárként. 1963-ban Franciaországban járt ösztöndíjjal, 1965–66-ban pedig már abban a különleges kiváltságban részesült, hogy Ford-ösztöndíjasként két amerikai elitegyetemen, a Berkeley-n és a Columbián képezhette magát.  

1969-ben az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának igazgatója lett. (Visszaemlékezéseiben úgy írt erről, mintha Hegedüs Andrással együtt alapította volna a Szociológiai Kutatócsoportot, noha az 1963 óta létezett s Kulcsár Hegedüs leváltása után lett igazgató. Egy interjúban utóbb azt mondta, már csak munkajogi kompetenciák miatt sem lehetett része a rendszerkritikus értelmiségiek későbbi eltávolításában.) 1983-ig vezette az 1971-től intézeti rangú tudományos műhelyt.

1970-ben egyetemi tanári kinevezést kapott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, ahol az akkor alapított jogszociológiai tanszék vezetője lett.

1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagja, 1983-ban az MTA főtitkár-helyettesévé nevezték ki.

1983 és 1989 között a Magyar Szociológiai Társaság, 1987 és 1989 között az Erdei Ferenc Társaság elnökeként működött.

Politikai pályafutása az 1980-as évek elejétől formálódott. A Havasi Ferenc KB-titkár felügyelete alatt működő Konzultatív Testület tagjaként dolgozott a politikai reformon. Munkatársaival 1987-re készítették el az alkotmányos intézmények átalakításának tervezetét. Az 1987-től miniszterelnök Grósz Károly, a nevezetes 1988-as pártértekezletre készülve, Kulcsártól kért elemzést az alkotmányos és politikai reformokról. Ennek ismeretében a májusi konferenciát követően – amelyen Kádár Jánossal az élen az egész régi vezetést leváltották –, júniusban Grósz meghívta Kulcsárt a kormányába.

Posztját Németh Miklós miniszterelnöksége és kormánya idején is megtartja. Minisztersége alatt fogadták el az Alkotmány gyökeres módosítását (köznyelvileg ez az „új Alkotmány”) és jelentősebb alkotmányos törvényeket (a választási, az egyesülési és gyülekezési, valamint a társasági törvényt). Miniszterként megszüntette a halálos ítéletek végrehajtását, elrendelte az összes politikai per felülvizsgálatát, 1945-ig visszamenőleg. 1989 januárjában – elsők között az országban, felismerve az idők szavát – megszüntette a minisztérium pártszervezetét.

Egy utolsó interjújában azt mondta, hogy a többpártrendszer bevezetéséről hárman ültek le tárgyalni: ő, Németh Miklós, az új miniszterelnök és Tamás Gáspár Miklós, aki akkor került be képviselőként a parlamentbe. „Megbeszéltük: mindattól függetlenül, ami akkor a parlamentben elhangzott, a többpárti rendszer eszméjét föl fogjuk vetni valamilyen módon.”

1989-től 1990-ig a Hazafias Népfront (HNF) utolsó elnöke volt, annak köztársasági elnökjelöltje lett volna (az ún. „négyigenes népszavazás” azonban elvetette a köztársasági elnök közvetlen megválasztását). 1990-ben a HNF-ből alakult Hazafias Választási Koalíció jelöltjeként indult az első szabad országgyűlési képviselőválasztáson, mandátumot nem szerzett. Ugyanebben az évben kinevezték Magyarország ottawai nagykövetévé; 1994 elején visszahívták állomáshelyéről.

Hazatérve 1994-től 1998-ig az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatója volt. Előtte viszont 1994-ben megkereste őt Horn Gyula, hogy kormányába invitálja igazságügy-miniszternek. „Felvetette több volt Németh-kormánybeli miniszternek […] is ezt a lehetőséget. Ám ismereteim szerint az SZDSZ nem kívánt elfogadni, és akkorra már az MSZP pártbürokráciája is túl erős volt ahhoz, hogy külső szakembereket beengedjen a kormányba” – értelmezte ennek meghiúsulását.

1993-tól 1998-as nyugdíjba vonulásáig másodszor is az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának elnökévé választották, hivatalból tagja volt az MTA elnökségének is. 1994 és 1997 között elnöke volt a Magyar Politikatudományi Társaságnak és igazgatója az MTA Politikatudományi Intézetének.

2010. szeptember 4-én, 82 éves korában halt meg Budapesten.

Életút, tisztségek:

1950–1953: A Budapesti Katonai Ügyészség ügyésze.

1953–1955: A Katonai Főügyészség ügyésze.

1955 – 1956. december 11. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsának bírája.

1957–1968: A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

1963–1970: A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának vendégtanára.

1966: Az állam- és jogtudományok doktora.

1965–1966: Az USA-ban a Columbia és a Berkeley Egyetem ösztöndíjasa.

1969–1983: Az MTA Szociológiai Kutatócsoportja (1971-től Intézete) igazgatója.

1970. július 1. – 1997. december 31. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Jogszociológia Tanszékének (tanszékvezető) egyetemi tanára.

1973. május 11. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja.

1973. augusztus 16. – 1979. augusztus 7. Az MTA–Tudományos Minősítő Bizottság titkára.

1979–1983: Az MTA IX. (Gazdasági és Jogtudományi) Osztályának elnöke.

1982. május 7. Az MTA rendes tagja.

1983. január 1. – 1988. június 29. Az MTA főtitkárhelyettese.

1985. április 5. Megkapja az Állami Díjat.

1988. június 29. – 1990. május 23. Igazságügy-miniszter.

1988. augusztus 16. Megkapja a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje kitüntetést.  

1989. október 15. – 1990. március: A Hazafias Népfront (HNF) Országos Tanácsának elnöke.

1990. november 2. – 1994. január 17. Ottawai nagykövet.

1993–1999: Az MTA IX. (Gazdasági és Jogtudományi) Osztályának elnöke.

1994–1998: Az MTA Politikai Tudományok Intézete igazgatója, 1998-tól kutatóprofesszora.

1998: Megkapja a Széchenyi- és a Deák Ferenc-díjat.

2008. augusztus 20. Megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.