Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1932. július 5-én született Budapesten, a család harmadik gyermekeként. Hat fiútestvére volt. Édesapja Horn Géza szállítómunkás, bútormunkás, édesanyja Csörnyei Anna gyári munkásnő volt, mindketten baloldali érzelmű emberek. A Nagyicce és Sashalom közötti Barakknak nevezett telepen éltek, szegényes körülmények között. Édesapját 1944-ben a Gestapo elhurcolta és meggyilkolta – ennek okai és körülményei ismeretlenek. 1956 februárjában nősült, Király Anna statisztikust vette feleségül. Két gyermekük született: Anna (1956) és Gyula (1969).

Elemi iskolába Angyalföldön járt, de az ötödik osztály elvégzése után már dolgoznia kellett; 1946-ig feltehetőleg alkalmi munkákat vállalt. Ez évben a Siemens Műveknél műszerész ipari tanuló lett. 1948–49-ben befejezte az általános iskolát. 1949 őszén bekerült az Oleg Kosevoj Kollégiumba, ahol a következő év nyarán szakérettségi vizsgát tett. 1950 őszétől ösztöndíjasként a Szovjetunióban tanult tovább, 1954-ben a Rosztovi Közgazdasági és Pénzügyi Főiskolán szerzett diplomát. Hazatérése után a Pénzügyminisztérium főelőadójaként dolgozott 1959-ig. 1954-ben belépett az országot irányító Magyar Dolgozók Pártjába (MDP).

1956. október vége és november eleje között – állítása szerint – nemzetőr volt. Valószínűbb azonban, hogy a kimúlt állampárt által szervezett pártmilíciákhoz csatlakozott, amelyek feladata például a kerületi pártszékházak védelme volt.

A november 4-i második szovjet intervenció után belépett a megalakuló Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP), de fontosabb ennél, hogy a következő év júniusáig karhatalmistaként szolgált. Belépése körülményeiről a következőket mondta az MSZMP Központi Bizottságának (KB) 1989. február 10–11-i ülésén: „1956 novemberében, tehát 1956 novemberében hetedmagammal Czinege elvtársnál jártam, akkor ő volt a KB Adminisztratív Osztályának vezetője, ha jól emlékszem, megkért, hogy lépjünk be a karhatalomba, mint volt szovjet ösztöndíjasok.” 1970-ben kelt tiszti szolgálati adatlapja szerint is 1956. november 15-étől teljesített karhatalmi szolgálatot. 1991-ben megjelent önéletrajzi könyvében azonban már a következőket állítja: „December 12-én hetünket, pénzügyeseket – volt szovjet ösztöndíjasokat – behívattak a pártközpontba. [Az osztályvezető] felkért bennünket, hogy ideiglenes karhatalmi szolgálatot teljesítve vállaljunk néhány hónapot a [Hunyadi János Zászlóalj] Kerepesi úti laktanyájában. Feladatunk elsősorban az volt, hogy őrizzük a fontosabb objektumokat, a dunai hidakat, és segítsünk a felbomlott közbiztonság helyreállításában. Az igenlő válasz után az osztályvezető közölte, hogy december 15-én kell jelentkeznünk a laktanyában.” Ekkor már azzal próbálta igazolni a karhatalomba való belépését, hogy dokumentumfilmesként dolgozó bátyját a felkelők meggyilkolták – noha erről a kádári propaganda, amely pedig minden módon igyekezett igazolni az „ellenforradalmárok rémtetteit”, soha nem tett említést. Maga Horn soha nem titkolta, hogy „pufajkás” volt – „Karhatalmista voltam. Na és?”, mondta egyszer nyilvánosan 1990 után –, az időpont későbbre helyezése mégis sokatmondó. Amikor 1999-ben egy bírósági eljárás során a Nyugati pályaudvarnál 1956. december 6-án elkövetett vérengzéséről kérdezték, azt állította, akkor még nem volt a karhatalom tagja, s „egyszerű kommunistaként” vett részt a „vörös zászlós” tüntetésen. Az eljárás során Horn, miként később is, egyszerű „elírásnak”minősítette a novemberi dátumot. (Géza bátyja halálának körülményei egyébként máig tisztázatlanok, munkahelyén, a filmgyárban úgy tudták, hogy egy szovjet teherautó gázolta őt halálra. Az ő lánya egyébként Havas Szófia, a Magyar Szocialista Párt [MSZP] volt országgyűlési képviselője.)

Így vagy úgy, ekkori ténykedéséért 1957-ben megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet, az „ellenforradalom” leverésében fontos szerepet játszó személyeknek járó magas kitüntetést, s előmenetelére is jó hatással lehetett aktív szerepvállalása az új rendszer mellett.

1959-ben áthelyezték a Külügyminisztériumba, ahol először a szovjet főosztály munkatársa volt. 1961 tavaszán a keményvonalas kommunista országnak számító Bulgária fővárosába, Szófiába küldték, az ottani magyar nagykövetségen lett gazdaságpolitikai titkár. 1963-tól 1969-ig Belgrádban teljesített külügyi szolgálatot.

Hazatérése után beemelték az MSZMP központi apparátusába: a Külügyi Osztályra került politikai munkatársnak. 16 évig dolgozott az állampárt külpolitika-formáló műhelyében, kilenc évig volt osztályvezető-helyettese, két évig ő vezette az osztályt.  

1985-ben visszahelyezték a Külügyminisztériumba, államtitkár lett. Ekkoriban már határozottan kirajzolódott a magyar külgazdasági politika új iránya: az ország egyre drámaibbá váló eladósodása, továbbá a korábban megszokott szovjet hitelek elapadása következtében az ország már csak a nagy nemzetközi hitelezők (Nemzetközi Valutaalap, Világbank) segítségére számíthatott. A hitelezők mögött álló Egyesült Államok pontosan érzékelte, kiváló lehetőség kínálkozik a magyarországi diktatúra (további) fellazítására. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárrá választása, a „glasznoszty” és a „peresztrojka” meghirdetése, és párhuzamosan a Szovjetuniót gazdaságilag egyre jobban megterhelő reagani „csillagháborús terv” – mindez merőben új korszak kezdetét jelezte előre. Ebben az új világhelyzetben kellett lavíroznia a magyar pártvezetésnek és a külpolitikának.

Horn – 1989-től már ő volt a külügyi tárca irányítója – bizonyára igen korán felismerte, hogy új szelek fújnak. Ha megszűnik a szovjet birodalom közép- és kelet-európai hegemóniája, akkor nincs más választás, mint a korábban oly sokat kárhoztatott Nyugat. Horn kiváló ceremóniamesternek bizonyult ebben a folyamatban; ő maga visszaemlékezéseiben hovatovább a valóságos – ugyan nem kizárólagos – döntési pozícióban lévő Németh Miklós miniszterelnöknél nagyobb érdemeket tulajdonított önmagának a folyamatban.

Csak tényszerűen említjük a következőket. 1) Külügyminisztersége idején került sor a diplomáciai kapcsolatok felvételére Dél-Koreával, Izraellel, a Vatikánnal és a Dél-afrikai Köztársasággal. 2) 1989. június 27-én Alois Mock osztrák külügyminiszterrel együtt a televízió nyilvánossága előtt jelképesen átvágta az azt megelőző hónapokban ténylegesen már felszámolt műszaki határzár erre a célra meghagyott mintegy tízméteres maradványát. Ez az esemény vált később a vasfüggöny elbontásának látványos jelképévé. A „vasfüggöny” lebontásáról a kormány már korábban döntött, s az addigra már meg is történt. 3) Ő jelentette be nyilvánosan, hogy 1989. szeptember 11-től a magyar hatóságok átengedik a nyugati határon a Német Demokratikus Köztársaság azon állampolgárait, akiket Ausztria vízum nélkül hajlandó fogadni. A határnyitás jelentős mértékben járult hozzá a keletnémet rendszer bukásához és a későbbi német újraegyesítéshez. Az ügyről korábban Németh Miklós miniszterelnök és Helmut Kohl nyugatnémet kancellár már korábban döntött. 4) 1990. márciusában Moszkvában ő írta alá a szovjet csapatok kivonásáról szóló szerződést, de az érdemi döntés bizonyára már korábban megszületett a Kremlben, s arról Németh Miklós és Mihail Gorbacsov korábban már megállapodtak.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltoztatás korának magyar politikusai közül, beleértve a polgári ellenzék képviselőit is, elsőként vetette fel Magyarország lehetséges NATO-tagságának kérdését és az Európai Unióhoz való csatlakozás ügyét. Nagy vehemenciával érvelt a piacgazdaság kiépítése mellett – még a pártállam központi bizottsági ülésein. (Az is tény persze, hogy 1989. február 10-én ugyanezen fórum előtt azok mellett is kiállt – amint azt tette utóbb is –, akik a forradalom idején a szovjetek és kiszolgálóik oldalára álltak: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel” – mondta.)

Az ő és elvtársai részvétele garantálta a rendszerváltoztató folyamat békés jellegét, de cserébe azt a garanciát is megkapták, hogy a politikai változást ne kövesse számonkérés vagy „igazságtétel” – miként befolyásuk és a pártvagyon jelentős részének átmentését is. Az vitathatatlan, hogy ő volt ennek a folyamatnak az egyik főszereplője.

1989 októberében, az állampárt felbomlása után megalakult Magyar Szocialista Pártban hamar magához ragadta a vezetést: 1990 májusától, vetélytársait kiszorítva, már ő volt a párt elnöke. Ezt követően sikeresen átformálta pártját: természetesen elhagyta a „marxista” jelzőt, ugyanakkor ügyesen „néppártosította” azzal a formulával, hogy ha az egykori állampártnak nyolcszázezres tagsága volt, ez összességében két-hárommillió embert jelentett („Üzenjük nekik: semmi okuk arra, hogy szemlesütve járjanak, hogy megtagadják a múltjukat”). Ennél is fontosabb volt, hogy a párt jól profitált a rendszerváltoztatás utáni szükségszerű gazdasági megtorpanásból, sokak sorsának rosszabbra fordulásából. A pártnak 1992-re sikerült kitörnie a politikai karanténból, amikor csatlakoz(hat)ott az Antall-kormány ellen, „a demokrácia védelmében” szerveződött Demokratikus Chartához. Az MSZP-nek kapóra jött, hogy politikai jobboldal egyes megnyilvánulásai (Csurka István elhíresült tanulmánya, Göncz Árpád kifütyülése) elbizonytalanította a parlamenti ellenzék fő erejét alkotó liberális Szabad Demokraták Szövetségét, amely végül úgy döntött, a „szélsőjobb” veszélyesebb, mint a volt állampárt, és elkezdett balra mozdulni. 

Horn még az 1994-es választásokat előtt pár nappal történt autóbalesetéből is hasznot húzott. „A kezünket és a bordánkat összetörhetik, de a gerincünket nem” – mondta jellegzetes „vaskoronájában”. Az MSZP megnyerte az 1994. tavaszi választásokat, s bár a parlamenti többséghez nem lett volna rájuk szüksége, koalíciós partnerként bevette a kormányzásba a szabaddemokratákat. Horn Gyulát 1994. július 15-én az Országgyűlés miniszterelnökké választotta, noha a választások előtt a párt nem nevezett meg miniszterelnök-jelöltet. Horn gazdasági értelemben kettős játékot játszott: egyszerre akart kedvezni a (külföldi) nagytőkének és hazai közönségének; első pénzügyminiszterének nem is adott szabad kezet a gazdaság szanálására – azt majd csak utóda kapta meg („Bokros-csomag”). Az ellenzék élesen bírálta a csomagot azzal, hogy a magyar társadalomnak indokolatlanul súlyos árat kellett fizetnie a gazdasági korrekcióért.

Az MSZP–SZDSZ-koalíció állandósult belső vitái és a privatizációt körüllengő korrupciógyanú sokat rontott a Horn-kormány megítélésén. Az 1998-as választásokon, noha győzelmi reményekkel indultak, vereséget szenvedtek. Hornt mélyen érintette a kudarc, és az MSZP őszi kongresszusán távozott a pártelnöki tisztségből.  Ez után már nem töltött be választott posztot a pártban, bár különleges befolyását egészen súlyos betegségéig megőrizte. Az SZDSZ-szel szembeni, korábbról datálható fenntartásai megmaradtak.

Az 1956-os forradalom 50. évfordulóján nagy vihart kavart és Sólyom László köztársasági elnök nyílt bírálatát is kiváltotta a német Die Welt című folyóiratnak adott interjúja, amelyben védelmébe vette saját 1956-os szerepét, azt állítva, hogy a forradalom leverésében közreműködő karhatalmi egységek soraiban a „törvényes rendet” védte, a forradalom idején kiszabadult bűnözőkkel szemben (sic!). 2007. július 4-én erre az interjúra és Horn 1956-os szerepére hivatkozva Sólyom visszautasította Gyurcsány Ferenc kormányfő javaslatát, hogy 75. születésnapja alkalmából a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje polgári tagozatát adományozza Hornnak. „Nem kaphatja meg Horn Gyula ugyanazt a kitüntetést, amit Király Béla megkapott” – írta a kormányfőhöz intézett válaszlevelében a köztársasági elnök.

Horn Gyula 2007. szeptember 16-án kórházba került, ahol öntudatát vesztette. Ezután az Állami Egészségügyi Központban ápolták, a nyilvánosság kizárásával. Hosszú betegség után, 2013. június 19-én, életének 81. évében halt meg. Július 8-án temették el a Fiumei úti Sírkertben; a szertartáson részt vettek a harmadik Magyar Köztársaság korábbi államfői és miniszterelnökei, ott volt Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke és Hans-Dietrich Genscher korábbi nyugatnémet külügyminiszter.

Egykori lakóhelyén, a XIII. kerületi Újpesti rakpart 11. sz. házán emléktábla emlékezik róla. 2004-ben a XIII. kerület díszpolgára lett. Megkapta a Nemzetközi Károly-díjat (Aachen, 1990), a német Stresemann Társaság aranyérmét (1990), 2005-ben a német újraegyesítésben játszott szerepéért Szabadság-díjjal, a hidegháború lezárásában szerzett érdemeiért Bátorság-díjjal tüntették ki. Megkapta az ausztriai Nagy Arany Érdemrend a Szalaggal az Osztrák Köztársaság Szolgálatáért kitüntetést. 2013 októberében avatták föl bronz fejszobrát Marcaliban, az MSZP helyi irodájának falán. A marcali szobor pontos mása található az MSZP budapesti Jókai utcai székházának aulájában is. 2014-ben tanácskozótermet neveztek el róla az Európai Parlament brüsszeli székházában. 2014-ben egész alakos szobrot állítottak neki az angyalföldi Gyermek téren.

Életút , tisztségek:

1946–1949: Műszerésztanuló.

1949–1950: Az Oleg Kosevoj Kollégiumban tanul.

1950. nyár: Szakérettségi vizsgát tesz.

1950. szeptember – 1954: A Rosztovi Közgazdasági és Pénzügyi Főiskola (Szovjetunió) hallgatója.

1954-től a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), 1989. októbertől a Magyar Szocialista Párt (MSZP) tagja.

1954–1959: A Pénzügyminisztérium főelőadója.

1956. november 15. / december 15. – 1957. június: A karhatalomban teljesít szolgálatot.

1959. július – 1961. március 1. A Külügyminisztérium önálló szovjet osztályának munkatársa.

1961. március 1. – 1963: A szófiai magyar nagykövetség III. osztályú gazdaságpolitikai titkára.

1963 – 1969. április: Belgrádban diplomata. (1965–1968-ban nagykövetségi titkár, 1968-ban I. osztályú nagykövetségi titkár, 1969-ben nagykövetségi tanácsos.)

1969. május – 1974. május: Az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Külügyi Osztályának munkatársa.

1970: Elvégezi az MSZMP KB Politikai Főiskoláját.

1974. május – 1983. július 6. Az MSZMP KB Külügyi Osztályának osztályvezető-helyettese.

1977: A közgazdaságtudomány kandidátusa.

1983. július 6. – 1985. március 28. Az MSZMP KB Külügyi Osztályának vezetője.

1985. március 28. – 1989. október 7. Az MSZMP KB tagja.

1985. március 29. – 1989. május 9. Külügyminisztériumi államtitkár.

1989. május 10. – 1990. május 23. Külügyminiszter.

1989. június 24. – 1989. október 7. Az MSZMP KB Politikai Intéző Bizottságának tagja.

1990. május 27. – 1998. szeptember 5. Az MSZP elnöke.

1990. május 23. – 1993. január 25. Az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke.

1994. június 15. – 1998. július 6. Miniszterelnök.