Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1910. december 24-én született Makón, Csongrád vármegye székvárosában. Zsellérsorból kiemelkedett apja a helyi kisparaszti hagymatermelők feltörekvő társadalmába tartozott. Középiskoláit Makón végezte. A gimnázium elvégzése után a szegedi egyetem jogi karán folytatott tanulmányokat. Egyetemi hallgatóként szerepet vállalt a Bethlen Gábor Társaságban és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában, kapcsolatba került a marxista eszmék ismerőivel is. Hetedik gimnazista korától minden nyáron az országot járta; 1930-ban Ausztriába is eljutott. 1931-ben jelent meg első tanulmánya a Századunk című folyóiratban.

Az egyetem elvégzése után, 1935-ben a Makó és Vidéke Hagymakertészek Szövetkezete és Egyesülete alkalmazta, majd kétéves nyugati tanulmányútra küldte. Ausztriában, Svájcban, Németországban és Hollandiában tanulmányozta a fejlett szövetkezeti mozgalmakat. Ekkoriban ismerte meg Lenin írásait; a bolsevik vezetőben a marxizmus „klasszikus dogmáival” szakító parasztforradalmárt látta. Hazatérése után beválasztották a Makó és Vidéke Hagymakertészeinek Termelő és Értékesítő Szövetkezete igazgatóságába.

Ekkor már a népi írók egyik markáns egyéniségeként tartották számon, rendszeresen írt a mozgalom Válasz című lapjába. A ’30-as évek végétől bontakozott ki tudományos, közírói és publicisztikai tevékenysége. 1937-ben a Magyarország felfedezése című sorozatban jelent meg évtizedes falukutató munkájának első eredménye, a Futóhomok, amelyet gyors egymásutánban követtek a többiek. Az évtizedfordulón születtek az életműve gerincét alkotó legjelentősebb szociográfiai-szociológiai munkái. A magyar társadalomról általa adott leírást, főként a később is sokat emlegetett „kettős társadalom” elméletét ma is vitatják, műveiről és pályájáról – máig – monográfiák sora született.

Ekkoriban került be az országos politikába is; ez lett második, majd 1945 után legfontosabb tevékenységi területe. 1937 tavaszán egyik kezdeményezője volt a Márciusi Front létrehozásának. 1938 tavaszán Illyés Gyula, Kovács Imre, Féja Géza, Veres Péter és Erdei írta alá a Márciusi Front programnyilatkozatát.

1939-re a Márciusi Front szervezete szétszóródott, egykori szervezői ezért alapították meg (éppen Makón) a Nemzeti Parasztpártot (NPP). Az alapításban Kovács Imre mellett Erdei játszotta a legfontosabb szerepet; a tizenöt tagú végrehajtó bizottságba is beválasztották, és tagja lett a Szabad Szó című lap szerkesztőbizottságának is. A háborúellenes megmozdulásokon kívül támogatta a Györffy Kollégium baloldali akcióit.

Az 1943-ban rendezett (balaton)szárszói konferencián Erdei tartotta az egyik bevezető  előadást. Azt fejtegette, hogy az országot súlyos társadalmi válságából csak a tudományos szocializmus elmélete, a munkásosztály politikai programja vezetheti ki. Arra a következtetésre jutott, hogy sem a polgári termelési rendszer, sem önmagában a földbirtokreform nem képes megoldani az ország – és főként a parasztság – alapvető gazdasági bajait. Szárszó után már a szocialista átalakulás programját népszerűsítette. A marxizmus hívének mutatkozó politikus diadalmaskodott a szaktudós felett. Az évek során egyre nyilvánvalóbb lett a tudományos igény és a vállalt politikusi szerep összeférhetetlensége.

1944 októberében a fronton át Szegedre jutott, ahol részt vett az Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megalakításában és az Ideiglenes Nemzeti Kormány előkészítésében. Egyik szerkesztője lett a kommunisták, a kisgazdák és a parasztpárt közös napilapjának, a Délmagyarországnak. Decemberben tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés előkészítő bizottságának, majd Makó városát képviselte az újonnan összehívott (ám nem közvetlenül) választott parlamentben.

Ekkor, 1944 végén formálisan is elszánta magát a „nagy fordulatra”: titokban belépett a Magyar Kommunista Pártba (MKP), s ezzel azt is vállalta, hogy nem pusztán saját személyét, hanem pártját is a kommunista hatalmi politika szolgálatába állítja. Természetesen, hasonlóan kora más baloldali parasztpolitikusaihoz, bizonyára azért csatlakozott a kommunistákhoz, mert (akkor már) bennük látta a megfelelő hatalmi-politikai garanciát a parasztság „ezeréves álma”, vagyis a földhöz jutás megvalósítására (és csak ezt akarta látni a kommunistákban). Ekkor valóban hitt a szövetkezeti eszmében – aztán az ’50-es években majd – akkor már miniszterként – az erőszakos téesz-szervezésekhez és a parasztság elleni más erőszakos akciókhoz asszisztálhatott ...

Ezt az irányvonalat képviselte (eredeti) pártjának vezetőségén belül is; ő lett a „balszárny” elismert vezetője. Kovács Imre 1947. évi kiszorítása után lényegében ő formálta a parasztpárt politikáját – a hajót pedig erősen bal felé kormányozta. Az NPP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1944 decemberétől, politikai bizottságának 1946 márciusától, végrehajtó bizottságának 1947 februárjától tagja volt. 1946 tavaszán lett a párt országos alelnöke, 1947 februárjától pedig főtitkára. A koalíciós időkben az MKP számára cseppet sem volt közömbös a parasztpártiak politikai iránya: veszélyes lehetőségként ott lebegett az „agrárnépfront” (értsd: a kisgazdák és a parasztpártiak egységes fellépése). Ezért 1944 és 1948 között mindvégig az volt az érdekük, hogy parasztpártnak „kriptokommunista” vezetése legyen.

Erdei kezdettől lelkes híve volt a népfronteszmének: 1947-től az Országos Nemzeti Bizottság tagjaként, 1949-től a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának alelnökeként is szerepelt a közéletben. 1945 novemberétől Somogy, 1947 augusztusától Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, 1953 májusától élete végéig Bács-Kiskun megye országgyűlési képviselője volt.

Az 1944 decemberében megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormányban – amelynek tagjairól előzetesen Moszkvában állapodtak meg – a kulcsfontosságú belügyi tárcát kapta. (A földművelésügyi miniszter viszont a kommunista Nagy Imre lett – ez már része volt az ekkor kezdődött színjátéknak, amely a kommunisták hatalmi törekvéseinek elleplezését szolgálta.) Az MKP ebben az egy évben a belügyi és a rendőri apparátus minden kulcspozícióját megszerezte, és ez a későbbi történések (közelebbről: a totális diktatúra kiépítése) fényében döntő fontosságú folyamat volt. Erdei miniszterként támogatta a magyarországi németek erőszakos kitelepítését, amely a kommunista diktatúra erőszakos kiépítésének fontos előzménye volt.

Ezt követően három évig nem kapott kormányzati szerepet, a Parasztpárt (egyik) vezetőjeként volt jelen az országos politikában. Tudományos teljesítményét – politikai szerepe miatt is – 1948 tavaszán Kossuth-díjjal honorálták, ősszel pedig a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választották.

1948 szeptemberében államminiszterként bevették a kisgazda Dinnyés Lajos kormányába, amely decemberig volt hivatalban. Ekkor (a korábban szintén kisgazda) Dobi István alakított kormányt – persze névleg, hiszen június óta a két munkáspárt egyesítésével létrehozott Magyar Dolgozók Pártja (MDP) birtokolta a tényleges és teljes hatalmat. A kulcstárcák élén kommunisták álltak, maga Rákosi Mátyás államminiszter és a miniszterelnök helyettese volt. Fél év elteltével Erdei megkapta a földművelésügyi tárcát. Ez a történelem ördögi fintora volt: 1945 előtt írott munkáiban Erdei mondhatni abszolutizálta a (főként alföldi) magyar mezővárosok parasztpolgári fejlődését, és ezt a magyar polgári fejlődés szinte kizárólagos lehetőségeként ábrázolta. Most miniszteri pozícióból asszisztált az idealizált „parasztságpolgárság” nagy részének kulákká minősítéséhez és tömeges üldözéséhez, az erőszakos kollektivizálás végrehajtásához. Minisztériumát a kormány vezetését Dobi Istvántól 1952 augusztusában átvevő és egyben az MDP főtitkáraként is működő Rákosi Mátyás alatt is megtartotta. Az 1953 júliusáig tartó időszak a kommunista diktatúra kiteljesedése volt Magyarországon, amelyet Erdei kormánytagként szolgált végig.

1953-ban rokonszenvezett az „új szakasz” gazdaságpolitikájával, támogatta Nagy Imre törekvéseit. Az 1953. július elején megalakult kormányban másfél évig igazságügy-miniszterként tevékenykedett. Megbízásának különös jelentőséget adott a rehabilitációk megindítása, amely igencsak felemásra sikeredett, hiszen a „törvénytelenségek” kivizsgálása csak a kommunista párt vezetői ellen korábban folytatott tisztogatásra irányult, a magyar társadalom egészét ért terrorra nem. 1954. október végén, saját kérésére, ismét átvette a földművelésügyi tárca vezetését. Tárcája élén a Nagy Imre leváltása utáni „visszarendeződés” alatt – amikor a miniszterelnök Hegedüs András, a pártelnök Gerő Ernő volt – is meghagyták, 1955 őszétől pedig egy évig a Minisztertanács elnökhelyettese volt. Ebben a tisztségében érte 1956 októbere.

Október 23-án este az Országház épületénél, ahol nagyjából kétszázezer tüntető gyűlt össze, Erdei szólni kívánt a tömeghez, de szavait elnyomta a tömeg zúgása. Utána lépett az épület erkélyére Nagy Imre, és elmondta csalódást keltő beszédét. A tömeg szétoszlott, a tüntetők egy része a Rádióhoz ment, másik része pedig a Dózsa György úti Sztálin-szoborhoz – kitört a forradalom.     

Erdei Nagy Imre kormányában október 31-éig megőrizte korábbi – miniszterelnök-helyettességgel egyenlő – pozícióját. Október 30-a délutánján tagja lett az ekkor megalakult „szűkebb kabinetnek” is, amely már koalíciós alapokon állt. A október utolsó napján (újra) átalakult kormányban azonban már nem kapott helyet. Ezekben a napokban a Nemzeti Parasztpárt újjáalakításán munkálkodott, bejelentette az „ideiglenes szervezőbizottság” létrejöttét. Azonban a parasztpártiak szervezkedése egy másik szálon (Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Veres Péter és B. Farkas Ferenc révén) is megindult, s az utóbbiak némi meglepetéssel fogadták, hogy éppen az a politikus lép fel nyilvánosan ebben az ügyben, aki 1948–49-ben kulcsszerepet játszott a párt tönkretételében. A Petőfi Párt néven bemutatkozó parasztpárt vezetése ezért elutasította az Erdeivel való együttműködést.

November 2-án Nagy Imre miniszterelnök Erdeit kinevezte a szovjet hadsereg kivonásának részleteiről tárgyaló magyar delegáció vezetőjévé. Egy nappal később, a késő esti órákban, a tököli szovjet katonai bázison – ahol a kivonulásról folytatott, csalétekül szolgáló tárgyalások folytak – Ivan Szerov hadseregtábornok, a KGB vezetője a küldöttség többi tagjával (köztük Maléter Pál honvédelmi miniszterrel és a vezérkari főnökkel) együtt letartóztatta. Egy hónapig tartott kihallgatása és fogva tartása. A tárgyalódelegáció tagjai közül egyedüliként ekkor szabadon engedték.

1957 januárjától elkezdődött Erdei Ferenc életének harmadik szakasza. 1957 első napján kinevezték az MTA Mezőgazdasági Üzemtani Intézete (1962-től Agrárgazdasági Kutatóintézet) igazgatójává. 1957 decemberében az MTA főtitkára lett. (A tudományos testület, amelynek Erdei még a forradalom évében lett rendes tagja, ekkor még maga választotta a napi ügyek vitelére a főtitkárt.) Hét éven keresztül állt az Akadémia élén. 1964-től 1970-ig főtitkári minőségben került a Hazafias Népfront élére, miközben az Akadémia egyik alelnöki posztját is betöltötte. Halála előtt egy évvel, 1970-ben ismét az MTA főtitkára lett (ekkor már, az új akadémiai törvénynek megfelelően, a kormány nevezte ki erre a tisztségre).

A ’60-as években szerepet vállalt a gazdasági reform előkészítésében, főként az 1967-es szövetkezeti törvény előmunkálataiban. Ekkor írt agrárgazdasági-szociológiai tanulmányaiban a téesz–háztáji kapcsolat tisztázása, az egyéni és csoportérdekek összehangolásának lehetősége, a mezőgazdasági üzemszervezés gyakorlata és az egyéni érdekeltséget teremtő ösztönzési rendszer kidolgozása foglalkoztatta. Az 1968-as új gazdasági mechanizmusra készülő Kádár-rendszer számított szolgálataira. Az évtized során tagja volt az Elnöki Tanácsnak, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának, a Minisztertanács Tudománypolitikai Bizottságának, elnöke az Országos Szövetkezeti Tanácsnak.

1951-től haláláig a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke volt.

Budapesten halt meg 1971. május 11-én, 61 éves korában. Makón helyezték örök nyugalomra.

 

Életút, tisztségek:

1929–1934: A szegedi Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója.

1937. március 15. A Márciusi Front kiáltványának egyik aláírója.

1939. augusztus: A Nemzeti Parasztpárt (NPP) egyik alapítója, a végrehajtó bizottság tagja.

1944. november 19. Szegeden a Délmagyarország című napilap egyik szerkesztője.

1944. december – 1946. március: Az NPP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.

1944. december 21. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője.

1944. december 21. – 1945. november 15. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere.

1945. november 4. – 1971. május 11. Országgyűlési képviselő.

1946. március 13. – 1947. május 4. Az NPP alelnöke.

1947. május 4. – 1949. március: Az NPP főtitkára.

1948. március 15. Megkapja a Kossuth-díj II. fokozatát.

1948. szeptember 9. – 1948. december 10. Államminiszter (Dinnyés Lajos kormányában).

1948. december 10. – 1949. június 11. Államminiszter (Dobi István kormányában).

1948: A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja.

1949. március 15.  – 1954. október 24. A Magyar Függetlenségi Népfront alelnöke.

1949. június 11. – 1953. július 4. Földművelésügyi miniszter (Dobi István, majd Rákosi Mátyás kormányában).

1949 – 1952: A Népgazdasági Tanács tagja.

1951 – 1971. május 1. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke.

1953. július 4. – 1954. október 30. Igazságügy-miniszter (Nagy Imre első kormányában).

1954. október 24. – 1960. május 28. A Hazafias Népfront (HNF) Országos Tanácsa Elnökségének tagja.

1954. október 30. – 1955. november 15. Földművelésügyi miniszter (Nagy Imre, majd Hegedüs András kormányában).

1955. november 15. – 1956. október 31. A Minisztertanács elnökhelyettese (Hegedüs András, majd Nagy Imre kormányában).

1956: Az MTA rendes tagja.

1957. január 1-től: Az MTA Mezőgazdasági Üzemtani Intézet (1962-től Agrárgazdasági Kutató Intézet) igazgatója.

1957. december 20. – 1964. április 24. Az MTA főtitkára.

1962. március 15. Másodszor is megkapja a Kossuth-díj II. fokozatát.

1964. március 20. – 1970. február: A HNF főtitkára.

1964. április 24. – 1970. február 5. Az MTA alelnöke.

1965. november 15. – 1971. május 11. Az Elnöki Tanács tagja.

1970. február 12. – 1971. május 11. Az MTA főtitkára. 

Főbb művei: Futóhomok. A Duna-Tiszaköz földje és népe (1937); Parasztok (1938); Magyar város (1939); Magyar falu (1940); A magyar paraszttársadalom (1941); Magyar tanyák (1942); A magyar társadalom (1943); Szövetkezetek (1945); Mezőgazdaság és szövetkezet (1959); Város és vidéke (1971).