1954. február 1.
Politikai Bizottság
Szabó B: Új szakasz... 112.p:
"Lényeges, eddig nem eléggé méltányolt s talán nem is eléggé elemzett esemény volt, hogy a Politikai Bizottság 1954 februárjában napirendre tűzte a párt irodalompolitikájának vizsgálatát, ami az egész kulturális politikára kihatott."
Sorshelyzetek, 97.p. Horváth Márton:
"Hibáztattam magam, hogy ennyira alárendeltem magam a helytelen politikának és bekövetkezett egy komoly fordulat mind a Szabad Nép, mind az agitációs és propaganda osztály munkájában. 1953 őszén egy szerző nélküli szerkesztőségi cikket javasoltam az írók helyzetéről és magatartásáról. Olyasféle címe volt, hogy nagyobb szabadság, nagyobb felelősség. A Politikai Bizottság elolvasta (én akkor még nem voltam a Politikai Bizottság tagja), és megtárgyalták. Meghívták Révait, és Révai meghívott néhány embert a Szabad Néptől, akik még a szektás vonalon támogatták őt. Ott volt Gimes Miklós, Méray Tibor, Fekete Sándor, akik Révai álláspontját támasztották alá, és élesen a cikk ellen voltak. Visszavontam javaslatomat... " 1954 február
Sorshelyzetek, 165.p. Rényi Péter:
"1953 őszén a Politikai Bizottság az irodalom helyzetéről tárgyalt. Egy általam, Horváth Márton megbízásából kidolgozott dokumentumról folyt a vita. Az előterjesztés az irodalmi élet bizonyos normalizálására tett javaslatot, a durva, parancsolgató és gyanúsító szellem enyhítésére. Erre az ülésre meghívták az akkori Szabad Nép több szerkesztőjét is. Meg kell mondanom, ők képviselték a legbalosabb álláspontot. Az külön komédiája (vagy tragédiája?) ennek az időszaknak, hogy ezt az előterjesztést akkor nem fogadták el, mert Nagy Imrének náthája volt, és nem tudott eljönni az ülésre." 1954 február
Aczél-Méray, 186-187.pp.
"A Politikai Pizottság az Akadémia utcában ülésezett, az első emeleten, Rákosi szobájától balkézfele.
A meghívottak litáját az illetékes osztály előre leadta a kapuban álló gépfegyveres államvédelmi őrnek, akinek már csak a párttagsági könyvet kellett felmutatni: udvariasan ellenőrizte, majd kipipálta a nevet, megkérdezte, 'nincs-e az elvtársnál fegyver', aztán beengedte az illetőt a kapun. Néhány lépcsőfok után üvegajtó: itt két államvédelmi katona állt, de ezek már nem ellenőriztek semmit, csak azt kérdezték meg: 'Kit keres az elvtárs?', aztán ugyancsak udvariasan, megadták az emeletet és az irányt.
Az épület, amely valaha a Magyar Élet Pártja központja volt, leginkább templomra emlékeztette a látogatót. Hűvösség és nagy csend, tiszta, majdnem tömjénszagú levegő, néha-néha egy-egy némán elsuhanó titkár vagy titkárnő, visszhangzó folyosók, áhitat. Aránylag kicsiny, háromemeletes ház volt ez; a központi pártapparátus épületei, amelyek az évek során óriási háztömbökké növekedtek, merőben különböztek tőle: ottr mégiscsak plebejusabb nyüzsgés volt, hangosabb beszéd, a földszinti ebédlőkből szétáradó ételszag, de itt, mintha minden levetette volna hétköznapiságát és közönségességét, még a tárgyak is, az ételek is, sőt az is, ami az ételekből lesz végső soron.
A meghívott vendég a süppedő piros szőnyegeken felment az első emeletre, s egy kisebb szobában kötött ki. A politikai bizottság ekkor már ülésezett, az előző napirendi pontot tárgyalta, s a vendégnek meg kellett várnia, amíg sorra kerül. A kis szobácska asztalán tálcákon sonkás, sajtos és lazacos szendvicsek kínálkoztak vidám Jonathán-almákkal s az elmaradhatatlan ásványvizes üvegekkel vegyest. Aki megéhezett, ehetett belőlük. De a legtöbb meghívott sokkalta idegesebb volt annál, semhogy egy falat is lecsúszott volna a torkán. Inkább gondolatait próbálta még egyszer rendezni; mit is fog mondani, ha az 'elvtársak' színe elé kerül.
A napirenden egy 19 nagyoldalas előterjesztés szerepelt: 'Irodalmunk helyzete és feladatai'. 1954. február 1. Aláírója Horváth Márton, a központi vezetőség agitációs és propaganda osztályának főnöke volt.
[Az előterjesztésben a Farkas mellé felsorakozó Horváth Márton és Darvas József bírálták a hatalomból kikerült Révait. lásd: 191-193.pp.]
[Ugyanott, 193-195.pp.] Jó órás várakozás után végül is sorra került ez a napirendi pont is. Ilyenkor szokás volt alapos vizsgálat alá venni az előző napirendi pont tárgyalásáról távozó meghívottak arcát. Arról többnyire le lehetett olvasni, milyen hangulatban vannak odabent az 'elvtársak'. Ipari szakemberek jöttek ki az írók előtt, s eléggé megnyúlt orral vonultak el, úgy látszik, baj lehet a tervek teljesítése körül. Az elvtársak rosszkedvűek lehettek. Az írók szíve elszorult.
De fogadtatásuk szivélyes volt. A nem túlságosan nagy teremben négyzet alakban összerakott, zöld posztóval fedett asztalak körül ültek, legközépen Rákosi Mátyás, mellette balra Gerő Ernő, jobbra egy szék üresen, aztán még tovább jobbra, de már a hajlat után: Farkas Mihály, s tovább, mindkét irányban a többiek, a kisebb rangúak. A meghívottak a négyzet negyedik, szabad oldalán foglaltak helyet, szemben Rákosival. Gondos kezek már előre papírt és ceruzát készítettek oda, az esetleges jegyzeteléshez, s minden szék előtt ott volt az immár hagyományos kis ásványvizes üveg.
Rákosi Mátyás felolvasta a meghívottak névsorát, megállapította, hogy mindenki jelen van, aztán üdvözölte az író elvtársakat. Egy bejelentése van - mondotta -, Nagy Imre elvtárs elnézést kér, de halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tud résztvenni a megbeszélésen.
Horváth Márton kapott elsőnek szót. Röviden 'megtámogatta' saját jelentését, elmondta, mi tette indokolttá, sőt elengedhetetlenné, hogy a párt állást foglaljon a szőnyegen lévő kérdésekben.
Az ilyen tárgyalások mechanizmusa mindig az volt, hogy először a meghívottak kaptak szót. El kellett mondaniuk, amit gondolnak, anélkül, hogy tudnák a 'nagy titkot': mit gondolnak ug yanerről az 'elvtársak', azaz a párt. Az 'istenek tanácsa' többnyire szemrebbenés nélkül hallgatta a felszólalásokat, s a megidézett halandók általában hiába igyekeztek egy mosolyból, vagy fejbólintásból némi támpontot nyerni a vita kimenetelét illetően. A tanács mosolytalan testület volt.
A meghívott kommunista írók most éppúgy két csoportra oszlottak, mint már a megelőző hetekben, a Kuczka-vers, a falusi helyzet, a valóság helyes ábrázolása körüli viták során.
A 'jobboldal', amelyet ezen az ülésen elsősorban Kónya Lajos költő, az írószövetség főtitkára és a szimatolva helyzekedő Király István kritikus, a Csillag című folyóirat szerkesztője képviselt, megelégedett azzal, hogy támogassa a Horváth -féle jelentést. Elmondták, hogy az új helyzetben megélénkült az irodalom, az írók bátrabbak, szabadabban írnak, úgy érzik, hogy a versek, novellák művészi értéke is nő azzal, hogy a teljesebb valóságot tárják fel, s meggyőződésük, hogy ezzel nem gátolják, hanem segítik a párt munkáját.
A 'balszárny' - a moszkovita Illés Béla; az írószövetség párttitkára; Méray Tibor; a Szabad Nép irodalmi rovatvezetője: Fekete Sándor - sokkal hevesebb és ingerültebb volt. Elsősorban a 'pártféltés' beszélt belőlük: a kommunista írók soraiban a kispolgári ingadozás kapott lábra - mondották -, egyesek megijedtek a nehézségek és a bajok láttán, s jóformán mindaz, amit a 'jobboldal' eredménynek, a valóság hiteles ábrázolásának tüntet fel, nem egyéb szűklátókörű siránkozásnál, az igazság meghamisításánál, gyáva sápítozásnál. A helyzetért azonban - tették hozzá - nem csupán a megingott írók a felelősek; felelős a párt jelenlegi irodalompolitikai irányítása is, elsősorban az előterjesztés szerkesztője, Horváth Márton, mert gyengeségével, kapkodásával, ingadozásával nemhogy megfékezte volna, de inkább bátorította a lábrakapó zavaros és káros irányzatokat.
Abban, hogy ennyire élesek voltak, a 'balszárny' felszólalóit a politikai szektarianizmus mellett egy morális, emberi meggondolás is vezette. Nem volt más ez, mint a Révaihoz való hűség, s vele egybefonva a Farkassal, Horváthtalé és Darvassal szembeni ellenszenv. Ezek a 'baloldaliak' alig titkolt undorral figyelték, hogyan patakzanak a liberális, megértő szólamok annak a Farkas Mihálynak a szájából, aki pár hónappal ezelőtt még durvaságáról és embertelenségéről - a 'baloldali' íróknál sokkalta nagyobb embertelenségéről - volt közismert. S nem kevésbé találták ízléstelennek azt is, hogy Horváth és Darvas, akik a hatalmon lévő Révainak nem tudtak hogyan gazsulálni, most a fogatlan oroszlánba törlik a csizmájukat s aztán rá is lépnek, hogy így magasabbnak látsszanak. Addig még ők is hajlandók voltak elmenni, hogy Révai módszereiben elismerjék a hibákat, elvégre a 'bolond gróf' hisztériás kitöréseiért, ordítozásaiért ők sem rajongtak; de a lényeget illetően nem mentek bele a kompromisszumba. 'Ezerszer inkább Révai ' - gondolták - 'mint Farkas , ez a felfújt hólyag, aki húsz könyvet nem olvasott életében, s Horváth meg Darvas, ezek a gyáva karrieristák, akik úgy hajladoznak, ahogyan a szél fúj.' Az ő szemükben az új irányzat ellen éppen elegendő érv volt az is, hogy kik képviselték.
A helyzet tehát teljesen nyílt volt. Vajon melyik csoport fog igazat kapni: a 'jobb-' vagy a 'baloldal'?
Az istenek közül először Farkas Mihály szólalt fel. Nagyon mértéktartóan, nagyon körültekintően fogalmazott; igen - mondotta -, a javaslatnak vannak még bizonyos fogyatékosságai, ezt meg azt a részt pontosabban, alaposabban kell kifejteni, - de alapjában és félreérthetetlenül a Horváth -féle tézisek mellett állt.
Bata István altábornagy, az új honvédelmi miniszter volt a következő. Jóformán senki sem értette, miről beszél, üres frázisokat pötyögtetett el, dadogva, befejezetlen mondatokkal, alanyok és állítmányok nélkül arról, hogy az irodalom ilyen szép és fontos dolog. Ez az apró termetű, ijedt emberke villamoskalauzból lett generálissá; s az írók - jobb- és baloldaliak egyaránt - meghökkenten gondoltak arra, hogy - rangjánál fogva - egy egész nemzet hadserege van erre a figurára bízva, akira ők még egy villamoskocsit sem mernének teljes felelősséggel rábízni.
Gerő Ernő következett. A 'feszített ötéves tervek' készítője, a 'vas és acél országának' megálmodója, akit Moszkvában a gazdasági élet irányítása alól felmentettek, s most a belügyminiszteri posztot töltötte be a kormányban. Pattogó, rövid mondatokban beszélt.
Nem tartott sokáig, amíg kiderült; a Horváth -féle tervezet ellen szólal fel. Kétségtelen - mondotta -, hogy Horváthék sokat dolgoztak a téziseken és nem egy használható részlet van bennük. De alapjában véve az egész még nyers, csiszolatlan, nem eléggé átgondolt, elhamarkodott. Nem rejtette véka alá azt sem, miért ezt a véleménye. A párt, - fejtette ki - nem tehet engedményeket, amikor a marxizmus-leninizmus alapelvéről van szó. Több szabadságot az irodalomnak, - ez így nagyon szépen hangzik; de kétféle szabadság van: burzsoá és szocialista szabadság. Nagyon határozottan le kell szögezni, hogy mi a burzsoá ideológiának továbbra sem engedélyezünk semmiféle szabadságot. Az elvtársak a beadványban sokallják az adminisztratív rendszabályokat. Ő megmondja, őszintén, úgy, ahogy gondolja: kevesli a jelenlegi kemény fellépéseket. Itt van például ennek az 'Uborkafának' az ügye. Nem vonja kétségbe, hogy Urbán Ernő, a darab írója jószándékú és tehetséges ember. De ez a darab, így, ahogy van, politikai botrány. Urbán ebben az esetben közönséges Zoscsenkó! Horváth elvtárs pedig, akinek kötelessége volna résen állni, szó nélkül tűri az ilyesmit, Darvas elvtárs, a népművelési miniszter, ahelyett, hogy fellépne ellene, még kritikát ír róla a Szabad Népben és megdícséri. Ez így nem meg tovább. A pártnak keményen és határozottan kell rendet teremtenie.
Amikor Gerő idáig ért, a moszkovita Illés Béla fellelkesülten közbeszólt:
- És akkor ezek az írók sorban jönni fognak, eltársak, és kezet fognak csókolni nekünk...
Farkas Mihály, aki mindeddig komoran és némán hallgatta Gerő beszédét, most elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megszólaljon. Nem Gerővel vitatkozott, hanem - Illés Bélával.
- A pártnak - mondotta nagyon élesen és hadarva - semmi szüksége sincs arra, hogy az írók kezet csókoljanak neki... Mi nem alázatos, hanem egyenes tartású irodalmat akarunk... A maguk baja, Illés elvtárs, ha csak lebunkózásban és kézcsókokban tudnak gondolkozni...
Csend támadt. Mindenki gondolt valamire, talán mindenki másra, talán mindenki ugyanarra. Meglehetősen furcsa volt, hogy éppen Farkas Mihály beszél az emberek megalázása ellen. Másfelől amit mondott, az kétségtelenül jól hangzott.
A teremben megmerevedett a feszültség. Gerő hirtelen kijelentette, hogy ő elmondta, amit mondani akart.
Mindenki Rákosira nézett. Ő elnökölt, mint mindig, az övé volt a zárszó.
Mit mond? Kinek ad igazat? Hogyan dől el a vita?
A pártvezér szinte pillanatok alatt feloldotta a feszültséget. Kitűnő hangulatban folt: mintha nyoma sem maradt volna benne a sérelemnek, amely fél esztendeje Moszkvában és a budapesti parlamentben érte. Látszott rajta, hogy élvezi a vitát meg a témát, nem statisztikáról, tervteljesítésről, hanem irodalomról van szó. Mintha egy kis szórakozást, felüdülést jelentene neki ez az egész. Amellett, az eddigi felszólalók véres komolysága után, mindjárt arról is gondoskodott, hogy az egész problémakör fontosságát a megfelelő szintre szállítsa le.
A vita során az egyik író hozzászóló arról beszélt, hogy a pártnak végülis le kell csillapítania azt a vihart, amely az irodalom berkeiben dúl.
- Vihar?! - mosolygott most bölcs nyugalommal Rákosi . - Miféle vihar?... Vihar egy pohár vízben!
Ebben minden benne volt. A felhevült vitatkozóknak egy mondattal értésére adatott, hogy a párt ugyan kész arra, hogy tárgyaljon az irodalom ügyéről, segítséget adjon a problémák megoldásában, de azért vannak ennél ezerszer lényegesebb dolgok. Ő Rákosi elvtárs, személy szerint is szívesen megadja a maga tanácsát, de azért egy másodpercig sem hajlandó elveszíteni a szemmértékét. Nem kell túlzott fontosságot tulajdonítani ennek a kis irodalmi mozgolódásnak.
Ilyen értelemben, s főként ilyen hangulatban szólt hozzá a felmerült kérdésekhez is. Tréfálkozott, anekdotázott, régi börtönélményeiről beszélt, arról, hogy a börtönben levelet kapott Romain Rollandtól is - biztosan hallották már az elvtársak ezt a nevet, - s a francia író biztosította őt megbecsüléséről s a támogatásáról; mert hát igen, a tehetséges, híres írók mindig a haladás mellett foglaltak állást és nem volt annyi 'hasfájásuk' a valóság ábrázolásával, meg a 'teljes igazsággal' kapcsolatban, mint a mi derék író elvtársainknak. 'Valóság', 'igazság', - ezek persze nagyon fontos dolgok és a párt feltétlenül azt kéri az íróktól, hogy az igazságot ábrázolják. De azt már Arany János is megmondta a maga Ars poeticá-jában - pedig hát ez az Arany nem volt valami ngy forradalmár -: 'Nem való hát annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa.' Vagyis, hogy nem egészen úgy kell bemutatni a valóságot, amilyen, mert sokszor rút és ízléstelen - nem árt azt olykor-olykor az írónak egy kicsit megszépítenie.
Itt már a lényegről beszélt. Hiszen tulajdonképpen ez volt az írókat megosztó és foglalkoztató legfőbb kérdés. A történeteket és tréfákat hallgatva, egyre kevesebb kétség maradt afelől, hogy a párt vezetője melyik irányzat mellett foglal állást. És még egyszerűbbé vált a kép akkor, amikor Urbán darabja, az 'Uborkafa' került szóba.
A Horváth -féle előterjesztésnek volt egy része, amely - éppen ezzel a színdarabbal kapcsolatban - az új szatírairodalomról szólt. Nagyon bonyolultan, pártszerűen és körmönfontan, de mégiscsak amellett foglalt állást, hogy az írók írjanak - a rendszer mellett álló, de azért a hibákat élesen feltáró - friss, bíráló szatírákat.
Rákosinak nem tetszett ez a részlet.
- Minek a mi íróinkat arra bíztatni - kérdezte -, hogy a saját rendszerüket gúnyolják? Hát nincs elég gúnyolnivaló a Horthy-rendszeren, a múlton? Miért nem azt bírálják? Hát már mindent megírtak róla? Aztán meg nem él közöttünk elég maradványa a múltnak? Arisztokraták, bankárok, csendőrök, szolgabírók, kulákok? miért nem ezeket leplezik le? Miért csinálnak sportot abból, hogy a mi jó elvtársainkat csúfolják: a tanácselnököket meg a párttitkárokat? A mi rendszerünk még nagyon fiatal, még zsengék a hajtások, - s nem engedheti meg magának, hogy sak úgy, hoci-nesze, az írók beletiporjanak...
- Aztán - és most már nagyon komolyan beszélt - miért olyan biztos, hogy amit az írók látnak, az a valóság? Miért hiszik magukról az író elvtársak, hogy ők a legokosabbak? Hátha tévednek és éppen abba találnak belevágni, ami jó és egészséges. - És elismételte azt, amit a Nemzeti Színház igazgatójának mondott, amikor megnézte az 'Uborkafát': - Bánjanak csínján az ilyen szatírákkal... Kés, villa, olló nem gyerek kezébe való...
A Horváth -féle tézisek megbuktak. Rákosi anélkül, hogy a többiek véleményét megkérdezte vagy szavaztatott volna, közölte, hogy a politikai bizottság ebben a formájában nem fogadja el a javaslatokat és visszaadja őket Horváthnak és Darvasnak - átdolgozás céljából. 'Mához két hétre újra megtárgyaljuk - foglalta szavakba a határozatot -, addig foglalják bele az elvtársak, amit itt hallottak... Kevesebbet beszéljenek arról, hogy mi a párt, és többet arról, mi az írók feladata.'
A meghívottak távozhattak. Összehajtogatták feljegyzéseiket, kis meghajlással elbúcsúztak a politikai bizottságtól és kisiettek a teremből. A 'baloldal' diadalmasan, a 'jobboldal' letörten. Nem volt kétséges, hogy ki győzött és ki vesztett." 1954 február