Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1917. október 30-án született Válon (Fejér vm.), egy uradalmi cseléd gyermekeként. Másfél éves korában a család a jobb megélhetés érdekében Vértesdobozra költözött, majd 1932 és 1945 között Martonvásár Kismarton nevű részében telepedtek le. Édesapja a Tanácsköztársaságban való tevékeny részvétele miatt kétéves börtönbüntetést kapott: ennek hatására később fia is meggyőződéses kommunista lett.

1936-ban kereskedelmi érettségi vizsgát tett, majd tisztviselőként kereste kenyerét különböző fővárosi vállalatoknál. A II. világháború éveiben frontszolgálatra osztották be Érd környékén, ám századával átállt a Vörös Hadsereg oldalára. 1944 év végétől egészen a magyarországi harcok befejeztéig partizánként tevékenykedett; saját bevallása szerint a vlaszovisták és a német csapatok ellen fejtett ki fegyveres tevékenységet a budai hegyekben. 1945-ben néhány hónapig őrizetben volt, öt hónap után szabadult, belépett a Magyar Kommunista Pártba (MKP). Érden községi párttitkár, majd Buda-környéki járási párttitkár lett; funkcióját két éven át megbízhatóan ellátta.

Az újságíráshoz vonzódó fiatal káderként – akinek a harmincas évek második felében versei is megjelentek a Horthy-korszak emblematikus lapjában, az Új Időkben – a párt 1947-ben az MKP pártlapjaként definiált Szabad Föld szerkesztőségébe küldte, ami kitűnő tanulópálya, előmenetel volt következő állomáshelye, az 1948-as erőszakos pártegyesítést követően létrejött kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) központi lapja, a Szabad Nép előtt. Az újságnál több mint hat évet dolgozott rovatvezetőként; ebben az időben pártiskolát is végzett. 1950 és 1954 között párttagságát felfüggesztették, mert a vádak szerint 1945 előtt jobboldali újságokba is írt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméit, céljait elítélte; így nem volt meglepő, hogy az eltiprását követően létrejött állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kulturális vonalon számított munkásságára. 1956 novemberétől a Szabad Nép helyébe lépő pártlapnál, a Népszabadságnál helyezkedett el. 1959-től (MSZMP-tagként, bizalmi emberként, aki az írótársadalmat kordában tudja tartani) az Írószövetség főtitkári, később elnöki tisztét töltötte be. 1961-ben megkapta az Élet és Irodalom (az Írószövetség hetilapja) főszerkesztői székét. Pozícióiból világosan kiolvasható, hogy személye a Kádár-féle vezetés számára – sok egykori káderrel szemben – nem volt kellemetlen, bíztak benne, annak ellenére, hogy a Rákosi-érában fontos újságírói állasokat töltött be. 1959-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

Írói pályája kezdetén előbb riportregényekkel jelentkezett, majd szépirodalmat írt – a „szocialista realizmus” jegyében. Az ötvenes években keletkezett propagandisztikus művek (Azért a víz az úr, 1950; A fegyverek beszélnek, 1955; Este az alvégen, 1956) után a hatvanas években többek között drámákkal is jelentkezett (Hegyoldal, 1961; Hattyúdal, 1963; Holnap folytatjuk; 1963; Eljött a tavasz; 1969). Több művéből készítettek filmforgatókönyvet; ezekből a hazai filmgyártás néhány alkalommal meríteni tudott. Leghíresebb megfilmesített munkája az 1965-ben vászonra vitt A tizedes meg a többiek című alkotás volt (A tizedes című kisregényéből, Keleti Márton rendezésében).

Pártbéli és írói-propagandista munkássága elismeréseként az MSZMP 1975-ben beválasztotta Központi Bizottságába, s ezzel bekerült az ország életének politikai irányítói közé.

Elnöki ténykedését az Írószövetségben a keményvonalasság, a párt iránti elkötelezettség és sok esetben az ellentmondást nem tűrő viselkedés jellemezte. Dobozy pozíciójára a végső csapást az 1981. december közepén tartott közgyűlés mérte. A tanácskozás második napján vezették be Lengyelországban a hadiállapotot. Bár a drámai eseményről a vitában egyetlen szó sem esett, az nyilvánvalóan befolyásolta a gyűlés hangulatát. A szavazás eredménye, a választmány névsorának alakulása tükrözte a kinevezett irodalomirányítók népszerűtlenségét: az elnök bekerült ugyan a választmányba, de a szavazás során a 69 fős testületben csak a vereséggel felérő 55. helyet sikerült megszereznie.

Egészsége a nyolcvanas évek elejére végletesen megromlott, így az 1982. szeptember 23-án bekövetkezett halála nem volt váratlan. Temetésére a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában került sor, a kiemelt kommunista káderek nyughelyei közt.

Életút, tisztségek:

1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945: Az MKP érdi községi titkára.

1945. december – 1947: Az MKP Buda környéki járási titkára.

1947–1948: A Szabad Föld újságírója. 

1948–1949: Elvégzi az egyéves pártiskolát.

1949 – 1956. november: A Szabad Nép újságírója.

1952: Megkapja a József Attila-díj II. fokozatát.

1954: Megkapja a József Attila-díj III. fokozatát.

1956. november – 1959. szeptember 25. A Népszabadság újságírója.

1959. szeptember 25. – 1961. október: A Magyar Írók Szövetsége (Írószövetség) főtitkára.

1961. október – 1964: Az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztője.

1964 – 1976. május 18. Az Írószövetség főtitkára.

1975. március 22. – 1982. szeptember 23. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

1976. május 18. – 1981. december 13. Az Írószövetség elnöke.