Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1888. december 6-án, Budapesten született. Apja a Józsefvárosban volt suszter. Szakasits Árpád 10 éves volt, amikor apja meghalt, édesanyja egyedül nevelte a három gyereket. A hat elemi elvégzése után először faszobrász volt, majd kitanulta a kőfaragó mesterséget.
1903-ban belépett a Szabad Munkásképző Egyletbe, és az SZDP-be. 1907-ben a MÉMOSZ tagja és könyvtárosa volt, itt Bokányi Dezső környezetébe került. 1908 őszétől a MÉMOSZ vezetőségi tagja, és az SZDP angyalföldi szervezetének titkára: lakásharcok, bérharcok szervezője, emellett nőtitkár és a Népszava nőrovatának gondozója. Ekkor lett függetlenített funkcionárius: a Bokányi által irányított budapesti kerületi munkásbiztosító pénztáránál kapott tisztviselői állást. 1908-ban az Építőmunkásban jelent meg első cikke később a Népszava munkatársa. 1910-től az SZDP Fővárosi Végrehajtó Bizottság tagja. Az első világháború kezdetén behívták katonának, de sikerült elérnie, hogy hátországi szolgálatra osszák be, így változatlanul folytathatta a mozgalmi munkát. Az SZDP politikájának bírálói közé tartozott.Először 1911-ben nősült, felesége korán meghalt, egyedül nevelte Ferenc fiát. 1913-ban újra nősült, két gyermekük -György és Klára- született.1917 őszén az ekkor alakult Villamos és Helyiérdekű Vasúti Alkalmazottak Szakszervezetének titkára, a Villamos című lap szerkesztője. Az 1918 júniusi általános sztrájk idején -más szaklapokkal együtt- ezt is betiltották és Szakasitsot büntetőszázadba sorozták. Megszökött és novemberig bujkált. 1918 novemberében a Budapesti Munkástanács tagja és jegyzője lett. Radikális álláspontja miatt őt is agitálták, lépjen be a KMP-be, de az SZDP tagja maradt. 1918 végétől a Népszava szerkesztőségi titkára volt. A tanácsköztársaság kikiáltása után gyakorlatilag ő szerkesztette a Népszavát. 1919 júniusától a Belügyi Népbiztosság Közigazgatási Osztályának vezetője. A tanácshatalom összeomlása után néhány hétig bujkált, majd ismét a Népszava szerkesztőségében dolgozott és az Építőmunkás szerkesztője. 1920 februárjában letartóztatták 1919 júniusában mondott beszédéért. Izgatás bűntette miatt októberben a budapesti büntetőtörvényszék egy év börtönre ítélte.
1922 februárjában szabadult, ekkor feleségét ítélték el 3 évre. Szakasits ismét szerkesztő, de 1922 decemberében sajtó útján elkövetett izgatásért ismét egy évre ítélték. Szabadulása után, 1923 decemberében részt vett a kommunista befolyás alatt álló MÉMOSZ tevékenységében és Stromfeld Aurél mellett bekapcsolódott az SZDP rendezőgárdájának szervezésébe. 1925 december végén az SZDP XXIII. kongresszusán a pártvezetőség tagjává választották. 1927 februárjától a központi párttitkárság ügyvezető titkára 1928 augusztusáig, majd a MÉMOSZ elnöke. Az 1933 januári pártkongresszuson nem szerepelt a hivatalos jelölőlistán, csak az ellenzék szavazataival jutott be. Peyer ellenzéke mögé zárkózott fel.
1938 novemberéig volt a MÉMOSZ elnöke, 1939. január 29-én a pártkongresszus az SZDP főtitkárává választotta. 1940 januárjától a Népszava főszerkesztője. Bekapcsolódott a visszacsatolt területek szociáldemokrata mozgalmának szervezésébe. Elfogadta a kommunisták kezdeményezte függetlenségi politikát és ennek szolgálatába állította a Népszavát. Nevéhez fűződött a Népszava híres 1941 karácsonyi száma. 1941-42-ben többször tárgyalt a kommunistákkal a két párt együttműködéséről. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában. Az 1942 május-júniusi nagy letartóztatások idején őt is lefogták, de a kommunisták tagadták a vele való kapcsolatot, ezért egy hónap után szabadlábra helyezték.
1942 augusztusában a pártválasztmány felmentette főtitkári funkciójából, de a Népszava főszerkesztője maradt. Leváltását azzal indokolták, hogy a főtitkárság ás a főszerkesztés egyszerre túl sok munkát jelent. Ezután 1943 elejéig háttérbe szorult. 1943 áprilisában végiglátogatta a párt vidéki szervezeteit. Májusban Kádárral, a KMP KB titkárával tárgyalt az együttműködés lehetőségeiről. Azt javasolta, hogy a KMP ideiglenesen hagyjon fel az illegális akciókkal és a legális szervezetekben működjön együtt a baloldali szociáldemokratákkal. Kádár ezt visszautasította. A kommunista álláspont a KI feloszlatása után változott meg. 1943 augusztusában, miután kiderült, hogy a polgári politikusok szívesebben tárgyalnak vele, mint Szeder Ferenc főtitkárral, felmerült, hogy visszahelyezik e posztra. Ezt azért utasította el, mert nem akarta megkötni a kezét. 1944 szeptember elejétől a Magyar Front Intéző Bizottságának elnöke, és mint ilyen, közreműködött az 1944 október közepére tervezett kiugrási kísérlet politikai előkészítésében. 1944. október 10-én többek között Rajkkal, az MKP titkárával történt megbeszélések után Kállaival aláírták a két párt együttműködési okmányát.
1945. február 18-án főszerkesztésével újraindult a Népszava és másnap az újjáalakult pártvezetőség főtitkárrá választotta. Február 26-án létrehozták az SZDP Politikai Bizottságát, melynek szintén tagja lett. 1945. március 28-tól a budapesti Nemzeti Bizottság elnöke lett (amíg a kormány Debrecenben volt, azt helyettesítette -titkára Kállai volt), 1949 elejéig. 1945 május 16-tól a Budapesti Törvényhatósági Bizottság elnöke októberig. Az SZDP augusztusi XXXIV. kongresszusán megerősítették tisztében. 1945. november 15-én miniszterelnökhelyettes, államminiszter lett.
1947 augusztusában, miután Rákosi felvetette a pártfúzió gondolatát, az SZDP országos pártnapján kijelentette: "széles az út, elférünk rajta mindketten". Ezután az 1947. szeptember 8-ai pártválasztmányi ülésen sikertelenül próbálták megbuktatni a pártvezetőséget, Szakasitsot és Marosánt eltávolítani és elérni, hogy az SZDP ellenzékbe vonuljon. 1948 február elején kereskedelmi miniszterként Moszkvában volt, hogy részt vegyen a magyar-szovjet szerződés aláírásán. Itt Sztálin biztosította, hogy Magyarországon a pártfúzió nem időszerű. Elutazása előtt Marosánt bízta meg a halaszthatatlan ügyek intézésével. Marosán február 18-án összehívta a párt Nagy-budapesti összvezetőségi ülését, ahol a főtitkár nélkül döntöttek a fúzióról. Szakasits Moszkvában döbbenten fogadta a hírt, de végül elfogadta.
1948. február 26-tól, miután Bán Antal külföldre távozott, iparügyi miniszter is lett, de a minisztériumot ténylegesen Vajda Imre első államtitkár irányította.
1948. március 10 -től tagja, március 19-től elnökhelyettese volt az MKP-SZDP közös PB-nek a pártegyesitő kongresszusig. Az MDP I. kongresszusán (1948 június ) az MDP elnöke, a Politikai Bizottság tagja, a KV Titkárság és a KV Szervező Bizottság tagja lett, tényleges hatásköre nem volt. 1948. augusztus 5 -ig volt a Minisztertanács elnökhelyettese, államminiszter és ipari miniszter; Tildy Zoltán lemondása után, augusztus 3 -tól köztársasági elnök (1949. augusztus 23-tól az Elnöki Tanács elnöke). Esküjét jelképként propagálták: a Parlament építésén fiatal korában maga is dolgozott.
1949. február 17 -től felügyelte a Tömegszervezési Osztályt.
1949 tavaszától egyre jobban kiszorították a közszereplésből. (Szakasits - szava nincs) Felvetette Rákosinak és Révainak , hogy lemond tisztségeiről és egyszerű párttagként él tovább. Szemrehányással válaszoltak, mondván, megbuktatásnak tekintenék, súlyos károkat okozna. Hagyta magát meggyőzni. Aztán 1950. április 24 -én Rákosi felhívta, keresse fel feleségével együtt Szabadsághegyi villájában, hogy megbeszélhessék az elnöki funkció hatáskörének növelését. Este Rákosi , Farkas , Révai , Kádár és Péter Gábor előtt pártfunkcióiról való lemondásra szólította fel. A vádak ellen Szakasits tiltakozott, de aláírta a lemondó nyilatkozatot. Ezután feleségével együtt letartóztatták. Farkas Vladimir szerint "Réti László, a Párttörténeti Intézet igazgatója továbbította Rákosinak azt a rendőriratokból előkerült jelentést, melyet Sombor-Schweinitzer írt Hetényi főkapitány-helyettesnek Szakasits tájékoztatására hivatkozva. Ez volt a leleplező dokumentum." Másnap Rákosi Mátyás a KV ülésén tájékoztatót tartott a Szakasits -ügyről, bejelentette, hogy egészségügyi állapotára hivatkozva lemondott. Az Országgyűlés 1950. május 8 -án fogadta el lemondását.
Farkas Vladimir: "egy kamaraerdei, háromméteres fallal sebtében körülvett villába szállították, és kezdetben Szűcs Ernő hallgatta ki, de azután átadta nekem. A kérdéseket előre megkaptam, és azokra kellett Szakasitsnak választ adnia. Azt a bevett módszert kellett alkalmaznom, hogy írja meg a párt számára részletesen az életrajzát, de a valódi életét. [...]
Kérdés: Meddig maradt Szakasits háziőrizetben?
Csak néhány hétig, mert Rákosi megszegte a szavát, és feleségével együtt bevitette az ÁVH vizsgálati börtönébe, ha jól emlékszem, a Gyorskocsi utcába. Mindenképpen a szokásostól enyhébb elbánásban volt része, amíg én ismertem ezt az ügyet. Egy idő után átvette tőlem Szakasits kihallgatását Szántó György a vizsgálati főosztályról." 1950. november 24-én háborús bűntettért, kémkedésért, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetéséért életfogytiglani fegyházra ítélték. Valójában halálra akarták ítélni, úgy, hogy utána kegyelmet kapott volna - helyette tévedésből Marosánt ítélték halálra. Farkas Vladimir szerint "a volt szocdemek elleni fellépésre már nemigen lehet azt mondani, hogy moszkvai kezdeményezésre történt, hiszen Csehszlovákiában, Lengyelországban ás az NDK-ban helyükön maradtak a volt szocdem vezetők. Ez az ügy sajátosan magyar ügy volt. De ugyanakkor Rákosi egyedül nem csinálhatta volna végig Moszkva jóváhagyása nélkül.
A fogság alaposan próbára tette az egészségét. Felesége 1953 őszén amnesztiával szabadult, és a debreceni klinikán halt meg 1954 februárjában.
1956-ban engedték szabadon és március 29-én rehabilitálták. A nyilvánosság előtt először a Petőfi-kör sajtóvitáján jelent meg, de nem szólalt fel. Lukács György, aki eszmeileg meglehetősen távol állt tőle, maga mellé invitálta, mert a börtönből szabadult volt szociáldemokratát üdvözölte benne. 1957-ben harmadszor is megnősült, felesége, Nemes Júlia így emlékezett vissza Szakasits 56 utáni állapotára: "Ő persze több mindenen ment keresztül mint én, és talán éppen ezért is igyekezett felejteni. Másrészt -ízig-vérig politikus lévén- mindezt bizonyos történelmi perspektívában szemlélte. Egyszer azt mondta nekem: 'nem az eszme bukott el, csak néhány vezető."
1958 júniusától a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke, az Országos Béketanács alelnöke, novembertől az Elnöki Tanács tagja. 1959 márciusától a Magyarok Világszövetségének is elnöke. A VII. kongresszustól (1959 november ) KB-tag. 1960. január 20-tól az Országos Béketanács elnöke. 1963-ig volt a Magyarok Világszövetségének elnöke. Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott. Utolsó cikke 1965 május 1-én jelent meg a Magyar Nemzetben. 1965. május 3-ig, haláláig KB-tag volt és az Elnöki Tanács tagja.
További forrás
Kommunizmuskutató Intézet
1888. december 6-án született Budapesten, józsefvárosi munkáscsaládban. Apja bőrdíszműves volt, korai halálát követően anyja mosónőként dolgozott, abból tartotta el családját.
Hat elemi elvégzését követően faszobrásztanoncnak állt, majd kőfaragóinas lett. 1903-ban belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), és a Szabadság Munkásképző Egyletbe. 1906-ban az MSZDP angyalföldi pártszervezetének titkára lett, majd a párt fővárosi szervezetéhez került. 1907-ben kőfaragó szakvizsgát tett és csatlakozott a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségéhez (MÉMOSZ). Munkásmozgalmi, marxista ismereteit Bokányi Dezső és Szabó Ervin mélyítette, előbbit „mesterének” tekintette.
1914-ben katonai szolgálatra hívták be, frontra nem került, a hátországban teljesítette szolgálatát. 1917-től kezdődően sztrájkok, dolgozói tiltakozások tevékeny szereplője volt. Az 1918. júniusi csendőrsortüzet követő általános sztrájk kirobbanása után letartóztatták, a Margit körúti fogházban, valamint Cinkotán tartották fogva. Rabtársaival együtt Linzbe irányították büntetőszázadát, ám megszökött és októberig bujkált.
1918. novembertől a Budapesti Munkástanács tagja volt, az első kommunista diktatúra, a Tanácsköztársaság kitörését követően pedig a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács tagja lett. Életrajzának érdekessége, hogy 1918 novemberében még tárgyalt Szamuely Tiborral és Rabinovics Józseffel a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításában való részvételről, de kérésüket végül elutasította. Megjegyzendő, a két kommunista közül előbbi a vörös terror egyik irányítója és fő végrehajtója, utóbbi lánya – Barta Istvánné – pedig Kádár János bizalmi embere, orosz tolmácsa volt.
A Tanácsköztársaság bukását követően egy ideig bujkált, de 1920 februárjában izgatás vádjával letartóztatták. Egy év elteltével szabadult, ám néhány nap múlva feleségével – Grósz Emmával – együtt újra letartóztatták. Az év tavaszán kiengedték (felesége még három évig maradt a rácsok mögött), ám sajtó útján történt izgatásért (nemzetgyalázásért) 1922 decemberében újra lefogták. Két éves börtönbüntetéséből kegyelemmel szabadult 1923. december 12-én.
1925-ben, az MSZDP XXIII. kongresszusán beválasztották a párt Országos Vezetőségébe, a kiemelt szervnek egy megszakítással 1948-ig maradt tagja.
1925-ben a MÉMOSZ alelnöke, 1928-ban elnöke lett, pozícióját tíz éven át betöltötte. A ’30-as években szociográfiai jegyzeteket, írásokat készített az Alföld és a Nyugat-Dunántúl falvairól, településeiről, az ott élő mezőgazdasági munkások mindennapjairól. Írásait a Népszava közölte.
1938 decemberében az MSZDP (1939-től SZDP) megbízott főtitkárának, a párt XXXII. kongresszusán (1939. januárban) pedig főtitkárának választották. A II. világháború előestéjére a párt egyik legbefolyásosabb politikusa és a Népszava főszerkesztője lett. Köré gyűltek azok a fiatal káderek, akik egyre nyíltabban szorgalmazták az SZDP kommunistákkal való szoros együttműködésének szükségességét. Főszerkesztőként támogatta az 1941. évi karácsonyi, népfrontos összefogást sürgető lapszám megjelenését. 1942 elején tagja lett az antifasiszta függetlenségi mozgalom első legális szervezetének, a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak. Az év nyarán az SZDP választmánya leváltotta főtitkári tisztéből, az ok prózai volt: megelégelték az illegális kommunistákkal való kapcsolattartását, és az erre irányuló egyre erőteljesebb kísérleteit.
Magyarország német megszállását követően illegalitásba vonult, és 1944 tavaszán a Magyar Front egyik fő szervezőjeként tevékenykedett. Az év októberében, pártja nevében ő írta alá azt a dokumentumot, amely a kommunistákkal való későbbi együttműködést szentesítette.
1945 februárjában bekapcsolódott a pártszervezésbe, és újra elfoglalta az SZDP főtitkári székét; titulusában a párt XXXIV. kongresszusa 1945 nyarán megerősítette. Pozícióját a két párt 1948-as erőszakos fúziójáig töltötte be. Magyarország szovjet megszállását követően – 1945. májustól – Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának elnöki tisztét töltötte be. Az 1945 novemberében lezajlott nemzetgyűlési választáson képviselő lett, mandátumát egészen 1949-ig megőrizte.
A szovjetek nyomására kikényszerített – és a kisgazda Tildy Zoltán által vezetett – koalíciós kormányban miniszterelnökhelyettes-államminiszter lett.
Annak ellenére, hogy a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára, Rákosi Mátyás, az 1947-es országgyűlési választást megelőző csepeli beszédében egyre hangosabban sürgette a két munkáspárt egyesülését, a szocdem politikus még taktikázott, és 1947. augusztus 19-i pártnapi beszédének a „Széles az út, elférünk rajta mindketten” címet adta.
1948-ra azonban Marosán Györggyel együtt a két párt egyesülésének legfőbb támogatójává vált, így nem meglepő, hogy – hálából – a később létrejövő Magyar Dolgozók Pártjában (MDP) is magas beosztást kapott. Kétségtelen tény, a két párt egyesülésének véglegesítése az ő távollétében történt, de 1948. februári, moszkvai útja előtt felhatalmazta Marosán Györgyöt, hogy „az elkerülhetetlenül szükséges intézkedéseket tegye meg”…
Bár hazatérését követően „megdöbbenéssel vette tudomásul” a két munkáspárt egyesülését, de a párt kongresszusán már nyilvánosan üdvözölte azt. Hálából a kommunisták feltétel nélküli kiszolgálásáért, és a totális hatalom kiépítésében játszott szerepéért, az MDP elnökének tették meg 1948 nyarán. Elnöki tiszte mellett a szűk elit tagjaiból álló Politikai Bizottságnak is tagja lehetett, sőt – igaz, ezek inkább kirakatfunkciók voltak – a köztársasági elnöki széket, és 1949-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Elnöki tisztét is megkapta. Egykori – kollaboráns – szocdemként még egy ideig élvezhette a párt legfőbb vezetőinek kijáró kiváltságokat.
1950. április 24-én Rákosi Mátyás telefonhívására – amelynek tárgya egy szíves invitálás volt – feleségével együtt a teljhatalmú pártfőtitkár rezidenciájára hajtatott, ahol Rákosi a Politikai Bizottság jelen lévő tagjai előtt megrágalmazta, és lemondásra szólította fel.
Ez a hatalomba formálisan beengedett, ám „édestestvérnek” el nem fogadott szocdemek elleni leszámolások időszaka volt. A hatvankét éves politikust és feleségét még aznap éjjel letartóztatták. Az MDP legbelső köreiben meghozott döntés szerint – eredetileg – Rákosi halálra ítéltette volna őt, azért, hogy – jobb színben tűntetve fel önmagát – később kegyelmet gyakorolhasson.
1950. november 24-én, háborús bűntett, kémkedés, illetve a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Családtagjait lefogták, illetve kitelepítették Debrecenbe. Famíliájában a legszigorúbb büntetés vejére, az egykori szociáldemokrata, Schiffer Pálra várt, akit 1951-ben halálra ítéltek, majd büntetésén enyhítettek, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték.
1955 decemberében – a börtönben – papírra vetette gondolatai, amelyben megerősítette ideológiai nézeteit és – Rákosi börtöneiben nem egyedi módon – önkritikát gyakorolt. „Több mint 50 év óta tudom és érzem magam szocialistának, 1903-ban léptem be a pártba, és ha nem rekesztenek ki az MDP-ből és nem zárják rám a börtönkaput, akkor 1953-ban ünnepeltem volna fél évszázados párttagságomat. Immár 67 hónapja élek elszakítottan az élettől és mindattól, ami életem lényege és értelme volt. Nagy tragédia ez! Mégis, nem vesztettem el sem meggyőződésemet, sem hitemet, sem pedig lelkem derűjét… Szó sincs róla, mintha hibátlannak tartanám magam, sőt! Súlyos hibák egész sorozatát követtem el. De: tudva, akarva megfontoltan bűnt, árulást, kárt nem okoztam sem népemnek, sem osztályomnak, sem pedig pártomnak. Nem! Bűnt, árulást még akaratlanul sem!”
A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusát követő „enyhülési időszak” egyik hazai következményeként, 1956. március 29-én kiengedték ki a börtönből, a perújítási tárgyaláson, június 27-én minden vádpont alól felmentették, a Legfelsőbb Bíróság pedig július 14-én rehabilitálta.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején passzív maradt, korábbi politikai szerepvállalása miatt az egykori szocdemek többsége nem kereste vele a kapcsolatot. A szabadságharc leverését követően nyíltan támogatta a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikáját. A párttól – miután ezzel Kádár János is egyetértett – többek között országgyűlési képviselői helyet, elnöki tanácsi tagságot, és (díszfunkcionáriusként) KB tagságot kapott.
Egy operáció közben, 1965. május 3-án halt meg a fővárosban. Temetésére a Kerepesi temetőben, a kiemelt kommunista káderek nyughelyeként szolgáló Munkásmozgalmi Panteonban került sor. Búcsúztatásán díszőrséget állt – többek közt – Apró Antal, Biszku Béla, Kállai Gyula és Nemes Dezső is.
Halálát követően az MSZMP legfelsőbb köreiben született döntés értelmében közterületet, művelődési házat neveztek el róla, alakja köztéri szobrok formájában is megjelent. Érdekesség, hogy a kommunista rendszer utolsó politikust ábrázoló köztéri emlékműve, egy 1988. december 6-án felavatott Szakasits Árpád szobor volt a főváros XI. kerületében.
Életút, tisztségek:
1903-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1957-tól a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja.
1906 – 1910: Az MSZDP fővárosi végrehajtó bizottsági tagja.
1908 – 1910: Az Építőmunkás c. lap munkatársa.
1910 – 1918: A Népszava külsős munkatársa.
1918. november – 1919. március: A Budapesti Munkástanács tagja.
1918: A Népszava munkatársa.
1919. április – június: A VII. kerületi majd a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács tagja.
1919 – 1925: A Népszava irodalmi rovatának vezetője.
1925 – 1929: Az MSZDP Országos Vezetőségének tagja.
1925 – 1928: A Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének alelnöke.
1927. február 8. – 1928. augusztus 22.: Az MSZDP Központi Titkárságának ügyvezető titkára.
1928 – 1938: A Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének elnöke.
1931 – 1948: Az MSZDP (1939-től SZDP) Országos Vezetőségének tagja.
1938. december – 1939. január 29.: Az MSZDP (1939-től SZDP) megbízott főtitkára.
1939. január 29. – 1942. augusztus: Az SZDP főtitkára.
1939. július 1. – 1944. március 19.: A Népszava főszerkesztője.
1945. február 18. – 1948. augusztus 3.: A Népszava főszerkesztője.
1945. február 19. – 1948. június 12.: Az SZDP főtitkára.
1945 – 1948: A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke.
1945. április 2. – 1950. május: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (1945. novembertől Nemzetgyűlés, 1947-től Országgyűlés) tagja.
1945. május 16. – 1945. szeptember: Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának elnöke.
1945. szeptember – december: A Nemzeti Főtanács póttagja.
1945. november 15. – 1948. augusztus 5.: Miniszterelnökhelyettes-államminiszter.
1948. február 26. – augusztus 5.: Iparügyi miniszter.
1948. június 14. – 1950. április 25.: Az MDP KV tagja.
1948. június 15. – 1950. április 25.: Az MDP elnöke, a Politikai Bizottság és a Szervezőbizottság tagja.
1948. augusztus 3. – 1949. augusztus 23.: A Magyar Köztársaság elnöke.
1949. augusztus 23. – 1950. május 8.: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke.
1958 – 1963: A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke.
1958. november 16. – 1965. május 3.: Országgyűlési képviselő.
1958. november 26. – 1965. május 3.: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja.
1959. december 5. – 1965. május 3.: Az MSZMP KB tagja.
1959 – 1963: A Magyarok Világszövetségének elnöke.
1960 – 1965. május 3.: A Magyar-Szovjet Baráti Társaság Elnökségének tagja.
Főbb művei:
Harcos énekek (szerk.) Népszava, Bp. 1926.
Békéért és szabadságért – a diktatúrák ellen. Szociáldemokrata füzetek, Bp. 1937.
Utolsó percig Népszava, Bp. 1945.
