Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1891. április 2-án született Budapesten. Piarista papnövendék Vácott. Jogi egyetemet végzett. 1913-ban tette le a jogi doktorátust.
Közvetlenül az I. világháború előtt, 1913-14-ben a Népszava és a Szocializmus című folyóirat külső munkatársaként is tevékenykedett. Részt vett az I. világháborúban és 1915-ben az orosz fronton hadifogságba esett. Az I. világháború befejezése után a Szovjetunióba emigrált. Dolgozott a Kominternben, majd Kalinyin mellett a Kremlben. Rövid ideig a csitai forradalmi törvényszék bírája is volt. 1945-ig a Szovjetunió különböző tudományos intézeteiben dolgozott, 1924-től a moszkvai Keleti Népek Egyetemén tanított mint a történettudományok professzora. Abban az időben több tudományos munkája jelent meg. A szovjet megszállás után hazatért és 1945 szeptemberétől a Külügyminisztériumban dolgozott. 1946 januárjában Magyarország washingtoni követségére került, első osztályú tanácsosi beosztásban, majd 1948 júniusától 1949 augusztusáig washingtoni követ. 1949 augusztusától 1953-ig a Külügyminisztérium politikai főosztályának vezetője és a Külügyi Akadémia, illetve a Külügyi Főiskola igazgatója.
1953-1954-ben külügyminiszter-helyettes, majd 1954-től a külügyminiszter első helyettese. 1958 februárjától külügyminiszter. 1961-ben ment nyugdíjba.
Losonczi Pál1970. április 4-én kitüntetést ad át Erdei Ferencnek, Ortutay Gyulának, Péter Jánosnak és Sík Endrének
1959. december 5. és 1970. november 28. között az MSZMP KB tagja volt. 1965-től haláláig az Országos Béketanács elnöke volt, 1968-ban Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntették ki.
77 éves korában megbetegedett, 1978. április 10-én hunyt el Budapesten.
Kommunizmuskutató Intézet
Sík Endre
1891. április 2-án született Budapesten, kikeresztelkedett zsidó polgári családban. Édesapja ügyvédként dolgozott. Nála két esztendővel idősebb testvérbátyja volt Sík Sándor piarista szerzetes, jeles költő, 1947 után a rend magyarországi tartományfőnöke. A család Gödöllőn lakott, ott járta ki az elemi iskola első négy osztályát. Budapesten három gimnáziumi osztályt végzett, belépett a piarista rendbe, s annak rózsahegyi (ma Ružomberok, Szlovákia) gimnáziumában érettségizett 1908-ban. Kilépett a rendből, egy félévet hallgatott a budapesti egyetem magyar–latin szakán, majd átiratkozott a jog- és államtudományi karra. 1913-ban jogtudományi doktori oklevelet szerzett.
Diákkorában ismerkedett meg a marxizmussal, cikkei jelentek meg a Zászlónk című lapban, ügyvédjelöltként nagyobb tanulmányokat publikált a Népszavában és a Szocializmusban. 1914-ben behívták katonának, 1915 áprilisában az orosz fronton hadifogságba esett.
A Távol-Keleten raboskodott, bekapcsolódott a hadifoglyok kommunista mozgalmába. 1920 márciusában Irkutszkban belépett a bolsevik párt magyar csoportjába. Még három évig Szibériában maradt, funkcionáriusként dolgozott; 1923-ban Moszkvában telepedett le. Ez év őszén kezdte meg tanulmányait a Vörös Tanárképző Intézet filozófia szakán; 1926-ban szerzett diplomát. 1924 őszétől még hallgatóként kezdett tanítani a Keleti Népek (Kommunista) Egyetemén. 1926-tól főállásban az Afrika Tanszék rendes tanára lett, két évvel később megbízták a tanszék vezetésével. 1930 őszén átkerült a Nemzetközi Agrárintézethez s egyidejűleg a Nemzetközi Lenin Iskolához. 1932 ősztől ezek mellett ismét tanított az egyetemen is.
1934 decemberében már a Komintern szerkesztői és kiadói osztályán dolgozott, ahol azt a részleget vezette, amely az elméleti művek és a pártoktatási tankönyvek kiadását irányította, azaz a szövegeket ellenőrizte az Idennyelvű Kiadónál és a külföldi kommunista kiadóknál. 1936-ig maradt a Komintern kiadói apparátusában.
1936 nyarán visszatérhetett a Keleti Egyetemre, az Afrika Tanszékre, amelyet 1928–30-ban már ő vezetett. 1936-tól az oktatómunka mellett újraindította a tanszék kutatási részlegét is. Afrika gyarmatosításának története első tanszékvezetése óta foglalkoztatta; érdeme, hogy Afrika történetét az elsők között vizsgálta az Európa-központú szemlélettől elszakadva, az afrikai népek szemszögéből.
Azon szerencsés sorsú magyar kommunista emigránsok sorába tartozott – igen-igen kevesen voltak ilyenek –, akik túlélték a „nagy terror” véres tisztogatásait. 1937-ben őt is kizárták a pártból és elbocsátották állásából, ám már a következő évben rehabilitálták; a Szovjetunió Tudományos Akadémiája (SzuTA) Történelmi Intézetének tudományos munkatársaként visszatérhetett a kutatómunkához. Ekkor kezdte írni hatkötetesre tervezett, végül négy kötetben megjelent Fekete-Afrika története című nagymonográfiáját. Az első két kötete orosz nyelven készült, 1941-ben azonban a német támadás megakadályozta megjelenését. Végül 1961-ben az első kötet franciául, majd 1964-ben magyarul jelent meg. A mű mind a mai napig a nemzetközi afrikanisztika alapvető munkájának tekinthető, s az elsők között igyekezett tisztázni a legfontosabb terminológiai kérdéseket. Már a mű címével – „Fekete-Afrika” – is elutasította az addig elterjedt „néger” megjelölést, és elsőként javasolta, hogy valamennyi afrikai népet azon a néven nevezzenek, amelyen saját maga nevezi magát.
1941 júniusában ő is a moszkvai rádió magyar adásához került; először fordítóként, 1941. október–decemberben egyúttal szerkesztőként és bemondóként is foglalkoztatták. 1943-tól 1945 elejéig ismét kutathatott, a SzuTA Néprajzi Intézete és az Idegen Nyelvű Könyvkiadó munkatársa volt. 1945. januártól áprilisig ismét a moszkvai Kossuth Rádió szerkesztő-munkatársaként dolgozott.
1945-ben tért vissza Magyarországra. Jelentősebb pártfunkciókat nem kapott, egészen 1961-es nyugdíjazásáig a Külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. Az amerikai fővárosban képviselte Magyarországot, hazarendelése után a Külügyminisztérium Politikai Főosztályának vezetője, és a Külügyi Akadémia igazgatója, majd külügyminiszter-helyettes volt 1954-től 1955. január 12-ig.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc után szilárdan kitartott Kádár János rendszere mellett. Tevékenységével jelentős szerepet játszott a Kádár-rendszer nemzetközi elszigeteltségének feloldásában, 1958 februárjáig a külügyminiszter első helyetteseként, majd külügyminiszterként. Tárcavezetőként ő képviselte a magyar álláspontot az ENSZ különböző fórumain; 1958-ban francia nyelvű kiadványt kezdeményezett az ENSZ „beavatkozásáról”. 1959-től 1970-ig tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának.
Nyugdíjas éveiben folytatta afrikanisztikai köteteinek kiadását, egyúttal elkezdte visszaemlékezés-sorozata megjelentetését. Négy kötetből álló memoárja diplomáciai tiltakozássorozatot váltott ki, 1970-ben mind a Bem rakparti évek, mind a Vihar a levelet… című kötetét bevonták; ez utóbbi írása csonkítatlanul csak 1988-ban jelenhetett meg.
1963-tól haláláig tagja volt a Béke Világtanácsnak, 1971-től az elnöksége végrehajtó bizottságának is. Az Országos Béketanács elnökévé 1964-ben választották meg. 1962-ben megszerezte a történelemtudományok doktora tudományos fokozatot.
Szépíróként is jelentőset alkotott. Pályafutása kezdetén verseket írt, klasszikus angol költőket fordított, moszkvai emigrációjában kortárs orosz irodalmat és Csehov színműveit és elbeszéléseit tolmácsolta. Élete utolsó éveiben novelláit, ifjúsági írásait rendezte sajtó alá. Nyolcvanhét évesen, 1978. április 10-én halt meg Budapesten.
Életút, tisztségek:
1920. márciustól a bolsevik párt magyar csoportjának, egyúttal a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1945-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1947. július 30. – 1948. június 26. A washingtoni magyar követség tanácsosa.
1948. július 20. – 1949. szeptember 17. Washingtoni magyar követ.
1954 – 1955. január 12. Külügyminiszter-helyettes.
1955. január 12. – 1958. február 15. A külügyminiszter első helyettese.
1958. február 15. – 1961. szeptember 13. Külügyminiszter.
1959. december 5. – 1970. november 28. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.
1962. január 11. – 1965. július 2. Az Országos Béketanács (OBt) alelnöke.
1963–1978: A Béke Világtanács tagja.
1965. július 3. – 1978. április 10. Az OBt elnöke.
1971 – 1978. április 10. A Béke Világtanács Elnöksége végrehajtó bizottságának tagja.
