Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

Révai József

1898. október 12-én született Budapesten, kispolgári családban, Lederer Ignác porcelánügynök és Siedwers Laura végzett tanítónő második fiaként. A fővárosi Barcsay utcai gimnáziumban, majd a Budapesti Kereskedelmi Akadémián végezte középiskolai tanulmányait. Miután kereskedelmi érettségi vizsgát tett, banktisztviselőként dolgozott.

Főként az irodalom érdekelte, verseket és irodalmi problémákkal foglalkozó cikkeket írt, Kassák Lajos Ma és Tett című folyóirataiban is publikált. 1917 őszén a szociális gondolat és a gyakorlati politika felé fordult, tagja lett a Galilei Körnek, részt vett a háborúellenes megmozdulásokban. Hamarosan kivált Kassák köréből, és a társaival 1918 szeptemberében kiadott irodalmi antológiában négy verssel szerepelt. Irodalmi pályáját hamar bevégezte, és a politikai agitáció és a gyakorlati politika világa felé fordult. 1918 novemberében egyik alapító tagja volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), ő lett a pártlap, a Vörös Újság egyik legfiatalabb és legharcosabb munkatársa. A Tanácsköztársaság idején tagja volt a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsnak.

A kommün bukása után 1919 októberében sikerült átszöknie Bécsbe. Itt és Berlinben egyetemi előadásokat is hallgatott, de fő tevékenysége már ekkor – mint életében mindvégig – a politikai agitáció volt. Írt a Proletárba, 1921-től a Bécsi Vörös Újság munkatársa volt, 1925 augusztusától a szervezte és irányította magyar párt Bécsben kiadott elméleti lapja, az Új Március szerkesztőségét. A párton belüli politikai harcokban Landler Jenő frakciójához csatlakozott.

A kommunista párt első, 1925. évi bécsi kongresszusán ellátta a titkári teendőket. 1926 júniusában, Berlinben a Központi Bizottság póttagként kooptálta a testületbe, és az itthoni mozgalom erősítésére Magyarországra küldte. A KMP külföldi vezetőinek 1926. december végi találkozójára ismét Bécsbe utazott; az emigrációban 1928 végén teljes jogú KB-tag lett. Pártmegbízatásokkal többször járt Magyarországon, ő szervezte meg a Kommunista című lap kiadását. Az emigráció belső vitáiban bírálta a szociáldemokráciával és a szakszervezeti mozgalommal békülékeny nézeteket. Erősen helytelenítette Lukács György helyzetelemzését, az ún. Blum-téziseket, mivel azokban korábbi tanítómestere kifejtette, hogy a proletárdiktatúra azonnali magyarországi bevezetése helyett a „munkás-paraszt demokratikus diktatúra” kivívása az aktuális feladat.

1930 februárjában a KMP második kongresszusán az akkor már a párt egyik fő ideológusának számító Révai a parasztpolitikáról tartott beszámolót. Ekkor ideiglenesen a Kun Bélánál is radikálisabb frakció tagjai foglalták el a vezető tisztségeket, ezért nem volt meglepő, hogy „frakciózással” vádolták és kihagyták a KB-ból. Ezért tulajdonképpen örülhetett annak, hogy a Külföldi Bizottság határozata értelmében 1930 végén Magyarországra kellett jönnie. Csakhogy már két hét elteltével lebukott: decemberben letartóztatták, 1931-ben másodfokon háromévi fegyházra ítélték. 1932 decemberétől a szegedi Csillagbörtönben együtt raboskodott Rákosi Mátyással. Börtönévei alatt írta Szabó Ervin helye a magyar forradalomban, valamint Marx és a magyar forradalom című tanulmányait.

1934. januári kiszabadulása után először Prágába, majd a Szovjetunióba ment. Moszkvában a Komintern (KI) Végrehajtó Bizottságának munkatársaként dolgozott, emellett a Lenin Iskolán tanított. A moszkvai magyar emigráció tagjai számára tragikus évben, 1937-ben a KI Ellenőrző Bizottsága elé citálták, ahol fejére olvasták 1930-as, gyanúsan gyors lebukását, és azt is, hogy nem segítette a szovjet hatóságokat az egyébként ártatlanul letartóztatott Magyar Lajos leleplezésében. Révai szigorú megrovást kapott és el kellett hagynia a Komintern apparátusát. Prágába küldték, ami alighanem a megmenekülést jelentette a számára.

1937 és 1939 között a csehszlovák fővárosban élt, a szabadabb légkörben újságírói és elemző munkássága új lendületet kapott. Nemcsak a helyi és a nyugati emigrációs lapok, de álnéven a hazai baloldal orgánumai is közölték a népfrontpolitika és a kommunista mozgalom kapcsolatát tisztázni igyekvő írását. Ekkor írta talán legfontosabb elméleti tanulmányát, a Marxizmus és népiességet, amely idehaza végül 1943-ban Kállai Gyula nevén jelent meg. Prágában a magyar pártszervezet ügyeinek is egyik fő irányítója lett.

Az ország német megszállásakor visszatért a Szovjetunióba, 1939 nyarától ismét Moszkvában dolgozott. Beilleszkedett a párt itteni vezetésébe, olyannyira, hogy Rákosi, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett az ő részvételével formálódott az a vezetői garnitúra (a későbbi hírhedt „négyesfogat”), amely 1945, majd még inkább 1948 után teljhatalommal vezette Magyarországot.

A II. világháború idején a népfrontos összefogáson alapuló „antifasiszta küzdelem” aktív résztvevőjeként rendszeresen közölt írásokat az Új Hangban. 1941-ben a gyermekkorától gyenge egészségű Révai (sosem heverte ki egy kamaszkori szívizomgyulladás következményeit) nem vonulhatott be; a Kossuth Rádióban és a moszkvai rádió magyar nyelvű adásaiban kamatoztatta agitátori képességeit. Elméleti felkészültsége, agitátori és publicisztikai képességei ellensúlyozták a tényt, hogy sosem volt akkora mozgalmi reputációja, mint Rákosinak, s nem szerzett befolyásos protektorokat, mint a „nagy négyes” három másik tagja. Fontos szerepet játszott az 1944. szeptemberi és októberi értekezleteken, amelyeken megvitatták az MKP új akcióprogramját, Gerővel együtt ők véglegesítették a pártprogramot.

1944. november 5-én Gerő, Farkas és Nagy Imre társaságában érkezett a szovjet csapatok által megszállt Szegedre, ahol november 7-én megalakították a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségét (KV). Pártja részéről ő volt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) egyik szervezője, a népfront lapjának, a Délmagyarországnak 1945. április 17-ig társszerkesztője. Az MNFF-ben tömörült öt párt decemberi szegedi tárgyalásain ő képviselte az MKP-t. December 22-én Szeged város képviselőjeként bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe (INgy), a kormányprogram vitájában pártja egyik vezérszónokaként lépett fel. Attól kezdve hat egymást követő ciklusban parlamenti képviselő maradt, az INgy-ben a hetvenfős kommunista frakciót is ő vezette.

Amikor 1945. február végén, a hazai pártvezetés és a Moszkvából hazatért vezetők első együttes ülésén létrehozták az MKP egységes Központi Vezetőségét, Révai is tagja lett a testületnek, majd a KV április 13-án tartott első teljes ülésén bekerült az öttagú Titkárságba is. A „pünkösdi konferencián” tagja lett az akkor felállított Politikai Bizottságnak (PB). Az MKP központi apparátusában a későbbiekben több osztályt is irányított: kezdettől ő felügyelte a sajtó és a propaganda ügyeit, 1946–47-ben az Értelmiségi Osztályt, 1947 őszétől pedig a Külügyi Osztályt irányította.

1945. április 15-én lett a párt központi lapja, a Szabad Nép hiperaktív főszerkesztője, aki hetente legalább két vezércikket írt, s ez országszerte a legismertebb vezetők sorába emelte. Az amúgy rideg személyiségéről ismert főszerkesztő és vezető ideológus az értelmiség köreiben is vitathatatlan tekintélyt szerzett. Ugyan elméletben a népfrontpolitika híve maradt, fulmináns, ám mindig éles logikával érvelő cikkei mindig az MKP aktuális ellenségeinek „leleplezését” szolgálták. „Publicisztikai munkássága milliókat mozgósít a reakció elleni harcra, és lépésről lépésre megvilágítja az új, szocialista Magyarország felépítésének útját” – olvasható a számára 1949-ben odaítélt Kossuth-díj indoklása.

1947 szeptemberében Farkas Mihállyal együtt ő képviselte az MKP-t a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának a lengyelországi Szklarska Porębában tartott ülésén, amely alapvető fordulatot hozott a kelet-európai kommunista pártok politikájában, mi több, a nemzetközi politikában is. A szovjet pártot képviselő Andrej Zsdanov „a világ két táborra szakadásáról” beszélt, s ezzel – a külső veszélyre hivatkozva – mintegy jelt adott a közép-európai kommunista uralom megszilárdításának felgyorsítására. Révai ekkor, stílszerűen mondva, „lemaradt egy brosúrával”: „népfrontos” beszédet mondott, hiszen ő ekkoriban hosszabb távon is a többpártrendszer fennmaradásával számolt. Jóllehet nézetei miatt önkritikára kényszerült, 1947–48 fordulóján jól alkalmazkodott az új helyzethez, és ő irányította az 1948 júniusában a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával létrehozott Magyar Dolgozók Pártja (MDP) programnyilatkozatának kidolgozását. Az egyesített munkáspártban megőrizte vezető tisztségeit.

1949 nyarán jószerével személyére és tevékenységi körére szabva állították föl a Népművelési Minisztériumot. Állami tisztségében továbbra is a magyar kultúra egyszemélyi vezetője – azt is mondhatjuk: teljhatalmú diktátora – maradt. Indulatosan autoriter vezető volt, az irodalomtól a filmen át az építészetig minden művészeti terület „kiváló ismerője”. „Intellektuális bolsevikként” egyszersmind szívesen és gyakran vitázott a kultúra nagy kérdéseiről, a vitákban nem kis önteltséggel csillogtatta szellemi képességeit, annak tudatában persze, hogy úgyis mindig az övé lehetett az utolsó szó. Főszerepeit a Lukács-vitában (1949–50), melynek középpontjában Lukács demokráciaértelmezése állt, majd a Déry Tibor irodalmi munkásságát bíráló Felelet-vitában (1952) játszotta el.

Egészségi állapota az évek során egyre rosszabb lett, a párton belüli „államvédelmi fejlemények” – azaz a leszámolások – csak rontottak az állapotán. Marosán György visszaemlékezéseiből is tudjuk: a párt legszűkebb vezetői közül egyedül őneki voltak aggályai Rajk László ügyével kapcsolatban. Marosánnak Révai azonban azt mondta: „Gyurka, […] azt tanácsolom: vedd tudomásul.” Révainak a puszta tudomásul vételen túl a vádlottak nyilvános megbélyegzése is kötelessége volt.

1950 nyarán megvált a Szabad Nép főszerkesztői posztjától, ugyanakkor a párton belül tovább emelkedett: 1950 májusától 1951. februárig az MDP főtitkárhelyettesi tisztségét is betöltötte. 1952 tavaszán ő irányította a Rákosi 60. születésnapjának megünneplésére felállított bizottság munkáját. Rá jellemző módon, néhány szélsőséges esetben fellépett a – saját szavaival – „túlnyalási megnyilvánulások” ellen; például nem engedélyezte közterületek elnevezését az ünnepelt főtitkárról.

A szovjet pártvezetés kihagyta az 1953. június 13-ára Moszkvába személy szerint berendelt küldöttségből, s ez baljós előjel lehetett számára, hiszen tudni lehetett, hogy a Sztálin utáni szovjet pártelnökség új politikát s ehhez új embereket akar. Valóban: az MDP KV 1953. júniusi 27–28-ai ülés határozatában név szerint elmarasztalták, mert minisztersége alatt „kisajátította a párton belül az elméleti és a kulturális munka irányítását”. Önkritikára kényszerült – „nélkülözhetetlennek éreztem magam, ez is egy fajtája a beképzeltségnek” – s ami sokkal fontosabb volt: kikerült a legfelső vezetésből. Leváltották KV-titkári pozíciójából, kimaradt a PB-ből és a július 4-én Nagy Imre vezetésével megalakított új kormányból. Számára megalázó pozíciót kapott a hatalom és tekintély nélküli kollektív államfői testület (Elnöki Tanács) elnökhelyetteseként; az év októberében megtették a párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle főszerkesztőjévé.

A hiú kultúrcézárt súlyosan megviselte bukása, az „új kurzus” irányvonalát és az újabb politikai machinációkat szkeptikusan figyelte Béla király úti villájából. 1955-ben egészségi állapota tovább romlott: agyvérzést kapott, bal oldala lebénult, s bal keze felépülését követően is használhatatlan maradt. A családi emlékezet szerint a még éppen csak lábadozó, de már ép realitásérzékű Révai először nem akarta elhinni, hogy otthonában van, nem pedig szovjet őrizetben…

1956 márciusában, a szovjet párt XX. kongresszusa után tartott központi vezetőségi ülésen keményen bírálta a Rákosi-féle dogmatikus politikát és sürgette a törvényesség helyreállítását. A Rákosival és Nagy Imrével szemben egyaránt kritikus, tekintélyes politikus személye az év tavaszán felértékelődött, s még egyszer visszatérhetett a politikai életbe: az 1956. július 21-ei KV-ülésen, Rákosi leváltásakor visszakerült a Politikai Bizottságba. Az ülésen a Jugoszláviával való viszony rendezését sürgette, de kijelentette, hogy szó sem lehet a „jugoszláv út” követéséről, azaz a semlegességről, ráadásul a mezőgazdasági kistermelés fejlesztését – ezzel áttételesen a Nagy Imre-féle, az életszínvonal némi emelését célzó politikát – is ellenezte. Felvetette viszont a halálbüntetés eltörlésének lehetőségét, hogy ne ismétlődhessenek meg a koncepciós perek véres leszámolásai.

Tetterejét azonban már nem nyerte vissza, ráadásul az események rajta is túlléptek. 1956. október 23-án kora este megjelent a Szabad Nép székházában, ám a lap újságírói ellenségesen fogadták. Miután a felkelők este 10 óra tájban megtámadták az épületet, az esti KV-ülésen még tűzparancs kiadását szorgalmazó Révait a hátsó kijáraton kimenekítették. Az október 24-én reggel befejeződött KV-ülésen megszűnt politikai bizottsági tagsága.

Október 31-én a szovjetek, a régi vezetésből utolsóként, a Szovjetunióba menekítették. A Kreml kórházában ápolták, majd miután állapota stabilizálódott, rögtön jelezte az új vezetésnek visszatérési szándékát. 1957 februárjában hazaküldte Eszmei tisztaságot! című írását, amelyben bírálta Nagy Imrét, de egyúttal – mintegy „balról” – a Kádár János-féle új vezetést is elmarasztalta. Kádárék, némi vita után, az írás megjelentetése mellett döntöttek, sőt – a moszkovita régi gárdából egyedüliként – visszahívták a vezetésbe. Ez a döntés korántsem volt kockázatmentes: a Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. júniusi országos értekezletén Révai nyíltan konfrontálódott Kádár Jánossal, aki zárszavában nemcsak az ÁVH-t dicsérő szavait utasította el, de egyúttal óvta a rokkant politikust a zászlóbontástól: „Kérjük Révai elvtársat, hogy segítsen a harcokban, és ne ártson!” (Az első titkár már korábban, a vita során leintette a Gáspár Sándor beszédébe közbekiáltó egykori rákosista főideológust.) A megbírált látszólag pártszerű magatartást tanúsított és meghajolt a többség véleménye előtt; Kádárék pedig nem tartották valódi veszélynek Révait, s még a Központi Bizottságba is beválasztottak. Az Elnöki Tanácsban 1958. november 26-áig töltötte be az elnökhelyettesi tisztséget és haláláig tagja maradt a jelentéktelen testületnek.

1957 nyarát követően Révai már nem volt képes részt venni a napi politikában; ezzel a szektás irányzat valódi vezér nélkül maradt. Utolsó éveit József Attila erős kritikával szemlélt életművének vizsgálatával töltötte. Utolsó szívrohama a balatonaligai pártüdülőben érte 1959. augusztus 4-én.

A Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában temették. A törvénysértéseket lezáró, 1962. évi központi bizottsági határozat nem nevezte meg a felelősök között.

 

Életút, tisztségek:

1918-tól a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1945. novembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1944. december 21. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.

1945. január 26. – 1945. május 11. A Nemzeti Főtanács póttagja.

1945. február 23. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1945. április 15. – 1950. június 3. A Szabad Nép főszerkesztője.

1945. április 13. – 1946. október 1. Az MKP KV titkára.

1945. május 11. – 1945. szeptember 27. A Nemzeti Főtanács tagja.

1945. május 21. – 1948. június 14. Az MKP KV Politikai Bizottságának (PB) tagja.

1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.

1947. szeptember 16. – 1959. augusztus 4. Országgyűlési képviselő.

1948. június 14. – 1956. október 27. Az MDP KV tagja.

1948. június 14.  – 1953. június 28. Az MDP KV PB tagja.

1948. június 15. – 1953. június 28. Az MDP KV titkára.

1949. március 15. Megkapja a Kossuth-díj I. (arany) fokozatát.

1949. június 11. – 1953. július 4. Népművelési miniszter.

1950. május 31. – 1951. március 2. Az MDP főtitkárhelyettese.

1953. július 3. – 1958. november 26. Az Elnöki Tanács helyettes elnöke.

1953. október – 1954. június: A Társadalmi Szemle főszerkesztője.

1956. július 18. – 1956. október 24. Az MDP KV PB tagja.

1957. június 29. – 1959. augusztus 4. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

1958. november 26. – 1959. augusztus 4. Az Elnöki Tanács tagja.