Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

Ratkó Anna

1903. augusztus 19-én született Párkánynána községben (Esztergom vm., ma Nána, Szlovákia), egy tizenhárom gyermekes munkáscsaládban, tizenegyedik testvérként. A tizenhárom testvér mellé a szülők még két elárvult rokongyereket is befogadtak. Édesanyja háztartásbeli, apja szerszám- és géplakatos volt. A gyerekek közül nyolc fiú az apa mesterségét tanulta ki. A család 1916-ban a jobb megélhetés reményében Budapest elővárosába, Pesterzsébetre költözött.

12 éves korától dolgoznia kellett, mivel a család hat tagját elvitték katonának. A Soroksári úti Fegyver- és Gépgyárban állt munkába mint gépmunkásnő. Belépett a szakszervezetbe, egy évvel később munkahelyén már bizalmivá választották. Szervezte a munkás- és árva gyerekek összejöveteleit, amelyekre hol kakaót, hol süteményt szerzett különböző támogatóktól, emellett aktívan részt vett a háborúellenes akciókban, sztrájkokban, tüntetéseken. 1918 őszén a gyár raktárából többekkel együtt fegyvert osztott a munkásoknak. A kommün bukása után gyermekbíróság elé állították, gyámság alá helyezték: esztergomi nagynénjéhez került, ahol a hercegprímás szőlőjében dolgozott.

1921-ben a Soroksári úti Hazai Fésűsfonóban kapott munkát, cérnázóként, majd szövőnőként dolgozott. Fiatal kora ellenére ő lett az üzem főbizalmija és a Textilipari Munkások Szakszervezete pesterzsébeti csoportjának elnöke; ezt a tisztségét egészen 1945-ig betöltötte, noha később más szakmában dolgozott. 1922-ben, mindössze 19 éves korában a Textiles Szakszervezetek Központi Vezetőségébe is beválasztották. Később visszatérhetett a fegyvergyárba, ahol ismét bizalmi lett.

Férjével, Bíró Károllyal 1927-ben tagjai lettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP). (Férje a bőriparban dolgozott, szintén szakszervezeti vezető volt.) Pártjuk megbízásából beléptek a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, hogy ott terjesszék a kommunista eszméket. Hamarosan tagja lett a KMP Pesterzsébeti Végrehajtó Bizottságának is. Férjével ellentétben ő inkább gyakorlati munkát végzett a mozgalomban, agitált, nőgyűléseket tartott. A kortársak visszaemlékezései szerint valódi idealista volt, aki hitt abban, hogy a maga eszközeivel jobbá teheti a szegények életét. Rengeteget foglalkozott gyerekekkel, akik kedvelték az anyáskodó kommunistát. A környezetében élők úgy írták le, mint akihez minden bajjal lehetett fordulni, aki meghallgatott mindenkit, és aki kiállt mindenkiért bármilyen helyzetben. Tagja volt a szociáldemokrata Országos Nőszervező Bizottságnak is. Egy bérsztrájk szervezése és kirobbantása miatt rendőri felügyelet alá, majd egy évig feketelistára került. (Ez azt jelentette, hogy egy munkaadó csak egy hétig foglalkoztathatta.)

Életrajza ettől kezdve sajnos hiányos. 1929-től dolgozott a Weiss Manfréd Tölténygyárban, majd a Ganz Villamossági Gyárban. Még ebben az évben főbizalmi lett új munkahelyén. 1930-ben kapcsolatba került a Demény Pál vezette, a Kominterntől független kommunista szervezkedéssel, ám 1934-ben megszakította a kapcsolatot velük. 1933-ban részt vett a textilesek kongresszusán. 1938-ban a Ganz Villanygyárból bocsátották el, újra felvették a Fegyver- és Gépgyárba. 1942-ben bekapcsolták az illegális kommunista akciók szervezésébe.

A főváros ostromát követően a Magyar Kommunista Párt (MKP) tagjaként vett részt a politikai életben. Egyike volt azon keveseknek, akik nő létükre a felső pártvezetés tagjai lehettek: miután elvégzett egy hat hónapos pártiskolát, az MKP 1945. májusi „pünkösdi konferenciáján” póttagként bekerült a Központi Vezetőségbe (KV). (A 25 rendes és öt póttagból álló testületben két nő volt ekkor.)

Először a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének szervezésén dolgozott. Időközben megválasztották a Textilmunkások Szakszervezetének főtitkárává. Ide tartoztak a selyem-, a len-, a kender-, fonó- és szövőgyárak munkásai, a kötélgyártóktól a harisnyakötőkig. Ez az ágazat olyan népes volt, hogy a szakszervezet főtitkára 1945. december 2-án szinte automatikusan lett a Szakszervezeti Tanács alelnöke.

1945. április 2-án pártja delegálta az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Az 1945. novemberi választásokon is mandátumot szerzett, és a Nemzetgyűlés jegyzője lett. Az 1946. őszi III. pártkongresszuson a KV rendes tagjává választották; a testületnek 1956. október végéig tagja maradt.

Pártbéli pozíciójánál jóval fontosabb volt az államigazgatásban betöltött funkciója: 1949 nyarán kinevezték a Népjóléti Minisztérium élére, ezzel ő lett Magyarország első női minisztere. Mivel volt textilmunkásként semmiféle szakmai hozzáértése nem volt, a bársonyszéket nyilvánvalóan a végsőkig lojális – és női – „díszkáderként” kapta meg. Minisztériumát 1950 decemberében Egészségügyi Minisztériummá szervezték át.

Minisztersége első éveiben fő feladata a népjóléti-egészségügyi tárca átalakítása volt az „új idők” követelményei, közelebbről a Szovjetunióból másolt voluntarista elvek alapján. A minisztérium legfőbb feladatai közé az orvos- és gyógyszerészképzés és a továbbképzés átszervezése, a népbetegségek elleni küzdelem, a megelőző-gyógyító ellátás, az állami gondozás, a gyógyüdülőhelyek felügyelete, az orvoskáderek képzése tartozott. Ehhez Rákosinak – mint minden más területen – megbízható káderre volt szüksége, s a közvélemény szempontjából nem volt hátrány az sem, hogy Ratkó nőként és „egyszerű munkásasszonyként” kapta megbízatását. Az ő minisztériumában is a politikai megbízhatóság lépett a szakmai alkalmasság helyébe, több klinika, szak- és oktatási intézmény élére munkáskádereket neveztek ki – de nem volt ez másképp az államigazgatás más területein sem.

Nevét – túl azon, hogy ő volt a magyar történelem első női minisztere – a közvéleményben a róla elnevezett törvény és a „Ratkó-korszak” őrizte meg az utókor számára. Ezzel kapcsolatban el kell oszlatni néhány téves hiedelmet. Magyarországon az első büntető törvénykönyv (az 1878. évi V. tc., az ún. Csemegi-kódex) bevezetése óta tilos volt művi vetélést („magzatelhajtást”) végezni; a törvény a beavatkozást végrehajtó orvost súlyosabb, az anyát enyhébb börtönbüntetéssel fenyegette. A Rákosi-korszakban, kisebb módosításokkal, e törvény joggyakorlata volt érvényben, egészen 1956 júniusáig. A büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését egyetlen alkalommal függesztették fel: a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-ei döntését a szovjet katonák által tömegesen megerőszakolt nők helyzete indokolta. A beavatkozást kizárólag szülészeti és anyavédelmi intézetben, szakorvos közreműködésével lehetett elvégezni. A büntetőjogi szabályozás tehát érintetlenül maradt, de jogi eljárást magzatelhajtás miatt nem indítottak.

Magyarországon a háború után a születések száma csekély mértékben emelkedett és nagyjából elérte a békeévek szintjét. 1950-re azonban a népességnövekedés üteme elmaradt a többi „szocialista” országhoz képest, s ez már azzal fenyegetett, hogy az ország nem teljesíti „a szocializmus népesedési törvényében” lefektetett alapelvet, azaz a népesség mint a legfontosabb termelőerő (a termelés extenzív bővítésének egyik forrása) „szakadatlan növelését”. Ezért emelte központi kérdéssé a hivatalos pártpropaganda az anyaság és gyermekvédelem kérdését – végső soron a születések számának emelését. („Nőnek szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.”) S persze nem ragadtak le a puszta szavaknál: az évtized elején adminisztratív eszközöket is bevetettek. Ráadásul – némiképp paradox módon – a „dolgozó nő” ideális alakját összekapcsolták a több gyermeket nevelő családanya képével.

1952 elején széles körű kampányt kezdtek az abortusz ellen. Áprilisban Ratkó Anna beszédet mondott egy országos aktívaértekezleten, amelyen kijelentette: „Aki ettől a naptól fogva abortuszt hajt végre, azt a legkeményebben büntetjük.” Május végén rendeletet adott ki a terhesség művi megszakításának szabályozásáról: ennek értelmében a terhességet csak a terhesség első 28 hetében lehetett megszakítani, mégpedig akkor, ha a terhes nő élete veszélyben forgott, avagy a születendő gyermek életét súlyos károsodás fenyegette. A propagandaszólam szerint, aki a terhesség megszakításában részt vesz, „nemcsak népi demokráciánk államának törvényét szegi meg szándékosan, hanem gátolja fejlődésünket is”, hiszen „minden egészségügyi dolgozónak becsületbeli kötelessége közreműködni az ilyen személyek leleplezésében”.

A propaganda önmagában nem érhette el a kívánt hatást, ezért 1953 elején újabb intézkedéseket hoztak. Február 8-án közzétették a Minisztertanács (Mt) határozatát „az anya- és gyermekvédelem fejlesztéséről”. A végrehajtásról Ratkó Anna egészségügyi miniszter utasításokat adott ki. A tulajdonképpeni „Ratkó-törvény” (a 8100-9/1953. EüM. utasítás a terhesség megszakítása tárgyában) – a közhiedelemmel ellentétben – éppen hogy enyhítette az elvileg teljes abortusztilalmat; állami egészségügyi intézményben, a mellékletben felsorolt betegségek esetében, lehetővé tette a terhesség megszakítását, mégpedig a nő életkorára, avagy rendkívüli méltánylást érdemlő személyi és családi körülményeire való tekintettel is. Az Mt további rendeletet adott ki a családi pótlék emeléséről, valamint a gyermekek és az anyák fokozottabb bírói jogvédelméről. Tehát a kormányhatározat – papíron legalábbis –megengedőbb volt, mint az azt megelőző teljes tiltás.

A 8. sz. rendeletben jött a feketeleves: a 20. évüket betöltött, önálló jövedelemmel rendelkező gyermektelen személyeket – a 20 és 50 év közötti férfiakat és a 20 és 45 év közötti nőket – adóalapjuk 4 százalékát kitevő gyermektelenségi adó megfizetésére kötelezték. (A jövedelemadó mértéke ekkor 1% volt.) A közutálatnak örvendő adót 1956. november 10-én, 1957. január 1-jei hatállyal törölték el.

A gyakorlat a rendeletnél jóval kegyetlenebb volt: a tilalmat – Ratkó utóda, Zsoldos Sándor minisztersége idején – valóságos „abortuszterror” követte. A terhességeket be kellett jelenteni, azokat az államhatalom a szülésig végigkövette. A tiltott magzatelhajtások miatt elítéltek száma a háromszorosára nőtt, a legsúlyosabb büntetési tétel 5–10 éves szabadságvesztés volt; ezekről a perekről a sajtó, elrettentő célzattal, előszeretettel tudósított.

Az 1953 februárjában elfogadott határozathoz Ratkó Annának sok köze nem lehetett, annak bevezetéséről a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottsága döntött. A határozatot ugyanakkor ő maga is aktívan támogatta, az abortusztilalom melletti propagandából bőven kivette a részét. Több konferencián is emlékezetes beszédet mondott az abortusz elleni harc propagálására.

Az utókor felrója neki azt is, hogy minisztersége alatt megszüntették az árva családok családoknál történő elhelyezésének rendszerét. A háború után rengeteg volt a hadiárva, és sok, a szovjet katonák által megerőszakolt nőnek született gyermeke. Legtöbbjük számára az adott reményt, hogy családoknál helyezték el őket, leginkább olyanoknál, akiknek az anyagi helyzete ezt megengedte. Ratkó ezt a központosított programot leállította, és állami gondozásba vetette vissza a sorsukra hagyott árvákat, akiknek így nem maradt esélyük arra, családban nőjenek fel.

Az 1953-as határozat egyik deklarált célja volt, hogy a társadalom felelősségteljesebben álljon a gyermekvállalás kérdéséhez, ezt a célt azonban bizonyosan nem érte el. Jelentős fordulat következett viszont a népszaporulat növelésében: tíz év alatt közel hatszázezerrel nőtt a lakosság száma. Ha ebbe beleszámítjuk az 1956-os kivándorlást is, akkor ez legalább nyolcszázezres növekedést jelentett, azaz az élve születések száma ennyivel múlta felül a halálozásokét. – 1956 júniusában a kormány megszüntette a tiltást: „A nők áldozatos ragaszkodása a családhoz […] megteremti a jogalapot arra, hogy az anyaság kérdéséről ők maguk dönthessenek.”

Ratkó Anna politikai pályafutása a rendelkezések bevezetése után nem sokkal véget ért. 1953. április 18-án saját kérésére felmentették, hat hónapig munkanélküli volt, majd a SZOT titkára lett. Az MDP KV-nak a párt megszűnéséig tagja maradt.

1956 októberében a felkelők többször keresték, bujkálnia kellett, pesterzsébeti háza ellen merényletet követtek el. Október 31-én elfogták, de Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány utasítására elengedték.

1957. január 1-jén betegsége miatt nyugdíjba ment. A közéletben a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének elnökeként, majd 1975-től, hosszú mozgalmi múltjának elismeréseként, örökös tiszteletbeli elnökeként vett részt. 1978-ban megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést.

Családi élete, annak ellenére, hogy ő maga a gyermekvállalást propagálta, ennek ellentmondott. Egy lánygyermeket szült, ezzel „végrehajtotta kötelességét”, ám Évát jórészt a nagyszülők nevelték. „A szüleinek […] az eszme és a párt volt a legfontosabb?” – kérdezték tőle egy interjúban. „Igen… Biztos. Mindennél fontosabb volt” – hangzott a válasz. Ugyanakkor édesanyjára mint jó  nagymamára és dédmamára emlékszik. – Unokaöccse volt Ratkó József József Attila-díjas költő.

1981. július 20-án, 78 éves korában hunyt el Budapesten.

 

Életút, tisztségek:

1927-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1927-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956-tól a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja.

1945. május 21. – 1946. október 1. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) póttagja.

1945. december 2. – 1948. október 20. A Szakszervezeti Tanács alelnöke.

1946. október 1. – 1948. június 14. Az MKP KV tagja.

1948. június 17. – 1956. október 27. Az MDP KV tagja.

1948. október 20. – 1949. június: A Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) alelnöke.

1949. június 11. – 1950. december 16. Népjóléti miniszter.

1950. december 16. – 1953. április 18. Egészségügyi miniszter.

1953. október – 1956. október: A SZOT titkára.