Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

Rákosi Mátyás

1892. március 9-én született Ada községben (Bács-Bodrog vm.). Édesapja, Rosenfeld József, meglehetősen szegény terménykereskedő volt, édesanyja, Léderer Cecília a háztartást vezette. Apja Topolyán született, ahol „Kossuth-zsidónak” nevezték, mert a függetlenségi pártot támogatta. Apai nagyapja falusi kovácsként támogatta az 1848–49-es szabadságharcot. A szülők tizennégy gyereket neveltek, közülük tizenkettő élte meg a felnőttkort, Mátyás volt a hatodik. Apja, Béla bátyja és Hajnal húga a holokauszt áldozata lett.

Apja ingadozó üzletmenete miatt több alkalommal lakóhelyet változtattak: 1898 októberében Sopronba költöztek. A család a város önkormányzatától 1903 júliusában honosítási levelet kapott. 1904 januárjában ugyanitt kapták meg a megyei alispán értesítését arról, hogy kérelmükre a család összes tagjának vezetéknevét Rákosira magyarosították. 1905 májusában a család visszaköltözött Bácskába.

Elemi iskoláit 1898 őszén Adán kezdte, s még az első félévben Sopronban folytatta. 1902-ben itt kezdte, majd 1905 őszétől, a IV. évfolyamtól a Szegedi m. kir. Állami Főreáliskolában folytatta középiskolai tanulmányait. Itt tanára volt Babits Mihály is. Jó tanuló volt, csak testnevelésből és rajzból ért el gyenge eredményeket. 1910 júniusában jeles eredménnyel érettségizett, és az iskolai önképzőkör „legbuzgóbb” tagjaként (nem először) könyvjutalomban részesült.

A Királyi József Műegyetem vegyészmérnöki osztályán szeretett volna továbbtanulni, de családja anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé, ezért 1910 őszén a budapesti Magyar Királyi Keleti Kereskedelmi Akadémia hallgatója lett. A kétéves képzés gyakorlati orientáltságot, kisebb tandíjat és egzisztenciális biztonságot jelentett. Német, török és francia nyelvet tanult, 1912-ben okleveles kereskedői képesítést szerzett.

1910-ben kezdett aktívan politizálni, Szabadkán belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). 1911 őszén a Galilei Kör egyik titkárává választották; valószínűsíthető, hogy az 1911. decemberi új vezetőségnek már nem volt tagja. Elmondása szerint 1912. május 23-án részt vett a „vérvörös csütörtökként” emlegetett tüntetésben, majd társaival megalakította a parlamenti ellenzéket támogató Országos Diákszövetséget.

1912 őszétől a Kereskedelemügyi Minisztérium ösztöndíjasaként egy évig Hamburgban, majd 1913 őszétől Londonban dolgozott kereskedelmi levelező gyakornokként. Aktív szereplője volt a helyi magyar közösség életének, klubjukban előadást tartott a nemzetiségi elnyomásról.

1914 nyarán még a háború kitörése előtt visszatért Magyarországra, és bevonult a szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez. A tartalékos tiszti iskola elvégzése után 1915 februárjában az orosz frontra vezényelték, de már 1915 áprilisában fogságba esett az Északkeleti-Kárpátokban. Hadifogsága idejét az orosz Távol-Keleten töltötte: előbb Antypinában, majd a Csita városa melletti tiszti hadifogolytáborban raboskodott, ahol oroszul és dél-tiroli tisztektől olaszul tanult. 1917 januárjában a hadifogoly tisztekkel továbbszállították a kínai (mandzsúriai) határ melletti Dauriába.

Itt kapcsolatba került a bolsevikok helyi képviselőivel, a táborlakók között politikai agitációt végzett. Miután 1918 februárjában a tábor a fehérek kezére került, Rákosi úgy döntött, megszökik, ami a kor viszonyai között nagyon is kockázatos vállalkozás volt. (Későbbi nagy politikai ellenlábasa, Nagy Imre, aki szintén ezen a vidéken volt hadifogoly, nem vállalkozott a többezer kilométeres útra.) Rákosit útközben újra elfogták, az Osztrov Gorodaja-i gyűjtőkórházba került, ahol félig rokkantnak nyilvánították.

Egy tiszti hadifogolycsere-akció keretében 1918 áprilisában visszatérhetett Magyarországra. Két hetet a zsolnai szűrőtáborban töltött, májusban hazautazhatott akkor Szabadkán élő családjához. Nyáron és kora ősszel kiképzőtiszt volt az ott állomásozó honvéd gyalogezrednél, emellett a helyi munkások és katonák között háborúellenes röplapokat terjesztett.

Az „őszirózsás forradalom” kitörése után, novemberben a fővárosba utazott, s itt belépett a hónap végén megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). A párt aktív tagjaként kezdetben vidéki városokban agitált a párt forradalmi programja mellett: 1918. december 29-én ő szónokolt az első szegedi kommunista nagygyűlésen, ahol a résztvevők egy része elhatározta a KMP városi szervezetének megalakítását. 1919. január utolsó napjaiban az „ottani kommunisták vezéreként” tartott két munkásgyűlést a városban. Amikor 1919. február 21-én, az előző napon történt véres tüntetés után, a Berinkey-kormány elrendelte a kommunista vezérek lefogását, Rákosit már vidéki szervezőtitkárként azonosították. Február 20-a délutánján került sor a „magyar bolsevikok” első nagyobb akciójára: a kommunista szónokok által feltüzelt tömeg a Népszava kiadóhivatala ellen vonult, a rendőrséggel kialakult lövöldözésben nyolcan meghaltak és legalább negyvenen megsebesültek. A kormány szociáldemokrata miniszterei elérkezettnek látták az időt arra, hogy felszámolják „a nyilvánvalóan a rendszer megdöntésére készülő kommunista mozgalmat”. Másnap félszázezres, az előző napinál tízszer nagyobb tömeg tüntetett az erőszak ellen. Csakhogy hiába: a furcsa fogság idején a börtönben megindultak a titkos tárgyalások az MSZDP balszárnya és KMP vezetői között az „osztályalapú” új hatalomról. Az „elátkozott köztársaságnak” a Vix-jegyzék adta meg a kegyelemdöfést.

A 1919. március 21-én megalakult Forradalmi Kormányzótanácsban (kormányban) Rákosi – a kommunisták és a szociáldemokrata vezetők megállapodása alapján – a kereskedelemügyi népbiztos (Landler Jenő) egyik helyettesének tisztségét kapta. 27 évesen ő volt a Forradalmi Kormányzótanács legfiatalabb tagja. Amikor pedig április 3-án megszüntették a helyettes népbiztosi funkciót, őt nevezték ki a szociális (vagyis szocialista) termelés öt népbiztosa egyikének. Április végén a frontra vezényelték. Május első napjaiban, a csehszlovák csapatok visszaszorításáig, az északi fronton szolgált a Salgótarjánt védelmező csapatok egyik munkásszázadának parancsnokaként. Május 10-től újra Budapesten volt, majd a hónap végétől a Vörös Hadsereg déli frontra összpontosított egységeinél teljesített szolgálatot.

Az országos politikában a kormányzó Magyarországi Szocialista Párt kommunista radikálisai közé tartozott. A június közepére összehívott pártkongresszuson a proletárdiktatúra szigorításának szükségességéről beszélt; a Tanácsok Országos Gyűlésén a tanácsrendszer és a parlamentarizmus kibékíthetetlen ellentétét hangsúlyozta; az ifjúmunkás-szervezet kongresszusán a „megalkuvó”, „defetista” felnőttek magatartásával szemben a fiatalok radikalizmusát dicsérte. Július 17-én kinevezték a Vörös Őrség (utolsó) főparancsnokává. Emellett szervezői feladatot kapott a kerületi népgazdasági tanácsok és a gazdasági hivatalok létrehozásában is.

Augusztus másodikán az osztrák kormány menedékjogi ígéretének birtokában Ausztriába távozott; a hónap végén népbiztos-társaival együtt a karlsteini várban helyezték el, majd néhányadmagával a Bécshez közeli Steinhofba internálták. (Életveszélyes közjáték volt, amikor 1920. április 4-én a Prónay-különítmény egyik tagja a steinhofi kórházban atropinnal megmérgezte Kun Bélát és Rákosit és csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg őket.) Április 27-én Rákosit szabadlábra helyezték, de miután május elsején felszólalt egy nyilvános gyűlésen, letartóztatták és örökre kitiltották Ausztriából. Csehszlovákián és Berlinen keresztül illegálisan Szovjet-Oroszországba utazott.

Moszkvában bekapcsolódott a kommunista világpárt, a Kommunista Internacionálé (Komintern) tevékenységébe. A világpárt 1920. augusztus elején befejeződött II. kongresszusán ő terjesztette be a KMP jelentését a magyarországi kommünről; a tanácskozáson szélsőbaloldali platformról támadta a mérsékeltebb irányzatokat és állást foglalt a kommunista „elitpártok” létrehozása mellett: „Amíg kommunista pártunk az orosz példa szerint szigorúan centralizált, szigorúan fegyelmezett volt, és csak bizonyos vizsga után vett fel tagokat, és azokat szigorúan képezte, addig a párt, miként az orosz is, a proletariátus élharcosa volt. Mihelyt a párt egyesült a szociáldemokratákkal, és ezáltal a proletariátus fennmaradó részeit, valamint a Szociáldemokrata Pártba betagozódott kispolgárság nagy részét felvette magába, a párt elvesztette ezen jelentőségét. […] Ezért egy szigorúan centralizált, vasfegyelmű párt mellett vagyunk.”

A kongresszus után bekerült a Végrehajtó Bizottság munkatársai közé, egyike lett a kommunista mozgalom „utazó ügynökeinek”. 1920 őszén a Komintern megbízásából Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában ügyködött e „vasfegyelmű” a kommunista pártok létrehozása és radikális akcióik szervezése érdekében. (1921 februárjában a német párt központi bizottsági ülésén kijelentette: a Komintern, ha kell, tízszer is át fog alakítani egy-egy pártot, amíg az nem válik igazán leninistává.)

A forradalom európai exportjában ekkor még az orosz forradalom továbbélésének zálogát látó világpárt vezetése, e kisebb súlyú küldetések után, 1920 decemberében komolyabb feladattal bízta meg. Úgy látták, hogy a világháború után komoly belső feszültségekkel küzdő Olaszország lehet az egyik alkalmas terep a világforradalom ügyének továbbvitelére. Oly fontosnak ítélték az olasz mozgalom radikalizálását, hogy a Komintern főbb vezetőit kívánták delegálni az olasz szocialisták kongresszusára. Csakhogy Grigorij Zinovjev és Nyikolaj Buharin nem kapott beutazási engedélyt, ezért az olaszul is beszélő Rákosit küldték, aki amúgy is főleg az olasz mozgalom ügyeivel foglalkozott, az ekkor folyamatosan napirenden lévő „olaszkérdés” egyik szakértőjének tekintették. Az 1920. decemberi livornói kongresszuson megtörtént a szakítás, de az olaszországi fejlemények sem segítették le a zátonyról a világforradalom hajóját. A Komintern a forradalom apályára koncepcióváltással válaszolt: meghirdette az „összefogás” politikáját, s annak elfogadtatására – jóllehet a Szovjetunióban tartózkodó olasz küldöttek ezt nem tartották szerencsés megoldásnak – újfent a szakításban részes Rákosit küldték. Újabb küldetése eredménytelen maradt, mert az újsütetű olasz kommunisták nem követték a központ hirtelen irányváltását. Hálátlan feladat volt ugyan a homlokegyenest ellenkező álláspontokat képviselni, de jó leckének is bizonyult: mindig a központ iránymutatásai a mérvadók a mozgalom harcosai számára.  

1921 júliusában a Komintern Végrehajtó Bizottságának egyik titkárává, 1922 novemberében a Titkárság póttagjává és a Szervező Iroda rendes tagjává választották. Kun Béla mellett ekkor már ő számított a legtekintélyesebb magyar kommunista vezetőnek, aki a szovjet vezérkaron belül elsősorban Zinovjev támogatását élvezte; ennek megfelelően a magyar párton belül továbbra is a Kun-frakciót támogatta.

1924 őszén a Komintern hazai terepre kívánta küldeni, noha a tervvel kapcsolatban a magyar párt mérsékeltebb frakciójának vezetője, Landler Jenő fenntartásait hangoztatta: „Nincs gyakorlata a munkásmozgalmi aprómunkában, Livornót elrontotta, beképzelt és különcködő lett, öntelt a proletárokkal szemben, és mint egy elkényeztetett nagy gyerek, gyakran megmakacsolja magát.” 1924 decemberében illegálisan Magyarországra érkezett, és megkezdte a KMP újjászervezését. Ezzel párhuzamosan a párt kísérletet tett egy legális fedőszervezet létrehozására is, amelynek eredményeként 1925 áprilisában megalakult a Magyarországi Szocialista Munkáspárt, az első MSZMP. A legális illúziók hamar tovatűntek: bár nyáron az új pártnak már mintegy háromezer regisztrált tagja volt, szemben a legfeljebb egy-kétszáz KMP-taggal, a rendőrség 1925 késő nyarán és őszén keményen fellépett az MSZMP vezetői ellen. Velük együtt bukott le az illegális összekötő Rákosi is, aki 1925 augusztusában még részt vett a KMP Bécsben tartott I. kongresszusán, ahol beválasztották a Központi Bizottságba (KB) és ismételten megbízták a magyarországi titkárság vezetésével. Rákosit 1925. szeptember 22-én vették őrizetbe Budapest IX. kerületében, a Közraktár utcában, nem először és utoljára a mozgalom történetében: konspirációs hibák miatt. Ennek egyik folyománya volt a későbbiekben, hogy a kommunisták számára időnként fontosabb lett az „ellenségnek” a saját sorokban keresése.

1925. november 14-én Rákosit és az MSZMP kommunista vezetőit lázadás bűntettének vádjával statáriális bíróság elé állították. A bíróság két napra rá, a védőügyvédek tiltakozására, megállapította illetéktelenségét – amennyiben statáriális eljárás csak háború idején folytatható –, és az ügyet polgári bíróság elé utalta. Végül 1926. augusztus elején az első Rákosi-perben nyolc és fél évi fegyházra ítélték. Máig tisztázatlan okokból a kommün alatti tevékenysége miatt nem folytatták le a bírósági eljárást, holott a népbiztosok perében őt is megvádolták. A per a szélesebb európai közvélemény előtt is híres lett Rákosinak az utolsó szó jogán elmondott beszéde után, elítélése ellen számos társutas értelmiségi tiltakozott. (Időközben a felmentésében reménykedő Rákosi szovjet állampolgárságért folyamodott, s azt az újabb kutatások szerint meg is kapta.) 

Büntetésének letöltését a váci fegyházban kezdte, 1927 júliusától fél évet magánzárkában töltött. 1929 végén részt vett a kommunista foglyok börtönviszonyok megváltoztatása érdekében kezdett éhségsztrájkjában, ezért 1930 januárjában átszállították a szegedi Csillagbörtönbe. 1934 áprilisában telt volna le a büntetése; Szegedről átvitték a Markó utcai fogházba. Szabadulás helyett májusban – jogászi és politikai körök meglepetésére – „elővették” a kommün alatti tevékenysége miatt indított, le nem zárt eljárást, melyet 1925-ben kellett volna lefolytatni. Újbóli perbefogása ellen hazai és nemzetközi tiltakozó mozgalom indult. 1935 februárjában a budapesti büntető törvényszék a kommün alatti tevékenységéért – felségsértéssel, lázadással, tettestársként 27 rendbeli gyilkossággal, felbujtóként 17 rendbeli gyilkossággal, pénzhamisítással vádolták – életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. 1936 tavaszán a Kúria úgy döntött, hogy az életfogytiglani fegyházbüntetésbe beleszámít a korábban letöltött idő.  

Börtönéveiről sokan megemlékeztek; a szegedi Csillagban kivételesen jó elbánásban részesült, zárkája egész nap nyitva volt, szabadon járkált a cellák között. Elismert tekintélynek örvendett politikai fogolytársai körében, párttaggyűléseket tartott, és elsőbbségének tudatában intézte a benti ügyeket. Egy fogolytársa visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy azt, aki kifogásolni merte, hogy a többiektől eltérően a csomagját nem osztotta meg a rabtársak között, egyszerűen kizárta a pártból. Egyik ügyvédje (a későbbi államügyész és legfelsőbb bírósági elnök) Domokos József révén állandó kapcsolatban volt Moszkvában élő rokonaival, különösen Zoltán (1945 után Bíró Zoltán) öccsével, aki rendszeresen eljutatta hozzá a szovjet párt által küldött apanázst. Rákosi tőle és más forrásokból azt is sejtette: Moszkvában olyan idők járnak, hogy talán biztonságosabb helyen van a Csillagban, mint a Szovjetunióban…

A háttérben a szovjet kormány diplomáciai és bizalmas csatornákon időről-időre megpróbálkozott kiszabadításával, ez ügyben többféle kombináció is felmerült. A pozitív kibontakozást segítette, hogy a német–szovjet paktum 1939. augusztusi aláírása után a magyar–szovjet viszonyban is javulás következett be. Végül a Szovjetunió az 1849-ben a cári hadsereg által zsákmányolt honvédzászlókat adta Rákosiért cserébe. 1940. október 30-án Vas Zoltánnal együtt kiengedték a börtönből, azzal a feltétellel, hogy a Szovjetunióba távoznak. Rákosi november 2-án lépte át a magyar határt, és november 6-án érkezett Moszkvába. Másnap az a különleges megtiszteltetés érte, hogy Sztálin mellett állhatott a Vörös téri díszemelvényen. Az első időkben agórafóbiával küszködött, szabadtéren szédülés fogta el. Ennél sokkal súlyosabb trauma lehetett számára, amikor lassacskán felmérte, mekkora veszteség érte a magyar kommunista emigrációt a nagy terror éveiben; megdöbbent, milyen kevesen maradtak. Egyes vélemények szerint a sorsukat firtató visszatérő kérdéseivel vonta magára a nagyhatalmú belügyi népbiztos, Lavrentyij Berija haragját. 1940 végétől, amikor hozzálátott a magyar emigráció megszervezéséhez, legelőször használható kádereket kellett toboroznia. „Amikor Rákosi Moszkvába érkezett, azt tapasztalta, hogy az emigrációt iszonyú veszteségek érték és próbált utánanézni, mi lett az eltűnt emberekkel. [...] [A szovjet tisztogatás] a többi emigráns pártvezetést is érintette, de talán a lengyel párt után a magyar párt esetében volt a legsúlyosabb a veszteség. Rákosi ezért is kezdeményezte, hogy a [csehszlovák pártban] levő magyar kommunisták kerüljenek át a magyar pártba. Ekkor kerül át Farkas Mihály, Schönherz Zoltán, Nógrádi Sándor, talán Betlen Oszkár és még sokan mások” – emlékezett ezekre az időkre Farkas Vladimir.

1941. június 22-én, a Szovjetunió elleni német támadás napján beszélt először a moszkvai Kossuth Rádióban, amelynek egyúttal egyik vezetője lett. A Komintern Elnöksége ugyancsak ekkoriban tisztázta azon vád alól, amelyet még a KMP II. kongresszusán fogalmaztak meg vele kapcsolatban, hogy ti. a börtönben kommunistához méltatlan módon viselkedett.

1942. március 9-én ünnepelték 50. születésnapját, ebből az alkalomból Gerő Ernő köszöntötte, és ezzel nyilvánosan elfogadta a magyar párt vezetőjének. Nógrádi szerint a születésnapi köszöntésnek „politikai tartalmat adott Rákosi felköszöntése Gerő Ernő által, aminek a lényege az volt, hogy Rákosit kell a párt vezetőjének tekinteni. Tehát nem Gerőt vagy mást, esetleg valakit az itthoniak közül – ami számba sem jöhetett –, hanem Rákosit. Ezt komolyan kellett venni mindenkinek, mert az az elvtárs mondta, aki – ahogy egyesek gondolták – maga is szóba jöhetett erre a funkcióra.” (Érdekes adalék, hogy Rákosi majd csak 1947 decemberében tegeződött össze Gerővel.) Ezután Rákosi lett a KMP képviselője a Kommunista Internacionálénál, addig Gerő látta el ezt a feladatot. A Komintern feloszlatása után, 1943 nyarán a Szovjetunióban élő magyar kommunisták összefogására Rákosi vezetésével háromtagú bizottság alakult.

1940-ben a Moszkva melletti barvihai szanatóriumban ismerkedett meg a jakut (szaka) nemzetiségű, értelmiségi családból származó, akkor 37 éves Feodora (Fenya) Fjodorovna Kornyilovával, aki korábban a bírák és ügyészek szakszervezetének elnöke, akkoriban a Legfelsőbb Bíróság tagja volt. 1942-ben összeházasodtak. Bár mindketten szerették volna, közös gyermekük nem született. Az asszony első házasságából született fia hazaköltözésük után is a Szovjetunióban nevelkedett.

Az 1944. nyári kelet-európai szovjet offenzíva idején az emigráció tagjai már biztosra vehették, hogy hamarosan ők is alakítói lesznek a magyarországi politikának. Azt viszont ők maguk sem tudhatták, hogy ezt milyen keretek között, milyen módon és formában tehetik majd. A konkrét teendőket firtató kérdéseikre Sztálin rendre azt a választ adta, hogy a magyar elvtársak jobban ismerik a helyzetet és az ebből adódó feladatokat – noha ő maga is tudta, hogy ezt még a legnagyobb jóakarattal sem lehetett róluk állítani. Szinte biztosra vehetjük, hogy Sztálin szándékosan hagyta őket bizonytalanságban. A moszkvai emigráció ismételten tanácskozott a párt a háború utáni feladatairól. Annyit tudtak, hogy nem lehet szó az azonnali „proletárdiktatúráról”, hiszen – taktikai okokból – Moszkva a „békés átnövés” programját támogatja. Ezzel Rákosi is egyetértett. November 20-án az otthoni vezetőket is értesítette, hogy Moszkvában „jóváhagyták” a KMP programját, engedélyezték a koalíciós kormány megalakítását. Ebben az ügyben szintén Moszkvában tárgyaltak a még Horthy Miklós kormányzó által kiküldött fegyverszüneti delegáció tagjai, s itt volt az 1. hadsereg átállt parancsnoka, Miklós Béla vezérezredes is. A felállítandó kormány fejének éppen Miklóst jelölték.

Időközben 1944 novemberének első napjaiban Magyarországra érkeztek az első emigráns kommunista vezetők, a Moszkvában kijelölt hazai Központi Bizottság (KB) leendő tagjai: Gerő, Nagy Imre, Farkas és Révai József. Rákosi hazatérését Sztálin ekkor még nem engedélyezte: attól tartott, hogy azonnali színre lépése megriasztaná a nyugati szövetségeseket. A Szovjetuniónak a háború befejezését követően egész Kelet-Európában az volt a szándéka, hogy széles körű, de kommunista dominanciájú koalíciók keretében növelje a kis kommunista pártok hatalmát, miközben fenntartja a „polgári demokratikus” berendezkedés látszatát – ebben a körben Jugoszlávia számított a nagy kivételnek. Mai ismereteink szerint Jaltában ugyan már nagyjából mindent eldöntöttek a jövendő Európáról és az érdekszférákról, a látszatot – már csak a szovjet hadigazdaság szempontjából létfontosságú amerikai áruszállítások miatt is – mindenesetre fenn kellett tartani.

Rákosi, aki távollétében tagja lett az 1944. december 21-én Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, 1945. január 30-án érkezett Debrecenbe. Február 23–24-én részt vett a Magyar Kommunista Párt debreceni és budapesti vezető szerveinek első együttes ülésén, amelyen a párt főtitkárává választották. Ebben a tisztségében a párt első országos tanácskozása, a május végén ülésező „pünkösdi konferencia” is megerősítette.

Magyarországon nagy reményekkel indult a háború után az új élet. Sokan reménykedtek abban, hogy nem csupán múló közjáték lesz, nem csak röpke három évet él meg a magyar demokrácia. Kezdetben az ország a szovjet megszállásnak csak az igen súlyos gazdasági terheit érezte; az 1945. őszi nemzetgyűlési választások után már érzékelhető volt a főhatalmat nemzetközi jogi felhatalmazás alapján gyakorló megszálló erők (a Kliment Vorosilov marsall elnökletével működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság) mind közvetlenebb beavatkozása a magyar belpolitikába.   

Rákosin kívül Moszkvában két ember jöhetett szóba: Gerő Ernőt is választhatták volna, de ő nem rendelkezett azzal a nimbusszal, amit Rákosi perével és a börtönnel szerzett; Gerő csupán a világmozgalmat – és nem mellesleg a szovjet politikát – hűen szolgáló, minden poszton bevethető, s ennyiben tehetséges Komintern-funkcionárius volt, aki ráadásul komoly érdemeket szerzett például Lev Trockij likvidálásának előkészítésében. Jól ismerték a moszkvai magyar kommunisták között Nagy Imrét is, de tudhatták róla, hogy inkább elméleti ember, politikusként passzív és erélytelen, s ezért alkalmatlan az akkor még csak tervként létező átmenet levezénylésére. (Majd csak 1953-ban helyezték előtérbe, talán akkor is csak az átmenetileg kedvező pozícióban lévő Lavrentyij Berija nyomására.) Moszkvába érkezése után Rákosi ott állhatott ugyan a mauzóleum mellvédjén, de Sztálin csak nagy sokára és állítólag akkor is vonakodva fogadta. A Josip Broz Titóval való szakítással jött el Rákosi ideje: a legvadabb Tito-ellenes kampánnyal igazolhatta hűségét – ennek érdekében attól sem riadt vissza, hogy pártbeli potenciális riválisát, Rajk Lászlót kivégeztesse.  

Az 1945. november elején megtartott nemzetgyűlési választásokon, bár pártja a reméltnél jóval kevesebb szavazatot gyűjtött és a szociáldemokratákat is éppen csak megelőzte, Rákosi is képviselői mandátumot szerzett. A választásokon 57 százalékkal győztes kisgazdák – szovjet nyomásra kötött pártközi megállapodás alapján – koalíciós kormányzásra kényszerültek. November 15-én a korlátozott államfői jogokat gyakorló Nemzeti Főtanács államminiszterré nevezte ki a Tildy Zoltán vezette kormányban. Tisztségét 1949. szeptember elejéig töltötte be, ezután a Minisztertanács elnökhelyettese volt. A külpolitikában ekkor még megpróbálkozott a magyar érdekek képviseletével: még 1945 augusztusában Sztálinnál interveniált a szlovákiai magyar kisebbség ügyében, 1946 tavaszán meg azzal dicsekedett, hogy megnyerte a Szovjetunió jóindulatát a magyar békecélok mellett, amiről utóbb kiderült, hogy ennek nincs semmi realitása, a Szovjetunió még a Romániával szembeni csekélyke területi korrekció megvalósítását sem támogatta.

Az MKP 1946. február közepén azzal kezdte „hosszú menetelését a hatalomért”, hogy Rákosi egy budapesti nagygyűlésen előterjesztette pártja követeléseit a kormánnyal szemben; a pontok között szerepelt az államosítások és a később hírhedtté vált B-listázás követelése. 1946 őszén összeült III. pártkongresszus küldöttei jóváhagyták az általa felvázolt offenzív politikát. Rákosi továbbra is főtitkár maradt, tagja minden választott vezető szervnek, az ekkor felállított Szervező Bizottságnak is. A párton belüli „munkamegosztás” szerint ő irányította a párt tevékenységét, vezette a legfelső szervek üléseit. Ráadásul, formális hatáskörén túlterjeszkedve, kezdettől belefolyt a rendőri-államvédelmi szervek munkájába is.  

Az 1947-es év az ún. köztársaság-ellenes összeesküvés „leleplezésével” kezdődött, s ez lett a nyitánya a kisgazdapárt elleni frontális támadásnak, amelyet az MKP akár a szovjet államvédelmi szervek hathatós támogatásával, éles politikai küzdelmek közepette, rendőri és adminisztratív módszerekre támaszkodva folytatott. Februárban egy békéscsabai nagygyűlésen Rákosi már a kisgazda vezető és parlamenti képviselő Kovács Béla bíróság elé állítását követelte, akit a szovjetek egyszerűen elhurcoltak. Május közepétől a szabadságon lévő Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök helyett ő vezette a kormányt is; a hónap végén ő hívta össze azt a minisztertanácsi ülést, amely felszólítja Nagyot, hogy térjen haza és „tisztázza magát az összeesküvés vádja alól”. A zsarolás célt ért: Nagy Svájcban maradt, ezzel a kisgazdapárt – és végső soron a magyar demokrácia – sorsa megpecsételődött. – Az MKP igencsak megélénkült aktivitásának hátterében a világpolitika nagy fordulata, a világ „két táborra szakadása”, a hidegháború kezdete állt. Ekkor már Sztálin is levetette álarcát, kelet-európai zónájában nyíltan támogatta a kommunista pártok hatalmi törekvéseit.

A Kominform 1947. szeptemberi megalakulása után, a kommunista párt – valamint saját – egyeduralma előkészítése jegyében 1947–48 fordulóján Rákosi szorgalmazni kezdte a két munkáspárt fúzióját. 1948. márciusi cikkében meghirdette a marxizmus–leninizmus kizárólagosságának megteremtését a párton belül, áprilisi cikkében pedig világossá tette, hogy az egyesített párt „a szocializmus megteremtéséért küzdő társadalom bolsevik típusú élcsapata” lesz. Az 1948. júniusi egyesülési kongresszus a gyakorlatban az SZDP felszámolását jelentette. Rákosit a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárává választották és természetesen tagja maradt minden vezető testületnek.

A dolgok a kommunista párt menetrendje szerint alakultak: a fő politikai ellenfél, a kisgazdák „leszalámizása” után – sőt, már azzal párhuzamosan is – folytatódott a gazdaság átállítása a szocialista tervgazdaság vágányaira. 1947. január végén Rákosi nemzetközi sajtótájékoztatón ismertette az MKP 3 éves tervét, majd májusban meghirdette a bankok államosítását, hiszen a tervgazdálkodásnak elengedhetetlen előfeltétele volt az állami tulajdon megteremtése a gazdaság egészében vagy legalább a döntő többségében. Az államosítási folyamat utolsó felvonásaként az 1949. december 27-én kiadott 20. sz. törvényerejű rendelet alapján állami kézbe vették a 10 vagy annál több alkalmazottat foglalkoztató összes magánvállalatot és az addig megkímélt összes külföldi tulajdont. A gyakorlatban sokszor nem tartották be a 10 fős határt és már 3-4 emberrel dolgozó kisüzemeket is elvettek. Az iparban és a kereskedelemben a magántulajdon gyakorlatilag megszűnt.  

A szocialista tervgazdaság történetében mindig a mezőgazdaság volt és maradt a népgazdaság neuralgikus pontja. Rákosi és köre ebben is a szovjet példa tökéletes mását kívánta létrehozni azzal, hogy – földosztás ide, észszerűség és fokozatosság oda – Magyarországon is azt a kolhozrendszert vezetik be, amelyről a történelem már kiállította a szomorú bizonyítványt. Az MDP KV 1948. november végi ülésén Rákosi szembefordult az alakuló kongresszus politikai irányvonalával, és állást foglalt a gyors kollektivizálás és az „osztályellentétek” további élezése mellett, ami megfelelt az „elkerülhetetlen” új világháborúra való felkészülés szovjet irányvonalának. A mezőgazdaságba azonban a doktriner társadalommérnököknek beletört a bicskájuk. A mezőgazdaság erőszakos és végeredményben sikertelen átalakítási kísérlete a parasztság számára a kötelező beszolgáltatást és a karhatalommal támogatott padlássöprést jelentette; ez volt egyúttal a hagyományos magyar paraszti társadalom szétrombolásának első lépése. A társadalom többi része számára jegyrendszert, végletes áruhiányt, ürességtől tátongó boltokat eredményezett – ez pedig hovatovább társadalmi robbanással fenyegetett.

A sztálinista diktatúra kiépítése szempontjából meghatározó jelentőségűnek bizonyult Rajk László 1949. májusi letartóztatása, majd őszi pere és kivégzése. A pert a Kominform 1948. júniusi, Jugoszláviát elítélő határozatának igazolására konstruálták; a külpolitikai célt Rákosi számára egy igen lényeges személyes motívum egészítette ki: Tito kiátkozásával ő léphetett elő a „legjobb tanítvány” pozíciójába. Itthon tovább lépdelt totális hatalmának kiépítése felé: júniusban vezetésével létrehozták a szűk körű Államvédelmi Bizottságot; októberben a pártvezetés – Rákosi javaslatára és az ő vezetésével – háromtagú bizottságot („trojka”) állított fel „a sürgős döntéseket követelő kérdésekben való intézkedés” érdekében; Gerő és Farkas voltak a társai.

A totális ellenőrzés alá vont társadalomban a mindennapokat is átszőtte a politika: a sztálini tételnek megfelelően az osztályharc egyre csak éleződött, a propaganda által sulykolt állandó „éberség” jegyében az államvédelmi szervek mindenütt „ellenségeket” kerestek – és már csak túlhatalmuk igazolására – találtak is. Változó intenzitással kezdettől folyt a régi hatalmi elit tagjainak perekkel, internálásokkal és kitelepítésekkel szegélyezett kiiktatása a társadalomból. 1950 augusztusától Recsken később hírhedtté váló kényszermunkatábort is működtettek.

Az állami szintre emelt ateizmus jegyében a legnagyobb vallásfelekezet, a római katolikus egyház megalkuvásra nem hajlandó vezetőjét, Mindszenty József esztergomi érsek-prímást egy hamis bizonyítékok alapján megkonstruált demonstratív perben életfogytiglanra ítélték (1949. február), s hogy kétség se férhessen egyházellenes elszántságukhoz, a második legtekintélyesebb egyházi méltóságot, Grősz József kalocsai érseket is perbe fogták.

A tömegessé váló terror „logikusan” következő újabb szakaszában a forradalom saját gyermekei ellen fordult. Elkezdődtek a hatalomba formálisan ugyan beengedett, de soha édestestvérnek el nem fogadott szociáldemokratákkal szembeni leszámolások. 1950 áprilisában a KV ülésén Rákosi már a volt szociáldemokrata vezető Szakasits Árpád – mellesleg volt köztársasági elnök, majd az új alkotmány elfogadása után az Elnöki Tanács elnöke – letartóztatásáról és „felelősségre vonásáról”. Augusztustól börtönbe kerültek a volt SZDP további pominens vezetői, másokat különféle mellékperekben ítélték el. 1951 őszétől megkezdődtek az „édes gyermekek”, a hazai kommunista vezetők elleni perek.  

Rákosinak csak a Sztálinéhoz fogható személyi kultuszt teremtettek, élettörténetéből valóságos mítoszt formáltak. Ennek legmonumentálisabb megnyilvánulása a 60. születésnapjára rendezett ünnepségsorozat volt 1952 tavaszán. „Március hó 9-re, vasárnap reggelre házát mindenki díszítse ki, az udvarát és az utcát takarítsák el, házaikra a zászlót tűzzék ki, hogy méltóképpen ünnepelhessék Rákosi elvtárs 60. születésnapját.” A nap estéjén díszünnepséget tartottak az Operaházban, megnyílt a Rákosi Mátyás harcos élete című kiállítás, megjelent a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötet. „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, „pártunk szeretett vezére” és „sikereink kovácsa” ebben az évben állt hatalma csúcsán. 1952. augusztus 19-én a miniszterelnöki posztot is átvette.

1953 elején – ismét csak a szovjet belpolitikai fordulatok és az öregségére súlyosan paranoiás Sztálin szolgai másolataként, „legjobb túlteljesítőként” – ő is egy nagy „cionista összeesküvési pert” szándékozott rendezni. Ennek előkészítése jegyében még Péter Gábor altábornagyot, a hatalma legfőbb biztosítékának számító és már-már a párt fölé növő Államvédelmi Hatóság vezetőjét is őrizetbe vetette.  1953. március 5-én azonban meghalt Sztálin. Azzal, hogy a „népek atyja” lelépett a történelem színpadáról, a Szovjetunióban hatalmának potenciális örökösei (kezdetben hárman, majd Nyikita Hruscsov bekerülésével négyen), miközben a főhatalomért marakodtak, a periférián is rendezni kívánták a helyzetet – nem mintha „liberalizálni” kívántak volna, egyszerűen rendet akartak a külső zónában. (Az első feladat az NDK „normalizálása” volt, 1952 végétől Budapestről is aggasztó hírek érkeztek, az aszály miatt a szokottnál is rosszabb volt a termés, Csehszlovákiában forrongtak a munkások.)

Rákosit először 1953 május végén rendelték Moszkvába, s elsősorban gazdaságpolitikai változtatásokat javasoltak. Miután a korrekció kezdeti lépéseit Moszkvában elégtelennek ítélték, június közepére újra berendelték, ekkor már egy olyan delegáció élén, amelynek tagjait a szovjetek személy szerint jelölték ki. A tárgyaláson szovjet részről a teljes pártelnökség jelen volt, amelynek tagjai felváltva sorolták a hibákat és szembesítették a magyar vezetőket az ország katasztrofális helyzetével. Nyilván tudatos elhatározás volt, hogy vezetőtársai jelenlétében leckéztessék meg a „beképzelt, […] kollektív módon dolgozni képtelen” pártfőtitkárt, akit ez szinte lataglózott. Különösen Berija fente a fogát Rákosira; ő azt is a szemére hányta, hogy beavatkozott a letartóztatásokba: „ebben még Sztálin elvtárs is tévedett [akkor] Rákosi elvtárs még inkább tévedhetett.” Sőt, kijelentette: „az sem volt helyes, hogy Sztálin elvtárs minden volt egy személyben”. Rákosit persze érezte, micsoda képmutatás az, hogy azok emlegetik az ő személyi kultuszát, akik néhány hónappal korábban még Sztálint istenítették. De persze önkritikát gyakorolt, ő maga vetette fel, hogy válasszák szét a pártvezetői és a miniszterelnöki tisztséget. A szovjetek ekkor már eldöntötték, hogy a miniszterelnök „magyar” legyen, ki is jelölték a posztra Nagy Imrét.

Hazatérésük után önkritikáját az MDP KV 1953. június 27–28-ai ülésén megismételte – elismerte, hogy felelősség terheli a klikkszerű vezetés és a törvénytelenségek kialakulásában, ám ez nem hogy az ország, de még a párttagság előtt is ismeretlen maradt, hiszen a Központi Vezetőség határozatát nem hozták nyilvánosságra. Az ülésen a pártfőtitkári tisztség elnevezését első titkárra változtatták. Ugyan nem lett tagja az új kormánynak sem, de alig két héttel később, a júliusi 11-ei budapesti pártaktíva-értekezleten már ellentámadásba lendült: a nehézipar (változatlan) fejlesztéséről és a kulákság elleni harc folytatásáról beszélt. Az 1949 és 1953 közötti eredményeket hangsúlyozta, és tagadta, hogy a tervek túlfeszítettek voltak, a megszüntetni kívánt kuláklistákról pedig annyi mondott: „A kulák – kulák marad, listával vagy anélkül.”

Ekkor már értesült arról, hogy a szovjet utódlási harcok közepette a vele leginkább ellenséges Beriját időközben letartóztatták, s ezt a maga számára kedvező jelnek tekintette. A következő hónapokban megkezdte, majd politikusi pályájának következő másfél évében egyre csak folytatta munkálkodását, hogy fékezze az „új szakasz” politikáját és gyöngítse a korrekció mértékét. Bár nyíltan erről sohasem beszélt, kezdettől szemben állt Nagy Imrével; a kulisszák mögött végeérhetetlen és szinte áttekinthetetlen intrikák és személyi kombinációk és szövetségkötések jegyében folyt a két politikus rivalizálása. Rákosi a kizárólagos politikai hatalom visszaszerzéséért hadakozott, hiszen változatlanul meg volt győződve arról, hogy ő képviseli a „helyes irányvonalat” és ő tudja helyesen, mit kell tenni „az ország szocialista jövőjéért”. Intellektuális képességeit éppen ezekben a személyi machinációkban kamatoztatta önmaga számára a leghasznosabban.

Az MDP 1954. májusi, végeredményben semmiről sem határozó III. kongresszusán ő tartotta a KV referátumát, első titkár maradt és továbbra is tagja a párt vezető testületeinek.

Az elhibázott gazdaságpolitikán túl aztán szembe kellett nézni a korabeli kifejezéssel „törvénytelenségekkel”, az államvédelem működésének szörnyű realitásaival. A börtönben ülő Péter alkalmas bűnbaknak kínálkozott, de azt követően, hogy megindultak a rehabilitációs eljárások – Rákosi önmagát tette meg az ügyeket kivizsgáló bizottság elnökévé – és egymás után szabadultak a kommunista elítéltek, felvetődött a pártvezetés és személyesen Rákosi felelőssége. Ez utóbbi különösen Rajk László rehabilitációs eljárása során merült fel éles formában: az ő kivégzéséért viselt politikai felelősséget nem lehetett Péterre vagy az államvédelemre kenni. Viszont a rehabilitációs eljárások vontatottságáért, súlyos visszásságaiért felelősség terhelte az egész vezető garnitúrát: a mindenről tudó Gerő sem vetette fel a kérdést alkalomadtán a szovjet vezetés előtt, de Nagy Imre sem sietett a még két évig börtönben hagyott szociáldemokraták szabadlábra helyezésével.

Nagy Imre a párt ügyeiben meglehetősen passzívan viselkedett, nem törekedett a Rákosival szembeni pozíciói erősítésére, nem gyűjtött párt- és apparátusbeli szövetségeseket (puszta számításból éppen csak Farkas Mihály állt mellé). Ebben az évben Rákosi viszont gyógykezelés címén rendszeresen heteket töltött Moszkvában, ahol a kormánypolitika módszeres lejáratásán munkálkodott, azaz a felső vezetők dolgozószobáiban intrikált riválisa ellen. Miután 1954 novemberének utolsó napjaiban hazatért közel két hónapos szovjetunióbeli szabadságáról, a Politikai Bizottság 1954. december első napjaiban tartott ülésein, moszkvai pártfogói hallgatólagos támogatásával, nyíltan frontot nyitott Nagy Imre ellen, és a belpolitikai bizonytalanságokért a miniszterelnököt tette felelőssé. Nagy a KV elé kívánta vinni az ügyet, de a testület összehívására tett javaslatát a PB elutasította. 1955. január elején Rákosi a szovjet pártelnökség elé vitte az ügyet. Moszkvában ekkor már – a Nagy pártfogójának számító Georgij Malenkov miniszterelnök bukása után – úgy vélekedtek, hogy Nagy túlságosan messzire ment a „korrekciókkal”. Nagyot éles bírálatban részesítették, ráadásul önkritikát vártak tőle, amit viszont elutasított.

1955. március első napjaiban az MDP KV az „új szakasz” politikájáról visszatért a „szocializmus építésének” régi receptjéhez, azzal az indoklással, hogy éppen a gazdasági bajok leküzdése érdekében van szükség a „júniusi út” korrekciójára. A pragmatikus Rákosi valójában nem elvi okokból utasította el az „új gazdaságpolitikát”: ő elsősorban saját felelőssége beismerése elől menekült. A KV mindenestre elítélte a miniszterelnök „jobboldali elhajló” politikáját, majd április közepén Rákosi a Politikai Bizottságból és a Központi Vezetőségből is kizáratta Nagyot, akit a kormányfői posztról hivatalosan április 18-án váltottak le.

A régi vezér látszólag visszatért a hatalom csúcsára, de hatalma már nem volt a régi. Májusban ráadásul fordult a szovjet külpolitika szekere, napirendre került a Belgráddal való megbékélés. Ahogyan 1949-ben Rákosi kezére játszott a „láncos kutya” kiátkozása, most a jugoszlávokkal való kibékülés lett a veszte: kinek kémkedett akkor Rajk, ha Tito mégsem volt ellenség? Első, reflexszerű  reakciója – és mint később kiderült: az utolsó is –  az volt, hogy a felelősséget az 1954. január 15-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Péter Gáborra hárítja, amint azt 1955. augusztus elején Csepelen mondott beszédében tette. De ez a probléma jóval nagyobb jelentőségű volt annál, semhogy egyszerűen a szőnyeg alá söpörjék. November 25-én a Legfelsőbb Bíróság Rajkot felmentette a képtelen vádak alól, s ugyan az ítéletet nem hozták nyilvánosságra.

1956. február 25-én Moszkvában befejeződött a szovjet párt XX. kongresszusa. A határozat elfogadása után zárt ülést tartottak, amelyen Nyikita Hruscsov első titkár hosszú beszédet mondott „A személyi kultuszról és következményeiről”. A „titkos beszéd” – amely korántsem maradt titkos, a szöveg innen-onnan kiszivárgott – végső hatásában kiengedte a palackból a „desztalinizáció” szellemét. A magyar küldöttséget vezető Rákosi az utolsó napig nem sejtett semmit a készülő leleplezésről, „csak tengett-lengett, beszélgetett a küldöttekkel” – írta visszaemlékezéseiben. Elutazása előtt tanulmányozásra megkapta a beszéd írott változatát. „Számomra világos, hogy ez a vád [ti. 1953-ban Berija azzal vádolta, hogy azt tette Magyarországon, amit Sztálin a Szovjetunióban] most újra fel fog merülni, hiszen elég hosszú esztendőkig én voltam Sztálin legjobb magyar tanítványa”.

A konzekvenciák levonására összehívott KV-ülésen a szélesebb pártközönség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a megújulás akadálya éppen az, aki azt, nem kevés cinizmussal, vezetni akarja. A „mi már leszámoltunk a személyi kultusszal” típusú mentegetőzéseket ő maga sem vehette komolyan. Ennek ellenére, még a március 23-ai egri pártaktíván is „provokáción alapuló” koncepciós perként beszélt a Rajk-ügyről, csak a május 18-án, a Nemzeti Sportcsarnokban rendezett budapesti pártaktívaülésen ismerte el saját felelősségét. Ez volt egyébként utolsó magyarországi nyilvános szereplése. Úgy gondolta, ezzel eleget is tett a moszkvai igényeknek, és hatalmon maradhat. Csakhogy a szovjet fővárosban is tudtak az egyre növekvő elégedetlenségről – a Petőfi Kör nagy visszhangot kiváltó vitáin többen nyíltan kimondták, hogy változást és demokráciát akarnak – és már ott is a személyi változást szorgalmazták. Kérdés, meddig halogatták volna a legfontosabb személyi konzekvencia levonását a magyar pártvezetők (Nagy Imre és Kádár János is igen passzívnak mutatkozott ezekben a hetekben), ha a július 18-án kezdődött KV-ülés első napirendi pontjának tárgyalásán – pontosabban a július 12-én kezdődött PB-ülésen, ahol hosszú huzakodás után a személyi döntés megszületett – nincs jelen Anasztasz Mikojan, aki a desztalinizáció kezdetén Hruscsov jobbkezének számított.

Egy időben elterjedt az a vélekedés, hogy július 13-án Mikojan a Prezídium kész elhatározásával érkezett Budapestre, de a dolog valószínűleg nem így történt. A vezetők legszűkebb körű előzetes megbeszélésén a szovjet politikus kérdésként vetette fel Rákosi távozásának lehetőségét, amire a jelenvoltak rábólintottak. Rákosi maga is Mikojan határozott javaslatára emlékezett, bizonyára azért, mert könnyebb volt elhinnie, hogy őt Moszkva váltotta le, semmint hogy beismerje, saját társai fordultak ellene. Hasonló mítosz szövődött Rákosi úgynevezett „négyszázas listája” köré is, amely a „kivégzendők” nevét tartalmazta volna, s a szovjet küldött ennek az akciónak a megakadályozására érkezett Budapestre. Kovács István, akkoriban budapesti első titkár, némi szarkazmussal úgy emlékezett, hogy „a vezetés annyira demoralizált volt, hogy azok ellen sem léptünk fel, akik ellen kellett volna”, Vég Béla KV-titkár pedig azzal intézte el a lista kérdését, hogy „abban a helyzetben Rákosi még arra sem talált volna embert, aki leírja a letartóztatandók listáját”.

Rákosi tulajdonképpen harc nélkül vonult vissza, belátta, hogy nincs kiút, hiszen Moszkva is egyetértett leváltásával és legközelebbi hívei sem álltak ki mellette. A KV-ülés tulajdonképpen már csak formalitás volt: Rákosi felolvasta levelét, amelyben „egészségi állapotára való tekintettel” kéri felmentését PB-tagsága és a KV első titkári tisztsége alól. A KV a javaslatot egyhangú szavazással elfogadta, első titkárrá Gerő Ernőt választotta. (A személyi döntésről a Politikai Bizottság hosszasan huzakodott; Mikojan először Hegedüs András miniszterelnök nevét hozta javaslatba, aki viszont mentorát, Gerőt ajánlotta, ám ő is húzódozott a feladattól. Maga Rákosi úgy vélekedett, hogy, bár az „némi kockázattal jár”, elkerülhetetlen Kádár János jelölése.) 

Rákosi Mátyás 1955. július 19-én feleségével repülőgépen Moszkvába távozott. Soha többé nem lépett magyar földre.

Életének hátralévő 15 éve már a történet epilógusához tartozik. 1956 októberének „válságos napjaiban” még a Kremlben forgolódott a döntéshozók körül, s a szovjet párt Elnökségének üléseire is meghívták, de szerepe ekkor már csak a mumusé lehetett, akivel Hruscsovék az általuk kiszemelt Kádárt ijesztgették. (Ámbár visszaemlékezései szerint az új magyar [báb]kormány felhívásának megszövegezésében, miután azt a szovjetek a magyarokra bízták, Gerő és Révai társaságában ő is aktívan közreműködött.)

1956 novemberében automatikusan tagja lett a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP). 1957 februárjában az új párt először öt évre, majd 1958 januárjában meghatározatlan időre száműzte. A Kádár-féle új vezetés többször kérte, hogy tegyen nyilatkozatot, amelyben lemond a politikai tevékenységről, de ő erre a legutolsó pillanatig sem volt hajlandó. Eközben folyamatosan bombázta leveleivel a szovjet vezetést, hogy tegyék lehetővé számára a hazatérést; ennek eldöntését a szovjetek minden esetben magyar hozzájáruláshoz kötötték, amelyet Rákosi sohasem kapott meg. 1960 novemberében felfüggesztették párttagságát, 1962 augusztusában pedig – miután júliusban az ’50-es évek törvénysértéseivel kapcsolatos pártvizsgálat keretében egy küldöttség nyolcórás beszélgetést folytatott vele – az MSZMP KB kizárta a pártból.

1957. augusztus végén Moszkvából a Fekete-tenger közelében fekvő Krasznodarba, 1962 szeptemberében a kirgiz fővárostól, Frunzétől 80 km-re fekvő Tokmakba telepítették. 1966 októberében a kedvezőtlen klímájú településről Arzamasz városba költöztették, ahol feleségével együtt, aki vele töltötte a száműzetés éveit, a vakok és gyengénlátók házában helyezték el. 1967 őszén a házaspárt a zárt városnak számító Gorkijba (Nyizsnyij-Novgorod), a külföldiek számára fenntartott városrészbe költözhetett.

1968 elejétől folytatódott a hazatérése körüli huzavona. Bár egy újabb delegáció látogatása után esetleges hazatérése esetére levélben lemondott a politikai tevékenységről, az MSZMP KB PB, amely még mindig kockázatosnak tartotta azt, újra elhalasztotta a döntést az ügyben. Miután pedig a KB ülésén többen fenntartásaikat hangoztatták, a testület csak elvben járult hozzá a hazaköltöztetéshez; a konkrét időpont kijelölését a Politikai Bizottságra bízták. 1970. február 10-én végül az az MSZMP KB PB elhatározta, hogy az év első felében hazahozza Rákosi Mátyást; ezt a határozatot a KB is tudomásul vette. A konkrét előkészítés során két igen magas beosztású belügyi vezető kereste fel; ők egy olyan dokumentum aláírását kérték tőle, amelyben tudomásul veszi, hogy itthon lényegében házi őrizetben kell élnie, Rákosi pedig megint megtagadta az aláírást. 1970 májusától újabb leveleket írt, sürgette hazatérésének engedélyezését. Novemberben a Központi Bizottsága megint csak arra jutott, hogy a hazaköltözéséről csak az itthoni elhelyezésről szóló kötelezettségvállalás aláírása után lehet szó.

1970. november 27-én szívrohammal kórházba szállították. 1971. február 5-én, 79. életévében halt meg. Miután Moszkvában elhamvasztották, végső búcsúztatása, szűk családi körben, 1971. február 16-án délután volt a Farkasréti temető urnafalánál. Felesége a temetés után állítólag azt kérdezte: „Hát ezt érdemelte az én uram?”

 

Életút, tisztségek:

1910-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1918-tól a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.   

1919. március 21. – 1919. április 3. Kereskedelemügyi népbiztoshelyettes.

1919. április 3. – 1919. június 24. A szociális termelés öt népbiztosának egyike.

1945. február 23. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja, a KV főtitkára.

1945. május 22. – 1948. június 14. 1956. július 18. Az MKP MDP KV Politikai Bizottságának (PB) tagja.

1945. szeptember 27. – 1945. december 7. A Nemzeti Főtanács tagja.

1945. november 15. – 1949. szeptember 5. Miniszterelnökhelyettes-államminiszter.

1946. október 2. – 1948. június 14. Az MKP KV Szervező Bizottságának tagja.

1948. június 14. – 1956. október 27. Az MDP KV tagja.

1948. június 14. – 1956. július 18. Az MDP KV PB tagja.

1948. június 14. – 1952. augusztus 14. Az MDP KV főtitkára.

1948. június 14. – 1953. június 28. Az MDP KV Szervező Bizottságának tagja.

1949. szeptember 5. – 1952. augusztus 14. A Minisztertanács elnökhelyettese.

1950. május 31. – 1953. június 28. Az MDP KV Szervező Bizottságának elnöke.

1952. augusztus 14. – 1953. július 4. A Minisztertanács elnöke.

1953. június 28. – 1956. július 18. Az MDP KV első titkára.