Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1909. március 8-án született Székelyudvarhelyen (Udvarhely vm., ma Odorheiu Secueisc, Románia), egy 11 gyermekes erdélyi szász család kilencedik gyermekeként. Édesapja Reich József, díszes női csizmák készítésére szakosodott csizmadiamester volt. A család az 1910-es években magyarosította a nevét előbb Rájkra, ami később Rajkra módosult.

Szülővárosában a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Líceumban kezdte el középiskolai tanulmányait. 1924-ben Gyula bátyjához került és Budapesten folytatta a tanulást, végül másik testvéréhez költözött és Nyíregyházán érettségizett a református gimnáziumban. 1927-ben bátyja támogatásával beiratkozott a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, magyar–francia szakra. Három félév lezárása után nyelvgyakorlás céljából a franciaországi Besançonba utazott. 1930 elején itthon folytatta tanulmányait, közben óraadással, fordítással tartotta fenn magát. Egyetemi évei alatt aktív résztvevője volt az évized elején megélénkülő értelmiségi vitáknak, megismerkedett a marxista eszmékkel. Itt került kapcsolatba az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) ifjúsági szervezete, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) szervezőivel, mások mellett Olt Károllyal, Stolte Istvánnal és társaságukkal. 1931-ban tagja lett mindkét szervezetnek. A KIMSZ főiskolás bizottságában a bölcsészek munkáját irányította, röpiratokat fogalmazott és közreműködött azok terjesztésében. Megnyerő megjelenése és egyénisége nagyban segítette a kapcsolatteremtésben, ám az, hogy jellegzetes arcvonásaival is kitűnt társai közül, nem segítette az illegális munkában.

Az egyetemi hallgatók között szerveződő kommunista mozgalom résztvevőjeként még ugyanebben az évben letartóztatták, három hónapig tartó vizsgálati fogság után szabadult. Egy év múlva, másodszori letartóztatásakor is fölmentették. (Ügyének enyhe elbírálásában közrejátszott, hogy Lajos nevű orvos bátyjának apósa Bokor Lajos rendőrkapitány volt.) 1933. júniusi lebukását követően eltiltották az egyetem látogatásától. Ekkortól életét az illegális kommunista mozgalomnak szentelte.

Építőmunkásnak szegődött, Mór László álnéven vasbetonszerelőként dolgozott. A Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetsége tagjaként szervezőmunkát végzett, a kommunista frakció vezetőjeként részt vett az építőmunkások 1935-os tömegsztrájkjának vezetésében. Bár ebben játszott szerepét a rendőrség nem tudta bizonyítani, 1936 júliusában mint román állampolgárt végérvényesen kitiltották Magyarország területéről. Az illegalitásba kényszerült Rajknak pártja az emigrálást ajánlotta: ezután Bertók János álnéven Csehszlovákiában élt.

1937 őszén engedélyt kapott arra, hogy Spanyolországba menjen: Franciaországból gyalog kelt át a Pireneusokon, és Firtos László néven csatlakozott a köztársasági hadsereghez. Célját jelszószerű tömörséggel határozta meg: „Harcolni a fasizmus ellen.” A nemzetközi brigádok magyar zászlóaljánál őrmesteri rangban egy század politikai biztosa lett. Részt vett a caspei és a leridai ütközetben, 1938 nyarán az ebrói csatában megsebesült. Egy katalóniai kisvárosban lábadozott, de még teljes felépülése előtt, az 1939. januári visszavonulás idején önkéntes társaival együtt ismét fegyvert fogott, hogy fedezze a francóisták bosszúja elől menekülő polgári lakosság útját. Február elején az utóvéd utóvédjével érkezett a francia határra.

Az 1939 februárjáig tartó, közel másfél éves spanyolországi tartózkodás nem csupán a polgárháború megpróbáltatásai és sebesülése miatt volt viszontagságos a számára; életveszélyes váddal, trockizmussal illették; a Komintern szerveiben lefolytatott vizsgálat csak 1941-ben tisztázta. A nemzetközi brigádok más volt tagjaihoz hasonlóan őrá is internálás várt Franciaországban: a St. Cyprien-i, majd a gurs-i, 1939 őszétől pedig a vernet-i internálótáborban raboskodott.

1941 nyarán egy német–francia megállapodás alapján a németekkel szövetséges országokból származó foglyok előtt megnyíltak a táborok kapui. A vernet-i magyar kommunisták, francia elvtársaik tanácsára, németországi munkára jelentkeztek, mert ez lehetett az egyetlen útja az esetleges hazatérésnek. Rajk egy Lipcse környéki műbenzingyár építkezésén dolgozott, majd német kommunisták segítségével sikerült Bécsbe utaznia. Itt már várták segítőtársai; közreműködésükkel 1941. augusztus 25-én illegálisan átlépte a magyar határt. Pesten Jenő bátyjánál szállt meg, de már október 14-én elfogták. Csaknem három évig raboskodott: előbb a kistarcsai internálótáborba, majd 1944 elején a Margit körúti fegyházba került. Kilenc hónappal később a fegyház irodájában dolgozó kommunista foglyok ügyes manőverrel „átigazították” a fegyház törzskönyvét, amelyből ily módon kimaradt az a bejegyzés, hogy Rajkot vissza kell szállítani a kistarcsai táborba. 1944. szeptember 10-én „szabályos” elbocsátó papírral távozott a Margit körútról.

Azonnal bekapcsolódott az illegális munkába. Éppen ekkoriban, szeptember 12-én adta ki a Békepárt azt a röplapot, amely tudatta, hogy újra felvette a Kommunista Párt nevet. Rajk tagja lett a vele öttagúra bővült Központi Bizottságnak (KB); a KB titkáraként ő lett a Kádár János áprilisi letartóztatása óta tulajdonképpen vezető nélkül maradt párt tényleges hazai vezetője. Ő irányította a párt akkor legfontosabb tevékenységét, a németellenes ellenállási mozgalom szervezését. Széles körű tevékenységet folytatott: ő tárgyalt a Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt akcióegységéről; az erről szóló megállapodást október 10-én írták alá a két munkáspárt vezetői. November elején pártja megállapodást kötött a Demény Pál vezette, Moszkvától független – az MKP-nál népesebb és befolyásosabb – kommunista csoporttal. Rajkék kapcsolatot kerestek Horthy Miklós kormányzó belső köreihez is: Szakasits Árpád társaságában találkozott Újszászy István vezérőrnaggyal, az Államvédelmi Központ volt vezetőjével, majd október 11-én a kormányzó a Várban fogadta is a Magyar Front küldötteit, de az erők tényleges mozgósítására már nem kerülhetett sor. Rajk a nyilas hatalomátvétel után is több kísérletet is tett a fegyveres ellenállás megszervezésére, ám tettrekészsége ellenére kevés sikerrel: a katonai ellenállás vezetőit a nyilasok lefogták.

Ahogyan december 7-én ismét rendőrkézre került ő maga is. Sopronkőhidára hurcolták és a Vezérkari Főnökség különbírósága elé került. Megmenekülését két szerencsés körülménynek köszönhette. Egyrészt a rendőrség nem tudta azonosítani (akárcsak Kádárt áprilisi elfogása után); a nyomozók egyszerűen nem ismerték fel, hogy ő a halálra keresett „Kirgiz”, a kommunista párt titkára. Másrészt a párt úgy határozott, hogy kapcsolatba lép bátyjával, az időközben nyilas államtitkárrá avanzsált Rajk Endrével, tegyen valamit öccse érdekében. Valószínűleg ennek az akciónak köszönhetően Rajk ügyét nem katonai, hanem polgári bíróság tárgyalta, így elhárult feje fölül a közvetlen halálos ítélet veszélye. 1945 márciusában a sopronkőhidai fegyház rabjaival együtt Mauthausen felé hurcolták. Április vége felé egy bajorországi falu mellett utolérte őket a nyilas vérbíróság, amely egy formális tárgyalás után felmentette. Rajk a Magyarországra tartó népvándorlás sodrában azonnal elindult hazafelé.

1945. április elején érkezett róla az első hír Budapestre, majd május elején személyesen is megjelent a Tisza Kálmán téri pártközpontban. Itt akkor már együtt dolgoztak a párt hazai, 1945-ig illegális vezetői, s mellettük ott voltak a moszkvai emigrációból hazatért elvtársak. Amikor április 13-án először üléseztek együtt, az akkor 14 tagú KB tagjait paritásos választották ki: a hazaiakat és a moszkvaiakat egyaránt 7 fő képviselte az irányító testületben. A jövő kérdése volt, hogy a merőben eltérő politikai környezetben szocializálódott vezetők hogyan lesznek képesek együtt dolgozni, ugyanis, amint azt ma már pontosan tudjuk, Rákosi és köre kezdettől fenntartásokkal kezelte a hazaiakat. Az első számú vezetői poszt vitathatatlanul Rákosi Mátyást illette meg, a szovjet vezetés és személyesen Sztálin is őt szánta főtitkárnak, ám mozgalmi múltja és tekintélye alapján Rajknak is feltétlenül helye volt a legfelső vezetésben.

Amikor az MKP első országos értekezletén (1945. május 20–21.) a 25 tagúra bővült KB tagjaiból felállítottak egy szűkebb vezető testületet, a Politikai Bizottság (PB) 11 tagja között ott voltak a majdani „nagy négyes” Moszkvából jött tagjai (Rákosi mellett Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József), továbbá a szintén emigráns Nagy Imre. A hazaiak közül maga Rajk és Kádár János számított a fajsúlyos vezetők sorába. Az utolsó hazai KB-nak tagja volt Péter Gábor is, aki azonban kezdettől Rákosiék feltétlen hívének számított. Talán éppen ezért bízták őrá a kulcsfontosságúnak bizonyuló politikai rendőrség megszervezését. 

Rajk a PB mellett az operatív ügyeket irányító Titkárságnak is tagja lett, egyúttal őt állították a párt legfontosabb, nagy-budapesti területi bizottságának élére. Budapesti posztján 1945. november végén Kádár János váltotta. Ugyanekkor az MKP KV egyik titkárából főtitkárhelyettessé, Rákosi formális helyettesévé lépett elő. A „moszkoviták” a nagy népszerűségnek örvendő Rajk előléptetésével komoly gesztust tettek a „hazai” vezetők csoportjának. Ebben a párttisztségben csaknem egy évet töltött. December elején néhány hónapra bekerült az államfői jogokat gyakorló Nemzeti Főtanácsba is.       

A továbbiakban az MKP 1946. őszi III. kongresszusán a hazaiak képviselete három főre olvadt a már csak 9 tagú PB-ben; Rajk és Kádár mellett a szakszervezeteket képviselő, egyébként súlytalan Apró Antal kapott tisztséget. Ráadásul Rajk főtitkárhelyettesi posztját is elveszítette, sőt a Titkárságból is kimaradt; helyére Farkast és Kádárt állították.

Párton belüli pozícióvesztését bőven ellensúlyozta, hogy még az év tavaszán bekerült a kisgazda Nagy Ferenc kormányába. 1946. március 20-án pártja vele váltotta fel a belügyminiszteri poszton az erre a feladatra valóban alkalmatlan Nagy Imrét. (A párt már a februári kormányalakításkor Rajkot jelölte erre a posztra, ám a kisgazdák tiltakoztak személye ellen.) A közigazgatás mellett a rendőri-közbiztonsági szerveket felügyelő belügyi tárca élén túlteljesítette pártjának a tárca felügyeletéhez fűzött reményeit – már ti. azt, hogy kemény adminisztratív intézkedésekkel segíti pártja térnyerését a belpolitikában, a széles parlamenti felhatalmazással rendelkező kisgazdák ellenében.

A politikai tisztogatás céljából megindított B-listázást olyan intenzitással hajtatta végre, hogy egyes önkormányzatok, intézmények átmenetileg köztisztviselők nélkül maradtak. Minisztersége idején nagyjából 1500(!) vallásos, nemzeti és demokrata szellemű intézményt és szervezetet tiltott be vagy oszlatott fel. Aktívan közreműködött az MKP által a választói névjegyzékkivonatok segítségével (az ún. „kékcédulákkal”) az 1947-es parlamenti választásokon végrehajtott csalássorozatban. Az ő utasítására engedték szabadon a törvénytelenül szavazó és ezért őrizetbe vett kommunistákat.

Aktív szerepe volt az első koncepciós perek megrendezésében. A Magyar Ellenállási Mozgalom résztvevői ellen folytatott eljárást is ő felügyelte, az 1946–1947 fordulóján „felgöngyölített” egy – valójában a kommunisták által konstruált – köztársaság-ellenes „összeesküvés” (a Magyar Közösség-ügy) – amelynek tényleges célja a Független Kisgazdapárt parlamenti többségének a felszámolása, végső soron a párt szétzilálása volt – vizsgálatát személyesen irányította. Végeredményben ő, a „vaskezű belügyminiszter” volt a koalíciót fokozatosan felszámoló Rákosi-féle „szalámitaktika” legkérlelhetetlenebb kormányzati végrehajtója.

Közben 1945. június végén bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, szeptembertől tagja lett a törvényhozás politikai bizottságának. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon ismét képviselő lett, ezúttal is delegálták a Nemzetgyűlés politikai bizottságába. Ő volt a kommunista frakció vezetőségi tagja, továbbá pártja vezérszónoka a Tildy-kormány programja feletti vitában és az államformáról beterjesztett törvényjavaslat tárgyalásakor. 1947 őszén tagja lett az új Országgyűlés politikai bizottságának.

Még 1946 őszén történt, hogy átszervezték a politikai rendőrséget. A politikai rendészeti osztályokból létrehozták a Belügyminisztérium (BM) Államvédelmi Osztályát (ÁVO), amelynek élén – a miniszter formális alárendeltségében – továbbra is Péter Gábor állt. A rendszer természetéből adódóan s nem mellékesen Péter személyi ambíciói következtében, az ÁVO egyre inkább önállósult: a politikai rendőrség nem pusztán „a proletáriátus ökle”, hanem egyre inkább a sztálini típusú diktatúra talpköve lett.

1948-ra Rajk és Péter viszonya végzetesen elmérgesedett. Ellentétük még 1946-ban kezdődött, amikor Rajkot kinevezték belügyminiszternek, és ő valóban érvényesíteni akarta miniszteri hatáskörét, amibe – ő úgy gondolta – az államvédelmi osztály irányítása is beletartozott. Pétert személyesen utasította, utasításai végrehajtását számon kérte, az ÁVO vezetőjét saját beosztottai jelenlétében bírálta. Elmondások szerint minisztériumi munkája befejeztével Rajk gyakran átment az ÁVO-ra, leült Péter íróasztalához és órákon át eligazítást tartott… Amikor Rajk megnyirbálta az ÁVO költségvetését, Péter 1948 elején – ekkor még szűk körben – egyenesen „párt- és rendszerellenes magatartással” vádolta meg. Az ÁVO vezetőjét kezdettől erősen támogatta a Rajk befolyására féltékeny Farkas Mihály, aki nemcsak honvédelmi miniszter volt, de a párt főtitkár-helyetteseként a fegyveres testületeket is felügyelte. Rajk mintha magát ejtette volna kelepcébe: az általa (is) kreált politikai rendőrség túlnőtt rajta, az általa szerény képességűnek és tehetségtelennek tartott Péter Gábor végül diadalmaskodott felette.

1945-ben Rajk még a párt kedvencének számított, s nem csupán az ügy iránt elkötelezettek rokonszenvét bírta. Remek szónok volt, jó kiállású férfi, sokak szemében valóságos néptribun, a baloldali ifjúság bálványa – éppen ellentéte az első számú vezető Rákosinak… „Rajkot szimpatikusnak találtam. Emberformája volt. Valahogy az összes Moszkvából, Sztálin árnyékából jött kommunistában, Nagy Imre kivételével, volt valami embertelen. Ez vonatkozott Rákosira, Gerőre, némileg Révaira is, és főleg Farkas Mihályra” – emlékezett Bibó István.

Bár 1945-ben nyilvánosan is a párt „második emberének” nevezte, Rákosi okkal tarthatott Rajk növekvő népszerűségétől. Ez kezdetben csak a párt belső köreire vonatkozott, de egyre inkább a többség véleményét jelentette, s ezt ő – személyes hiúságán túl – a főhatalmát fenyegető reális veszélyként értékelte. A bolsevik párt történetét kellő mélységben ismerő Rákosi fejében felvillanhatott Szergej Kirov emléke. A leningrádi pártvezető 1934-re, a szovjet párt XVII. kongresszusára orosz funkcionáriusként (a grúz) Sztálin tényleges személyi alternatívájává emelkedett. Rákosinak számolnia kellett a magyar párton belüli töréssel, vagyis, hogy az ő moszkovita személye mellett a felső vezetésben ott volt Rajk, a potenciális „nemzeti kommunista”, akit kedvelt az ifjúság, a népi kollégisták, a népi baloldal is, s aki ráadásul egyszer azt mondta: „Előbb magyarok vagyunk, csak aztán kommunisták, kisgazdák vagy más pártiak.”

Csakhogy 1948-ra Rajk a párt tágabb vezetésén belül már nem élvezett osztatlan bizalmat: a hatalomban még régi barátai és harcostársai egy részének rokonszenvét sem tudta megőrizni, többen közülük eltávolodtak tőle. Mintha kissé fejébe szállt volna a siker. Gyakran volt kioktató, néha fennhéjázó és lekezelő másokkal szemben. Az őt a mozgalomba bekapcsoló Olt Károly (később miniszter) szerint „Rajk sokszor fölényes, lekezelő volt vele és másokkal szemben is, annak ellenére, hogy évekig együtt dolgoztak a mozgalomban. […] Tapasztaltam nála, hogy szeret felülkerekedni az embereken. Önfejű, makacs természete volt. Szeretett sokat, oktatóan beszélni”. Széll Jenő (régi társa az illegalitásból) szerint, amikor nagybudapesti párttitkár lett, „először azt tűnt fel, hogy nemcsak velem, de más régi elvtársakkal szemben […] ideges, erőszakos, türelmetlen. Az volt a benyomásom, hogy Rajkban igen nagy adag sértett hiúság van, vezéri ambícióit nem tudja kiélni, nem tudja tartani a párton belül a második ember szerepét sem, amire pedig láthatóan nagyon törekedett”. A későbbi perben való tevőleges részvétele miatt Kádár János egyenesen rosszindulatú szavait legfeljebb az ő jellemzésére érdemes idézni: „Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny, fölényes természete és modora volt.” Végül már több volt az irigye, mint a híve – leginkább talán spanyolos bajtársai és BM-es munkatársainak köre tartott ki mellette.

Rajk „a hatalom bűvöletében” nem vette tudomásul: az igazi hatalom letéteményese az, akinek komoly moszkvai kapcsolatai vannak. A pert ismertető történész szavaival: „Rajk soha a Szovjetunióban nem élt, oroszul nem tudott, nem is keresett saját szovjet kapcsolatot magának. (Akár Kádár, aki azonban mint Rajk ellenlábasainak szövetségese lett belügyminiszter.)”

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 1948. júniusi megalakulása után a párt belső struktúráját alaposan átszervezték, de Rajk megmaradt vezető tisztségeiben, tagja maradt a PB-nek és a Titkárságnak is. Július 25-én a Politikai Bizottság még megbízta a falusi munkáról szóló előterjesztés kidolgozásával, de az augusztus 4-ei ülésen már külügyminiszternek jelölték. Kinevezése hátterében már ott sorakoztak a baljóslatú árnyak. Farkas Vladimir egyenesen azt írta emlékezéseiben, hogy „ezt a tényt a vezetés meghatározott köreiben már Rajk bukásának tekintették”.

Részleges bukása ellenére, ki tudja, mi lett volna Rajk sorsa, ha nem következik be a mérvadó – azaz a szovjet – belpolitika fordulata. Közismert, hogy a sztálini rendszerben a ’30-as években nagy (kirakat)perek folytak; ezek fő funkciója a diktatúra működtetését igazoló ellenségkép állandó fenntartása volt. 1939 után ilyen pert nem rendeztek, de 1948–1949 telén új fordulat körvonalazódott. Egyrészt készült a leningrádi per (amely ugyan végül alig kapott nyilvánosságot), másrészt 1948 végén, a „kozmopolitizmus elleni harc” jegyében, antiszemita kampány indult. Rákosi számára mindennél fontosabb volt, hogy napi szinten kövesse a „moszkvai vonalat”. Az adott helyzetben hűségét egy nagy per szervezésével bizonyíthatta. Mivel pedig a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktus éppen Rajk külügyminisztersége idején már-már szakadással fenyegetett, a „titóista összeesküvés” vonala is felmerülhetett.

1949 januárjában Farkas Mihály, amikor engedélyezte a párt káderosztályát vezető Szőnyi Tibor és helyettese telefonjának lehallgatását, egy amerikai irányítás alatt álló, emigráns „kozmopolita” értelmiségiekből álló kémcsoportot akart produkálni. Ekkor még fel sem merült a nyomozás céljai között, hogy Rajk ilyen kémcsoporthoz tartozhatna. Kezdetben valószínűleg a szovjet tanácsadók is ezt az elképzelést támogatták. 1949 májusában, amikor már egy hete folytak a letartóztatások és a kínvallatások hatására megszülettek az első hamis vallomások, Farkas – és Péter Gábor – „megvilágosodott”: a Szőnyi-ügyből Rajk-ügyet csinálnak, hogy megszabaduljanak vetélytársuktól. Rajk telefonját május 23-a után kezdték el lehallgatni. Tucatnyinál több jövendő „bűntársát” már korábban letartóztatták és kegyetlenül megkínozták. Az ő vallomásukra azért volt szükség, hogy az ÁVO Rákosiék elé tárhassa a „bizonyítékokat”, amelyek alapján a főtitkár engedélyezhette Rajk őrizetbe vételét. Rákosinak viszont Moszkva jóváhagyása kellett, amelyet Farkas és Péter közvetített számára; Moszkva üzenetét Mihail Belkin altábornagy, a szovjet Állambiztonsági Minisztérium (MGB) kelet-európai főmegbízottja (beosztása szerint a Középső Hadseregcsoport Bécsben székelő, Magyarországon is illetékes elhárításának parancsnoka) adta át nekik Prágában. Rákosi döntését az is befolyásolhatta, hogy május 10-én Tiranában megkezdődött a „titóista összeesküvés” vádjával még az előző év decemberében letartóztatott volt albán belügyminiszter, Koçi Xoxe pere.

Mivel Rajk se zsidó, se kozmopolita nem volt, a per „koncepciója” már a kidolgozás során módosult. A potenciális „nemzeti kommunisták” között viszont ő volt a legtehetségesebb – ezért a legveszélyesebb. Nagy Imre régi jó szovjet kapcsolatai miatt nem jöhetett szóba, Kádár pedig, a legkevésbé autonóm személyiség, belügyminiszteri posztján hűséges végrehajtóként ténykedett.  Rajk jó kapcsolatokat ápolt a jugoszlávokkal, előtérbe került tehát a titóista vonal.     

1949 márciusában Rajkot még az akkor megalakult Magyar Függetlenségi Népfront főtitkárává választották, és a májusi országgyűlési választásokon a népfrontlista negyedik helyén szerepeltették.

Letartóztatásáról a végső döntés május 30-án reggel született, Rákosi, Farkas, Péter és Kádár utolsó egyeztetésén. Késő este, miután az egész napot Kádár társaságában töltötte, Péter Gábor személyes irányításával villájában őrizetbe vették. Erről a párt másnap reggel összeülő Központi Vezetőségét nem tájékoztatták. Letartóztatását csak három héttel később, június 19-én hozták nyilvánosságra. Ezt követően a negyedszer elnyert képviselői mandátumtól és a miniszteri tárcától is megfosztották, miniszteri tisztéből formálisan június 11-én mentették fel.

Rajkot a Svábhegyre, egy Eötvös úti titkos ÁVO-villába szállították. Kezdetben pszichikai eszközökkel próbálták megtörni. Hivatkoztak párthűségére, arra, hogy a tagadás hiábavaló, hamis tanúkkal szembesítették. Ezek a módszerek nem jártak eredménnyel: Rajk láthatta a koncepció gyengeségét és reménykedhetett, hogy Rákosi, aki előtt ellenségei befeketítették, átlát majd a szitán. Ezért két levelet írt Rákosinak és követelte, hogy beszélhessen vele. Rákosi erre nem vállalkozott, de június 7-én késő este Farkas Mihály Kádár János társaságában a főtitkár képviseletében jelent meg az Eötvös úton. Rajkra az ő érveik is hatástalanok maradtak, de ekkor már látnia kellett, hogy itt nem az ÁVO és Péter Gábor manipulációjáról, hanem a párt felső vezetésének elhatározásáról van szó. Ennek ellenére kitartott: ártatlanságát hangoztatta. Farkas csak ellenállását fokozta durvaságával, hamis vádjaival; Kádár, aki ismert csendes, lassú érvelésétől eltérően megpróbálta átvenni Farkas hangnemét, még annyi hatással sem lehetett rá.

„Farkas erre nem tudott okosabbat kitalálni, most már Rajkot is megverette. A verést […] speciális csoport végezte, rendkívüli brutalitással, de eredménytelenül; csak akkor hagyták abba, amikor a tapasztalt verőlegények látták, hogy a kiszemelt fővádlott életveszélyes állapotban van. Fő kihallgatója, Károlyi Márton őrnagy szerint »Rajk továbbra is hangoztatta, hogy ő nem ellenség. Mire megverték úgy, hogy én még olyan verést nem láttam a hatóságon – pedig volt alkalmam egypárat látni.« A kihallgatást egy hétig rövid pihenőkkel folytatták, miközben aludni nem hagyták. »Rajk makacsul tagadott, bár nagyon brutálisan bántalmazták s teljesen kimerült volt már. […] Ott ült teljesen kikészítve és tönkreverve öt nappal és öt éjjeli kihallgatás után, de nem tört meg« – emlékezett Décsi Gyula ezredes. Rajk nem ismerte be az árulásra, az 1945 utáni szervezkedésre és kémkedésre, a jugoszláv kapcsolatokra vonatkozó vádakat – írja a már idézett történész.

A vád változatlanul igen gyenge lábakon állt, a „bizonyítékok” még egy koncepciós ügyhöz sem bizonyultak elegendőnek. Ekkor – június 20-a táján – kapcsolódtak be az ügybe, a már említett Mihail Belkin altábornagy vezetésével, a szovjet tanácsadók; ezzel az MGB átvette a Rajk-per előkészítésének irányítását. Véget vetettek a gyanúsítottak fizikai bántalmazásának, enyhítettek a fogva tartás körülményein. S főként: módosítottak a korábbi „koncepción”, amelyből elhagyták a meseszerű elemeket. Előtérbe került a jövendő per aktuálpolitikai jellege, s az ügyet a szovjet politikai érdekeknek megfelelően hangolták át. Az új koncepció középpontjába „az imperializmus oldalára átállt jugoszláv vezetők leleplezése” került; Rajkot és társait, ennek megfelelően, az 1948-ban kiátkozott jugoszláv kommunistákkal való kapcsolattartással vádolták. Rajk ekkor minden ellene felhozott képtelen vádat beismert.

Belkin Rákosival vitatta meg a per új koncepcióját, amely közös „szellemi termékük” volt, noha az alapot inkább a szovjet tábornok és főnökei dolgozták ki. Rákosi néha „továbbfejlesztette” Belkint, aki ezt több esetben kifogásolta is. „Heves viták folynak köztünk. Majdnem mindig összeveszünk. Mindig többet és többet akar. Sose elég. Most már az kell, hogy Rajk meg akarta ölni Rákosit. […] Ezek magukhoz akarták ragadni a hatalmat! Bennünket meg akartak ölni!!!” – emlékezett a szovjet tábornok. – A döntő szó Rákosié maradt, aki azt mondta, hogy Sztálin elolvasta és jóváhagyta a vádiratot, és ezt Belkinnek nem állt módjában ellenőrizni.

(Vitáik különös terméke volt egy levél, amelyet Belkin fogalmazott vagy íratott, és Szücs Ernő, Péter első helyettese tanúk jelenlétében aláíratott az oroszul nem tudó Péterrel. A levél felhívta az MGB figyelmét a Rajk-per túlzásaira. Feltételezhető, hogy ezek okozójául Rákosit tüntették fel – önigazolásul. Akkor a levélnek nem volt következménye; Péter szerint az ő 1953-as őrizetbe vétele előtt 24 órával Lavrentyij Berija szovjet belügyminiszter eljuttatta azt Rákosinak.)

Júliusban még egy fejezetet csatoltak a koncepcióhoz: a katonai puccsot, mellyel Tito Rajkék révén elszakíthatta volna Magyarországot a szocialista tábortól. Ebben az ötletben bizonyára oroszlánrésze volt Farkas Mihálynak, aki így mellesleg a honvédség július 5-én lefogott felügyelőjétől, Pálffy György altábornagytól is megszabadulhatott.

Augusztusban elkészült a vádirat, melyet – Péter Gábor szerint – maga Rákosi állított össze és Sztálinnal hagyatott jóvá. Rákosi azt kérdezte Pétertől önelégült mosollyal: „Ugye, örülne az ügyész, ha ilyen vádiratot tudna írni?” Ekkoriban hangzott el a pártvezér hírhedtté vált dicsekvése is: „Megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.”

A per nyilvános tárgyalása, amelyet a rádió is közvetített, 1949. szeptember 16-án kezdődött. A Budapesti Népbíróság tanácsvezető bírája az a Jankó Péter volt, aki korábban már számos népbírósági perben elnökölt.

Rákosi a per idejére a dolgozószobájában külön hangszórót szereltetett fel; ezen hallgatta a tárgyalást, egy külön telefonvonalon pedig, a helyszínen levő Péter Gáboron keresztül, folyamatosan instruálta a bíróságot – de a vádlottakat és a védőket is.

A perben a népbíróság szeptember 24-én „népellenes bűntettért, kémkedésért, hűtlenségért, az imperialista hatalmak háborús terveinek elősegítéséért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért” Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást halálra ítélte. Két vádlottat életfogytiglani, egyet 9 évi börtönre ítéltek. Pálffy György tábornok ügyét katonai bíróság elé utalták. (Az eljárás jogi alapját a hűtlenségről és kémkedésről szóló 1930. évi III. tc. képezte, noha Rákosi korábban kijelentette, hogy az 1949-ben életbe lépett alkotmány folytán a jogszabályok alkalmazása terén beállt a diszkontinuitás, tehát az 1945. év előtti jogszabályok hatályukat vesztették.)

A halálos ítéleteket október 15-én hajtották végre az ÁVH Conti (ma Tolnai Lajos) utcai börtönében. A mintegy 30 mellékperben közel 100 börtönbüntetés és 15 halálos ítélet született.

Felesége ötévi börtönbüntetést kapott, gyermekük nevelőintézetbe került, ahol Kovács Istvánnak hívták, senki nem tudta, ki ő valójában.

A Nagy Imre miniszterelnöksége idején elkezdődött s leginkább az elítélt kommunistákat érintő rehabilitációs eljárások sorában Rajk is sorra került. A Legfelsőbb Bíróság 1955. november 25-én Rajk Lászlót a besúgás bűntette alól bizonyítékok, a szervezkedés és kémkedés bűntettének vádja alól pedig bűncselekmény hiányában felmentette. Jogi értelemben rehabilitálták a per többi vádlottját is. A bírósági végzést nem hozták nyilvánosságra.

A szovjet–jugoszláv kibékülés és a Szovjetunió Kommunista Pártja Sztálin bűneit feltáró XX. kongresszusa (1956. február) után Rákosi helyzete politikai szempontból tarthatatlanná vált. 1956. március végén elismerte a Rajk-perrel kapcsolatos személyes felelősségét, s kijelentette, hogy Rajk Lászlót koncepciós perben ítélték el, amely „provokáción” alapult; a rehabilitálás szerinte már megtörtént.

1956 tavaszán Rajk Lászlóné Földi Júlia el akarta temetni a még akkor is temetetlen férjét. 1956. szeptember 7-én az MDP Politikai Bizottsága, Kádár János előterjesztése alapján, határozatot fogadott el Rajk László és társai újratemetéséről. Szeptember 26-án Gödöllő közelében megtalálták és exhumálták a holttestét. Október 6-án a Kerepesi temetőben ünnepélyes külsőségek közt, százezernyi gyászoló jelenlétében rendezték a temetést, amely a sztálinista vezetés elleni nagy demonstrációvá alakult. (A legenda szerint itt, a temetőben hangzottak el egy barátja szavai: „Szegény Laci, ha ezt [a százezres demonstráló tömeget] látná, hogy közénk lövetne!”.)

Az 1956-os forradalom bukása után Kádárék két évre Romániába deportáltatták az özvegyet és gyermekét, ifj. Rajk Lászlót. Nagy Imrével együtt tartóztatták le őket, és ők is bent voltak a jugoszláv követségen.

 

Életút, tisztségek:

 

1945. május 22. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1945. május 22. – 1948. június 14. Az MKP KV Politikai Bizottságának (PB) tagja.

1945. május 22. – 1946. október 1. Az MKP KV titkára.

1945. május 22. – 1945. november 22. Az MKP Nagy-budapesti Területi Bizottságának titkára.

1945. június 24. – 1945. november 4. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.

1945. november 4. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő. 

1945. november 22. – 1946. október 1. Az MKP főtitkárhelyettese.

1945. december 7. – 1946. február 2. A Nemzeti Főtanács tagja.

1946. március 20. – 1948. augusztus 5. Belügyminiszter.

1947. szeptember 16. – 1949. április 12. Országgyűlési képviselő.

1948. június 14. – 1949. június 11. Az MDP KV tagja.

1948. június 14. – 1949. június 11. Az MDP KV PB tagja.

1948. június 14. – 1949. június 11. Az MDP KV Titkárságának tagja.

1948. augusztus 5. – 1949. június 11. Külügyminiszter.

1948. november 27. – 1949. június 11. Az MDP KV Szervező Bizottságának tagja.