Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1919. január 1-jén született Ráckevén (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), munkáscsaládban. Édesapja szabómester volt. Öt elemi osztály elvégzését követően karosszérialakatosnak tanult. 1933-tól lakatostanoncként dolgozott a ferencvárosi Apollo Karosszériaüzemben, innen került 1936-tól a Metallo Karosszériaüzembe, majd 1939-ben az Opel fővárosi szervizébe, később (1941-ben) az Autószolgálat Kft-be.

Első munkahelyén került kapcsolatba a munkásmozgalommal: 1934-ben a Vasas Szakszervezet ifjúsági csoportjába került, két évvel később belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1939-ben a szervezet III. kerületi szervezetében tevékenykedett, 1941-ben tagja lett az Országos Ifjúsági Bizottságnak; itt – mások mellett – Vásárhelyi Miklóssal baloldali frakciót képeztek.

Tényleges katonai szolgálatát Gyergyótölgyesen, a 21. határvadász zászlóaljnál kezdte 1943-ban. 1944. novemberében dezertált, a harcok befejeztéig a fővárosban bujkált.

1945-ben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, az MKP ifjúsági szervezetének számító MADISZ III. kerületi titkárának választották. Egy évvel később az Szociáldemokrata Párt III. kerületi pártszervezője lett.

Az erőszakos pártegyesítést követően támogatta a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikáját, 1948. augusztusában az MDP Központi Vezetőségének Szervezési Osztályára került instruktornak. 1949-ben egyéves pártiskolát végzett. 1950 őszén az erős munkásbázissal bíró – így fokozottan kiemelt – Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe irányították megyei titkárnak. Kinevezésében szerepet játszott, hogy az MDP vezetése meglehetősen bizalmatlan volt számos, a II. világháborút és az azt megelőző időszakot Magyarországon töltő káderekkel szemben, akik közül sokan együttműködtek a Horthy-korszak rendőrségével, ezáltal kompromittálódtak.

Innen 1951 júliusában került a Belügyminisztérium (BM) kötelékébe: vezérőrnagyi rendfokozatban a belügyminiszter első helyettesének nevezték ki. Pozíciója mellett 1953-ban kinevezték az Országos Rendőrfőkapitányság vezetőjének. Utóbbi pozícióját egészen 1956 decemberéig megtartotta.

1954 nyarán a minisztérium második embere lett: belügyminiszter-helyettesi titulust kapott.  A korabeli jelentés így jellemzi: „Lendületes, jó szervezőképességgel rendelkező elvtárs. Mint belügyminiszterhelyettes megállta a helyét. Munkaterületét jól át tudta tekinteni és irányítani.”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukását követően – párt és kormányszinten – elrendelték a volt államvédelem (jogilag ugyan már 1953-tól a BM-hez tartoztak) tevékenységének felülvizsgálatát. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetése tudta: a bukott csapattal (ti. Rákosihoz közvetlenül köthető emberekkel és szervekkel) „meccset nyerni nem lehet”, a hisz a magyar nép épp a régi garnitúra jogsértései miatt kelt fel a rendszer ellen, így az államvédelem revízióját mindenképpen szükségesnek ítélték. A feladat lebonyolításával Münnich Ferenc az Országos Rendőrfőkapitányság vezetőjét, Pőcze Tibort bízta meg, aki a volt ávósok körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek. A felülvizsgálatról ő maga így nyilatkozott: „Nem igaz, hogy az új rendőrségbe volt ávósokat is felvettünk. Az az igazság, hogy az Országos Rendőrfőkapitányság épületébe be sem engedjük őket. Az ÁVH feloszlott, s még olyanokat sem alkalmazunk, mint akik itt, a Jászai Mari téren dolgoztak és csak gazdasági ügyekkel foglalkoztak.” A tények azonban azt mutatták, hogy a felülvizsgálatok során csaknem a teljes volt ávós állományt igazolták, és nem egy került közülük a rendőrség, illetőleg a BM kötelékébe, sőt vezető pozícióba.

1956. decemberi leváltását követően – 1957 májusában – az „ellenforradalom” idején tanúsított magatartása miatt megrovás pártbüntetésben részesítették: „Az ellenforradalom előrenyomulása alatt több államvédelmi beosztású tiszt kérte Pőcze elvtárs segítségét, igazolványokat, rendőrruhákat stb. Pőcze elvtárs néhány elvtárson segített, azonban nem védelmezte az államvédelmistákat, nem nyújtott számukra olyan segítséget, amelyet, mint kommunista vezetőtől el lehetett volna várni.” A pártbüntetést követően a párt illetékese az igazságügy területén középbeosztásba javasolta, ahol a „hibákból tanulva” bizonyíthat. Nyilvánvaló, hogy az 1956-ot követő bukásában az ÁVH-sok elleni ténykedése játszotta a fő szerepet, bár kétségtelen, országos rendőrfőkapitányként érzékelte az ávósok részéről a rendőrök felé irányuló lebecsülést, és tudott a két szerv állományának fizetéskülönbségéről is.

1957 februárját követően kiszorult a politika fősodrából.

Nyolcvannégy évesen, 2003. március 19-én halt meg a fővárosban.

Életút, tisztségek:

1936-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1945-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP tagja.

1939 – 1941: Az SZDP II. kerületi szervezetének tagja.

1941: Az SZDP Országos Ifjúsági Bizottságának tagja.

1945 – 1946: A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség III. kerületi titkára.

1946 – 1948. augusztus: Az SZDP III. kerületi pártszervezője.

1948. augusztus – 1950. október: Az MDP Központi Vezetősége Szervezési Osztályának instruktora.

1950. október – 1951. június: Az MDP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának titkára.

1951. március 1. – 1954. május 30. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1951. június 20. – 1953. július: A belügyminiszter első helyettese.

1953. július 8. – 1956. december 6. Az Országos Rendőrfőkapitányság vezetője.

1954. augusztus 8. – 1957. február 15. Belügyminiszter-helyettes.

1955: Jogi végzettséget szerez.