Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1910. október 28-án született Alsónyéken (Tolna vm.), munkáscsaládban. Édesapja a vasútnál dolgozott.  Mezőtúron és Baján járt gimnáziumba. 

Tanulmányait a budapesti Református Teológiai Akadémián folytatta 1931–32-ben és 1934–35-ben Párizsban, később Glasgowban is tanult. 1935-ben Budapesten református lelkészi oklevelet szerzett. 1936-tól 1945-ig a budapesti Bethesda kórház lelkésze volt.

A II. világháború után, lelkészi minőségének megtartásával állami szolgálatba lépett: nyelvtudását a Külügyminisztériumban hasznosította, a béke-előkészítő osztály munkatársa lett. 1945–46-ban, a párizsi békekonferencián a magyar delegáció tagja volt. Ezután a köztársasági elnök titkárságának vezetője lett Tildy Zoltán, majd Szakasits Árpád köztársasági elnökök idején. 1949 őszéig dolgozott az államigazgatásban.

A háború után a magyarországi református egyház elsőként hirdetett bűnbánatot; vezetői azt remélték, hogy elérkezett az újrakezdés lehetősége: szabad egyházként szolgálhatnak egy szabad országban. Erre az eufóriára azonban hamar jött a kijózanodás: Ravasz László dunamelléki püspök, a zsinat lelkészi elnöke 1945 novemberében már így fogalmazott: „Magyarországon a háború elvesztésével az egész politikai rendszer szélsőjobboldalról olyan erővel vágódott át a szélsőbaloldalra, hogy ezt az átcsapódást méltán nevezhetjük az egyik legnagyobb magyar forradalomnak. […] Sokszor az a benyomásunk, hogy mintha a jobboldali fasizmust baloldali fasizmus váltotta volna fel”.

Az 1948 kora tavaszán már kommunistává formálódó kormányzat, ateista és egyházellenes ideológiájának megfelelően, hozzákezdett az egyházak helyzetének „rendezéséhez”, az állam és az egyház szétválasztásához. Ebben a döntő, a „faltörő kos” szerepét a református egyháznak szánta a Rákosi-féle „szalámipolitika”. Mindenekelőtt el kellett távolítani a régi egyházi vezetést, elsősorban a legtekintélyesebb püspököt, Ravasz László zsinati elnököt.

Ez idő alatt Péter aktívan tevékenykedett egyháza ügyeiben, ám tevékenysége során már ekkor kifejezetten arra törekedett, hogy a magyar reformátusság kellő módon igazodjék az „új időkhöz”: ő lett az „új típusú” – értsd: a kommunista hatalomhoz igazodó – „megújulás” egyik szószólója. Ez a Rákosi-féle egyházpolitika feltétlen kiszolgálását jelentette: Péter közreműködött a diakonissza-szervezetek megszüntetésében, az egyházi egyesületek felszámolásában, részese volt az egyházi egyesületek felszámolásának, szorgalmazta a „maradinak” címkézett püspökök félreállítását, támogatta az egyházi iskolák államosítását és az egyházi földek „felajánlását”, tevékenyen munkálkodott az állam és az egyház közötti „megállapodás” tető alá hozásában. Az 1948. október 7-én a (református) Konvent külügy- és sajtóügyi előadójaként – Erdei Ferenc főgondnok mellett – egyik aláírója volt a református egyháznak csak korlátozott és az állam által ellenőrzött autonómiát meghagyó megegyezésnek.

Miután 1949. szeptember 1-jén Révész Imre, a Debrecen központú Tiszántúli Egyházkerület püspöke is lemondott tisztségéről, november 11-én Péter lépett a helyébe. Ez azonban alapos előkészítést igényelt, tekintettel arra, hogy a jelöltnek korábban egyházkerületében kellett szolgálnia. Megválasztása a Debrecen Péterfia utcai gyülekezet lelkipásztorává viszonylag könnyen megtörtént, ám az őt megválasztó presbitérium nem támogatta lelkipásztora püspökké választását (!). A jelölt ennek ellenére elnyerte a szavazatok 64 százalékát.  

Az 1956-os forradalom idején, október 31-én lemondott püspöki méltóságáról. Az egyházkerület közgyűlése nem fogadta el lemondását, visszahívó határozatot hoz vele szemben, de 1957 márciusában már újra bizalmáról biztosította, és kérte, foglalja el hivatalát. December végén Péter végleg elhárította a felkérést és lemondott püspöki méltóságáról.

Állami szolgálatban már 1956. december végétől feladatot vállalt: előbb a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kormánymegbízottja, majd 1957-től elnöke volt. Miután végleg elhagyta az egyházat, 1958 elején a külügyminiszter első helyettesévé nevezték ki. 1961 őszétől tizenkét éven keresztül ő volt az ország külügyminisztere.

1961-ben belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP), mi több, 1966 decemberében a Központi Bizottságban (KB) is helyet kapott. 22 éven keresztül maradt tagja az állampárt vezető szervének, tisztségétől csak az 1988 májusi pártértekezleten kellett megválnia. Valójában Péter párttagsága jóval korábbról datálódott: az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1958. február 11-ei ülésén Kádár János a külügyminiszter személyére vonatkozó előterjesztésében Péter Jánost azzal az ajánlással javasolta, hogy „1949 óta „T” (titkos) tagként a párt tagja volt [és] Péter János elvtárs a Központi Bizottság teljes bizalmát élvezi”. Majd a február 14-e KB-ülésen ezt kiegészítette azzal, hogy „Péter János 1 évvel ezelőtt kérte felvételét a pártba (visszautasítottuk, és ezért nem párttag)”. Péter tehát püspöksége kezdetétől „T” párttag volt; amikor püspökségéről leköszönt, rendes tagnak kérte felvételét, ekkor még visszautasították, majd a párt rendes tagja lett, sőt magas pártfunkcióhoz jutott.

Külügyminiszteri hivatali ideje alatt került sor az Amerikai Egyesült Államokkal 1956 után alacsony szinten befagyott diplomáciai kapcsolatok rendezésére 1968–69-ben. A vietnámi háború idején közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezető képviselőivel a béke megteremtése érdekében, de fokozatosan kiderült, hogy kezdeményezése nem rendelkezett megfelelő támogatással Vietnám és szövetségesei részéről, hanem – a korszakban meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, ami így kudarcra volt ítélve. Erről végül Radványi János, az 1967-ben átállt amerikai magyar nagykövet tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit. Péter János megfogalmazott egy dunai konföderációs tervet is, ami kiváltotta a Szovjetunió ellenérzéseit. Ezek a lépései hozzájárultak a külügyminiszteri székből történt későbbi eltávolításához.

Még egyházi szolgálata idején lett Országgyűlési képviselő 1953 májusában; egészen a pártállami parlament feloszlásáig megtartotta parlament mandátumát. 

1982 és 1987 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt.

1999. február 26-án halt meg Budapesten.

Életút, tisztségek:

1935–1945: A budapesti Bethesda Kórház lelkésze.

1945–1946: A Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának munkatársa.

1946 – 1949. szeptember: Tildy Zoltán, majd Szakasits Árpád köztársasági elnökök titkárságának vezetője.

1949. április 20. – 1949. április 23. A református egyház képviseletében Párizsban részt vesz az I. Béke Világkongresszuson.

1949. december 15. – 1956. október 31. A Tiszántúli (1952. október 3-tól Tiszavidéki) Református Egyházkerület püspöke.

1957. december 20. Végleg lemond püspöki méltóságáról. 

1953. május 17. – 1990. május 2. Országgyűlési képviselő.

1956. december 24. – 1957. január: A Kulturális Kapcsolatok Intézetének (KKI) kormánymegbízottja.

1957. január – 1958. február 19. A KKI elnöke.

1957. május 9. – 1961. október 7. Az Elnöki Tanács tagja.

1958. február 19. – 1961. szeptember 13. A külügyminiszter első helyettese.

1961-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1961. szeptember 13. – 1973. december 14. Külügyminiszter.

1966. december 3. – 1988. május 22. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

1970. április 4. Megkapja a Magyar Népköztársaság Zászlórendje I. fokozata kitüntetést.

1973–1982: A Politikatudományi Társaság alelnöke.

1973. december 19. – 1988. október 5. Az Országgyűlés alelnöke.

1980. október 29. Megkapja a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést.

1982–1988: A Politikatudományi Társaság elnöke.

1985. március 15. Megkapja az Állami Díjat.

1988-tól: A Károlyi Mihály Társaság elnöke.