Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1906. május 14-én született Újfehértón (Szabolcs vm.), szegény zsidó családban. Apja, Eisenberger Péter szabómester a Benjámin (Benő) néven anyakönyvezett fiú ötéves korában meghalt. Özvegy édesanyja varrásból tartotta el három gyermekét. Benjámin az elemi iskola három osztályát végezte el, a negyedik osztályt félbehagyta és szülőfalujában szabóinasnak állt. 1919 őszén kezdte a tanoncképzőt, de két év után abbahagyta, és 1921 nyarán Budapestre ment az akkor már ott élő két idősebb testvéréhez.

1923-ban megszerezte segédlevelét, a következő évben súlyos tüdővérzést kapott, ezért visszament szülőfalujába. Sokáig küzdött betegségével, 1927-ben fél évig a budakeszi tüdőszanatóriumban kezelték. Kényszerű pihenőideje alatt sokat olvasott, bár később elismerte, hogy Marx és Engels műveivel nehezen boldogult. 1930-ban anyja Amerikába költözött lányához, Eisenberger pedig újra a fővárosba ment. Nővére rendszeresen küldött neki pénzt, ezért nem kellett munkát vállalnia.

Eleinte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt rendezvényeit látogatta, később illegális kommunistákkal, mások mellett József Attilával is megismerkedett. Egyikük beszervezte az illegálisan működő Magyarországi Vörös Segély munkájába, ahol koordinátorként ügyködött. Egy konspirációs hiba miatt letartóztatták, a rendőrségen megverték, de nem beszélt. Miután megbízhatónak ítélték, 1931 szeptemberében felvették a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). 1932-ben a mozgalomban ismerte meg Simon Jolánt, akit 1933 áprilisában feleségül vett.

1932 őszén, bár csak németül beszélt egy keveset, őt delegálták a Nemzetközi Vörös Segély moszkvai kongresszusára. Kun Béla segítségével összeállított beszédét az ülésteremben felolvasta. Moszkvában megismerkedett a régi kommunista Lebovics Farkassal, aki annak idején Zürichben Lenin Iszkra című újságját nyomtatta, ekkoriban pedig már a szovjet állambiztonsági szolgálat, az OGPU munkatársa volt. Egyes feltételezések szerint Lebovics Eisenbergert is beszervezte.

Hazatérése után bekerült a Vörös Segély hazai vezetőségébe. 1935 végén letartóztatták, első fokon három hónapra ítélték, de másodfokon felmentették.

1936 nyarától a hazai kommunisták szervezkedése a Komintern utasítására megszűnt, de ő tovább folytatta szervezőmunkáját a segélyszervezetben, és a szabók szakszervezetében is tevékenykedett. (A Szabó Ellenzék című szakmai lapnak már 1935-ben egyik szerkesztője lett.) Miután a KMP felélesztette tevékenységét, a rendőrség 1940 tavaszán lecsapott a szervezetre: több mint 800 embert letartóztattak, köztük volt Eisenberger és felesége is. Eisenberger ismét hallgatott, bár kései börtönfeljegyzései szerint fizikailag is bántalmazták. Tárgyalása előtt szabadlábra helyezték. Ekkor lett pártbéli felső kapcsolattartója Csermanek (később Kádár) János. Mire 1942 őszén vádat emeltek ellene, ő már illegalitásba vonult.

1943 elején egy újabb letartóztatási hullám szinte lefejezte a KMP hazai Központi Bizottságát (KB), a tagok közül csak Kádár (és Tonhauser Pál) maradt szabadlábon. Bár ekkor még formálisan nem lett a KB tagja, rövid időre Eisenberger maradt Kádár egyetlen közvetlen munkatársa. Miután a Komintern június elején deklarálta önfeloszlatását, Kádár kezdeményezése nyomán a párt július elején új néven alakult újjá. A népfrontos szándékkal átnevezett Békepárt megalakításáról szavazó hattagú hazai vezetésnek ekkor már egyik tagja a későbbi Péter Gábor volt.

Magyarország német megszállása után a Békepárt legális lehetőségei minimálisra csökkentek, a felső vezetők illegalitásban éltek. Eisenberger ekkor kapta később oly ismertté és gyűlöltté vált nevét: a „keresztapa” az a Demény Pál volt, aki 1944 májusában új iratokat szerzett számára, 1945 elején pedig az akkor már a szerveződő politikai rendőrség vezetőjének szerepét tanuló Péter Gábor első áldozata lett. (Közismert, hogy 1945 előtt Demény kommunista szervezkedése jóval több aktivistát szerzett a zászlók alá, mint a krónikusan csekély létszámú „hivatalos” párt.) – 1944 tavaszán és nyarán a Békepárt néhány figyelemhívásnak szánt fegyveres akció kivitelezésére vállalkozott. Eisenberger volt a Gömbös-szobor felrobbantását végrehajtó csoport egyik felső koordinátora. Szeptemberben a párt neve Kommunista Pártra változott, majd miután a szovjet hadsereg által sorra elfoglalt területeken is megalakultak a helyi szervezetek, a Magyar Kommunista Párt (MKP) nevet kezdték használni. Az MKP ekkor rövid időre „tűzszünetet” kötött a Demény-frakcióval; az akcióegységről folytatott tárgyalásokon Péter is ott volt. 

Budapest ostromát Kádár János és Donáth Ferenc társaságában vészelte át egy pesti illegális lakásban. 1945. január közepén vették fel a kapcsolatot a Moszkvából a pártvezetés képviseletében először a fővárosba érkező Vas Zoltánnal. A hazai vezetőség első legális ülésén, január 19-én 10 tagú KB-t választottak, soraiban Péter Gáborral, amikor pedig január 23–24-én kimondták az hazai és a Moszkvából érkezett vezetés egyesülését és paritásos alapon 7 + 7 főt delegáltak az ekkor már Központi Vezetőségnek (KV) átnevezett testületbe, Péter abban is helyet kapott.

Január 22-én a vezetés budapesti „fele” bízta meg Péter Gábort az MKP legfőbb célkitűzése (a politikai hatalom megragadása) számára a későbbiekben legfontosabbnak bizonyuló szervezet, a felállítandó politikai rendőrség megszervezésével. A szervezet felállítása nem volt zökkenőmentes. Időközben ugyanis a Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány a Szovjetunióból hazatért Tömpe Andrást bízta meg egy hasonló szervezet megalakításával. Kezdetben Péter és Tömpe szervezete egyazon helyen, a később oly hírhedtté vált Andrássy út 60-as számú házban (a nyilasok Hűség Házában, ma Terror Háza Múzeum) kezdte meg működését, rivalizálásuk ugyanakkor kezdettől folyamatos volt. Később Tömpéék elköltöztek, majd a pártvezetés átmeneti kompromisszumot teremtett azzal, hogy Tömpét a május 10-én felállított Magyar Államrendőrségen belül május 19-én létrehozott vidéki főkapitányság politikai rendészeti osztályának, Pétert pedig a budapesti főkapitányság hasonló osztályának élére állították.

Péter nyomozó alakulata kezdettől nagy aktivitással működött: bár fő feladata neki is a nyilasok, a háborús bűnösök felkutatása és a fasisztaellenes tisztogatások levezénylése volt, első akciója mégis „névadójának”, a befolyásos és rivális kommunista csoport vezetőjének, Demény Pálnak a letartóztatása volt. (Demény hamis vádak alapján több perben is elítélték, csak 1956-ban szabadult.)  Az időközben a háborús bűnösök hazahozatalát – is – saját személye sikereként bemutató és a sajtóban sokat szereplő Pétert 1945. október 31-én (visszamenőleges hatállyal, 1945. január 20-tól) rendőr vezérőrnaggyá nevezték ki.

Párton belüli pozíciója, ha lehet mondani, tovább erősödött azzal, hogy nemcsak tagja maradt az MKP „pünkösdi” konferenciáján választott 25 tagú KV-nak, de 1946 őszétől a Politikai Bizottság üléseinek is állandó meghívottja volt.

1946 nyarán Rajk László belügyminisztertől megbízást kapott, hogy dolgozza ki a politikai rendőrség szervezeti átalakításának koncepcióját. Ennek eredménye lett Tömpe félreállítása, és, ami sokkal fontosabb volt, a Magyar Államrendőrség (MÁr) Államvédelmi Osztályának (ÁVO) felállítása. Az október 6-án kihirdetett rendelet a MÁr budapesti és vidéki politikai rendészeti osztályait kiemelte a rendőrség szervezeti hierarchiájából: az egész ország területére kiterjedő működési körrel létrejött a MÁr Államvédelmi Osztálya (ÁVO). Az osztály közvetlen felügyeletét a belügyminiszter látta el. 1948 februárjában Péter rendőr altábornagyi rendfokozatot kapott. 1948 szeptemberében a pártvezetés tovább erősítette a politikai rendőrséget, ennek érdekében újabb átszervezés következett, amelyet az új belügyminiszter, Kádár János hajtott végre. Ekkor még csak a Belügyminisztériumon (BM) belül vált önállóvá a szervezet Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven. (A politikai rendőrség munkatársait a nép félelemmel vegyes gyűlölettel ávósnak vagy ávéhásnak nevezte.) Végül a szervezeti kiteljesedés csúcspontján az Elnöki Tanács 1949. december 28-án kelt rendelete létrehozta az „államot az államban”: 1950. január 1-jén megkezdte működését a közvetlenül a Minisztertanács irányítása alá rendelt főhatóság, az új, az „igazi” ÁVH, amely a BM Államvédelmi Hatóságából és a Honvéd Határőrségből alakult meg, s élén természetesen Péter Gábor állt.  

Az államvédelmi (terror)szervezet fenntartása természetes velejárója volt a szovjet típusú diktatórikus rendszerek működésének. A mindenhatóvá lett párt oly módon fonódott össze az állammal, hogy annak szinte mindenható szervezetét használta a „párt ökleként” az egypártrendszer által mindig újratermelt „ellenség” szétzúzására. Péter fenntartások nélkül, szinte abszolút módon azonosult feladatával, lassanként „fejébe szállt a siker” (hogy Sztálint idézzük), s nem okult szovjet elődei példájából, akikkel, csaknem kivétel nélkül mindegyikükkel, a kivégző golyója végzett. A magyar viszonyok között nem lehetett, nem is volt más, mint az itt egyeduralkodó Rákosi bábja, aki egyébként Péter bukásakor nemcsak a pártot, hanem egyúttal a kormányt is szinte korlátlan hatalommal vezette. 

Az ÁVH bűn-, nem egyszer rémtetteit könyvtárnyi irodalom tárgyalja. Az ÁVO/ÁVH vezetője „alkotó módon” közreműködött minden „tisztogatás” végrehajtásában, akárki volt is az aktuális ellenség: volt horthysták (Magyar Közösség pere), ipari szakemberek (MAORT-per, Nitrokémia-per, a MÁV vezetői), katolikus főpapok (Mindszenty József esztergomi érsek mellett Grősz József kalocsai érsek), volt szociáldemokraták, s nem utolsó sorban a „saját sorainkban megbújók”, a kommunista párt vezető funkcionáriusai (közülük a legismertebb a kivégzett Rajk László, valamint Kádár János). Számos esetben ő adott parancsot a fogva tartottak bántalmazására, alkalmanként megkínzására. Ezért el nem múló személyes felelősség terheli.       

Pétert az 1953. január 2-áról 3-ára virradó éjszaka feleségével együtt tartóztatták le Rákosi villájában. (Simon Jolán addig a pártfőtitkár tikárságát vezette.) A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének február 19-ei ülésén egyhangú szavazással kizárták a pártból.

Pétert először akarták megvádolni, hogy angol-amerikai ügynök. (Állítólag egyik hozzátartozóját agyonverték a vallatás során, szellemileg visszamaradott testvérét az Egyesült Államokból hozták haza, hogy vállalja az amerikai kapcsolatot.) Miután e szálat ejtették, a moszkvai „zsidó orvosok pere” magyar változataként előadni kívánt „cionista” per egyik vádlottjaként akarták felléptetni. Csakhogy 1953. március 5-én meghalt Sztálin, s a tervezett per koncepciója megváltozott. Az 1953 júniusában a miniszterelnökségről ugyan Moszkvában leváltott, de a párt vezetői tisztében meghagyott Rákosi rugalmasan reagált: az MDP KV 1953. júniusi (a Nagy Imre-féle „új szakasz” politikájának szellemiségével egybecsengő) határozata alapján új vádkoncepciót eszelt ki, amely végül hivatali visszaélésre, népellenes tevékenységre, halált okozó testi sértésre, társadalmi tulajdon elleni bűntettre módosult.

Farkas Vladimir, ekkoriban az ÁVH alezredese, a Péter elleni vizsgálatot pártvonalon felügyelő korábbi honvédelmi miniszter, akkor KV-titkár Farkas Mihály fia 1990-ben közreadott önéletrajzi könyvében a következőképpen emlékezik: „Az 1953. júniusi határozat után mindenki menekült a felelősség elől. Sokszori konzultáció történt Moszkvával, és állítólag [Kliment] Vorosilov ötlete volt, hogy ha Péter Gábor úgy is börtönben van, rá kell kenni a felelősséget (ti. az 1953 előtt történtekért], és akkor született meg a Péter Gábor és bandája koncepció. [...] Péter Gábor ellen a fő vád – népellenes bűncselekményként –, hogy megszavazta a 43-as pártfeloszlatást, mint a KV tagja. Rákosi újra nagyon ravasz, mert e mögött nyilvánvalóan az volt, hogy Kádárt ne lehessen politikailag rehabilitálni. […] A bíróság ítélete e tekintetben elsősorban nem Péter Gábornak szólt, hanem Kádár Jánosnak. […] Ugyanis ha Péter Gábort azért el lehet ítélni, mert megszavazta a pártfeloszlatást, akkor Kádárt nem lehet rehabilitálni.”

1953. december 24-én a Budapesti Hadbíróság zárt tárgyaláson életfogytiglani börtönre, a közügyektől tízévi eltiltásra, teljes vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte; a másodfokon eljáró Katonai Felsőbíróság 1954. január 15-én az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. S valóban, az ítéletek indoklásából kitűnt: a „Péter Gábor és bandája” koncepció jegyében őrá – és a további tizenhét perbe fogott magas rangú államvédelmi tisztre – kívánták hárítani a politikai felelősséget a korábbi törvénytelenségekért. A Nagy Imre 1955. tavaszi leváltása után újra nyeregbe kerülő Rákosi a még a jugoszlávokkal való viszony megromlásáért is az ő nyakába akarta varrni a felelősséget. (1955. augusztus eleji csepeli beszédében Pétert és „bandáját” emlegette Titóval kapcsolatban.)

Miután 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszus elítélte a sztálinizmust, Rákosi defenzívába szorult. Péter Gábor július elején a börtönben „Mi az igazság?” címmel újabb feljegyzést írt, amelyben ő meg persze kizárólag a volt pártfőtitkárt hibáztatta az ÁVH „túlkapásaiért”. Rákosi 1956. júliusi leváltása után az új pártvezető, Gerő Ernő képtelen volt a belpolitikai helyzet konszolidálására, a feszültség egyre nőtt, az országban súlyos válságjelek mutatkoztak, amit csak tetézett, hogy a törvénytelenségek felszámolása igen vontatottan haladt. Mindenesetre október elején letartóztatták Farkas Mihályt; az ő ügyében többször kihallgatták Péter Gábort is, aki – az új pártvezetés szándéka szerint – lelkesen vallott a volt hadseregtábornok ellen. 1956. október elején a BM Vizsgálati Főosztálya Péter ügyében is felülvizsgálatot rendelt el.

November 3-ának éjjelén, miután a forradalmárok 800 foglyot szabadon bocsátottak a Gyűjtőfogházból, a forradalmárok kivitték a siralomházba, de november 4-én reggel a bevonuló szovjet csapatok kiszabadították.

A forradalom leverése után, 1957 márciusában az ügyészség elrendelte a Péter ellen 1956. október elején elkezdett vizsgálat folytatását; Péter újfent Rákosit és Farkas Mihályt okolta a verések és kínzások elrendeléséért. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 1957. június 15-én tizenhat rendbeli hamis vád, hivatali hatalommal való visszaélés, két rendbeli felbujtói minőségben elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés és folytatólagosan elkövetett szolgálati hatalommal való visszaélés vádjában találta bűnösnek és 14 évi börtönre ítélte. Volt államvédelmi vezetőtársai szintén rövidebb-hosszabb börtönbüntetést kaptak. Az ítéletek az 1953. évi közkegyelem alapján feleződtek, Péter esetében is beszámították az addig letöltött négy és fél évet is.

1958 márciusában a volt ÁVH-vezér gyenge egészségi állapotára hivatkozva Biszku Béla belügyminisztertől kérte maradék büntetésének elengedését. 1959. január 10-én elhagyhatta a börtönt. Jogi értelemben az egyéni kegyelem 1960. április 1-jén hatályosult. Szabadulásáról nem számolt be a magyar sajtó, a nyugati lapok 1959 februárjában közölték a hírt.

Az ekkor 53 éves Péter Gábort eldugták a közvélemény elől, a Magyar Ruhaipari Tervezővállalat könyvtárában kapott könyvtárosi állást. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága 1962 augusztusában elfogadott határozatában első helyen a Rákosi–Farkas–Gerő-„klikket”, másodikként pedig az ÁVH vezetőségét tette alapvetően felelőssé a koncepciós perek túlkapásaiért. Újabb jogi felelősségre vonásra azonban nem került sor, 1963 januárjában mindössze annyi történt, hogy megfosztották állami kitüntetéseitől. 1965 márciusában az MSZMP KB Politikai Bizottságának jóváhagyásával idő előtt nyugdíjazták.

Visszavonultan élt, csak ritkán nyilatkozott. A ’60-as években a Párttörténeti Intézet kérésére megírta az 1945 előtti időkre vonatkozó visszaemlékezéseit. Az 1970-es évek végén hosszú interjúsorozatot adott Galgóczi Erzsébet írónőnek, de ebben a beszélgetésben sem jutottak túl az illegalitás évein. (Emlékezései csak jóval a rendszerváltás után, 2002-ben kerültek nyilvánosságra.) A ’80-as években mások is megkeresték, de többé nem nyilatkozott. 1989-ben a Mindszenty-ügy perújításakor a Legfőbb Ügyészség kötelezte tanúvallomás tételére. 1990 szeptemberében a Svédországból hazalátogató régi ismerőse, Libik György (aki 1944-ben bújtatta a nyilasok elől) elbeszélgetett vele, ennek kivonatát a Népszabadság közölte.

Péter Gábor 1993. január 23-án halt meg, hamvait február 11-én helyezték el a Farkasréti temető urnafalában. Felesége, Simon Jolán 2000. szeptember 6-án került férje mellé.

Életút, tisztségek:

1931. szeptembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1943. júliustól a Békepárt, 1944. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagja.

1943. július – 1944. szeptember: A Békepárt Központi Bizottságának (KB) tagja.

1944. szeptember – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1945. január 17. (hivatalosan február 2.) – 1946. október 6. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának vezetője.

1945. november 4. Kinevezik rendőr vezérőrnaggyá.

1946. október 6. – 1948. szeptember 10. A Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának vezetője.

1948. szeptember 10. – 1949. december 28. A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának vezetője.

1948. január 21. Kinevezik rendőr altábornaggyá.

1948. június 14. – 1953. február 19. Az MDP KV tagja.

1949. december 28. – 1953. január 3. A Minisztertanács Államvédelmi Hatóságának vezetője államvédelmi altábornagyi rangban.

1953. január 3. Letartóztatják.

1953. december 14. A Budapesti Hadbíróság első fokon életfogytiglani börtönre ítéli.

1954. január 15. A Katonai Felsőbíróság másodfokon helybenhagyja az ítéletet.

1957. június 15. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma a perújítási tárgyaláson 14 évi börtönre ítéli.

1959. január 10. Egyéni kegyelemmel szabadul a börtönből.