Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1894. május 12-én született Füleken. Édesapja péksegéd volt. Losoncon kezdett iskolába járni, majd Budapestre került nagybátyjához, akinek segítségével kitanulta az esztergályos és a villanyszerelő szakmát, majd magánúton elvégezte a felsőkereskedelmi iskolát.
Ezekben az években került közel a munkásmozgalomhoz, tanoncként eljárt a vasas székházba, a MÉMOSZ-ba és a Gutenberg Otthonba. 1916-ban vissza visszatért Losoncra, és a gépgyárban műszaki tisztviselőként helyezkedett el. Hamarosan a gyár főbizalmijává választották. 1918 szeptemberében belépett a szociáldemokrata pártba. 1919 februárjában ismét Budapestre került, s itt belépett a KMP-be. A Tanácsköztársaság alatt szakaszparancsnok volt. Az összeomlás után Szlovákiába menekült. Részt vett az ifjúmunkás mozgalom szervezésében. 1921 februárjában letartóztatták és kommunista propaganda miatt három havi börtönre ítélték. 1922-től a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség egyik titkára. Emigrált: egy ideig Berlinben a Vorw'e4rts szerkesztője, majd 1923 májusában a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé helyi irodájánál dolgozott. A húszas évek közepétől a Kommunista Internacionálé munkatársaként Romániába küldték, ahol több száz román funkcionáriussal együtt letartóztatták. A bírósági tárgyalás idején többedmagával megszökött, távollétében tízévi fegyházra ítélték. Közben 1927-ben megszületett Kálmán fia. Ugyancsak a KI megbízásából járt Csehszlovákiában, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Franciaországban; itt a Fasizmus- és Háborúellenes Világbizottság titkára. 1933-34-ben Spanyolországban járt különféle KI-megbízatásokkal. 1936 júliusában a Világbizottság nevében nemzetközi akciót szervezett a köztársaságiak fegyveres és politikai támogatása érdekében. A második világháború kezdetén Moszkvába került. 1940-ben a Moszkvába érkező Rákosi megpróbálta feltölteni a szovjet hatóságok letartóztatásai által szétzilált párt sorait. Az ő felkérésére lépett át Nógrádi gyerekkori barátjával, Farkassal és másokkal a CSKP-ból a magyar pártba. Előbb a moszkvai Kossuth Rádió egyik szerkesztője, majd 1944 májusában a magyar partizánmozgalom szervezésével bízták meg; a kijevi partizániskola parancsnoka lett. 1944 szeptember végén 8 főből álló partizánegység élén Szlovákia területén maga is részt vett egy bevetésben. Csoportjukhoz a salgótarjáni szénmedencéből és Losonc környékéről több kisebb-nagyobb partizánalakulat csatlakozott. Abroncsospusztánál egy SS-alakulattal vették fel a harcot. December végén csatlakoztak a II. Ukrán Front egységeihez.
A háború végén Debrecenbe irányították, ahol Gerő azt a feladatot adta neki, hogy az MKP észak-magyarországi titkáraként Borsod, Nógrád, Heves és Abaúj-Torna-Zemplén vármegyék területén irányítsa a kommunista párt szervezését. 1945 január közepén érkezett meg Miskolcra.
1945. november 25-től iparügyi politikai államtitkár, a "széncsata" egyik szervezője. 1946 tavaszán az első kommunista kádercsoport előléptetésekor tartalékos vezérőrnagy lett. Az MKP III. kongresszusán (1946 szeptember ) KV-tag lett. 1946 októberében "kezdte számomra ízét veszteni az Iparügyi Minisztérium. Ezzel a párt szűkebb vezetősége, a Politikai Bizottság is tisztában volt. A párt Agitációs és Propaganda Osztályának vezetését bízták rám." 1947 január jában a KV Szervező Bizottság tagja lett. Az 1947 augusztusi választások után a Minisztertanács politikai államtitkára lett. "[...] a sajtó felügyelete hozzám tartozott, és minthogy részt vettem a Minisztertanács ülésein, az én feladatkörömbe tartozott a sajtó tájékoztatása." Az MDP I. kongresszusán (1948 június ) kimaradt a KV Szervező Bizottságból, de a KV november i ülésén visszakerült. 1948. december 3-tól miniszterhelyettesi rangban a Magyar Néphadsereg politikai Főcsoportfőnökségének főnöke, azaz a politikai tisztek parancsnoka, előbb altábornagyként később vezérezredesi rangban.
Részt vett a koncepciós perek lebonyolításában. Farkas Vladimir szerint: "[...] a Sólyom László és Pálffy György ellen lefolytatott koholt perek idején mint felügyelő miniszter első helyettese igazította el a tábornokok felett ítélkező bíróságot, így az ülnök Révész Gézát is, hogy kit kell halálra ítélni; és Nógrádi aláírása szerepelt a tábornokok kegyelmi kérvényének elutasításán is." Utóbb az ő letartóztatására is sor került volna, de Puskin szovjet nagykövet és Farkas megmentették. Ezután helyzete megrendült: "Egyszer valamilyen javaslatot terjesztettem írásban a párt Központi Vezetősége elé. Rákosi felhívott telefonon és szó szerint ezt mondta: -Megkaptam a javaslatát. De hát mi magával nem tárgyalunk. -Hogyhogy nem tárgyalnak? Az első hallásra valóban nem tudtam, hogy miről lehet szó. Ilyen még nem volt, hogy velem, a Központi Vezetőség tagjával, a hadsereg politikai főcsoportfőnökével nem tárgyalnak. És ki nem tárgyal? -Hát úgy, hogy nem tárgyalunk. Maga beszélje meg a kérdést a honvédelmi miniszterrel és ő terjessze elő, ha egyet ért vele. -Így már megértettem. -Ezt a helytelen gyakorlatot én nem fogadom el -mondom. -Nekem jogom van önállóan javaslatot tenni a KV-nak. -Hát kérem, vegye tudomásul amit mondtam! -válaszolt Rákosi felemelt hangon. Ebből láttam, hogy a víz alá akarják nyomni a fejemet. De ezt nem engedtem. A fentiek megértéséhez tudni kell a következőt: politikai főcsoportfőnöki beosztásomban a honvédelmi miniszternek és a párt Központi Vezetőségének is alá voltam rendelve. Politikai természetű kérdésekben a hadsereg politikai főcsoportfőnöke nem volt köteles a miniszter egyetértését elnyerni, mielőtt a Központi Vezetőséghez fordult (ez elvi kérdés), de köteles volt (ez íratlan törvény) a minisztert lépésről tájékoztatni."
1953 szeptember ében "Farkasra bízták az egész párt ideológiai munkájának irányítását. [...] Alighogy ez megtörtént, máris elkezdett engem agitálni, hagyjam el a hadsereget és vegyem át a Központi Vezetőség Kulturális Osztályának irányítását. Ezt én határozottan visszautasítottam." Végül 1955 decemberében Gerő kezdeményezésére átvette Komócsintól a KV Agitációs és Propaganda Osztály vezetését.
1957 áprilisától pekingi és hanoi nagykövet volt, 1960 januárjáig. A VII. kongresszuson (1959 december ) a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke lett. 1960 után Aczéllal két ízben is tárgyaltak a KB megbízásából Rákosival a Szovjetunióban. A IX. kongresszuson (1966 ) hívták vissza a KEB éléről, ekkor már súlyos beteg volt.
1971. január 1-én halt meg, Budapesten.
Kommunizmuskutató Intézet
1894. május 12-én született Füleken (Nógrád vm., ma Filkovo, Szlovákia). Édesapja, Kellermann Sámuel pék volt. (1945-ig ő is eredeti családnevét használta.) Szécsényben nevelkedett, az elemi iskola után Losoncon végezte el a négy gimnáziumot. Ezt követően apja pékségében volt tanonc a Pest megyei Versegen.
1905-ben Budapestre ment nagybátyjához. A fővárosban kitanulta a rézesztergályos szakmát, s itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal. 1911 őszén tüdőbetegsége miatt hazament Losoncra, ahol egy év múlva villanyszerelőként állást kapott a mezőgazdasági gépgyárban.
Közben magánúton képezte magát, 1914 nyarán Besztercebányán levizsgázott a felsőkereskedelmi iskola első osztályának anyagából. 1915-től már hivatali alkalmazott lett, egy év múlva szakszervezeti főbizalmivá választották. 1918 elején belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Besorozták, de mivel hadiüzemben dolgozott, csak 1918 tavaszán kellett bevonulnia egyéves önkéntesként; a frontra már nem került ki, novemberben szerelt le.
1919. február végén a bevonuló csehszlovák csapatok elől Budapestre menekült, ahol belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság idején előbb hivatali munkát végzett, majd 1919 májusában jelentkezett a Vörös Hadseregbe; szakaszparancsnokként került a frontra. A kommün bukása után az új határon át ismét Losoncra ment, a csehszlovák párt tagjaként szervezte az ifjúmunkás-mozgalmat. 1921 februárjában letartóztatták és kommunista irodalom terjesztésének vádjával háromhavi börtönre ítélték.
1922–23-ban Prágában a csehszlovák kommunista ifjúsági szövetség egyik titkáraként szervezkedett. A nagy letartóztatások miatt 1923 májusában már Berlinben volt, ahol a Vorwärts című lap szerkesztőségében, majd a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé munkatársaként dolgozott.
1923. októberben Moszkvába került, a Kommunista Internacionálé (Komintern, KI) Végrehajtó Bizottsága titkárságán dolgozott. A következő másfél évtizedben a Komintern megbízásából számos európai országban megfordult, különféle munkásmozgalmi, a ’30-as években antifasiszta akciókat szervezett.
1924. szeptemberben rövid időre Bécsbe küldték, majd Bukarestben töltött két hónapot. Kommunista tevékenysége miatt letartóztatták, tárgyalása idején sikerült megszöknie; távollétében tízévi fegyházra ítélték. Két hónapig Romániában bujkált, majd Kisinyovon át jutott a Szovjetunióba, ahol három évig a pártfőiskolán tanult. 1928 kora őszén a KI újra Csehszlovákiába küldte. Tevékenysége miatt a cseh rendőrség Szászországba toloncolta, onnan Ausztriába küldték. 1929 és 1931 között ismét Prágában dolgozott. Közvetlenül Hitler hatalomra jutása előtt rövid időt Berlinben töltött. Később ő lett a Fasizmus- és Háborúellenes Világbizottság titkára, 1933 telét a bizottság küldötteként Spanyolországban töltötte. 1936-tól, a polgárháború idején a Fegyvert Spanyolországnak mozgalom szervezőjeként tevékenykedett. A köztársaságiak veresége után Franciaországba került.
A második világháború kitörésének hírére Moszkvába ment, a KI apparátusában dolgozott. Miután 1940. október legvégén megérkezett Moszkvába a ’48-as honvédzászlókért kicserélt Rákosi Mátyás, az ő kérésére átlépett a magyar pártba, addig ugyanis formálisan a csehszlovák párt tagja volt. E kérés előzménye az volt, a későbbi diktátor megdöbbenve tapasztalta, mekkora pusztítást végzett a „nagy terror” a magyar párt soraiban: alig maradtak kádereik, mindenkire szükség volt. (Ekkor lett a magyar párt tagja Nógrádi gyerekkori barátja, a későbbi Farkas Mihály is.) Nógrádi előbb a moszkvai Kossuth Rádió bemondója, majd szerkesztője lett.
1941 nyarán, a német támadás után jelentkezett a Vörös Hadseregbe, de kérését elutasították. 1944 májusában őt bízták meg a Kijev mellett működő partizániskola magyar tagozatának vezetésével. Saját kérésére őt is bevetették a szlovák nemzeti felkelés támogatására. 1944. október 8-án ért földet Zólyom közelében mintegy húsz emberével, de az ottani szovjet partizánparancsnok ember és fegyver híján nem adott támogatást neki. Október 26-án hatvan-hetven főre bővült osztaga a salgótarjáni szénmedence felé fordult, december 7-én átlépték a határt és Karancsberényben letáboroztak. Abroncspusztánál 1944. december 27-én megütköztek egy százfős SS-alakulattal. Az abroncspusztai harc után megfogyatkozott egysége csatlakozott a 2. Ukrán Front csapataihoz.
1945. január közepén Nógrádi Debrecenbe ment, tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Gerő Ernő Miskolcra küldte, ahol a több északi megyét egyesítő régiótitkárként szervezte a Magyar Kommunista Párt (MKP) megalakítását. 1945 májusában, a párt „pünkösdi konferenciáján” beválasztották a Központi Vezetőségbe (KV).
1945. november 23-án államtitkárrá nevezték ki az Iparügyi Minisztériumba, nevéhez fűződik a „széncsata” megszervezése. (A szénellátásnak alapvető jelentősége volt az ipari termelés beindítása szempontjából.) Pozícióját 1947. január közepéig töltötte.
1946. októberben megbízták a KV Agitációs és Propaganda Osztályának vezetésével. Az MKP III. kongresszusán, 1947 januárjában tagja lett a KV Szervező Bizottságának. Innen a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) I. kongresszusán, 1948 júniusában kihagyták, de a KV novemberi ülésén visszakerült a testületbe.
1947. novembertől a Miniszterelnökség politikai államtitkáraként dolgozott, a koalíciós időkben oly fontos sajtóügyeket irányította. Ő jelentette be a száz munkásnál több munkást foglalkoztató üzemek államosítását.
1948 végén a hadseregbe irányították, mégpedig a politikai munka irányítására: altábornagyi rangban honvédelmi miniszterhelyettessé nevezték ki, és ő lett a Politikai Főcsoportfőnökség vezetője. Egy ideig az Igazságügyi Főcsoport felügyeletét is ellátta. A koholt vádak alapján megrendezett „tábornok perében” bírósági ülnökként ő maga is részt vett, a halálos ítéleteken is szerepel az aláírása; ezért súlyos felelősség terheli. Mindamellett, a rendszer logikájából következően, őrá is sor került volna: csak a szovjet nagykövet és a régi barát Farkas Mihály közbenjárására kerülte el a letartóztatást.
1955 legvégén ismét átvette az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának vezetését. 1956. június 27-én egyik levezetője volt a Petőfi Kör sajtóvitájának, ahol mentegetni igyekezett a központi vezetés álláspontját.
A forradalom napjaiban Nógrádi meglehetősen passzívan viselkedett (beteg volt ekkoriban talán). A felkelők elleni fegyveres akciók koordinálásra október 24-én hajnalban a KV ülésén felállított Katonai Bizottság munkájában is csak október 25–26-án vett részt. Nevét sem a fennmaradt jegyzőkönyvek, sem más visszaemlékezők nem említik. Annyit tudunk, hogy katonai vezetők társaságában november 2-án már Szolnokon volt.
1956. november 4-től Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányában folytatódott pályafutása, ám már csak rövid ideig. 1956. november közepétől, újbóli megszervezésétől ugyan továbbra is ő vezette a régi-új állampárt – a Magyar Szocialista Munkáspárt – ideiglenes központi apparátusában az agitprop osztályt, személyében is megtestesítve egyfajta folytonosságot, és helyet kapott a több évi szünet után újra felállított Szervező Bizottságban is. Ennek ellenére Kádár János már az Ideiglenes Intéző Bizottság (IIB) november 28-i ülésén, bírálva a párt propagandamunkáját, „beteg, tehetetlen elvtársként” aposztrofálta Nógrádit, s ez végső soron megpecsételte pártfunkcionáriusi karrierjét.
Ráadásul az Ideiglenes Központi Bizottság december 2-án kezdődött kétnapos (és majd 5-én befejeződött), később oly sokat emlegetett ülésén, az „ellenforradalommal” kapcsolatban a Kádár-rendszer végnapjaiig mindennemű politikai állásfoglalás zsinórmértékéül szolgáló határozati javaslat vitájában nem az éppen az egyre keményebb eszközök bevetését fontolgató Kádár szája íze szerint beszélt. „Az elhatárolás, a nemzeti demokratikus népmozgalom elhatárolása az ellenforradalomtól feltétlenül szükséges […] a határozati javaslatnak meg kell mondani[a], hogy a népmegmozdulásnak vannak eredményei: a munkástanácsok, a munkások jogainak kiszélesítése, a beadás eltörlése is ennek az eredménye, hiszen ezt Rákosi, Gerő soha meg nem valósította volna.” Ekkor már teljesen időszerűtlen volt „nemzeti demokratikus népmozgalomról” beszélni – egyúttal Kádárt is emlékeztetve november 1-jei beszédére –; ráadásként Nógrádi még a „nemzeti szuverenitás” kérdését is felvetette: ez így együtt több volt, mint amit a berendezkedő „új rendszer” eltűrhetett.
A kormány december 21-én kelet-berlini nagykövetté nevezte ki, ám akkreditálása ellen a keletnémet pártvezetők vétót emeltek, arra hivatkozva, hogy Nógrádi feleségének rokonai élnek Nyugat-Berlinben. (Nógrádi még a kominternes időkben vette feleségül Hildegard Schwandt német kommunista aktivistát.) Az IIB 1957. január 26-án már Varsót említette lehetséges állomáshelyeként; végül április végén Pekingbe (és egyidejűleg Hanoiba) küldték. 1960 januárjában hívták vissza posztjáról.
Azért 1957. június végén – régi érdemeire tekintettel – tagja lett a Központi Bizottságnak (KB). 1962 őszén négy évre megtették a Központi Ellenőrző Bizottság elnökének, majd 1966 őszétől haláláig ismét a KB-ban ülhetett. 1963 és 1967 között az Elnöki Tanácsnak is tagja volt. A törvényhozásban 1945. novembertől 1967 januárjáig volt képviselő.
1971. január 1-jén halt meg Budapesten. A Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában temették, feleségével közös sírban nyugszik.
Életút, tisztségek:
1918-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1919-től a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1922-től a Csehszlovák Kommunista Párt, 1940 végétől a KMP, 1945. januártól a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. október 31-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1945. május 21. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.
1945. november 4. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.
1945. november 23. – 1947. január 16. Az Iparügyi Minisztérium politikai államtitkára.
1947. január – 1947. november 12. Az MKP KV Propaganda Osztályának vezetője.
1947. január 10. – 1948. június 14. Az MKP KV Szervező Bizottságának tagja.
1947. november 12. – 1948. december: A Miniszterelnökség politikai államtitkára.
1947. szeptember 16. – 1967. január 28. Országgyűlési képviselő.
1948. június 14. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.
1948. november 28.–1953. június 28. Az MDP KV Szervező Bizottságának tagja.
1948. december 3. Kinevezik altábornaggyá.
1948. december 3. – 1951. január 28. Honvédelmi miniszterhelyettes.
1948. december 3. – 1956. január 1. A Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke.
1951. január 28. – 1955. december: A honvédelmi miniszter első helyettese.
1951. július: Kinevezik vezérezredesé.
1955. december – 1956. október 31. Az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője.
1956. október 24. – 1956. október 26. Az MDP KV Katonai Bizottságának tagja.
1956. november 21. – 1957. február 19. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága (IKB) Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője.
1956. november 26. – 1957. február 6. Az MSZMP IKB Szervező Bizottságának tagja.
1957. április 25. – 1960. január 16. Pekingi és hanoi nagykövet.
1957. június 29. – 1962. december 3. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.
1959. december 5. – 1966. december 3. Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke.
1963. március 21. – 1967. április 14. Az Elnöki Tanács tagja.
1966. december 3. – 1971. január 1. Az MSZMP KB tagja.
