Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1909. február 7-én született Győrött, munkáscsaládban. Cipészsegéd apja szociáldemokrata párttagként tevékenyen részt vett a Tanácsköztársaságban; a bukást követően hosszú börtönbüntetést kapott. A családfő kiesése miatt dolgoznia kellett, öt testvéréről is gondoskodnia kellett. Öt elemi iskolai osztály elvégzését követően uradalmi kocsisnak állt.

Apja szabadulása után kitanulta tőle a cipészmesterséget, tagja lett a Bőripari Dolgozók Szakszervezetének, ahol vezetőségi taggá választották. 1928-ban belépett az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártja ifjúsági szervezetének, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ). 1929 őszén egy kommunista tüntetésen való részvétel miatt letartóztatták, két és fél évre ítélték, de fiatal kora miatt nem töltötte ki teljes büntetését.

Kiszabadulását követően sem hagyott fel az illegális kommunista tevékenységgel. 1931-ben a KIMSZ bécsi kongresszusán a Központi Vezetőség tagjává választották, ezt követően a szervezet budapesti északi kerületének titkára lett.

1934-ben egy bőripari sztrájk szervezése miatt újfent letartóztatták, a vizsgálati fogság után rendőri felügyelet alá helyezték. A hatóságok előtt ismert kommunistaként 1944 áprilisában Dabasra internálták, ám sikeresen megszökött, s a Vörös Hadsereg megérkezéséig bujkált.

Budapest szovjet megszállása után a Magyar Kommunista Párt (MKP) szervezője lett a XIII. kerületben, majd ugyanitt az MKP helyi kerületi bizottságának titkári feladatait látta el 1945 márciusától. Ideológiai továbbképzése érdekében 1945 nyarán pártiskolára küldték. 1946. februárban a III. kerületbe helyezték, ott lett az MKP helyi bizottságának titkára, majd 1948. áprilistól az év végéig kerületi elöljáró.

Az erőszakos pártegyesítéssel létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 1948-as megalakulása után a III. kerületből a fővárosi városházára vezényelte a párt. Itt lett az ekkoriban kiemelt fontosságú VIII. Ügyosztály vezetője: az osztályhoz a közélelmezési ügyek tartoztak, s ez a terület a világháborús pusztítások miatt kardinális kérdésnek számított. 1949 májusában országgyűlési képviselővé választották, 1985-ig ült az állampárti parlamentben.

1950 januárjától néhány hónapon keresztül a főváros alpolgármestere volt, majd az év júniusában, a tanácsrendszer bevezetéskor Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettesévé nevezték ki. Mivel a párt az államapparátusban számított rá leginkább, újra az iskolapadba került: 1950 őszén jogászhallgató lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol öt évvel később szerzett oklevelet. Tanulmányaival párhuzamosan miniszterhelyettesi pozíciót kapott a (tanácsok felügyeletét is ellátó) Város- és Községgazdálkodási Minisztériumban, első helyettesi posztját egészen 1956 őszéig betöltötte. 1954. május végén póttagként az MDP Központi Vezetőségébe is bekerült.

Nagy Imre 1956. október 27-én megalakult második kormányában – néhány napig – a Város- és Községgazdálkodási Minisztériumot vezette. November 4-e után teljes mértékben kiállt a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikája mellett.

Annak ellenére, hogy a Rákosi-érában is viszonylag fontos politikai szerepet játszott, 1956 utolsó napjaiban megbízták az Igazságügyi Minisztérium vezetésével (formális miniszteri kinevezését 1957 májusában kapta). 1957 februárjában ráadásként az MSZMP ekkor felállított Központi Ellenőrző Bizottságának vezetőjévé nevezték ki (formális elnöki kinevezésétől állami megbízatása miatt eltekintettek). Már 1957 februárjában megfogalmazta a bíróságok feladatait: „Ha abból indulunk ki, hogy októberben ellenforradalom zajlott le, és azóta sem szűnt meg még teljesen az ellenforradalom veszélye, akkor másképpen fogjuk elbírálni azokat a bűncselekményeket, amelyeket egyesek elkövettek, mintha abból indulnánk ki, hogy hazánkban nemzeti szabadságharc folyt le. […] Csak így válhatnak bíróságaink a proletárdiktatúra támaszaivá, így tölthetik be az osztálybíróság szerepét, így lehetnek hű végrehajtói pártunk célkitűzéseinek”. Biszku Béla, a legfőbb ügyész, valamint a Legfelsőbb Bíróság elnöke mellett ő is tagja volt az MSZMP Politikai Bizottsága által felállított titkos operatív (vagy koordinációs) bizottságnak, amely a kiemelt ügyekben napi szinten intézkedett az eljárások menetéről, a kihallgatásokról.

Minisztersége idején került sor a 20. századi magyar történelem legnagyobb megtorlási hullámára az igazságszolgáltatásban; a szabadságharcban részt vettek közül ezreket ítéltek el, közülük mai ismereteink szerint 229 főt végeztek ki.

A megtorlások egyik fő végrehajtójaként így nyilatkozott az akkori eseményekről, a kézivezérelt bíróságokról: „Ha a bírák ellenállást fejtenek ki, nem riadunk vissza attól sem, hogy letartóztassuk őket. Javasoltam – ha jót akarnak –, a bírákat tántorítsák el szándékuktól. Másnap a szakszervezet elnöke jelentkezett és tolmácsolta, hogy nem kívánnak protestálni az elbocsátott bírák érdekében, mert azok lemondtak erről a szándékukról.” Szavai jól mutatják, hogyan viszonyult a legkisebb „megingáshoz” is, ti. a bírák nemcsak az az azonnali elbocsátástól, hanem akár a börtöncelláktól is retteghettek, amennyiben szembehelyezkedtek az általa és az MSZP által képviselt retorziós politikával. Habitusára jellemző egy 1958-as eset, amikor is személyesen emelt szót amellett, hogy egy sikkasztással kapcsolatban halálra ítélt ember kivégzésének hírét a Népszabadság leközölje, mégpedig egyértelműen a lakosság elrettentése és megfélemlítése céljából.

Elvhűségének és a megtorlások során mutatott rendíthetetlenségének meg is lett az eredménye; országgyűlési képviselősége mellett az MSZMP Központi Bizottságába is bekerült, ám talán ennél is fontosabb volt számára, amikor 1964-ben alapító tagja lehetett a legszűkebb hatalmi elit hírhedt vadásztársaságának, az Egyetértésnek, olyan kiemelt pártfunkcionáriusokkal egyetemben, mint pl. Kádár János, Biszku Béla, Czinege Lajos vagy éppen Apró Antal.

1966-os nyugdíjazását követően visszavonult az aktív politikától. 1987. november 26-án halt meg Budapesten. Temetésére a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában került sor.

Életút, tisztségek:

1928-tól a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1931: A Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége Központi Vezetőségének titkára.

1945. március – 1946. július: Az MKP XIII. kerületi pártbizottságának titkára.

1946. július – 1946. december: Pártiskolát végez.

1946. február – 1948. április: Az MKP Budapest III. Kerületi Bizottságának titkára.

1948. április – 1948. december: A III. kerületi Elöljáróság vezetője.

1948. december – 1950. január: Budapesti Székesfőváros VIII. Ügyosztályának (közélelmezési ügyek) vezetője.

1949. május 15. – 1985. április 9. Országgyűlési képviselő.

1950. január – 1950. június 15. Budapest alpolgármestere.

1950. június 15. – 1954. június 30. Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese.

1951. március 2. – 1956. október 28. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának tagja.

1951. május 15. – 1956. július 30. Az Elnöki Tanács tagja.

1954. január 29. – 1956. október 26. A város- és községgazdálkodási miniszter első helyettese.

1954. május 30. – 1956. október 28. Az MDP Központi Vezetőségének póttagja.

1955. június: Jogi diplomát szerez.

1956. október 27. – 1956. október 31. Város- és községgazdálkodási miniszter.

1956. november 12. – 1956. december 8. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány helyreállítási kormánybiztosságának tagja.

1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP (Ideiglenes) Központi Ellenőrző Bizottságának tényleges vezetője.

1957. június 29. – 1962. november 24. Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának tagja.

1957. május 9. – 1966. december 7. Igazságügyi miniszter.

1957. június 29. – 1966. december 3. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.