Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1896. június 7-én született Kaposváron (Somogy vm.). Apai nagyszülei református vallású uradalmi cselédek voltak. Apja, Nagy József kezdetben lovász és kocsis volt az uradalomban, 24 évesen, 1894 tavaszán került a megyeszékhelyre, ahol a főispán szolgálatában dolgozott tisztiszolgaként. Édesanyja, Sáringer Rozália, egy 12 holdas parasztgazda római katolikus vallású lánya, a főispánné szobalányaként dolgozott. Nagy Imre születése idején a család szoba-konyhás lakrészt bérelt egy fűszeres házában. Az anya reverzálist adott, ezért a fiút „evangélikus református” vallásban keresztelték. Miután a szülők nem folytatták a földművességet, szociológiai értelemben a kispolgárság legalsó rétegéhez tartoztak. Apja 1902-ben a Magyar Királyi Posta alkalmazottja lett – ennek ellenére 1945 után Nagy Imrét „paraszti származásúként” tartották nyilván. 

Az anya szorgalmazta, hogy fia tanuljon: öt elemi iskolai osztály elvégzése után beíratták a helyi állami főgimnáziumba, ahol 1907 és 1912 között négy és fél osztályt végzett el. Az 1911/12-es tanév első félévének végén megbukott matematikából. Emiatt tandíjmentessége megszűnt, ugyanebben az időben apja is elveszítette postai állását, ezért elhagyta a gimnáziumot. 1912 elejétől 1914 nyaráig fizikai munkásként dolgozott, géplakatostanonc lett. 1914 elején megszerezte segédlevelét. Nyáron kilépett a lakatosműhelyből, és beiratkozott a városban akkor felállított felső kereskedelmi iskolába. A szeptemberi tanévkezdésig egy helyi ügyvéd irodájában helyezkedett el. 

A kereskedelmi iskolai tanév a már majd’ egy éve folyó háború miatt vizsgák nélkül fejeződött be, a hallgatók csak bizonyítványt kaptak. Az 1914 decemberében sorozott Nagy Imre 1915 májusában kapta meg katonai behívóját: rövid kitérő után a kaposvári 17. honvéd gyalogezred székesfehérvári zászlóaljánál kezdte szolgálatát. Három hónapos kiképzés után ezredét elindították az olasz frontra, ahol kezdetben tartalékban voltak, majd a Doberdói-fennsík déli részén foglaltak állást. A negyedik isonzói csatában megsebesült, gránátszilánk találta el a lábát. Hosszas lábadozása után, hogy elodázza az újabb frontszolgálatot, 1916 kora tavaszán géppuskás tanfolyamra jelentkezett. Ez idő alatt őrvezetővé léptették elő.

A pécsi 19. honvéd gyalogezred géppuskás zászlóalja június 10-én indult a keleti frontra. Július 28-án Galíciában megsebesült és orosz hadifogságba került. Sebesüléséből felgyógyulva hadifogolytáborba irányították. A transzszibériai vasúton szállították a Bajkál-tó vidékére; (Nyizsnaja-)Berezovkába (ma Ulan-Ude része), az egyik legnagyobb kelet-szibériai táborba került. Az időjárás ugyan igen szélsőséges volt, a foglyok elhelyezése civilizáltnak volt mondható, fürdőkomplexummal, tűrhető ellátással. Az orosz gyakorlat szerint a hadifogoly tiszteket elkülönítették a legénységi állománytól, dolgozniuk nem kellett, a háborús viszonyokhoz képest kifogástalan ellátást kaptak. Nagy Imre nem kerülhetett közéjük, de miután az összeírásnál középiskolai végzettségűnek mondta magát, a legénységi táboron belül az „intelligencia” barakkjába került, tanítók, érettségizettek, tisztjelöltek közé; az itt lakók szintén mentesültek a rendszeres fizikai munkavégzés alól. Bőven jutott idejük különféle kulturális és önképző tevékenységekre, előadásokat hallgattak, vitákat rendeztek társadalmi és politikai kérdésekről.

Az 1917. év oroszországi kataklizmái következtében 1918 első napjaiban fogolyélete formálisan véget ért. Mégsem vállalkozott az akkori viszonyok és a több mint 3 ezer kilométeres távolság miatt kockázatosnak látszó hazaútra, inkább helyben maradt. (Nem úgy, mint a magyar kommunista mozgalom két legismertebb képviselője, Kun Béla és Rákosi Mátyás, akik haladéktalanul a forradalmi események központjába, Pétervárra utaztak szibériai fogságukból.) Márciusban belépett a tábor első „internacionalista szociáldemokrata” szervezetébe; ez gyakorlatilag fegyveres táborőrséget jelentett, amely a kezdődő polgárháború viszonyai között átalakult Vörös Gárdává. A gárdisták havi zsoldot és rendszeres ellátását kaptak. Osztaga szórványos, de folyamatos harcban állt a nyugat felé mozgó Csehszlovák Légióval és a bolsevikokkal szemben álló fegyveres csoportokkal. Júniusban csatlakozott a bolsevik párt helyi szimpatizánsait, internacionalistákat és más baloldali elemeket tömörítő Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista (Szociáldemokrata) Pártja nevű szervezethez.

(Közbevetőleg meg kell említeni, hogy 1918. július 16-án az Ural-vidék központjában, Jekatyerinburgban egy bolsevik osztag, amelynek osztrák–magyar „internacionalista” tagjai is voltak, lemészárolta az ott fogva tartott II. Mikóst, az utolsó orosz cárt és családját. Valószínűleg névazonosság folytán merült fel Nagy Imre neve a gyilkossággal kapcsolatban. Edvard Radzinszkij orosz író Az utolsó cár című könyvében maga is azt írta Nagyról, hogy a „legenda szerint” részt vett a cárgyilkosságban. Mai legjobb tudásunk szerint ez valóban legenda.)

1918 szeptemberében Nagy Imre osztagát a csehszlovákok lefegyverezték, ő pedig visszakerült régi táborába, majd októberben a Bajkál-vidék legnagyobb városába, Irkutszkba vitték kényszermunkára. Innen 1919 áprilisában megszökött, az év végéig Irkutszk környékén alkalmi munkákból élt. Ez idő alatt tagja volt a városi magyar kommunista csoportnak. Miután a város 1920 januárjában a bolsevikok hatalmába került, Nagy továbbra is helyben maradt. Márciusban az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (OK[b]P) kormányzósági bizottsága mellett működő külföldi iroda magyar szekciójához irányították. A korábban Moszkvában elrendelt tagrevízió az ő esetében 1920. május 10-én történt meg, s ezen a napon formálisan is az OK(b)P tagja lett. Önéletrajza szerint 1920 nyarán „felderítő munkára” a – később oly hírhedtté vált – Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (VCSK, Cseka) kötelékébe vezényelték. „Csekista” minőségében feltehetőleg a magyar hadifoglyok ügyeivel foglalkozott, tekintettel arra, hogy a visszamaradt magyar tiszteket, a bukott magyar Tanácsköztársaság vezetői elleni perek miatt, a szovjet kormány túszokká nyilvánította.

„Pártmunkája” emellett a lassan gyarapodó létszámú magyar szekcióban zajlott, néhány cikket írt a magyar nyelvű helyi lapba, előadásokat tartott az év vége felé megszervezett kormányzósági magyar pártiskolán. (Decemberben az iskolának 33 hallgatója volt.) 1921 januárjában a magyar szekció instruktora lett – önéletrajza szerint ez akkor és ott megfelelt a párttitkári (vagyis vezetői) beosztásnak.

1921. március 15-én távirati úton Moszkvába rendelték, ahol a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) emigráns vezetői közölték vele a hazavezényléséről szóló határozatot. – A moszkvai magyar pártvezetők, akikben a Tanácsköztársaság bukása és a mozgalom szinte teljes társadalmi elutasítottsága ellenére sem lankadt a világforradalmi aktivizmus, ekkoriban az összes magyar kommunista hazatelepítését szorgalmazták; ezek száma Szovjet-Oroszországban nagyjából 3400 főt tett ki. Kun Béla közülük kétezer „elvtársra” számított, akik, a volt hadifoglyokkal együtt hazatérve, „megkezdik a sztrájkok szervezését, előkészítik […] a fegyveres felkelést”. 1921 áprilisáig több mint ezer kommunista tért haza. A hazai realitásokat tapasztalva, többségük semmiféle politikai tevékenységet nem folytatott; egyszerűen „felszívódtak” a társadalom mindennapi életében. 

Nagy Imre 1921. május közepén érkezett meg a Veszprém vármegyei Csót községbe, a volt hadifogolytábor helyén kialakított ellenőrzőpontra. Két hetet töltött itt, de nem akadt fenn a rendőri szervek szűrőjén. Május végén, ötévi távollét után – 25 éves volt ekkor – visszaérkezett szülővárosába, Kaposvárra. Két hét után munkába állt, raktáros lett egy helyi szövetkezetnél. A következő év februárjában az Első Magyar Általános Biztosító Társaság helyi fiókintézetében vállalt munkát beosztott tisztviselőként.

Kissé visszafogott politikai aktivitása is megmaradt. 1922 elején bekapcsolódott a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspárt (MSZDP) tevékenységébe, mint utólag írta, „a KMP utasítására”. A magyar pártban a ’20-as évek elejétől kiélezett frakcióharc dúlt Kun Béláék azonnali (új) proletárdiktatúrát kívánó (teljességgel irreális) és Landler Jenő mérsékeltebb, reálisabb célokat megfogalmazó csoportja között. A Bécsből irányító Landlerék szövetségeseket kerestek, a szociáldemokraták legális szervezeteibe próbáltak beépülni. Nagy tehát, bár Moszkvából küldték haza, a Landler-frakció intenciói szerint cselekedett. Belépett a vasasok szakszervezetébe, ahonnan hamarosan átkerült a földmunkások szervezetébe. 1923 nyarán tagja lett az MSZDP kaposvári vezetőségének, 1924-ben már ő volt a városi pártszervezet titkára.

Aktív résztvevője volt a helyi munkásotthon sokszínű kulturális életének, 1922–23-ban a „művelődési központ” titkáraként működött. Itt ismerkedett meg az amatőr színjátszó, tősgyökeres szociáldemokrata családból származó Égető Máriával, akivel 1925. november végén kötött házasságot. Nősülése után saját lakásba költözött, magánéletét konszolidált kispolgári módon, politikai tevékenységét szakszervezeti-szociáldemokrata keretek között folytathatta volna. De nem így történt.   

1924 áprilisában ugyanis küldöttként utazott Budapestre, az MSZDP XXII. kongresszusára. Április 20-án elmondta élete első olyan beszédét, amelyet országos nyilvánosság előtt tartott. Felszólalásában erős szavakkal bírálta a pártvezetés parlamenti munkára szorítkozó reálpolitikáját. Beszéde az ekkorra már egyre markánsabb vonásokat mutató belső pártellenzék nézeteinek adott hangot, de fellépésében szerepe lehetett a KMP valamelyik Magyarországra küldött megbízottjának is. Az ellenzék a kongresszuson nem ért el áttörést, nem következett be pártszakadás, amelyet egyébként ekkor még az emigrációs kommunista vezetés sem szorgalmazott. Az MSZDP vezetése egyik elsőrendű feladatának tekintette a „pártegység” megőrzését – ez nem csupán a kommunisták számára volt „szent dolog” –, s okkal tartottak attól, hogy egy esetleges szakadás számottevően gyengítené pozícióikat. A párton belül visszaszorították az ellenzéket, amelynek jó néhány tagja szervezett kommunista volt.

Nagy Imre fellépése nem maradt megtorlatlanul: a városi pártvezetésből már a kongresszus után kimaradt, 1925. május közepén a pártból is kizárták. Mire megnősült, már nem volt a szocdem párt tagja, a nyugodt és konszolidált pártfunkcionáriusi karrier lehetősége szertefoszlott számára – ami végső soron egyenesen következett eredeti kommunista párttagságából. Ez azonban semmiféle törést nem okozott benne: felesége, noha házassága miatt szembekerült családjával, most is – mint majd a végsőkig – kitartott mellette. Kizárása idején már működött a kommunisták közreműködésével és Vági István vezetésével alapított Magyarországi Szocialista Munkáspárt, az első MSZMP. A helyi kör vezéralakja természetes módon lett Nagy Imre lett, akit világlátottsága, nyelvismerete és tudása kiemelt a helyiek közül. 

Az MSZMP-hez fűzött kommunista illúziók hamar tovatűntek – bár nyáron az új pártnak már mintegy háromezer regisztrált tagja volt, szemben a legfeljebb egy-kétszáz KMP-taggal. A rendőrség ugyanis 1925 késő nyarán és őszén keményen fellépett vezetőik ellen; sokakat letartóztattak, lebukott a KMP Központi Bizottsága (KB) által hazaküldött összekötő, Rákosi Mátyás is. – Ennek egyik folyományaként a kommunisták soraiban megkezdődött az örökös, soha be nem fejeződő párton belüli ellenségkeresés, az állandó hajsza a (rendőrségi) „besúgók” ellen (akik persze valóban mindig ott voltak akár a legfelső szinteken is). Ennek ellenére az MSZMP fennmaradt és működött, sőt 1926 januárjában Nagy és társai formálisan is megalakították a kaposvári szervezetet.

Ez időben Nagy Imre egyre élénkebben érdeklődött a parasztság problémái iránt, a város környéki agitáció során szerzett tapasztalatai formálták nézeteit a kommunisták szempontjából nagyon is neuralgikusnak számító földkérdésben. Elméleti szinten is ekkor kezdett foglalkozni agrárpolitikai kérdésekkel. Saját pártja programjaként képviselte és jó szívvel támogatta az MSZMP agrárprogramját, amelyet a KMP – ugyan szigorúan taktikai megfontolásokból – maga is sugalmazott. Nagy pontosan látta, hogy Magyarországon ez lehet az egyetlen reális agrárprogram, amelynek fő pontja a 100 holdon felüli birtokok állami megváltással történő kisajátítása és paraszti magántulajdonba adása volt. Ez a jelszó még a katolikus-konzervatívnak elkönyvelt Dunántúlon is híveket szerzett a mozgalomnak, szemben a „proletárdiktatúra” és a „szövetkezés” hivatalos kommunista programjával; az utóbbi elképzelésektől a föld népe mélyen idegenkedett.

Amikor a KMP nevében Szántó Zoltán fölkérte, hogy legyen a párt dunántúli szervezője, Nagy ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy őt elsősorban az agrárium problémái foglalkoztatják. Ekkor már a rendőrség is „rátalált”: 1927. február közepén őrizetbe vették, ráadásul a hónap elején állásából is elbocsátották. Április végén hazatérhetett, de rendőri felügyelet alá helyezték. Ez újabb lehetőség lett volna számára, hogy a legális magánéletbe húzódjon, de már a politika lett a valóságos közege. Munkát is kapott, szintén egy biztosítónál. Április végén letartóztatták Szántó Zoltánt, a KMP budapesti tikárát és párt teljes hazai vezérkarát. (Az akkori gyakorlat szerint a párt Bécsben székelő Külföldi Bizottsága delegálta a hazai vezetőket, akik konspirációs okokból néhány hónapos időközönként váltották egymást; ennek ellenére többségük lebukott.) A pártnak ismét az illegális földalatti sejtek újjászervezésével kellett foglalkoznia; azért arra is jutott idejük, hogy a legális MSZMP programjával kapcsolatban, annak „jobboldali” vonásai miatt, több kifogást emeljenek.

1927 végén Nagyot ismét lefogták, s bár három nap múltán szabadon bocsátották, be kellett látnia, hogy ebben a helyzetben a legális baloldali politizálás egyre illuzórikusabb vállalkozás.

1928 elején a párt újjászervezésén dolgozó kommunista vezetők a „falusi munka” rendszeresebbé tétele érdekében fordultak Nagyhoz, aki Kaposváron bizonyította rátermettségét ezen a területen. Mivel a párton belül többen is kedvezően nyilatkoztak róla, kiutaztatták Bécsbe. Felesége tíz hónapos lányukkal otthon maradt. Bécsben Nagyot merőben új közeg fogadta: a hivatásos kommunista forradalmárok/pártmunkások szűk és belterjes világa, amelyet az ez év nyarától az újra fellángoló – amúgy soha nyugvópontra nem jutó – belső viták domináltak. Nagyot ugyan, régi ismeretségük miatt, Kun frakciójához sorolták, ő azonban valójában inkább a „landleristák” nézeteit osztotta. A KMP vezetése, az új Komintern-irányvonalnak megfelelően, ismét „balos” fordulatot hajtott végre; a határozatok szintjén ez azt jelentette, hogy a földreformmal kapcsolatos korábbi tétova elképzeléseket elvetették. Gyakorlati tapasztalatai alapján Nagy ugyanekkor változatlanul egy realista megoldás (leegyszerűsítve: a kárpótlással történő földkisajátítás után végrehajtott földosztás) felé hajlott.

Az egyik fő cél a gyakorlati munkában a párt falusi munkájának rendezése volt, s ez ekkor – átmenetileg – felértékelte a „terepről” érkezett Nagy Imre szerepét. Bécsben, az illegális mozgalmárok köreiben, lassan már az agrárkérdés párton belüli szakértőjeként tartották számon. Őt szemelték ki a felállítandó „falusi osztály” vezetőjének; 1928 szeptemberében ezért Budapestre küldték. Itt konfliktusba került a párt itthoni titkárságának az újabb generációhoz tartozó – és mindkét frakcióval szemben álló – szélsőbalos tagjaival: Nagy nehezen tűrte fanatizmusukat és vonakodott alárendelni magát nekik, azok viszont felrótták neki „jobboldali elhajlását” s ezt jelentették is a központnak. Nyolc hónap után térhetett vissza Bécsbe, ahová magával vitte első igazi tanulmányát a magyar mezőgazdaság fejlődési tendenciáiról. – Az is kiderült azonban Budapesten, hogy Nagy egyáltalán nem érzi magát otthonosan az illegalitás körülményei között. A földalatti kommunista mozgalom elvárta tagjaitól, hogy magánéletüket mindenben rendeljék alá a mozgalom érdekeinek; a család csak sokadik helyen jöhetett számításba, s ez nyilvánvalóan erősen frusztrálta őt, aki korábban rendezett körülmények között élt. (Fel is rótták neki, hogy egy időre a felesége is követte Bécsbe.) – Szeptemberben négy hónapra ismét hazaküldték: ekkor hozta tető alá a hivatalos sajtóengedély nélkül kiadott Parasztok Lapja című újságot, amelynek két száma jelent meg 1929. novemberben és decemberben. 1930 legelső napjaiban, úgy is, mint a KMP hamarosan összeülő II. kongresszusának küldötte, néhány napot Bécsben töltött; ez idő alatt agrárügyekben folyamatos vitát folytatott a párt vezetőivel. Ekkor tette azt az elhíresült kijelentést, amelyet később is sokszor a fejére olvastak, ti. hogy ő nem áll haptákba a KI (a Komintern) előtt. A bécsi vezetők viszont, s ez valóban súlyos vádnak számított, konstatálták „jobboldali elhajlását”. Baljós előjelekkel utazott tehát a magyar delegációval a Szovjetunióba, a KMP II. kongresszusára.

A kongresszuson és az azt megelőző, elhúzódó központi bizottsági vitában Nagyot folytatólagos támadások érték a tanácskozást uraló fiatal radikálisok (Szerényi Sándor és eszmetársai) részéről. Megismételt – kissé megkésett – önkritikája után itt is többször szemére vetették „opportunista hibáit”, a paraszti „részkövetelések” túlhangsúlyozását stb.

A kongresszus befejezése utáni napon, bizonyára a megalázó önkritika hatására is, azzal a kéréssel fordult a KB-hoz, hogy – ha már a hazai mozgalomban nem szánnak neki szerepet – a Szovjetunióban maradhasson. Hivatalos használatra készült önéletrajzaiban Nagy Imre később kizárólag a döntés formális elemét hangsúlyozta: a pártvezetés határozata alapján maradt a Szovjetunióban; ennek előzményeiről, megbíráltatásáról (különösen bírálóinak hamarosan bekövetkező bukása után) hallgatott. További szempont lehetett számára, hogy itt távol maradhat a magyar pártvezetés belharcaitól, megszabadulhat a mindenkiben árulót kereső gyanakvás légkörétől. (A párton belüli sorozatos lebukások némiképpen indokolhattták a belső ellenségkeresést, aminthogy később azonosították is a besúgót, a párt egyik legmagasabb beosztású vezetője személyében.) Moszkvában Kun Béla lett a nézetei alapján inkább a „mérsékeltekhez” sorolható Nagy fő patrónusa.

Kun javaslatára viszonylag könnyen talált állást a Komintern Nemzetközi Agrárintézetében. 1930. április 24-én lett az intézet tudományos segédmunkatársa, s csaknem hat évet töltött itt egyhuzamban. Lakása is lett, mert 1930 augusztusában feleségét és leányát Bécsből Moszkvába hozatta. Az intézet forma szerint a Nemzetközi Parasztinternacionálé, gyakorlatilag a Komintern háttérintézeteként működött. Nem klasszikus értelmében vett agrártudománnyal foglalkoztak, inkább a kommunista pártok parasztpolitikájának alakításához kívántak elméleti segítséget nyújtani.

Nagy ekkoriban sokat dolgozott: évente három-négy leíró jellegű tanulmányt készített a magyarországi agrárproblémákról, a Tanácsköztársaság agrárpolitikájáról stb. Ekkori, a népfrontpolitika meghirdetése (1935) előtt született írásait soha nem adatta ki újra, hiszen ezekben a korabeli frazeológiát alkalmazva bírálta a „fasiszta” és „szociálfasiszta” parasztmozgalmakat, a kisgazdapártot a fasizmus (értsd: a Horthy-rendszer) „segédcsapataként” jellemezte. Moszkvába érkezését követően eleinte szoros szálak fűzték a magyar párt Szovjetunióban maradt vezetőihez, ám 1935-re kapcsolata a KMP-vel meglazult; írásos anyagai ugyan eljutottak a párthoz, de pártmunkát alig végzett.

1936 első hónapjaiban Nagy Imre válságos helyzetbe jutott. A Kirov meggyilkolása (1934. december) után egyre szigorodó légkörben a párttagok évenként szokásos felülvizsgálata a korábbinál gyanakvóbb légkörben zajlott. Nagynak felrótták, hogy nem vette fel a szovjet állampolgárságot. A kérdés tisztázása végett Nagy munkahelyének pártbizottsága a helyi magyar pártvezetőkhöz, személyesen Kun Bélához fordult. Január 5-én kelt levelében Kun úgy nyilatkozott, hogy Nagy nem a magyar párt utasítására nem vette fel az állampolgárságot (őt ugyanis nem kívánták illegális magyarországi munkára küldeni), továbbá, mintegy „önszorgalomból”, szóba hozta Nagy feleségének „ügyét” is. (1935 kora őszén Nagy felesége hosszabb betegeskedés után elhatározta, hogy Magyarországra utazik: Kaposvárott élő apját kívánta meglátogatni. Nagynak tudnia kellett arról, hogy egy családtag hazautazásához szükséges a magyar párt beleegyezése, ő azonban az utazást magánügynek tekintette és arról nem tájékoztatta a pártot.) Mindehhez Kun még hozzáfűzte, hogy Nagy a közelmúltban „nem támogatta” a KMP munkáját. Kun véleménye tehát összességébben elmarasztaló volt. Márpedig az effajta elmarasztalás nem sok jót ígért: a KMP kongresszusán többséget szerzett radikálisok párton belüli pozícióit, Kun denunciálása alapján, szovjet állambiztonsági segítséggel számolták fel a 30’-as évek legelején; az első titkárrá választott Szerényi Sándor összesen 14 évet töltött a Gulágon.

Nagyot 1936. január 8-án kizárták a pártból, majd február 1-jén elbocsátották az Agrárintézettől. A kizárás ellen rögtön fellebbezett, egyenesen a szovjet párt Központi Ellenőrző Bizottságához (KEB) fordult. A kizárás gyorsan ment, fellebbezési ügye még évekig húzódott.

1989 szeptemberében Grósz Károly, a végóráit élő Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára a KB tagjai elé tárta annak a „dossziénak” a tartalmát, amelyet a szovjet állambiztonság akkori vezetői minden valószínűség szerint az ő kérésére állítottak össze. (Ez két hónappal Nagy Imre újratemetése után történt. Grósznak az adott pillanatban egyértelmű politikai célja volt: a jelképpé emelkedő mártír politikus lejáratása, éppen a volt miniszterelnök „politikai feltámadása” idején.) A „Vologya-dosszié” iratai szerint Nagy Imre a ’30-as években a szovjet állambiztonság beszervezett ügynöke volt.

1930-ban a KMP kongresszusának küldötteit az OGPU (ez volt akkoriban a szovjet állambiztonsági szervek elnevezése) is ellenőrizte, részben rutineljárás során, részben pedig a magyar párt állandósult konspirációs válságával összefüggésben, a moszkvai magyar vezetők kifejezett kérésére. Nagyot is kihallgatta a vizsgálatot vezető, egyébként magyar nemzetiségű OGPU-tiszt azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon kapcsolatban állt olyan személyekkel, akik szerepeltek a párt által összeállított „provokátorlistán”. Személyét bizonyosan tisztázták, de már ekkor kapcsolatba kerülhetett a szovjet „szervekkel”; szeptemberben aláírtattak vele egy titoktartási nyilatkozatot.

1930-ban a magyar párt provokátorok elleni hajszája kapcsán vetült rá az első árnyék. Ennek valóságos alapja nem volt. Aki azonban egyszer már „a szervek látókörébe” került, a ’30-as évek Szovjetuniójában potenciálisan zsarolható lett. 1930–33-ban ebbe a helyzetbe jutott Nagy Imre is. Saját kezűleg írt jelentések, amelyekben információkat szolgáltatott volna, tőle nem maradtak fenn, az iratokban az államvédelmi tisztek minősítették „értékesnek” a munkáját. – 1936 legelején Kun Béla fentebb idézett levele következtében különösen szorongatott helyzetbe került. A magyar pártot ért sorozatos repressziók közepette ő „a szervek rendelkezésére állt”. 1940-ben készített feljegyzése szerint 15 letartóztatottról adott információt, akik közül 11-en magyar származásúak voltak. Súlyos (és egyelőre megválaszolhatatlan) kérdés, hogy sorsukat mennyiben befolyásolták a Nagytól kapott információk.

A pártból való kizárása – jellemző módon, mert a szovjet párt- és állambiztonsági bürokrácián belül is több fórum intézkedett – állampolgársági ügyét nem befolyásolta. Legkésőbb 1936 márciusában feleségével együtt megkapta a szovjet állampolgárságot.

A magyar párt vezetésében ez év tavaszán komoly változások történtek. Májusban a Komintern, súlyos bírálat kíséretében, eltávolította Kun Bélát a párt éléről: a KI-képviselet (s ezzel a párt) vezetését Szántó Zoltán vette át, aki nyolcéves börtönbüntetésének letöltése után 1935 októberében érkezett a Szovjetunióba. Kun bukása eredetileg a Komintern népfrontos irányváltásával szembeni ellenállásából fakadt, de siettette a hazai mozgalom soron lévő konspirációs válsága is. Személyét akkor még nem kapcsolták össze a Moszkvában készülő első „nagy perben” szereplő személyekkel, de a teljes KB leváltása mindenképpen baljós előjelnek tűnt.

Február legelején Nagy számára szerződést — nem állást, csak megbízást — kínáltak a tervhivatal mellett működő Statisztikai Hivatalban. Itteni tevékenységéről meglehetősen kevés információ áll rendelkezésre. Munkakörét „konzultánsként" határozták meg; agrárstatisztikával foglalkozott, ami ismert terület volt számára.

1938 márciusában, a magyar emigráció számára legnehezebb időkben maradt ismét állás nélkül, miután a munka, amelyben közreműködött, véget ért. Március 4-én őt is őrizetbe vették, majd négy nappal később hazaengedték. Lánya emlékezete szerint a letartóztatás „tévedésből” történt, valójában egy másik Nagyot kerestek. Ennek ellenére továbbra is megfigyelték, nyáron ezért (újabb) feljegyzést írt az illetékeseknek, amelyben megemlítette „hosszú idő óta tartó becsületes és odaadó együttműködését” a Belügyi Népbiztosság szerveivel.

Az év folyamán helyzete valamelyest konszolidálódott, legalábbis annyira, hogy az ekkor Szántó Zoltán által irányított magyar pártvezetés hozzájárulásával, munkatársa lett az Új Hang címen 1938 eleje óta megjelenő kulturális-tudományos orgánumnak. Nagy cikkei, kisebb tanulmányai – pártértelmiségi „profiljának” megfelelően – változatlanul az agrár- és parasztkérdéssel foglakoztak. 1940 elején, a Molotov–Ribbentrop-paktum utáni enyhén szólva is furcsa időkben, a lap megjelenése ritkult, majd 1941-ben meg is szűnt.   

Időközben a Nagyot támogató Szántót – az ő pozitív véleménye ügydöntő volt Nagy pártba való visszavételében, ami 1939 februárjában „szigorú megrovással” megtörtént – Gerő Ernő váltotta a magyar párt élén. Leváltása ellenére Szántó nem tűnt el a süllyesztőben, az év szeptemberében kinevezték a moszkvai rádió magyar adása felelős szerkesztőjévé. 1940 februárjában Nagy Imre – Gerő belegyezése után – a rádió egyik szerkesztője lett.

A Szovjetunió elleni német támadás után Nagy azonnal jelentkezett a Vörös Hadseregbe, 1941. július 7-én állt szolgálatba. Egy belügyi alakulatnál a frontvonalak mögötti diverzáns partizánharcra készítették fel; bevetésre sosem küldték.

1942. februártól viszont a Tbilisziből (is) sugárzott magyar nyelvű (egyszemélyes) rádióhoz került: ő volt az adás főszerkesztője, fordítója és bemondója. (Egyetlen beosztottja egy gépírónő volt.) 1943. augusztusban visszarendelték Grúziából: Rákosi javaslatára ő lett az új elnevezése szerint Kossuth Rádió főszerkesztője, a felelős szerkesztő, azaz Révai József mellett a második ember. Családja Moszkvában vészelte át a bombatámadásokat, majd feleségét és kislányát a szibériai Tomszkba evakuálták – csak a háború végén egyesülhetett ismét a család.

Az 1943 nyara, a Komintern feloszlatása után újjáalakult pártvezetésben Nagy Imre nem kapott helyet; 1944 októberéig nem volt tagja a Külföldi Bizottságnak (KÜB). 1944. december elején azonban már Rákosi és Gerő oldalán ő képviselte a Magyar Kommunista Pártot (MKP) azokon a moszkvai tárgyalásokon, amelyeken véglegesítették a párt és a felállítani tervezett Ideiglenes Nemzeti Kormány programtervezetét. A tárgyalásokba rövid időre Sztálin is bekapcsolódott.

Időközben 1944. szeptember 16-án kinevezték a Kossuth Rádió felelős szerkesztőjévé. E hónapban azt a további megbízást kapta a KÜB-től, hogy dolgozza ki a párt agrárprogramját; a radikális földreform tervezetét a párt vezetése elfogadta.   

1944. november 5-én Nagy több moszkvai elvtársával (Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály) érkezett a szovjetek által megszállt Szegedre, ahol november 7-én létrehozták a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségét. November 19-én már csak ő és Gerő utazott ismét Moszkvába, a fentebb már említett tárgyalásokra, ahol találkoztak a magyar tábornokokból és a fegyverszüneti delegáció tagjaiból álló Moszkvai Magyar Bizottság tagjaival. December 12-én együtt indultak vonattal Debrecenbe, Nagy mint a felállítandó kormány földművelésügyi minisztere (és a moszkvai magyar kommunista párthierarchia ötödik embere).

Nagy Imre tehát néhány hónap alatt lett beosztott rádiós szerkesztőből egy új magyar kormány kijelölt minisztere. Előtérbe kerülésének és kinevezésének legnyomósabb oka az lehetett, hogy a kommunista pártvezetés ekkor már tudta: a földkérdés megoldása a hatalom megszerzésének (egyik) kulcsa és megtartásának záloga. A feladat megoldására ő látszott a legalkalmasabb személynek: bőven rendelkezett elméleti ismeretekkel, mégsem volt „izgága” értelmiségi; volt pártszervezői gyakorlata, de nem voltak különösebb hatalmi ambíciói; megjelenése, beszéde „magyaros” volt, s nem mellesleg: nem volt zsidó származású, mint a moszkvai vezetés élgárdájának többi tagja (Sztálin ismert antiszemitizmusa miatt a kiválasztásban efféle tényezők is közrejátszottak).

Ekkoriban, kül- és hatalompolitikai megfontolásokból, Sztálin is a „kis lépések politikáját” támogatta; a szovjetek egyelőre nem is kívánták a legfőbb kommunista kádereket előtérbe helyezni. Közülük Nagyon kívül senki sem kapott miniszteri posztot Dálnoki Miklós Béla kabinetjében, Rákosi Mátyás pedig haza sem utazhatott Moszkvából. Debrecenbe érkezése után Nagy részt vett az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának munkájában, majd december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. A szervezet által december 22-én alapított Ideiglenes Nemzeti Kormányban formálisan is megkapta a földművelésügyi tárcát.

A földreformot – a fő vonásaiban Nagy Imre által korábban kidolgozott elvek alapján – a 600/1945. számú kormányrendelet hirdette ki, miniszterként pedig ő irányította annak végrehajtását. (Az ország területének 35 százalékát osztották fel, 5,6 millió hold földhöz juttatva 642 ezer kisparasztot.) 1945. március 29-én Pusztaszeren, a Pallavicini-birtokon Nagy beszédével indult a földek kiosztása; „földosztó miniszterként” ismerte meg az ország, s ez meglehetős népszerűséget hozott számára és pártja számára is.

1945. május közepén, az MKP „pünkösdi konferenciáján”, amellett, hogy tagja maradt a 25 fősre bővített KV-nak, bekerült a KV akkor felállított 11 tagú Politikai Bizottságába (PB) is. A szintén ekkor felállított Titkárságba, amelybe Rákosi mellé két-két moszkvai és hazai káder került, viszont nem jelölték.

A november 4-i nemzetgyűlési választások kijózanító eredményt hoztak a kommunisták számára: 17 százalékot kaptak. A pártközi alkudások során, szovjet nyomásra, a kisgazdák vezette koalíciós kormányban az MKP kapta a belügyminiszteri széket; a kommunisták annyi engedményt tettek, hogy a tárca élére a keménykezűnek tartott Rajk László helyett Nagy Imrét jelölték. Az MKP számára ekkor, elsősorban a „reakció elleni harc”, valamint a „demokratikus” rendőrség kiépítése és szigorú pártellenőrzése okán, ez számított a legfontosabb kormányzati pozíciónak. (A politikai rendőrséget a kommunisták már Budapest ostroma idején elkezdték kiépíteni. A Nagy hivatalba lépéséig eltelt másfél évben, noha formálisan nem kommunista miniszter alatt, a politikai rendészeti osztályok szinte totális pártellenőrzés alá kerültek, majd az ő idejében itt-ott már a szovjet tanácsadók is feltűntek.)

A rendőrség ügyein túl, az új belügyminiszterre várt még a magyarországi német kisebbség (a „svábok”) kitelepítésének lezárása. Belügyminiszterként 1945 decemberében Nagy Imre terjesztette elő a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó tervezetet. A kitelepítés tervének kidolgozásával az MKP felső vezetése bízta meg még 1945 áprilisában az akkor földművelésügyi miniszter Nagyot, az erről határozó a potsdami konferencia előtt több hónappal. 1945. augusztus elején, a négy nagyhatalom határozata alapján, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 450 ezer német kitelepítésére kötelezte Magyarországot. A rendelet minisztériumi kidolgozása során a közigazgatási főosztályt vezető Bibó István figyelmeztetett, hogy a kitelepítés „a tavalyi zsidó deportálásokra emlékeztető akcióvá fog fajulni”. Nagy viszont így a fogalmazott: „A rendelet alapjául két körülmény szolgál. Egyrészt saját magyar nemzeti kötelezettségünk, amely a német lakossággal kapcsolatban arra ösztökél bennünket, hogy most végre a német lakosságot kitelepítsük. A másik pedig a szövetséges három demokratikus hatalom határozata.”

1946 márciusában Nagy Imre – időlegesen – háttérbe szorult: az MKP vezetése részéről bírálat érte politikai passzivitását; valóban, gyakran még a legfelső pártvezetés – a PB – üléseiről is hiányzott. Egy pártbeli vezetőtársa visszaemlékezése szerint „Nagy Imre valahogy kilógott a sorból. Nem az volt, mint a többi moszkvaiak. Egy komótos, kényelmes öregúr benyomását tette ránk. […] Számomra érthetetlen volt, hogy nem elég aktív. […] Sokszor láttam, hogy tele van jegyzetekkel és nem szól hozzá. Mért nem szólsz hozzá, látom, hogy van véleményed. Nem érdemes – válaszolta.” Mondta vagy sem ezeket a szavakat: furcsa reakció egy régi kommunista pártmunkástól. – Nagy Imre valóban „más” volt, mint az aktivista avantgárdhoz tartozó kádertársai, habitusában, stílusában jól láthatóan különbözött tőlük. Az idézett szavak egyszersmind rávilágítanak furcsa passzivitására, ami a későbbiekben is szinte meghatározó – és nem a legszerencsésebb – vonása volt politikusi egyéniségének.      

Egészségügyi állapotára hivatkozva, de a párt határozatának megfelelően kérte felmentését a belügyi tárca éléről; 1946. március 20-án visszahívták a kormányból (helyére az eredtielg jelölt Rajk Lászlót delegálta a párt). Áprilisban, mintegy „kárpótlásként”, beemelték az MKP KV addig öttagú Titkárságába, ami komoly pozícióemelkedést jelentett számára. Itt a Falusi Osztály, valamint a közigazgatás felügyeletét kapta feladatul. A párt őszi III. kongresszusán ő tartotta az agrárkérdésről szóló beszámolót, amely mindjárt Rákosi előadói beszéde után következett. Tagja maradt a PB-nek, sőt Rákosi az egyik főtitkár-helyettesi posztra is jelölte (Titkárságot akkor nem választottak). Látszólag révbe ért, az év végére mégis megritkult körülötte a levegő. Késő ősszel gyógykezelésre a Szovjetunióba, majd onnan visszatérve Dániába utazott, ahol mély benyomást tett rá az ottani szövetkezeti mozgalom.  

1947 tavaszától a KV újra felállított Falusi Bizottságát vezette. Az év őszén pártja őt jelölte az új Országgyűlés elnökének; ezt a formálisnak mondható tisztséget az 1949 áprilisáig tartó ciklus végéig töltötte be.

Párton belüli pozícióját nem erősítette, hogy 1947 végén, a gazdaságpolitikai irányelvek vitájában ellenvéleményt fogalmazott meg a Gerő Ernő által előterjesztett tézisekkel kapcsolatban. Ekkor még általánosabb közgazdasági megközelítésben próbált alternatívát felmutatni a szovjet típusú gyors gazdaságfejlesztéssel szemben. A következő két évben már csak a mezőgazdaság erőszakos átalakításának tervezetét bírálta: lassabb és megfontoltabb szövetkezetesítést javasolt, egyúttal ellenezte a gazdagabb parasztság (a kulákok) likvidálását. Többször nyilvánosan opponálta a hivatalos irányvonalat: 1949 márciusában a KV ülésén kezdeményezett vitát Rákosival, ezt követően hosszabb tanulmányban állt ki újra nézetei mellett. A pártvezetés nem vette figyelembe Nagy ellenvéleményét, sőt 1949 szeptemberében „opportunista, szövetkezetellenes nézetei” miatt kizárták az 1948 júniusában megalakult Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottságából.  

Ekkor már egy éve tanított a Közgazdaságtudományi Egyetemen, ahol az Agrárpolitikai Tanszéket vezette. (1953-ban agrárpolitikusi munkássága elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választotta.) Az 1949/50-es tanévben elmerült a tudományos munkában.

A párt vezetése ekkor sem gondolt végleges félreállítására. Neve fel-felmerült a vezetés személyi kombinációiban, 1950. június első napján pedig maga Rákosi terjesztette elő a javaslatot a PB elé, hogy Nagy Imrét nevezzék ki a KV akkor felállított (egyes régi osztályokból átszervezéssel létrehozott) Adminisztratív Osztályának élére. Az osztály feladata a Belügyminisztérium és a fegyveres testületek pártellenőrzése volt, de vezetője ekkor még korántsem bírt akkora hatalommal és befolyással, mint Kádár-kori utódai. (Kádár, okulva a múlt tapasztalataiból, nagy súlyt helyezett a belügyi szervek pártellenőrzésére; az ’50-es években, a szovjet mintát követve, inkább az állami tisztségek birtoklása volt fontosabb. Rákosi is ezért vonta magához a miniszterelnökséget 1952 nyarán, pártfőtitkári tisztsége mellé.) Az osztály ekkori jelentéktelenségét mutatta, hogy az új vezető egyetlen (sportvonalon dolgozó) munkatárssal kezdte a munkát. Új tisztségében Nagy nem mutatott különösebb aktivitást, a végig csekély létszámú osztály lanyhán dolgozott; osztályvezetői posztján ennek ellenére 1952 júliusáig megmaradt.

1950 telén egy újabb kinevezés mutatta, hogy megtörtént teljes rehabilitációja: december 16-án az Elnöki Tanács kinevezte élelmezési miniszterré. Az 1951 februárjában tartott pártkongresszuson visszakerült a PB-be, egyben a Titkárságnak is tagja lett. Az Élelmezési Minisztérium felállítása eredetileg a Gerő-terv része volt: „A kollektivizálással kapcsolatban az élelmiszerek begyűjtése, feldolgozása és a velük való gazdálkodás mind erősebben harci kérdéssé válik.” Nagy kinevezésének hátterében felsejlett Rákosi ügyködése Gerő túlzott befolyásának esetleges ellensúlyozására, de ugyanúgy az a törekvése, hogy a korábban ugyanebben a kérdésben megbírált ellenlábasával végeztesse el a „piszkos munkát”.

Nagy elsőrendű feladata az állami begyűjtés irányítása lett, amelynek rendszere az egész parasztságot, de közülük is elsősorban a „kulákokat” sújtotta. A tervszámok 1951. tavaszi emelésével párhuzamosan megjelent új beszolgáltatási rendelet jelentős mértékben növelte a parasztság terheit, még az 1 hold alatti birtokosokéit is. Ez a rendelet használta először az orosz eredetű szót, jelentősen bővítve a kuláknak minősülők körét. (Ebbe a kategóriába azokat sorolták, tulajdonképpen birtoknagyságtól függetlenül, akik a mezőgazdaságban bérmunkát vettek igénybe, tehát „kizsákmányolónak” számítottak.) Nagy Imre így lett „földosztó” miniszterből „padlássöprő”: a következő év januárjában minisztériumát átnevezték, mégpedig nevén nevezve a dolgot: Begyűjtési Minisztériummá.

A kulákok ellen jogi úton is felléptek: a rendőrség 1951-ben több mint 40 ezer, 1952-ben 25 ezernél is több kulákot büntetett meg, többségüket pénzbírságra ítélték. 1952 júliusában Gerő Ernő meghirdette a likvidálás, azaz a fizikai megsemmisítés politikáját. Megfizettették természetbeni és pénzbeli hátralékaikat, termelőeszközök hiányában földjeiket kénytelenek voltak felajánlani az államnak, végül eltávolították őket a mezőgazdasági szektorból: építkezéseken, útépítéseknél kaphattak alkalmi munkát. Az embertelen rekvirálások során nem egy parasztgazda ellen a helyszínen statáriális pereket folytattak le, és akár börtönbüntetést is kiszabtak az ellenállókra.

1952 novemberében Nagyot felmentették miniszteri tisztségéből és az agrártárcákat felügyelő miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. A sors tragikus iróniája, hogy a mezőgazdaságban éppen az a Nagy Imre lett a végrehajtója a parasztoktól való brutális jövedelem-elvonásra épülő gazdaságpolitikának, aki írásaiban ez ellen kezdettől fellépett. Tetézte a bajt, hogy az 1952-es évben fölöttébb rossz termés sújtotta a mezőgazdaságból élőket. Az ennek nyomán fellépő (de a gazdaság diszfunkcionális működéből is adódó) ellátási zavarok lassan lépéskényszerbe hozták nemcsak a magyar, de a szovjet vezetést is.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. Az Országgyűlésben Nagy Imre búcsúztatta, továbbá, kissé meglepő módon, Rákosi és Gerő mellett ő lett a harmadik tagja a Sztálin halálával kapcsolatos teendők megszervezésére létrehozott bizottságnak. Május vége felé tartott akadémiai székfoglaló előadását Nagy Sztálin utolsó (közgazdasági) műve felidézésének szentelte. – Május elején érkeztek az első jelzések, hogy a vezér nélkül maradt szovjet vezetés változásokat kíván a csatlós országokban, először az NDK-ban és Magyarországon. Instrukcióikat Rákosi tolmácsolta a Titkárság ülésén, majd a szovjetek a magyar párt- és állami vezetés tagjai közül nyolc főt június 13-ára Moszkvába rendeltek.

A szovjet pártelnökség tagjai kifejtették: erőteljesebben kell fejleszteni a mezőgazdaságot, fékezni kell a nehézipar fejlesztését, növelni kell viszont a közszükségleti és fogyasztási cikkek gyártását. Kifogásolták az erőszakos kollektivizálást és a kulákok elleni sorozatos túlkapásokat. Berija belügyminiszter élesen bírálta a magyar szervek munkáját, javasolta a belügy és az ÁVH összevonását, és erőteljes szavakkal illette Rákosit „vezérkedéséért” és a „személyi kultuszért”, azért, mert beleszólt a nyomozásokba, sőt néha személyesen adott utasítást fizikai erőszak alkalmazására. Végezetül előállt a „javaslattal”: „Nagy elvtárs megfelelő lenne a Minisztertanács elnökének; párthű, magyar és ismeri a mezőgazdaságot.”

A KV június 17-i ülésén a moszkvai instrukciókat határozatba foglalták. Nagy ekkor azt fejtegette, hogy „a párt letért a marxizmus–leninizmus eszmei alapjairól”, s ez az oka annak, hogy a vezetés „szembekerült a néppel”. Szót sem ejtett a sztálinizmus (s végképp nem az „eszme”) bírálatáról, csak valamiféle „torzulás” okozta tévedések sorozatáról beszélt.

Formálisan 1953. július 4-én alakította meg új kormányát, és az Országgyűlésben meghirdette programját. Az „új szakasz” politikájának középpontjában az új gazdaságpolitika állt: a nehéz- és a hadiipar helyett a könnyűipar és a mezőgazdaság fejlesztése, a személyes fogyasztás előtérbe helyezése. Belekezdtek a gazdaságirányítási rendszer új programjának kidolgozásába (ez volt az első magyarországi reformkoncepció, ekkor született meg a ’60-as években nagy karriert befutó „gazdasági mechanizmus” kifejezés is), kidolgozták a mezőgazdaság hosszú távú fejlesztési koncepcióját.

Kormányprogramjában Nagy így beszélt: „A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, […] a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett tömeges túlkapások és visszaélések […] megkeserítik […] a nép életét. A törvényesség megszilárdítása a kormány egyik legsürgősebb feladata.” Ennek jegyében amnesztiát hirdetett: szabadon bocsátották az internáltakat és kitelepítetteket, felszámolták a hírhedt recski kényszermunkatábort. Véget vetett az erőszakos tsz-szervezésnek, lehetővé tette a kilépést a kollektív gazdaságokból, a „kuláklistákat” megszüntették. Lépéseket tett a törvényes rend helyreállítására: felállították a Legfőbb Ügyészséget, megszüntették a rögtönítélő és rendőrbíráskodást. A tagoltabb politikai szerkezet kialakítását szolgálta a Hazafias Népfront újjászervezése (ez a „pártonkívüliek pártjaként” egyfajta politikai hátországot biztosíthatott volna számára), szorgalmazta a párton belüli demokrácia és a nyilvános sajtóbírálat bizonyos fokú szabadságát. A gyűlölt Államvédelmi Hatóságot beolvasztották a Belügyminisztériumba, ahogyan azt Moszkvában Berija javasolta – ám az államvédelmi részleg a minisztériumon belül is megőrizte önállóságát.

Nagy feltételezhetően valóban reformok megvalósítására törekedett, egy „új útra a szocializmus építésében”, ám az előrejutás több nehézségbe ütközött. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy a szovjetek nem pontosan erre gondoltak: számukra csak egy sajátos „válságmenedzselésről” lehetett szó, a viszonylagos nyugalom fenntartásáról a birodalom „külső zónájában”; ők ennek adminisztrátoraként emelték fel Nagy Imrét. Továbbá Rákosi és Gerő személyében a hatalom centrumában maradt a korábbi kurzus fő- és alvezére (mögöttük pedig ott sorakoztak a rendszer ilyen-olyan rangú kedvezményezettjei). Rákosi ráadásul továbbra is bejáratos maradt a legfontosabb moszkvai dolgozószobákba, ahol fáradhatatlanul intrikált Nagy és politikája ellen.

A rendelkezésére álló 17 hónap alatt a júniusi program megvalósítása meghaladta Nagy erejét. A reformoknak átmenetileg destabilizáló hatásuk volt, amit Rákosi Moszkvában „a szocialista építés elért eredményei feladásaként” tálalhatott. És persze sikerrel: a szovjetek „nem ilyen lovat akartak”, Nagyot már 1954 tavaszán figyelmeztették a határok betartására. Végeredményben azonban a Nagy által kezdeményezett enyhítések az emberek széles tömegei számára tették elviselhetőbbé az életet, de úgy, hogy a rendszer alapvető jellemzői (szovjet megszállás, kommunista diktatúra) nem változtak.

A napi politika porondján Nagy 1954 végéig tartotta magát. Az októberi KV-ülésen elfogadott határozat még elítélte az 1953 előtti gazdaságpolitikát és a korábbi politika híveinek visszahúzó tevékenységét, de a PB december 15-i ülésén – nem függetlenül a szovjet belpolitika aktuális fordulatától – Rákosi keresztülvitt egy határozatot a „jobboldali veszélyről”, ami gyakorlatilag az 1953. júliusi kormányprogram végét jelentette. 1955. január elején Moszkvában a szovjet pártvezetők előtt Nagy megtagadta az önkritikát, és ehhez a PB többszöri felszólítása ellenére következetesen tartotta magát. Márciusban a „pártparlament”, a KV határozata újból az iparosítást állította a gazdaságpolitika középpontjába. 1955. április 14-én pártellenes tevékenység és frakciózás vádjával – távollétében – kizárták a PB-ből és a KV-ból, 18-án pedig leváltották miniszterelnöki tisztségéből. Utódául a fiatal Gerő-tanítvány Hegedüs Andrást nevezték ki a Minisztertanács elnökének. Ez egyértelmű visszatérést jelentett az 1953. július előtti gazdaságpolitikához: ismét a nehézipar fejlesztése került előtérbe, újra szigorítottak a beszolgáltatások rendjén és a téeszesítési kampány is újrakezdődött.

A kudarc után Nagy Imre politikai és lelki mélypontra jutott, olyannyira, hogy május 4-én ő, aki jobbára elutasította az önkritikát, az alábbi levelet írta a KV-nak: „Teljes erőmből támogatni fogom a pártot […] minden olyan szándék vagy törekvés gyökeres felszámolásában, amely antimarxista–antileninista jobboldali hibáimat a párt elvi és szervezeti egységének, valamint fegyelmének lazítására vagy megbontására, avagy népköztársaságunk és szocialista építésünk érdekei ellen akarná kihasználni.” (E levél megírását másfél év múlva, 1956 szeptemberében, még saját elvbarátai is szemére vetették.)

1955 nyarára már oldódott magánya, s őszre kialakult elvbarátai körének néhány fős magja. Ekkor vitairatokkal, szeptembertől 1956 januárjáig programszerű politikai írásokkal készült arra a párbeszédre, amelyet – természetesen – a párttal kívánt lefolytatni az „új szakasz” védelmében. (Erre a vitára sosem került sor.) Ekkor írott politikai tanulmányaiban is élesen bírálta a sztálinizmust, kiállt az ország nemzeti függetlensége és katonai tömbökön kívüli státusa mellett. 1955. december 3-án a pártból is kizárták.

A szovjet párt nevezetes XX. kongresszusa (1956. február) és Nyikita Hruscsov „titkos beszéde” után a „desztalinizáció” lépett elő az első számú politikai kérdéssé. Ezt Magyarországon kezdetben maga Rákosi akarta levezényelni; ezt a megoldást, látva az általános elégedetlenséget, még Moszkvában is túlzásnak tartották (pedig a „legjobb tanítvány” 1956 tavaszán odáig ment, hogy a koncepciós perekért való felelősségét is elismerte). Júniusban a lengyelországi Poznańban a biztonsági erők fegyverrel verték szét az élet- és munkakörülményeik javításáért tüntető munkásokat. Félő volt, hogy hogy Magyarországon is hasonló megmozdulásra kerül sor. (Az itt állomásozó szovjet csapatok parancsnoksága, felthetően ennek hatására is, felsőbb utasításra kidolgozott egy tervet, amely részletesen rögzítette, hogy válság vagy lázadás kitörése esetén a szovjet csapatoknak hogyan kell együttműködniük a néphadsereggel és a magyar hatóságokkal, melyek a védendő és őrzendő objektumok, milyen esetben kerülhet sor fegyverhasználatra stb.) A pártban egyre többen sürgették Rajk László rehabilitálását és Nagy Imre pártba való visszavételét. Losonczy Géza a Petőfi Kör sajtóvitáján (június 27.) szóvá tette: „Lehetetlen dolog, hogy […] Nagy Imrének ne adassék meg a jog, hogy az ellene felhozott vádak ellen védekezni tudjon.” (A későbbi perben vádlói szorosan Nagy személyéhez kapcsolták az értelmiségi kört, ám valójában 1956 őszéig alig volt kapcsolata annak vezetőivel.)

Nagy demonstratív módon távol maradt a nyilvános politikai eseményektől – az egyetlen kivétel ez alól a 60. születésnapján az Orsó utcai villában rendezett nagyszabású fogadás volt. Magánemberként azért már feltűnt kulturális rendezvényeken, utazott az 5-ös buszon, beszédbe elegyedett a járókelőkkel.

A szovjet vezetés a személyi kérdések megoldására (azaz Rákosi felváltására) az ottani megítélés szerint liberálisnak számító Anasztasz Mikojant küldte Magyarországra. A július 18-án kezdődött KV-ülés első napján kiderült, hogy a szovjet küldött „hozott is valamit, meg nem is”: Rákosit ugyanis a „Sztálin második legjobb magyar tanítványának” számító Gerő Ernő követte az első titkári poszton. Az ekkoriban a „kibontakozás” személyi garanciájának tekintett Kádár János csak a másodtitkári posztot kapta.

Nagy igyekezett továbbra is roppant pártszerűen viselkedni: pártfunkcionáriusok figyelmeztetése nyomán még elvbarátait is megkérte, hogy egy ideig ne látogassák, mert a látszatát is kerülni akarta annak, hogy körülötte valamiféle „frakció” alakul ki. Azt a kijelentését, amelyet ekkoriban tett egy látogatójának („őszre minden az ölembe hull”), csak úgy értelmezhetjük, hogy úgy vélte: a párt rehabilitálja, ő pedig ott folytathatja a dolgát, ahol ’55 tavaszán abbahagyatták vele… Ennek fényében viszont érthetetlen, hogy még ekkor sem gondolkodott azon, mit is kezd majd a hatalommal, ha megkapja. (Ahogyan Lukács György találóan megállapította: „…egyáltalán nincs fogalma arról, hogy mit kell csinálni konkrétan, az ipar átszervezésében, a külpolitikában. Nincs konkrét programja, nem lehet vele mit kezdeni.”)

Szeptemberben a sajtóban, az Írószövetség taggyűlésén az egyik fő követeléssé vált Nagy azonnali visszavétele a pártba. Visszatérését elősegítette a folyamatos változásban lévő nemzetközi helyzet is: Lengyelországban augusztus 2-án visszavették a pártba a korábban kizárt Władysław Gomułkát. Ekkor már néhány elégedetlen pártfunkcionárius is felkereste. Egy korabeli visszaemlékezés szerint „…amennyire kerülték a házát korábban a régi elvtársak, annyira megszaporodott azoknak a jelentkezése és járása azokban a hetekben, a Rákosi bukása után, különösen augusztus–szeptember felé. Akkor már Szántó [Zoltán] is elmerészkedett és mindenféle más, nem olyan nagyon jelentős emberek. Persze akkor már Köböl [József] is volt már nála, Mező [Imre] is járt nála. Egész határozottan tudom, hogy ezek mind óvták őt attól, hogy ezek az intellektuelek, újságírók, írók, ezek túl sokan vannak körülötte, a régi munkásmozgalmi emberekre azért jobban kellene támaszkodni, jobban kellene azokat bevonni.” Nagyot mindinkább riasztották az ellenzék mögött felsejlő tömegmozgalom jelenségei, s inkább a még mindig ellenséges, de régtől fogva ismerős párthierarchia belvilága felé fordult. Ebbéli törekvésében erősítették azok a jelzések, melyek arról árulkodtak: készek visszafogadni őt. Rajk László és társai október 6-i újratemetése előtt két nappal ő maga sietett pártja segítségére: levelet írt a pártvezetésnek. Békülékeny hangneme lehetővé tette, hogy október 13-án visszafogadhassák a pártba.

1956. október 16-án Szegeden megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), amely négy nappal később nagygyűlést tartott. Az egyetemisták követelései rövid idő alatt politikai manifesztummá kovácsolódtak: a 16 pont között szerepelt a szovjet hadsereg kivonulása, Nagy Imre kormányfői kinevezése, többpárti szabad választások megtartása, a szabadságjogok biztosítása, a magyar nemzeti szimbólumok szabad használata, Rákosi bíróság elé állítása. A szegedi események hírére a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói október 22-én nagygyűlést tartottak, amelyen másnapra nagy tüntetést hirdettek.

Nagy október 22-én a kora esti órákban ért vissza Badacsonyból, ahol szüreten vett részt. Másnap késő délelőtt Losonczy lakásán tanácskozott híveivel; a vezetés megújítását úgy tervezték, hogy Nagy lesz a miniszterelnök, feltéve, ha Kádár váltja Gerőt az első titkári poszton. Nagy a tüntetés megtartása ellen foglal állást. Noha hívei ezt már korábban kérték tőle, este 9 óra tájban csak azt követőn ment a Parlamentbe, hogy erre a kormány két PB-tag elnökhelyettese kérte. Az Országház erkélyéről az óriási (egyesek szerint 200 ezres) tömeg előtt mondott rövid beszéde csalódást keltett, amennyiben a problémák „párton belüli” megoldását ígérte. Az „elvtársak” megszólításra a hallgatóság hangos elutasítással válaszolt.

Éjszaka összeült az MDP KV; Nagyot kooptálták a testületbe és beválasztották a PB-be. A párt első titkára Gerő maradt. 24-én kora hajnalban Budapest utcáin megjelentek az első szovjet katonai egységek. Fegyveres harcok kezdődtek, kitört a forradalom.

Október 24-én kora reggel a PB felkérte Nagy Imrét, hogy vegye át a – változatlan összetételű – kormány vezetését. Nagy elfogadta a tisztséget, noha azt korábban Gerő távozásához kötette. Délelőtt a rádióban a kormány nevében statáriumot hirdettek; déli rádióbeszédében a fegyvert letevő felkelőknek büntetlenséget ígért és általánosságban az 1953-as kormányprogram megvalósítását ígérte. A következő napok nagy kérdése az lett, kielégíti-e ez az ígéret a radikalizálódó mozgalom igényeit, különösen tekintettel arra, hogy este már színre léptek a munkások egymás után alakuló autonóm szervezetei, a munkástanácsok.

Október 25-én délelőtt a PB leváltotta Gerőt, s helyébe Kádár Jánost választotta az MDP KV első titkárává. A délelőtt folyamán a Kossuth téren békésen felvonuló és az Országház épületét körbevevő szovjet tankok legénységével fraternizáló tömegre valószínűsíthetően a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről géppuskatűz zúdult; több mint 60 ember meghalt, száznál többen megsebesültek. Ez a vérfürdő még a pártvezetéssel rokonszervezők köreiben is súlyos erkölcsi válságot okozott; az addig passzív budapesti rendőrség is a felkelők oldalára állt. Délutáni rádióbeszédében Nagy változatlanul „ellenforradalomnak” nevezte az eseményeket, ugyanakkor a „rend helyreállítása” utánra a demokratikus erők összefogásán alapuló reformokat ígért és kilátásba helyezte: tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok kivonásáról. A felkelők és a munkástanácsok eközben egyre szervezettebbek lettek.

A miniszterelnök az első napokban lényegében el volt vágva a külvilágtól, nevében mások intézkedtek helyette, korábbi elvbarátai meg úgy tartották, hogy „behódolt a rákosistáknak”. Úgy is mondhatnánk: sodródott az eseményekkel, nem volt határozott „irányvonala”. Noha személyét a fegyveres felkelők többsége éppúgy elfogadta, mint a munkástanácsok vagy a forradalmi bizottságok, a forradalmárok nem tették le a fegyvert, mert a szovjet csapatok még Magyarországon tartózkodtak. Nagy Imrének meg kellett győznie a – 24-e óta itt tartózkodó küldötteken keresztül – a szovjet pártvezetést a békés rendteremtés lehetőségéről, ugyanakkor a tömegek számára azt is világossá kellett tennie, hogy nem térnek vissza az október 23-a előtti idők. Tapasztalatai, a felkelők és a munkástanácsok küldötteivel folytatott megbeszélései, valamint a környezetében lévő volt pártellenzéki-értelmiségiek érvei hatására fokozatosan jutott a „népmozgalom” követeléseinek elfogadásáig.

Október 26-án a Politikai Bizottság már a politikai (tárgyalásos, kompromisszumos) megoldás felé hajlott, de a javaslatot a „dogmatikusok” közbelépése nyomán a Központi Vezetőség leszavazta. Délután Nagy Imre találkozott az „angyalföldi munkásküldöttségnek” nevezett csoporttal, és első kézből tájékozódhatott a munkásság valódi céljairól. Estére világossá vált: az addigi politika tarthatatlan, a forradalmat „nemzeti demokratikus mozgalomként” kell elismerni. Ez az utolsó lehetőség, hogy élére álljanak a „népmozgalomnak”: így foglalt állást a párt vezetésére időközben megalakult Rendkívüli Bizottság, a Direktórium is. Ezen a napon végre átalakult a kormány: kikerült belőle a rákosista Hegedüs András, tagja lett viszont két korábbi kisgazda politikus, Tildy Zoltán és Kovács Béla. 

Az éjszaka folyamán Nagy és Kádár meggyőzte a szovjet küldötteket – és rajtuk keresztül egyelőre Hruscsovot is – hogy a nép ellenében nem lehet demokratikus szocializmust építeni: élére kell állni a mozgalomnak, mert ha ellenükben győz a fegyveres felkelés, az nemcsak a sztálinizmust söpri el, hanem vele együtt minden szocialista törekvést. Október 28-a a fordulat napja lett, de semmiképpen nem a hatalomváltásé: a szovjet csapatok visszavonása éppen annak érdekében történt, hogy az ország élén álló kommunista politikusok politikai eszközökkel oldhassák meg a válságot. A pártvezetés jóváhagyta a tűzszünetet. Nagy Imre este fél 6 tájban rádióbeszédet mondott: bejelentette, hogy a kormány a történteket „nemzeti demokratikus mozgalomként” értékeli, elfogadja a felkelők követeléseinek egy részét, s a szovjet csapatokat kivonják Budapestről (de nem az országból). Állást foglalt a többpártrendszer bevezetése mellett, bejelentette az ÁVH feloszlatását (amelyet 1953-ban egyszer már feloszlatott, betagolva az állományt a Belügyminisztériumba), a beszolgáltatási rendszer eltörlését, a Kossuth-címer bevezetését és március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítását. Nagy Imre végre olyan kormányprogrammal léphetett az ország elé, amelyről joggal hihette, hogy kielégíti a tömegek igényeit és megteremti a békés kibontakozás lehetőségét. Ezen a napon tagja lett az MDP vezető szervei helyett felállított hattagú Elnökségnek.

Csakhogy a kormánynyilatkozatból hiányzott az a két fontos pont, amely a felkelők többsége számára garancia lehetett a visszarendeződés ellen: a többpárti, szabad választások elfogadása és a szovjet csapatok kivonása Magyarország területéről. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága is amellett volt, hogy nem a fennálló rendszer reformjára, hanem annak gyökeres átalakítására lenne szükség. Ugyanezen a véleményen voltak az időközben megizmosodó önigazgató szervek: a felkelőközpontok és a munkástanácsok. Ez azonban már túl volt azon a határon, ameddig a szovjet vezetés szerint Nagy Imre elmehetett, s ennek ő maga is tudatában volt. A továbblépéshez át kellett lépnie saját árnyékát.

Október 29-én Nagy Imre a pártközpont épületéből a Parlamentbe tette át székhelyét. A kezdeményezés immár nem az egyre tehetetlenebb MDP, hanem a kormány kezébe került.

A számára tulajdonképpen lehetetlen helyzetben Nagy Imre október 30-án rádióbeszédet mondott: „Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány, az MDP Elnökségével egyetértésben, a nemzet életében sorsdöntő elhatározásra jutott, amelyet a következőkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni. Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük.” Ennek gyakorlati konzekvenciájaként az ügyek irányítására a kormányon belül ún. „szűkebb kabinet alakult”, amely már koalíciós alapon állt. Ennek tagja lett Nagy Imre, a kisgazda Tildy Zoltán és Kovács Béla, a volt parasztpárti Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza, valamint a szociáldemokraták által kijelölendő személy.

A budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházának szintén október 30-án történt ostroma újabb fordulatot hozott. A vérengzés és a lincselések megrendítő hatással voltak egyes felkelőcsoportokra is, sokan szót emeltek a forradalom tisztasága mellett. A szovjet vezetés számára az esemény tolerálhatatlannak bizonyult és hivatkozási alapult szolgált a forradalomellenes erőknek arra a sokat hangoztatott kijelentésére, hogy „Budapest utcáin kommunistákat mészárolnak”. Ennek ellenére a moszkvai vezetés, amely pontos információkkal rendelkezett a Budapesten történtekről, ezen a napon meghökkentő döntésre jutott: kormánynyilatkozatot adtak ki a „testvéri országok” egyenjogú kapcsolatairól, s kijelentették, „a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról”. Másnapra aztán a szovjet álláspont megváltozott, megkezdték a fegyveres beavatkozás előkészítését…

Közben a magyar pártvezetés is levonta a tanulságokat a maga számára: a szétesett MDP helyén Kádár János elnökletével új pártot állítottak fel; a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) alapító Intéző Bizottságában helyet foglalt Nagy Imre is.

November 1-jén Nagy Imre több forrásból is értesült az újabb szovjet csapatmozgásokról, a szovjet csapatok folyamatos beáramlásáról. Nagy kérdőre vonta Jurij Andropov szovjet nagykövetet, aki azonban kitért az érdemi válasz elől. Miután Andropov a délutáni kormányülésen sem szolgált kielégítő magyarázattal, a kormány döntött a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességének kinyilvánításáról. A döntést Kádár János is tudomásul vette, akinek „Népünk dicsőséges felkelése…” kezdetű emlékezetes beszédét a rádió este 10 órakor sugározta. Ő azonban ekkor már nem volt Budapesten, a beszéd felvételről hangzott el: este Münnich Ferenc társaságában a szovjet nagykövetség épületéhez ment, ahonnan a tököli szovjet főhadiszállásra, onnan pedig Moszkvába távozott.

A lakosság eközben már az új életre készült, a munkástanácsok felszólítottak a termelőmunka hétfői (november 5-ei) beindítására – ám az országra rávetült a szovjet fegyveres fenyegetés árnyéka. A már eldöntött invázió előkészítésére Szolnokra érkezett Ivan Konyev marsall. November 3-án délben ennek ellenére a Parlamentben tárgyalások kezdődtek a csapatkivonás részleteiről, amelyek este 10 órakor a tököli szovjet katonai bázison folytatódtak. Ezen a napon a koalíciós pártok által delegált képviselők részvételével újra átalakult Nagy Imre kormánya, 3-3 kisgazda és szociáldemokrata, valamit 2 kommunista államminiszterrel; a honvédelmi tárcát Maléter Pál kapta.

Alighogy elkezdődött a szovjetekkel folytatott tárgyalások második fordulója Tökölön, az Ivan Szerov hadseregtábornok vezette állambiztonsági különítmény, amelynek magyar tagjai is voltak, letartóztatta a magyar delegáció tagjait; Maléter letartóztatásával a magyar hadsereget a támadás megindulása előtt néhány órával képletesen már „lefejezték”.

November 4-én hajnali 4:15-kor  megindult a szovjet támadás Budapest ellen. 5 óra tájban az ungvári rádió hullámhosszán elhangzott a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Moszkvában szövegezett felhívása. 5 óra 20 perckor a Szabad Kossuth Rádióban elhangzott Nagy Imre rövid, de drámai beszéde, amelyben közölte a szovjet támadás tényét, amelynek célja, „hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt”. A bejelentést két talányos mondat követte: „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” E két állítás egyike sem volt igaz: a csapatoknak nem adtak parancsot az ellenállásra, a kormány miniszterelnöke pedig, körülbelül 40 perccel a beszéd elmondása után, elfogadva a jugoszlávok által még éjfél körül felajánlott menedékjogot, és a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe ment. Vele együtt ide érkezett az MSZMP alapító Intéző Bizottságának öt tagja.

Nagy Imrét „semlegesítették”, de lemondásra a jugoszláv közvetítők nem tudták rábírni. A november 7-én Budapestre érkezett Kádár és „kormánya” tagjai ugyan esküt tettek az Elnöki Tanács elnöke előtt, de legitimitásukat erősen kétségessé tette, hogy az előző kormány de iure még hivatalban volt, s Nagy továbbra sem volt hajlandó lemondani. Mindenki csapdába került: Nagy Imre, Kádárék és a jugoszlávok is. A helyzet november 22-én oldódott meg, amikor a nagykövetségen tartózkodók, Kádár János szóbeli kötelezettségvállalása után, szovjet katonai autóbusszal elhagyták az épületet. A dráma rövid úton beteljesedett: néhány sarokkal odébb a járműről eltávolították a kísérő jugoszláv diplomatákat, Nagyékat pedig a mátyásföldi KGB-parancsnokságra vitték. Este itt tolmácsolta Nagynak a román párt KB-titkára Kádár és a román pártvezetés javaslatát: egyelőre kapcsolódjék ki a közéletből és hagyja el az országot. Nagy még csak fontolóra sem vette a „javaslatot” és kategorikusan válaszolt: „Én Magyarországot önként el nem hagyom, legfeljebb elhurcolhatnak, és semmiféle nyilatkozatot nem vagyok hajlandó adni. […] …politikai magatartásomról csak mint szabad és független ember fogok nyilatkozni.” Ekkortól fogva ez volt álláspontjának megmásíthatatlan lényege és ez további sorsát is meghatározta. Amíg Kádáréknak még szükségük lett volna lemondására, valamiféle hűségnyilatkozat megtételére, azt minden alkalommal kategorikusan megtagadta. Szinte görcsösen ragaszkodott a jogi formulához: ő Magyarország törvényes miniszterelnöke.

November 23-án Nagy Imrét és társait először Bukarestbe, majd onnan a Snagovi-tó partján álló volt királyi üdülőbe szállították. Nagyot itt a román pártvezetés képviselői tovább győzködték a kapituláció szükségességéről – mindhiába. Snagovi magányában beadványokat szerkesztett a nemzetközi kommunista mozgalom vezetőihez – ezeket a román pártvezetés rendre visszatartotta –, Gondolatok, emlékezések (utóbb: Snagovi jegyzetek) címen elméleti jelentőségű jegyzeteket készített, majd Viharos emberöltő címmel belekezdett emlékiratai megírásába.

1957. január végén a pártvezetés Kállai Gyulát küldte Bukarestbe, hogy tájékozódjék a Romániába deportáltak álláspontjáról: mérje föl, mennyire egységesek, van-e lehetőség egyesek leválasztására, esetleg felhasználására a kádári hatalom mellett. Kállai „közbenjárása” eredménytelen volt, mi több, otromba fellépése lehetetlenné tett minden megállapodást – már ha Nagy Imre erre hajlandó lett volna. A pártvezetésnek tett beszámolójában Kállai felvetette Nagyék bírósági felelősségre vonásának lehetőségét. (Ezzel kapcsolatban kései életútinterjújában Aczél György a következőket mondta: „Kádár megegyezést keresett Nagy Imréékkel, ezért küldte Kállait Romániába […], az ő tendenciózus jelentése azonban olajat öntött a tűzre. Kállai missziója volt az egyetlen, amiben ő konzekvensen önkritikát gyakorolt tőle meglehetősen szokatlan módon: »Állat voltam, mondta, hogy nem tudtam, Kállai október 23-án követelőzve ajánlkozott, hogy vegyék be őt a Nagy Imre-kormányba, és nem tudtam, hogy a Kállai attól való félelmében, hogy ezt a szemére hányják, durva föllépésre szánta el magát.« […] Többször felvetette: élete egyik súlyos hibájának tartja, hogy Kállait küldte ki, és megismételte: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást, és akkor Nagy Imréék itt sétálnának közöttünk.” Aczél közlésének valóságtartalma kétségesnek tűnik.) Mindenestre Kállai február 5-i beszámolója nyomán az MSZMP legfelső vezetői februárban elhatározták, hogy az „áruló” Nagy Imrét és társait bíróság elé állítják. Február 2-i salgótarjáni beszédében maga Kádár is „ellenforradalom” szításával és „árulással” vádolta Nagy Imrét. Kállai február folyamán a párt vezetőségének ülésein többször is sürgette Nagy és társai felelősségre vonását.

1957. április 14-én, utolsóként társai közül, őt is letartóztatták. Budapesten a Fő utcai katonai börtönben tartották fogva. 1958. február 5-én megkezdődött a per. Másnap, a vádlottak meghallgatása és a vádbeszéd elhangzása után Radó Zoltán tanácsvezető bíró bejelentette, hogy a tárgyalást a következő napon a tanúk kihallgatásával folytatják. Ekkor a vádat képviselő Szalai József, a legfőbb ügyész helyettese kért szót, és pótnyomozás elrendelését kérte; rövid szünet után a tanácselnök a kért eljárást elrendelte és a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta. Mint utóbb kiderült, ez szovjet kérésre történt, akik a világpolitikai helyzetre hivatkozva – a per „élezné a hidegháborút” – kérték a halasztást.

1958. május 27-én zárt ülést tartott az MSZMP KB. Határozatot hoztak arról, hogy „a népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében bűnös, különleges ellenforradalmi csoporttal [értsd: Nagy Imre és társai] szemben szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak”. Miután a „pótnyomozást” lefolytatták, a per a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa előtt június 9-én folytatódott; a tanácsvezető bíró Vida Ferenc volt. Június 15-én hirdettek ítéletet: Nagy Imrét „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás” vádjával halálra ítélték. Halálos ítéletet kapott a perben Gimes Miklós és Maléter Pál is. Losonczy Géza a vizsgálat során meghalt, Szilágyi Józsefet külön perben ítélték halálra, társaikat rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre. A kérdésre, hogy kér-e kegyelmet, Nagy Imre a következőket válaszolta: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelyek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. […] Kegyelmet nem kérek.”

Másnap, június 16-án hajnalban Nagy Imrét és társait a Kozma utcai Országos Börtönben kivégezték.

Az elítéltek testét a börtön udvarán ásták el. 1961. február 24-én a testeket kihantolták, és a rákoskeresztúri Új köztemető 301. parcellájában jeltelen sírba elföldelték.

1989. március 29-én a temető 301. parcellájában megkezdődött Nagy Imre és mártírtársai holttestének exhumálása. 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait a budapesti Hősök téren százezres tömeg jelenlétében újratemették.

1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa hatályon kívül helyezte a Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban született ítéleteket, és az érintetteket bűncselekmény hiányában felmentette az akkor ellenük emelt vádak alól. — Az ítélet kihirdetése idején érkezett a tárgyalóterembe a hír Kádár János haláláról.

Életút, tisztségek:

1920. márciustól a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1920. májustól az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt, 1922. januártól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1925-től a Magyarországi Szocialista Munkáspárt, 1944. októbertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. október 31-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1944. november 7. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1944. december 22. – 1945. november 15. Földművelésügyi miniszter.

1945. május 22. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetősége (KV) Politikai Bizottságának (PB) tagja.

1945. július 12. – 1946. október 1. Az MKP KV Falusi Bizottságának tagja.

1945. november 4. – 1946. március 20. Belügyminiszter.

1946. március 30. – 1946. október 2. Az MKP KV Titkárságának tagja.

1946. október 1. – 1947. április 17. Az MKP KV Agrárpolitikai Bizottságának tagja.

1947. április 17. – 1947. június 17. Az MKP KV Falusi Bizottságának elnöke.

1947. szeptember 16. – 1949. június 8. Az Országgyűlés elnöke.

1948. május 13. – 1948. november: Az MKP (1948. június 14-től MDP) KV Agrárpolitikai Bizottságának elnöke.

1948. június 14. – 1955. április 14. Az MDP KV tagja.

1948. június 14. – 1949. szeptember 3. Az MDP KV PB tagja.

1950. április – 1952. július 1. Az MDP KV Adminisztratív Osztályának vezetője.

1950. december 16. – 1952. január 5. Élelmezési miniszter.

1951. március 2. – 1953. június 28. Az MDP KV titkára.

1951. március 2. – 1955. április 14. Az MDP KV PB tagja.

1952. január 5. – 1952. november 14. Begyűjtési miniszter.

1952. november 14. – 1953. július 4. A Minisztertanács elnökhelyettese.

1953. július 4. – 1955. április 18. A Minisztertanács elnöke.

1955. december 3. Kizárják a pártból.

1956. október 13. Visszaveszik a pártba.

1956. október 23. – 1956. október 26. Az MDP KV és a KV PB tagja.

1956. október 24. – 1956. november 4. (de facto) A Minisztertanács elnöke.

1956. október 26. – 1956. október 28. Az MDP KV Rendkívüli Bizottságának (Direktóriumának) tagja.

1956. október 28. – 1956. október 31. Az MDP Elnökségének tagja.

1956. október 31. – 1956. november 4. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.  

1956. november 2. – 1956. november 4. Külügyminiszter.

Főbb művei:

Agrárproblémák. Tanulmányok, bírálatok, 1938–1940. Szikra, Bp. 1946.

Agrárpolitikai tanulmányok. Szikra, Bp. 1950.

Egy évtized. Válogatott beszédek és írások. I–II. Szikra, Bp. 1954.

Viharos emberöltő. utószó és jegyz. Szántó László. Nagy Imre Alapítvány, Bp. 2002.