Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1886. november 16-án született Seregélyesen (Fejér vm.), római katolikus értelmiségi családban. Apja gyógyszerész volt, majd állatorvosi diplomát is szerzett. A család az 1880-as évek végén Zemplén vármegyébe költözött.

Elemi iskoláit Szinyéren járta ki. A gimnázium első két évét Szatmárnémetiben, a többit Budapesten, Iglón és Nyíregyházán végezte (közben két gimnáziumból is kicsapták, mert összeverekedett tanáraival), végül magánúton Munkácson érettségizett. Jogi tanulmányait Eperjesen, az evangélikus jogakadémián kezdte, jogtudományi doktorátusát Kolozsvárott, a Ferenc József Tudományegyetemen szerezte. Ezt követően teljesítette sorkatonai szolgálatát; jelentkezett a tisztképzőre, egy év múltán zászlósként szerelt le. 1914-ig különböző ügyvédi irodákban dolgozott.

Az I. világháború kitörése után újból behívták, részt vett a galíciai harcokban és a Kárpátok védelmében. Megkapta a kis ezüst vitézségi érmet és hadnaggyá léptették elő. 1915 őszén egységét bekerítették, és orosz fogságba esett.

A szibériai Tomszk városának hadifogolytáborába került. Itt ismerkedett meg Kun Bélával, akivel baráti kapcsolatba került. Ő is bekapcsolódott a hadifoglyok szocialista szervezkedésébe, olyannyira, hogy 1917 májusában már tagja lett a bolsevik párt tomszki szervezetének. 1918 tavaszán közreműködött a szibériai fogolytáborok forradalmi szervezetei konferenciájának szervezésében. Szabadon bocsátása után internacionalista osztagot szervezett, zászlóalj-, majd ezredparancsnoki rangban részt vett a polgárháború uráli harcaiban.

1918 őszén a bolsevikok magyar csoportja megbízásából utazott Budapestre, hosszú mozgalmi élete során először álnéven. Utóbb ő maga sem emlékezett pontosan, mikor is érkezett a fővárosba; a hivatalos párttörténet mindenesetre a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) alapítói közé számította. 1919 legelején már bizonyosan részt vett a pártmunkában, szorgalmasan agitált a frontról hazatért katonák körében. Február 21-én a KMP prominens vezetőivel együtt ő is bekerült a Gyűjtőfogházba. Münnich itt éppen Rákosi Mátyással került egy cellába: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns” – írta le benyomásait kései emlékirataiban a hat évvel fiatalabb cellatárs (a későbbi diktátor).

A proletárdiktatúra idején formálisan kinevezték Budapest főállamügyészévé, de valódi feladatokat a hadseregszervezésben kapott. Előbb a Hadügyi Népbiztosság Szervezési Osztályának vezetője lett, áprilistól a budapesti Vörös Őrség politikai biztosa, májustól pedig egyidejűleg a Vörös Hadsereg 6. hadosztályának politikai biztosa. A sikeres északi hadjárattal visszafoglalt felvidéki területeken kikiáltott, amúgy kérészéletű Szlovák Tanácsköztársaságban őt tették meg hadügyi népbiztossá (1919. június 16–30.). A Felvidék kényszerű kiürítése után júliustól a Vörös Hadsereg főparancsnokságának politikai biztosa volt.

A bukás után ő is Bécsbe emigrált. Első néhány emigrációs évében – nyilván a Komintern instrukciói alapján – több közép-európai és balkáni országban végzett illegális munkát. 1920–21-ben a lengyel–szovjet-orosz háború idején, Kárpátalján sztrájkok és szabotázsok szervezésével a lengyel csapatoknak okozott utánpótlási nehézségeket. 1921. februárban egy közép-németországi fegyveres felkelés (a „Märzaktion”) előkészítése céljából Németországba utazott, később Ausztriában, Csehszlovákiában és Bulgáriában ügyködött. 1922-ben Berlinben járt, amikor letartóztatták, majd rövid fogházbüntetés után kitoloncolták a Szovjetunióba.

1922 végétől a szovjet ásványolajipar irányításában dolgozott. A ’20-as években a párton belüli frakcióharcokban Kun Béla hívének számított, aktívan részt vett az emigráns pártvezetés tevékenységében, számos cikket és brosúrát írt. 1930-tól szerkesztőbizottsági tagja, 1931–33-ban felelős szerkesztője volt a Sarló és Kalapács című politikai és szépirodalmi lapnak. Moszkvai életében közeli baráti kapcsolatot ápolt Nagy Imrével és családjával, annak lányát szinte sajátjaként szerette. Naggyal együtt hallgatták a pesti rádiót, főként cigányzenét, amit a dalolós-mulatós Münnich különösen kedvelt. Amikor 1936 őszén Spanyolországba ment, Nagy gondjaira bízta feleségét.

A spanyol polgárháborúban a Zalka Máté vezette 12. nemzetközi brigád parancsnokhelyettese, majd a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnöke, végül a 11. nemzetközi brigád parancsnoka volt Flatter Ottó álnéven. Itt komoly harci tapasztalatokat szerzett, a polgárháború baloldali spanyol krónikásai is elismeréssel szóltak róla. Itthon később nem emlegették annyit, mint a hősi halált halt Zalkát, igaz, olyan kétes dicsőségre sem tett szert, mint a magyarok közül például Gerő Ernő. 1939. februárban Franciaországba menekült, internálták az Argeles-sur-Mer-i táborba, majd szervezkedés miatt Collioure várába vitték. 1940 novemberében mint szovjet állampolgár, a Szovjetunió vichyi főkonzulja közbenjárására térhetett vissza Moszkvába.

A Szovjetunióban ekkor már elültek a „nagy terror” hullámai. Távollétében ennek áldozata lett első számú mentora, Kun Béla, s a „spanyolosokra” is rájárt a rúd. (Egyébként a „senki sem lehet teljesen tiszta, aki túlélte” feltevés szerint őróla is elterjedt, hogy szoros kapcsolatot ápolt a szovjet belügyi szervekkel, ám ennek valóságtartalma, dokumentumok hiányában, ellenőrizhetetlen.)   

A háború kitörésekor Nagy Imrével együtt jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. Münnich, harci tapasztalataira tekintettel, partizánkiképzést kapott, visszaemlékezései szerint a sztálingrádi fronton is harcolt, s szerzett egy fontos ismerőst is Nyikita Szergejevics Hruscsov személyében. Leginkább azonban a moszkvai rádió magyar adásában tevékenykedett.

Csak 1945 szeptemberében tért vissza Magyarországra. A szovjet támogatással izmosodó Magyar Kommunista Párt azonban igen korlátozott mértékben számított szolgálataira, s egy időre egy teljesen jelentéktelen vidéki pozícióba helyezte a KMP egyik alapítóját. (Majd’ minden volt „spanyolos” a második-harmadik vonalban került, tekintet nélkül mozgalmi tapasztalataikra, talán az egy Rajk László kivételével, akit mint a hazai illegális párt elismert vezetőjét, mégsem lehetett egyszerűen háttérbe tolni.) Így lett Münnich Pécs törvényhatósági jogú városának főispánja. Pártvonalon később sem kapott szerepet a Rákosi-érában.

1946 májusában altábornagyi rangban megtették Budapest rendőrfőkapitányának. Ez bizalmi pozíció volt számára és igen fontos a kommunista párt szempontjából. E poszton nagy szolgálatokat tett pártjának. Több mint három év után, a Rajk-per oldalvizén őt is eltávolították: szerencsésnek mondhatta magát, hogy külszolgálatba küldték – talán szovjet kapcsolatai is szerepet játszhattak ebben. (Vagy másfél tucat spanyolost ítéltek el ekkor, néhányukat ki is végezték.)

Münnich Helsinkiben, majd Szófiában képviselte az országot – ezek nem voltak éppen jelentősnek mondható állomáshelyek. 1954 szeptemberében viszont elfoglalhatta a Magyarország számára legfontosabb nagyköveti posztot, a moszkvait. Nem tudni, ki kezdeményezte moszkvai kinevezését: a régi barát Nagy Imre, vagy éppen az őt a háborúból ismerő új szovjet vezető, Hruscsov. Közel két évet töltött a szovjet fővárosban, majd 1956 késő nyarán újabb érdemleges helyre, Belgrádba küldték – igaz, itt csupán bő két hónapot működött. Azt csak feltételezhetjük, hogy nem tett jó benyomást a teljhatalmú és hozzá hasonlóan a legkevésbé sem aszkéta jugoszláv vezetőre, Tito marsallra. Az utóbbi ugyanis a magyar történelem nagy fordulópontján (1956. november elején) egy perdöntő kérdésben vétót emelt személye ellen.

Münnichet spanyolos múltja és a Rajk Lászlóhoz fűződő többágú kapcsolatai is predesztinálták arra, hogy helyet kapjon a kivégzett bel- és külügyminiszter október 6-i újratemetésének szónokai között. Ő a spanyol polgárháború önkéntesei nevében beszélt: „neki nem adatott meg a nagyszerű halál, őt a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők pusztították el. [...] A személyi kultusz mocsarában termett a történelemhamisítás, a talpnyalás, a karrierizmus, a hagyományok megvetése és a törvénytiprás.” A beszédben szólt még a tömegek jogos felháborodásáról és elégedetlenségéről, hangsúlyosan említette a „lenini pártdemokrácia” elveit. Mindez, utólag szemlélve, már előrevetítette, hogy ő maga is szerepet kaphat egy magyarországi antisztálinista (mondhatjuk azt is: „gerőtlenített”) kibontakozásban.

Követként automatikusan tagja volt az októberben megmagyarázhatatlanul hosszan Jugoszláviában időző magyar párt- és állami küldöttségnek, s a delegációval együtt a forradalom és szabadságharc kitörése napján tért vissza Budapestre. A párt este összeülő Központi Vezetősége (KV) őt is tagjává választotta. Október 26-án újabb fontos pártpozíciót kapott: bekerült a 11 tagú Politikai Bizottság helyett választott, 6 főből álló Direktórium (Rendkívüli Bizottság) tagjai közé.

Október 27-én Münnich belügyminiszterként tagja lett Nagy Imre „nemzeti kormányának” (eddig napig, forradalom ide vagy oda, a Hegedüs András-féle utolsó sztálinista kormány volt hivatalban, csak éppen Nagy Imre vezetésével). Ugyanezen a napon került be a KV bizonytalan hatáskörű, ám semmiképpen sem a kibontakozás érdekében munkálkodó különleges testületének, a Katonai Bizottságnak. Október 28-án a Belügyminisztérium (BM) állománygyűlésén Münnich jelentette be az államvédelem feloszlatását, ugyanakkor a tiszteket felszólította, maradjanak a helyükön, ráadásul az állomány tagjait megdicsérte az „ellenséges elemek elleni harcban” tanúsított helytállásukért. (Ekkor már nem az Államvédelmi Hatóságról volt szó, amelyet formálisan 1953-ban felszámoltak, hanem a Belügyminisztérium államvédelmi részlegéről [főcsoportfőnökségéről], amelynek tagjait a köznyelv szintén „ávósként” emlegette.) Egyes leírások állítása szerint Nagy és szűkebb köre bizalmatlanul szemlélte Münnich belügyminiszteri ténykedését. Münnich e fontos bejelentésen túl pozíciójában meglehetősen passzívan viselkedett. Az október 28-án a párt irányítására a KV és a Politikai Bizottság helyett létrehozott, hat tagból álló Elnökségbe ő is bekerült.

Utólag rekonstruálható, mi foglalkoztathatta valójában és milyen irányban tapogatózott október utolsó napjaiban és november első napján. Állandó kapcsolatban állt a szovjet nagykövettel, Jurij Andropovval és rajta keresztül bizonyára a moszkvai pártvezetéssel – egyébként többé-kevésbé „hivatalosan” is, mint az október 31-én megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) (alapító) Ideiglenes Intéző Bizottságának egyik tagja. Másnap Münnich és az új pártot vezető Kádár János eltűnt a Parlament épületéből.

A „Kádár-csábítás” történetének néhány részletét máig homály fedi, mégis bizonyosnak látszik annyi, hogy kettejük távozása Münnich kezdeményezésére történt, a szovjetek az ő közreműködésével csalták Kádárt a szovjet nagykövetség Bajza utcai épületéhez (ha csalni kellett egyáltalán), s ott együtt ültek be egy gépkocsiba, amely a tököli szovjet repülőtérre vitte őket. Münnich kezdeményező szerepét látszik alátámasztani a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségének október 31-i üléséről készült jegyzőkönyvben szereplő fordulat, amely szerint „Münnich segítséget kért tőlünk, mi segítséget nyújtunk, és rendet csinálunk”. (Ezen az ülésen változtatták meg alapvetően az SZKP vezetői a magyarországi helyzet értékelését s ekkor döntöttek a katonai beavatkozás mellett.) Ekkor még Münnich látszott a szovjetek jelöltjének („Münnich legyen a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter [!]” – javasolta Hruscsov, bár megemlítette Kádár nevét is) a felállítandó bábkormány vezetésére; Münnich jelölését támogatta egyébként az ülésen szintén jelen lévő Rákosi Mátyás is.

November 2-án a szovjet pártelnökség már Kádár és Münnich jelenlétében tárgyalt a magyarországi helyzetről, pontosabban a már eldöntött intervenció részleteiről. Münnich konklúziója – „Nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel” – tulajdonképpen a szovjet beavatkozás elfogadását jelentette; ettől ezen a napon Kádár még húzódozott. A november 3-ai elnökségi ülés nyomban a személyi javaslatokkal kezdődött: „A kormány élére Kádárt.” (Mai ismereteink szerint a végleges személyes döntést döntően befolyásolta a jugoszláv vezető, Josip Broz Tito, akinek véleménye a legtöbbet számított a szövetségesek közül; Hruscsovval folytatott titkos tárgyalásán ő javasolta Münnich helyett Kádárt az új kormány élére, s javaslatát Hruscsov is akceptálta.

Az új hatalom Münnich hangján szólalt meg először, november 4-én hajnali 5 óra 5 perckor, amikor bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását. (A bejelentés megtételét nem bízhatták Kádárra, aki elsején este még „népünk dicsőséges felkelését” méltatta a Kossuth Rádióban.) A beszédet az ungvári rádió hullámhosszán sugározták, de Szolnokon vették fel. Münnich vállalta magára az előőrs szerepét is: ő már november 4-én délelőtt, nem sokkal a szovjet offenzíva megkezdése után megérkezett Budapestre a szovjet katonákkal. A november 7-én érkezett Kádár mögött ő lett az új rezsim és a bábkormány második embere. Az MSZMP (új) Ideiglenes Intéző Bizottságában november 7-étől, az Ideiglenes központi Bizottságban 10-étől foglalt helyet.

November 12-én megbízták a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével, azaz klasszikus értelemben a honvédelmi és a belügyi tárca irányításával. Neve – a Kádáréval együtt – 1956–57-ben a közvélemény túlnyomó része számára egyet jelentett a forradalom leverésével és a kibontakozó megtorlással, a fegyveres erőszakszervezetekkel, a(z általa életre segített) karhatalommal (a „pufajkásokkal”) és a rendőrséggel, a sortüzekkel, a letartóztatásokkal és az internálással, általában azzal a nyílt erőszakkal, ami a Kádár-rendszer berendezkedését jellemezte. Egyébként a párt vezető testületeiben még főnökénél is keményebb – ő maga is azt mondta: „sztálinista” – „elvi” álláspontot képviselt az „ellenforradalmárokkal” szemben. (Utóbb, 1958 januárjában ő is részt vett az dogmatizmusa miatt Kádárék által feloszlatott  Táncsics Kör alakuló ülésén.)

1957 februárjának utolsó napján a kormány első elnökhelyettese lett. Egy hónap híján egy évre rá felért pályája csúcsára: ő maga foglalta el a miniszterelnöki széket, ám Kádár elsőségét egy pillanatig sem veszélyeztette. Négyéves miniszterelnökségének idejére esett a Nagy Imre-per „lezárása”; folytak a kivégzések (még 1961 augusztusában is akasztottak), megint nekifogtak az erőszakos téeszesítésnek: az új hatalom berendezkedett.

1961 szeptemberében újfent Kádár lett a kormányelnök, Münnich 1965 nyaráig államminiszter volt, de a napi ügyekbe már nem folyt bele. Emlékiratait írta, még ekkor is fel-feltűnt pesti éttermekben és a kabaréban. Az MSZMP Központi Bizottságának haláláig, a Politikai Bizottságnak 1966 decemberéig maradt tagja. A Szovjetunió kormánya kétszer is (1965-ben és 1967-ben) kitüntette a Lenin-renddel. 

Budapesten halt meg 1967. november 29-én. Hamvait a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Pantheonjában helyezték el.

Életút, tisztségek:

1917. májustól az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt, 1918. novembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1944-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. október 31-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1919. június 16.–1919. június 30. A Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa.

1945. november – 1946. május: Pécs törvényhatósági jogú város főispánja.

1946. május – 1949. szeptember: Budapest rendőrfőkapitánya.

1949. szeptember 29. – 1950. december 13. Helsinki magyar követ.

1950. december 13. – 1954. április 7. Szófiai magyar követ.

1954. április 7. – 1954. szeptember 1. Szófiai magyar nagykövet.

1954. szeptember 1. – 1956. július 30. Moszkvai magyar nagykövet.

1956. augusztus 7. – 1956. október 25. Belgrádi magyar követ.

1956. október 24. – 1956. október 31. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1956. október 26. – 1956. október 28. Az MDP KV Rendkívüli Bizottságának (Direktóriumának) tagja.

1956. október 27. – 1956. október 31. Belügyminiszter.

1956. október 28. – 1956. október 31. Az MDP Elnökségének tagja.

1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.

1956. november 10. – 1957. június 27. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.

1957. június 29. – 1967. november 9. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1956. november 4. – 1957. február 28. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese.

1956. november 12. – 1957. március 1. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyetteseként megbízva a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével.

1957. február 28. – 1958. január 28. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány első elnökhelyettese.

1957. június 29. – 1966. december 3. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.

1958. január 28. – 1961. szeptember 13. A Minisztertanács elnöke.

1961. szeptember 13. – 1965. június 30. Államminiszter.