Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1905. december 13-án született Ramocsaházán (Szabolcs vm.), tízgyermekes szegényparaszti családban, Mehrel Selig 54 éves izraelita hitközségi sakter és Blaulicht Sára 39 éves, tarnovi születésű asszony gyermekeként. Mehrel Izsák Ignác néven anyakönyvezték, születési nevét 1945-ig viselte. Iskolába nem járt, írni-olvasni később tanult meg, már kilencéves korában dolgozott.

1922-től szabóinasnak tanult Kisvárdán egy kisiparosnál. 1925-től szabósegédként dolgozott, majd a szakmáját sújtó munkanélküliség miatt 1927-ben Belgiumba emigrált. Két év múlva belépett a belga kommunista pártba, 1932-ben ő lett az antwerpeni magyar kommunista csoport egyik vezetője. 1936-tól a nemzetközi brigádok tagjaként, feleségével együtt, a spanyol polgárháborúban harcolt; kétszer is súlyosan megsebesült. A köztársaságiak veresége után Franciaországba menekült, ahol 1939. februárban rövid időre internálták. Kiszabadulása után egy normandiai faluban kapott munkát, kapcsolatban állt a francia kommunistákkal. A II. világháború kitörésekor önkéntesnek jelentkezett a francia hadseregbe. 1941 szeptemberében Szíriából tért vissza Párizsba, ahol bekapcsolódott a nemzeti ellenállási mozgalomba. A Hazafias Milícia egyik vezetőjeként részt vett az 1944. augusztus 17-i párizsi felkelés előkészítésében.

Európán végiggyalogolva érkezett haza Magyarországra. Mező Imre néven a Magyar Kommunista Párt (MKP) funkcionáriusaként kezdett dolgozni. 1945 nyarán elvégzett egy négy hónapos pártiskolát, majd öt éven keresztül az MKP, majd később a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Nagy-budapesti Bizottságának munkatársa volt: előbb a propagandaosztály helyettes vezetője lett, majd a szervezési osztályt vezette.

1945 tavaszán a Moszkvából hazaérkezett Rákosi Mátyás és volt moszkvai emigránsokból álló szűk köre vonta magához a korábban rendkívül csekély társadalmi bázisú, legfeljebb néhány száz aktivistát számláló kommunista párt irányítását. Az, hogy ő a párt első embere, az adott körülmények között éppen olyan természetesnek számított, mint az, hogy a párt – elsősorban a szovjet katonai megszállásnak köszönhetően – meghatározó tényezője lett az ország politikai életének. E vezető kör tagjai politikai értelemben a ’30-as évek Szovjetuniójában szocializálódtak, cselekvési mintáikat a bolsevik párt akkori gyakorlata formálta. Mindnyájan tudták, hogyan működik a sztálini terror gépezete, tudatos mozgalmi életüket a legsúlyosabb következményekkel fenyegető állandó gyanakvás légkörében élték, az „az osztályharc állandó éleződésének” tételét beléjük sulykolták.

Ez a vezető garnitúra az új káderek kiválasztásában (is) a szovjet mintát követte. Az ő szemükben végső soron minden más közegben tapasztalatot szerzett káder gyanúsnak és megbízhatatlannak számított: a legfeljebb néhány száz főnyi hazai illegális kommunista azért, mert közülük bárki lehetett a Horthy-rendőrség ügynöke (hosszabb-rövidebb ideig mindegyikük volt letartóztatásban); a nyugat-európai emigránsok potenciális célpontjai lehettek valamely nyugati titkosszolgálatnak; a „spanyolosok” pedig kitüntetetten azért, mert a polgárháborúban megfertőzhette őket a mozgalom legsúlyosabb kórokozója, a trockizmus. Rákosiék ezért előszeretettel emelték vezető pozícióba az újonnan a párthoz csatlakozott, politikai tapasztalat és képzettség nélküli, gyakran szegény agrárkörnyezetből környezetből érkezett kádereket, akik sokszor az elemi ismereteknek is híján voltak, ugyanakkor feltétel nélkül elismerték elsőségüket. – Szegényparaszti származása ellenére, a sok harcban edzett Mező Imre is feltételezhetően nyugat-európai tevékenysége miatt kapott munkásmozgalmi múltjához mérten szerénynek mondható beosztást a budapesti szervezetben.

1950 júniusában az MDP Budapesti Bizottságának másodtitkárává választották (ez a szervezőtitkári beosztást jelentette), 1953. augusztusban azonban leváltották tisztségéből. A hónap végén ezért, példátlan módon, levelet írt a Politikai Bizottság tagjainak. „Augusztus elsején Rákosi elvtárs magához hivatott és Földvári [Rudolf] elvtárs [aki majd 1952 novemberében lesz budapesti első titkár] jelenlétében tudomásomra hozta a Politikai Bizottság határozatát, mely szerint engem a Budapesti Pártbizottság másodtitkári funkciója alól felment és a továbbiakban gazdasági területen kíván munkába állítani. […] Augusztus 4-én Rákosi elvtárs ismét fogadott. Ekkor arra kértem Rákosi elvtársat, indokolná meg leváltásom okát. Azt kérdeztem, hogy talán származási (vallási) szempontok játszottak közre? Rákosi elvtárs a következőket mondotta: »Nem származási szempont. Nézze, Mező elvtárs, maga volt nekünk a Budapesti Pártbizottságnál a legfixebb pontunk. Nekünk nem volt sürgős a maga leváltása. Földvári elvtárs nem akart, illetve nem tudott magával tovább együtt dolgozni.«” Mező nem leváltását nehezményezte – a pártfegyelem betartása minden párttag számára kötelező volt –, pusztán az eljárásmódot kifogásolta, azt ti., hogy őt nem hallgatták meg. S persze a nagy intrikus Rákosi nem mondott igazat: jelölésekor ő maga tájékoztatta arról Földvárit, hogy a pártbizottságon úgymond „nem megbízható elemek” vannak, mint például Mező, akivel szemben a főtitkár a nyugat-európai munkásmozgalomban betöltött szerepe miatt volt bizalmatlan.

Leváltása után a Szakszervezetek Országos Tanácsa termelési osztályát vezette. 1954 őszén, ugyan csak harmadtitkárként, visszahelyezték budapesti funkciójába (ekkor már Kovács István volt a budapesti első titkár), de Nagy Imrének az az elképzelése, hogy mások mellett vele erősítsék meg a Központi Vezetőséget (KV) az „új szakasz” kihívásainak megfelelően, Rákosi vétója miatt nem realizálódhatott.

1954 őszétől, már csak „hivatali” érintkezéseik miatt is, sűrűn találkozott Kádár Jánossal, baráti viszony alakult ki közöttük. Noha Kádár kevés emberrel barátkozott, Mezőt talán azért fogadta bizalmába, mert még az övénél is hátrányosabb helyzetben nőtt fel.

A hithű kommunista, mindig a pártvonalhoz igazodó Mező nem szívlelte Rákosit és politikáját. Többször nyilvánosan is fellépett ellene, 1956 késő tavaszán már a fővárosi pártbizottságon is. Kelen Béla visszaemlékezése szerint  „Mező Imre állatian kikelt Rákosi ellen, és nagyon szidta. Ez már [Rákosi] leváltása előtt pár héttel vagy hónappal volt.” Több körülmény is arra utal, hogy az ekkor már komoly hatalmi harcként jelentkező párton belüli konfliktusokban Nagy Imre irányvonalát pártolta. Nagy is számított Mezőre: amikor közeli híve, Szilágyi József 1956 áprilisában elkezdett puhatolózni pártkörökben, kiket nyerhetnének meg Rákosi félreállításához, az első kiszemelt, Kádár határozottan nemet mondott, ám Mező hajlandónak mutatkozott az együttműködésre. A volt miniszterelnök 1956 júniusában az ő közreműködésével juttatott Moszkvába egy Nyikita Hruscsovnak szánt hosszú feljegyzést: Mező, aki egy delegáció tagjaként utazott Moszkvába, az irományt át is adta egy szovjet illetékesnek. Ez súlyosan pártszerűtlen lépés volt, s csakis azért szánhatta rá magát, mert ő is Rákosiban látta a magyarországi desztalinizáció érdemi megkezdésének legfőbb akadályát – és Nagy Imrében a kibontakozás zálogát. Mint egykori „spanyolos”, június 18-án felszólalt a Petőfi Kör partizántalálkozóján, majd június 27-én a sajtóvitán; e nyilvános megszólalásai alapján is Nagy Imre támogatói közé sorolhatták.

A Központi Vezetőség (KV) június végi ülése előtt, amelynek fő napirendi pontja a Petőfi Kör megrendszabályozása volt, az ekkor még nem tag Mező határozott cselekvésre szánta el magát. Egy volt spanyolos harcostársa közvetítésével megkereste Fehér Lajost, rászánná-e magát a határozott fellépésre; s Fehér nem mondott nemet. Ezen a június 30-ai ülésen azonban Rákosiék még blokkolni tudták a pártvezetés megújítását célzó akciót. Nem úgy a július 18-án kezdődött ülésen: ekkor Rákosi Mátyás „lemondott” – a szovjet párt küldötteinek „határozott kérésére” –, Mező Imre viszont bekerült a KV-ba. A párton belül továbbra is aktívan tevékenykedett: augusztus 22-én ő volt az elnöke annak a bizottságnak, amely Nagy Imre pártból kizárt közeli munkatársai ügyében a rehabilitációs eljárást lefolytatta; nyilván nem volt véletlen, hogy ennek az ügynek az elintézését éppen őrá bízták. Szeptemberben hosszú megbeszélést folytatott Nagy Imrével a politikai helyzetről. A hónap végén tagja lett a Rajk László és társai újratemetését szervező bizottságnak.

Október 22-én este, Köböl József társaságában, a lakásán kereste fel Nagy Imrét, aki nem sokkal korábban érkezett vissza vidékről Budapestre, hogy a KV nevében tájékoztassa az eseményekről. Másnap reggel a pályaudvaron ő is ott volt az ország legfontosabb vezetőinek fogadásakor, akik a válsággal fenyegető helyzetben, érthetetlen módon, kilenc napig távol voltak az országtól. Mező sürgetésére azonnal a pártközpontba mentek, ahol nyomban összeült a Politikai Bizottság (PB). Mezőék beszámoltak a főváros hangulatáról, s ami a legfontosabb volt akkor: az egyetemisták tervezett tüntetéséről. Közismert, hogy kezdetben az első titkár Gerő Ernő és mások is készek voltak a leghatározottabb (akár fegyveres) fellépésre is. Mezőnek fontos szerepe lehetett abban, hogy a tüntetést ugyan (ekkor még) nem engedélyezték, de lövetni már nem akartak. Miután tájékoztatta a PB tagjait, hogy a budapesti rendőrség nem hajlandó fegyvert használni a tüntetőkkel szemben, nyilvánvaló lett, ha akarnának, akkor sem tudnának kellő eréllyel fellépni: ehhez nem volt elegendő katonai és karhatalmi erő.

Október 24-én kora hajnalban, Fehér Lajos és Földes László társaságában, akik szintén rendelkeztek partizán és katonai tapasztalatokkal, beválasztották a KV akkor létrehozott Katonai Bizottságba. Ezt a testületet a pártvezetés azzal a céllal állította fel, hogy az előkészítse az „ellenforradalom” fegyveres erővel történő leverését – ez nyilvánvalóan következett a bizottság nevéből is. A bizottság pontos feladatköre, működésének részletei, írott források hiányában, ma is homályosak. A „stáb”, ahogyan akkoriban nevezték, a Honvédelmi Minisztériumban működött, Mező is ott tartózkodott. – A Katonai Bizottság valójában megalakulásától kezdve megosztott volt. Egyes tagjai még a katonai diktatúra bevezetésének eleve hamvába holt elképzelését fontolgatták.

Az október 28-ai KV-ülésen az ekkor már első titkár Kádár János előterjesztette a politikai helyzet új értelmezését: az „ellenforradalmi támadás” formuláját elvetették; ugyanakkor fenntartották, hogy „[működnek] ellenforradalmi erők, [a] népi demokráciát erőszakkal megdönteni akaró elemek és társadalomellenes bűnözők is”. Kádár bejelentette, hogy a szovjet csapatokat kivonják a fővárosból, ezzel együtt tűzszünetet hirdetnek. Ezzel merőben új helyzet állt elő: a Katonai Bizottság működése például okafogyottá vált, hiszen ekkor már nem volt cél a felkelés fegyveres erővel történő leverése. – Ezen az ülésen egyébként Mező is felszólalt, a ránk maradt feljegyzés szövege többféle értelmezésre ad lehetőséget: „Ma fel kell adni bizonyos pozíciókat, nehogy elsöpörjenek. […] Rendkívüli helyzet, rendkívüli intézkedésekkel.”

Az ülésen szó volt a Belügyminisztérium (BM) átszervezéséről (ez tulajdonképpen a BM államvédelmi részlegének megszüntetését jelentette), s ezzel együtt arról is, hogy „a munkásosztály legjobb erejére támaszkodva” meg kell szervezni az egységes demokratikus államrendőrséget. Egyes vélekedések szerint ez a kitétel adott alapot ahhoz, hogy néhány volt államvédelmi főtiszt irányításával egyesek október utolsó napjaiban a „munkásmilíciák” felállítása ürügyén tulajdonképpen a törvényes miniszterelnök és kormánya és az országos pártvezetés elleni katonai puccs kivitelezésén munkálkodjanak. E feltételezések szerint a szervezkedés bázisa a budapesti pártbizottság székháza lett volna, s törekvéseik kivitelezésében számíthattak az akkor már „hivatalból” az épületben tartózkodó, a pártbizottságot ténylegesen vezető Mező Imre támogatására. Ez a narratíva azt feltételezi, hogy a korábban élesen antirákosista és Nagy Imrét támogató Mező végül mégiscsak a keményvonalas sztálinistákhoz csatlakozott. Az is felmerült, hogy a szervezés/szervezkedés bázisa a Köztársaság téri székházban volt. 

A Köztársaság téri pártház ostromának részleteit a szakirodalom (és kevésbé szakszerű irományok) részleteiben is taglalták, több kutató önálló kötetet is szentelt a kérdésnek. Azt pontosan tudjuk, hányan és kik voltak a pártházban október 30-ának reggelén. Nagyjából 150 ember: pártalkalmazottak (kb. 40 fő), köztük a pártbizottság három titkára (Mezőn kívül Csikesz Józsefné és Nagy Mária); a segédszemélyzet (22 fő), más funkcionáriusok, köztük a Pártfőiskola igazgatója (kb. 10 fő); a kommunista ifjúsági szervezet munkatársai (12 fő); nyolc honvéd főtiszt és egy tiszt; továbbá néhány dolgozó gyermekei. (Mező október 29-én a felkérte a honvédtiszteket, hogy távozzanak, ám ők maradtak.) A 40 főnyi, volt államvédelmi sorkatonákból álló őrséget két tiszt és hat tiszthelyettes vezette. Az épületet október 29-éig szovjet páncélosok is biztosították, ám azok a csapatkivonás értelmében elvonultak.    

Az a kérdés, hogy miért került sor a tűzszünet meghirdetése után a budapesti pártház – szinte szabályszerű – ostromára, szintén máig vita tárgya a történészek körében. A forradalom során ugyanis a Rádió és a miskolci ávós épület ostromán kívül a Köztársaság téri csata volt az egyetlen olyan jelentős ütközet, amelyben a szabadságharcosok léptek fel támadóként. Már az is nehezen eldönthető: tervezett vagy spontán akció volt-e a támadás.  

Kezdetben a csupán kézifegyverekkel rendelkező támadóknak nem volt esélyük a csupán nagy nyílt térségen keresztül megközelíthető épület elfoglalására. Ennek ellenére a bentiek folyton sürgettek minden párt- és állami szervet, a legfelső vezetőket is, hogy küldjenek erősítést. Tragikus paradoxon, hogy amikor a páncélosok végre megérkeztek, éppen azok okozták a védők vesztét: a XIII. kerületet szilárdan kézben tartó és katonai erő fölött is diszponáló Biszku Béla által ide irányított tankok az elégtelen logisztika (a harckocsik között nem volt rádiókapcsolat) miatt és helyismeret hiányában éppen a védendő objektumot, a pártházat kezdték lőni. A védők sorsa ezzel megpecsételődött.

A reménytelenné vált helyzet láttán Mező Imre fegyverszünetet kívánt kérni, ezért két honvéd ezredes (Asztalos János és Papp József) kíséretében fehér zászlóval kilépett az épület kapuján. Rájuk lőttek, Asztalos és Papp meghalt, Papp holttestét a fegyveresek meggyalázták. Mező haslövést kapott. Arról, hogy pontosan honnan érkeztek a golyók, a mai napig számos elbeszélés van forgalomban, cáfolhatatlan tények nincsenek, annyi az egymásnak ellentmondó szemtanú és emlékező. (A helyszínen több száz ember volt.) Leginkább a corvinista parancsnok, Mesz János (Tuskólábú) nevét említik, ám mivel Mezőt félig oldalról érte a lövés, még az a feltételezés is szóba került, hogy talán az épületből lőttek rá.   

A helyszínre érkező, a feldühödött és lincselő tömeget megfékezni szándékozó corvinista nemzetőrök Mezőt a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték. Itt a helyzethez képest szakszerű orvosi ellátásban részesült, vérátömlesztést kapott és azonnal megoperálták.  Sérülése azonban olyan súlyos volt, hogy 36 óra múlva meghalt.

Özvegye valószínűtlennek tartotta, hogy férje parlamenterként, tűzszünetet kérve – mely miatt akár övéi is lelőhették volna – kilépjen az épületből. Ő közös spanyol polgárháborús tapasztalataikra hivatkozott: „Mező Imre […] nem vonulhatott fehér zászlóval a csőcselék elé, hiszen ő megjárta a spanyol frontot. Emlékeznie kellett, hogy egyszer két […] fiú parlamenterként átment az ellenséghez. […] És soha nem jöttek vissza. Amikor elfoglalták az ellenség állásait, ott találták őket darabokra szaggatva. Szétdarabolva! Mező Imre nem mehetett ki tárgyalni fehér zászlóval a kezében! Az operáló orvos is megerősítette ezt a hitemet, szerinte fordulás közben, egy ablaknál állva érhette a lövés. Ugyanezt állította az az újságíró, aki, már a kórházban, az utolsó interjút készítette vele. Szerinte Mező Imre is azt mondta, hogy az épületben, egy ablaknál érte a sorozat […] Vitatott ez a kérdés! Amikor Komját Irén a férjemről szóló könyvet írta [1968-ban], kettesével-hármasával faggattuk a túlélőket, de nem tudtuk kideríteni az egyértelmű igazságot”. 

1956. november 12-ére tervezett temetését négy nappal elhalasztották. 16-án temették a Kerepesi temetőben, özvegye szerint tíz-tizenöt gyászoló jelenlétében (mások szerint csak öten-hatan lehettek), a Kossuth-mauzóleum mellé. Köböl József, az ostrom reggelén kinevezett budapesti első titkár búcsúztatta. Sírját később áthelyezték a Munkásmozgalmi Panteon díszhelyére.

Kelen Béla kissé talán anekdotikus visszaemlékezéseiben felidézte Kádár János és a börtönben ülő Déry Tibor érdekében közbenjáró írók találkozóját. Ebben a több szempontból tanulságos beszélgetésben Kádár mintegy megelőlegezte, hogyan tudják/fogják majd fel- és kihasználni rendszerének propagandistái Mező tragikus sorsát, egész életútját, magát a kétségkívül szabályos lincselésbe tokolló ostromot is – a rendszer apológiájára. „1959-ben lehetett, amikor szóltam Aczél Györgynek, ő foglalkozott a művészeti, irodalmi dolgokkal, és ő közelebb állt az Öreghez [hogy fogadja az írókat]. […] Illyés [Gyula] átvette a szót, és azt mondta: »Tulajdonképpen Déry még mindig bent van, Nyugaton is érdeklődnek utána«. Kádár fölállt a helyéről, és le-föl sétált. Sokáig kínos csend volt. Azt mondja: »Igen«. Visszament a helyére, de nem ült le, hanem állt, rátette a kezét az asztalra: »Igen, külföldön is keresik. Rendben van, majd teszünk valamit. Hát akkor elmondok nektek valamit. Megyek a Fém utcában, ott dolgozik a feleségem az MTI-nél, várom őt. Ott állok, egyszer csak a portás rám szól: »Kádár elvtárs, üdvözlöm, nem tetszik megismerni? Én vagyok Asztalos, az Asztalos János édesapja«. Azt mondja a Kádár az Illyésnek: »Tudod, a világ elkezdett velem forogni. Asztalos János! Majd ha az Asztalos Jánosnak az özvegye és a négy árvája fogja mondani, akkor tárgyalunk erről!« Megint le-föl sétál, azt mondja: »Volt a pártban egy zsidó fiú, aki a legközelebb állt hozzám, egy Szabolcs megyei fiú. Ti, akik itt falukutatással foglalkoztok, talán ezt az oldalát nem is néztétek a dolgoknak. Még a vásárra is tetves szamárral mentek, mezítláb. Írni-olvasni nem tudott ez a fiú, és a munkásmozgalomba kerülve tanulta meg a betűvetést, majd fokozatosan a mozgalomban különböző feladatokat vállalva elkerült a spanyol polgárháborúba. A belga pártban nagyon fontos szerepet játszott. Ezt az embert 1956-ban megölték. Majd ha Mező Imre özvegye és árvái jönnek, majd akkor tárgyaljunk róla!«”

Valóban: Mező Imre halálát a kádári propagandisták, különösen a ’60-as években, amikor még nem gyógyultak be a sebek, mintegy aduként használták, hiszen mindenre rá lehetett tromfolni: „Ti meg megöltétek Mező Imrét”. Mitologikus tettként tekintettek az „utolsó bástya” védelmére, miközben a Köztársaság téri események tisztázásával adósak maradt. Mező emlékét 1990 előtt számos közterület (a legismertebb talán a fővárosi Mező Imre [ma Fiumei] út) és közintézmény őrizte.

Életút, tisztségek:

1929-től a Belga Kommunista Párt, 1939-től a Francia Kommunista Párt, 1945. májustól a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagja.

1945 – 1948. október: Az MKP Nagy-budapesti Bizottságának instruktora, a Propaganda Osztály helyettes vezetője.

1948. október 29. – 1950. június 25. Az MDP Budapesti Bizottsága Szervezési Osztályának vezetője.

1949. június 8. – 1953. május 15. Országgyűlési képviselő.

1950. június 15. – 1956. október 30. Budapest Főváros Tanácsának tagja.

1950. június 25. – 1953. augusztus 22. Az MDP Budapesti Bizottságának titkára.

1953. augusztus – 1954. október: A Szakszervezetek Országos Tanácsa termelési osztályának vezetője.

1954. október 14. – 1956. október 30. Az MDP Budapesti Bizottságának (harmad)titkára.

1956. július 21. – 1956. október 28. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1956. október 24. – 1956. október 30. Az MDP KV Katonai Bizottságának tagja.