Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

Hosszúpályiban (Bihar vm.) született 1908. május 15-én. Apja görögkatolikus kántortanító volt, akinek anyagi okokból elkövetett öngyilkossága után anyja a hat gyerekkel Nagyváradra költözött. 1917-től három idősebb testvérével együtt a debreceni árvaházban nevelkedett. Négy elemi iskolai osztályt végzett. A román megszállás idején visszakerült Nagyváradra, mivel román származásúnak gondolták (neve románul [muresan] „marosit” jelent]. Itt pékinasnak szegődött, Steiner Viktor pékmester műhelyében dolgozott. 1922-ben lett segéd, és a sütőipari munkások helyi szakszervezetébe is belépett. Első beszédét a helyi sütőmunkások szervezetében tartotta; szónoki képességét későbbi pályáján még ellenfelei is elismerték. (Foglalkozása miatt a mozgalomban, később országszerte „Buci Gyuri” néven emlegették; ő maga élete végéig büszkén vállalta eredeti foglalkozását.)

1926-ban áttelepült Magyarországra. Budapesten 1934-ig továbbra is alkalmi sütőmunkásként dolgozott. A fővárosban bekapcsolódott a magyarországi szakszervezeti mozgalomba, „a Mozgalom” lett fő foglalatossága, mindenütt ott volt, ahol történt valami, munkáskórusokban énekelt, buzgón látogatta a munkásszemináriumokat, szívós erőfeszítéssel művelődött. Rész vett az 1930. szeptember elsejei nagy tüntetésen. A Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP) még 1927-ben belépett. A ’30-as évek elején bejárta Németországot, még Skandináviába is eljutott. Párt- és szakszervezeti küldöttként járt az akkor szociáldemokraták által irányított „vörös” Bécsben, ahol nagy hatást gyakoroltak rá a munkásjóléti intézmények. Itthon a párt vezetői is felfigyeltek a roppant agilis, jó szervező és ígéretesen szónokló fiatalemberre; a párt „eszének” tartott Mónus Illés is igen nagyra hivatottnak látta.

1939-ben főtitkárrá választotta a több szakszervezetet összefogó Élelmezési Munkások Országos Szövetsége (ÉMOSZ). 1941-ben tagja lett a Szociáldemokrata Párt (SZDP) fővárosi vezetőségének. 1942 januárjában többedmagával – jórészt illegális kommunistákkal együtt – ő is részese volt József Attila Emlékbizottság megalapításának, s ez már gyanakvással tölthette el a régi vágású szociáldemokrata vezetőket: Marosánt talán a háttérből a kommunisták instruálják, akik számára szinte kizárólag az SZDP kínálta a legalitás tágabb fórumait. Ez év nyarán letartóztatták, a Margit körúton tartották fogva, de néhány hónap után a szociáldemokrata vezetés elérte szabadon bocsátást. 1943-ban az SZDP vidéki szervezőtitkára lett; még ebben az évben az ÉMOSZ elnökévé választották.

A német megszállást követően újra letartóztatták és Nagykanizsára internálták, október elején szabadult.

Időközben az illegalitásba szorult SZDP vezető köreiben számottevő tényező lett a Szakasits Árpád körül formálódó, fiatal káderekből álló csoport, amely egyre határozottabban szorgalmazta a kommunistákkal való szorosabb együttműködést, noha attól a párt 1944. március 19-e előtt több alkalommal elhatárolódott. Az ország számára végzetes napokban szociáldemokraták október 10-én aláírták a megállapodást a kommunistákkal a két párt politikájának teljes összehangolásáról. Marosán kezdettől az együttműködést pártoló kör egyik hangadója volt, s az 1945 utáni új helyzetben is a kommunista pártérdekek (eufemisztikusan: az egységes munkáspárt követelése) fő exponensének számított a szociáldemokrata vezetésben. Politikai pályájának ez volt és maradt a vezérmotívuma: „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!” – mondta 1945. május elsejei beszédében.

1945 januárjában a szociáldemokrata pártvezetés teljhatalmú megbízottjaként érkezett Debrecenbe, hogy felvegye az érintkezést az ott székelő Ideiglenes Kormánnyal. 1945. április másodikán Budapestről delegálták az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd – az 1953–58 közötti parlamenti ciklust leszámítva – 1963-ig nemzetgyűlési, illetőleg országgyűlési képviselő volt.

Az SZDP 1945 augusztusában tartott XXXIV. kongresszusán az országos pártvezetőség és a politikai bizottság tagjává, vezető titkárrá, másfél évre rá, 1947 februárjában már, fentebbi tisztségei mellett, főtitkárhelyettessé választották. Ugyancsak 1945-től vezette a szociáldemokrata pártközpont vidéki osztályát. Párton belüli pozíciói ezt követően is folyamatosan erősödtek.

A koalíciós időkben már nyíltan szemben állt az SZDP azon vezetőivel, akik kitartottak az önálló párt fenntartása mellett. 1947 őszén ugyanis – a hidegháború kiéleződése és az új, a korábbi „népfrontos” elképzeléseket sutba dobó sztálini új politika idején – világossá vált számára, hogy a két munkáspárt egyesülése elkerülhetetlen – voltak pártjának más vezetői, akik másként vélekedtek. 1947-től az SZDP főtitkárhelyetteseként folyamatosan ő tárgyalt a kommunistákkal, ráadásul úgy gondolta, hogy Rákosi egyenrangú partnernek tekinti őt. (Visszaemlékezéseiben ő maga sem tagadta, hogy ekkoriban már szoros kapcsolatot ápolt Rákosi Mátyással és a Magyar Kommunista Párt [MKP] más vezetőivel.) Még ekkor is úgy vélte azonban, hogy a fúzió az egyenrangúság alapján történhet. 1948 tavaszára-nyarára kiderül, hogy ez súlyos és alapos tévhit, ekkor azonban már nem volt visszaút. Mi több, Marosán tevőleges szerepet játszott a pártegyesítést ellenző vezetőknek az SZDP-ből – sőt, az országból – való eltávolításában és a pártfúzió levezénylésében.

1947–48 fordulójától az események felgyorsultak: 1948 februárjában a nagy-budapesti vezetőségi ülésen, Szakasits távollétében, keresztülvitte a „jobboldaliak” képviselőinek lemondatását. Február 21-én pártja nevében ő is egyik aláírója volt az SZDP és az MKP egyesítését előirányzó, akkor még nyilvánosságra nem hozott dokumentumnak. Március közepén, miután elhatározták, hogy a két párt július elsejéig egyesülni fog, tagja lett az ekkor felállított közös Politikai Bizottságnak (PB) és Szervező Bizottságnak (SZB). 

1948. június 14-én a Magyar Dolgozók Pártját (MDP) életre hívó egyesülési kongresszuson – Farkas Mihály és Kádár János mellett – ő lett a harmadik („díszszocdem”) főtitkárhelyettes, emellett további tisztségekkel is elhalmozták: beválasztották a Központi Vezetőségbe (KV), az MDP KV PB-be, az SZB-be és a Titkárságba. Két hónappal később, 1948 augusztusában az MDP Nagy-budapesti Bizottságának vezetésével is megbízták. „Természetesnek tartottam, hogy Marosánnak és Szakasitsnak, akik a két párt egyesülésének a fő politikai létrehozói voltak, az egyesített pártban magas funkciót kell kapniuk. […] tudtam azt is, hogy ő tényleg kitűnő népszónok, de tudtam azt is, hogy intellektuálisan, műveltség vagy felfogóképesség tekintetében nagyon primitív ember, és ez az idők folyamán semmit nem változott. […] Meg voltam győződve, hogy semmiféle komoly hatásköre nincsen, és ezt helyesnek is tartottam, mert nem láttam indokoltnak, hogy őrá felelős és komoly pozíciót bízzanak. De főtitkárhelyettes volt a címe, és körülbelül ezzel elintézettnek véltem a dolgot” – emlékezett egy akkor kommunista kortársa, egyébként kissé alábecsülve őt.

Tisztségei még ugyanebben az évben tovább bővültek: tagja lett a gazdaságirányításban meghatározó szerepet játszó Népgazdasági Tanácsnak, emellett az Országos Nemzeti Bizottságnak, a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa Elnökségének; ez utóbbi szervezet budapesti bizottságának is ő lett az elnöke. Budapesti titkárként 1949 nyaráig maradt posztján; akkor könnyűipari miniszterré nevezték ki. (Tisztségéből hivatalosan csak letartóztatása után, 1950. augusztus 4-én mentették fel.)

Ez időre már az általános „éberség”, a mindenre és mindenkire kiterjedő gyanakvás jellemezte a magyar politikai életet – amennyiben annak lehet nevezni az uralkodó párt által gyakorolt totális ellenőrzést –, a teljes bizonytalanság az egyes egyének sorsát, függetlenül attól, hogy formálisan milyen szinten álltak a hierarchiában. Ebben a légkörben „természetesnek” volt mondható, hogy az „osztályellenség” főbb és kevésbé fontos exponenseivel szemben kezdettől működött a megtorlás gépezete. Az azonban már csak a sztálini logika és a totalizált bolsevizmus fogalmi rendszerében volt értelmezhető, hogy miért keresték az ellenséget saját soraikban is: az „állandóan éleződő osztályharc” tétele szolgáltatta az alapot ahhoz, hogy időről időre leszámoljanak a „belül megbújó ellenséggel”.

A szociáldemokraták elleni rendőri-államvédelmi fellépés még 1947 végén kezdődött a „jobboldaliak” elleni hadjárattal. 1950 tavaszától már azokat is ellenségnek minősítették, akik támogatták a pártegyesítést. (Rákosi utóbb, 1950 októberében, az MDP KV ülésén számolt be a szociáldemokratákkal szembeni fellépésről, s megállapította, hogy a baloldali szociáldemokraták sokkal veszélyesebbek a jobboldaliaknál, hiszen ők „belülről bomlasztanak”.)

Marosánt a pártban főtitkár-helyettesi pozíciója mellé 1950. május végén még az adminisztratív ügyek (azaz az erőszakszervezetek) felügyeletével is megbízták, de ez, mint igen hamar kiderült, csak afféle diktátori tréfálkozásnak bizonyult: július 7-én reggel letartóztatták. A sajtó augusztus 5-én (!) ekként adta ezt hírül: „A minisztertanács tudomásul vette, hogy Marosán György könnyűipari miniszter lemondott”. A pártból az augusztus 16-ai KV-ülésen zárták ki. November 24-én első fokon halálra ítélték, abban a perben, amelynek fővádlottja Szakasits Árpád volt, akit az Elnöki Tanács elnökeként Rákosi villájából távozóban fogott le az államvédelem. Az ügy pikantériája az volt, hogy Rákosi eredeti szándéka és instrukciója – egyes interpretációk szerint – Szakasits halálra ítéltetése lett volna, hogy aztán majd kegyelmet gyakorolhasson.  A természetesen nem független bíróság valójában „tévedésből” hozta meg az ítéletet, ráadásul december 11-én másodfokon is. Még a hónap végén, újabb tárgyalás nélkül, kegyelmet, azaz életfogytiglant kapott.

A börtönből majd csak 1956. március végén szabadult, több mint két évvel később, mint más prominens (volt kommunista) pártvezetők. A Nagy Imre-féle vezetés nem siette el a volt szociáldemokraták rehabilitálását, hiszen Szakasits is csak Marosánnal egy időben került szabadlábra. Marosán már csak ezért se kedvelte Nagyot. Perújítási tárgyalását június végén tartották, és minden vádpont alól felmentették. – Szabadulása után Rákosi magához hívatta, ismét be akarta vonni a „magas politikába”, de Marosán nem volt hajlandó együttműködni vele.

Jogi rehabilitációjánál bizonyára többet ért és jelentett számára, hogy a KV nevezetes július végi ülésén, amelyen Rákosit felmentették tisztségéből, Kádár János mellett ő lett a másik nagy visszatérő: ismét tagja lett a KV Politikai Bizottságának. Ő már akkor Kádárt szerette volna a párt élén látni, tőle remélte a kibontakozást, Gerő Ernő főtitkárrá választását (rossz) kényszermegoldásnak tartotta. Jó egy héttel a KV-ülés után miniszterelnök-helyettessé is kinevezték. Ezt követően az NDK-ba utazott pihenni. Szeptember első napján állt munkába.

Nagy Imrének még a pártba való visszavételét is mereven ellenezte júliusban, a körülötte gyülekező pártértelmiség fellépését pláne ellenségesen szemlélte. Marosánról általánosságban is elmondható, hogy az értelmiségiekre mindig egyfajta „proligőggel” tekintett; a tipikus funkcionáriusok is viszolyogtak a szellem embereitől, de jellemző módon ebbe jó adag kisebbrendűségi érzés is vegyült. A nagyhangú és öntelt Marosán fejében bizonyára meg sem fordult ilyesmi: ő „a munkásosztályból jött”, aki nem alábbvaló senkinél, sőt. Népfi-attitűdje 1956. szeptember–októberi ténykedésében is megmutatkozott: a kormány elnökhelyetteseként személyesen fogadta a megszaporodott kérelmezőket, a régi és az új világ kárvallottjait, s utóbb nem kis büszkeséggel emlegette, hogy többen mondták neki: „Azért hozzád jöttünk, Marosán elvtárs, mert veled lehet beszélni.” Kijárt a gyárakba is, így hát pontosan érzékelte, hogy a dolgozók változást akarnak. Az október 6-i Rajk-temetés után már ő is pontosan tudta: az országban súlyos politikai válság van.

Ráadásul október 14-én népes delegáció élén a legfontosabb vezetők kilencnapos jugoszláviai látogatásra mentek; az ország vezetők nélkül maradt. A küldöttség október 23-án kora délelőtt ért vissza Budapestre; a pályaudvarról mindjárt a pártközpont épületébe mentek, ahol azonnal megkezdődött a PB ülése. A rövid bevezetők után elsőként hozzászóló Marosán, mindenki mással szembehelyezkedve, egyenesen azt követelte, hogy a fegyveres erők számára adjanak tűzparancsot. A tüntetést betiltották ugyan, tűzparancsot nem adtak; este pedig megkezdődött a forradalom. Marosán október 25-én még tagja maradt az MDP KV PB-nek, de a később megalakult rendkívüli vezető szervekben már nem kapott helyet. Nem volt aktív részese a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) október 31-i megalakításának sem. Bejárt a Parlamentbe, és aggodalommal figyelte az eseményeket. „És kivonulnak-e a szovjet fegyveres erők az országból? Előttem nem vitás, ha kivonulnak, akkor kegyetlen ellenforradalmi megtorlás következik. […] Az, hogy a magyar munkásosztály sorsa végső fokon Moszkvában, a szocialista táboron belül dől el, nem vitás” – írta később emlékiratai egyik kötetében.

A forradalom idején egy ízben Nagy Dániellel, az Elnöki Tanács helyettes elnökével együtt letartóztatta a Széna téri felkelők Márton Erzsébet vezette csoportja; az elfoglalt Maros utcai államvédelmi laktanyában (a mai XII. kerületi rendőrkapitányság épületében) kihallgatták. (Saját elbeszélése szerint nem volt kihallgatás, egy szakaszvezető egyszerűen elengedte őket.)

Marosán személyesen tapasztalta a kommunista párt szétesését október utolsó napjaiban. Október 31-én estétől, a vezetés más tagjaihoz hasonlóan, ő is csak találgatta, hová tűnt Kádár, az új párt vezetője. Mindenesetre nagy megkönnyebbüléssel fogadta, hogy november másodikán este, Apró Antal, Kiss Károly és Nógrádi Sándor társaságában, elhagyhatta az Országház épületét; egy szovjet teherautó szállította őket a tököli repülőtérre, a szovjet csapatokhoz. November 4-én reggel az ungvári rádió hullámhosszán sugárzott adásból itt értesült a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról és benne saját államminiszterségéről. – Marosántól távol állt a színlelés; visszaemlékezéseiben őszintén leírja édesanyja reakcióját, aki a szomszédasszonyától hallott a fejleményekről: „Marosán néni, megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. […] És a maga fia, a Gyurka államminiszter benne. Szegény ország! — mondta az anyám.”

November 5-én a szovjetek repülőgéppel vitték át Szolnokra, Kádárhoz, aki őt hívatta magához elsőként. „Senkit sem találok, akikben legalább egy szikrányi lelkesedés volna. [...] Hitüket vesztett emberek ezek” – írta Marosán a városi és megyei funkcionáriusokról, akiket másnap felkeresett. A november 7-én szovjet tankokon és páncélkocsikon Budapestre érkező Kádárt és maroknyi csapatát általános ellenszenv, teljes elutasítás és a hazaárulóknak kijáró megvetés fogadta. Marosán mégis habozás nélkül Kádár mellé állt, mert úgy érezte, hogy a kormányban csakis ő képviselheti „a munkásegységet, a két munkáspárt egyesülését”. Vállalta, hogy személyesen vesz részt a párt újjászervezésében. Tagja lett az MSZMP november 7-én megalakított (új) Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB). 1957 februárjában ő lett a szervezetileg lassanként konszolidálódó párt ideiglenes vezetőségének adminisztratív titkára (e tisztségében gyakorlatilag Kádár helyettese), majd április 30-án emellett megbízták a budapesti IIB vezetésével is. (1959. november elejéig vezette a fővárosi pártszervezetet.) 1957. május elején megerősítették államminiszteri posztján.

Már a kezdet kezdetén, személyes kockázatot vállalva, kijárt a párszervezetekhez: elsőként a IX. kerületbe, ahol talán legerősebb volt a fegyveres ellenállás, aztán elment Pécsre és Dorogra, a bányászok közé. „Éreztem az ellenséges, gyűlölködő légkört. [...] S lám, itt vagyok és vállalom a felelősséget! Adjatok bizalmat, becsületet még egyszer!” Aczél György is hasonlóan emlékezett: „Az első időben [Marosán] sokat segített a pártvezetésnek. A kritikus helyzetekben mindig Kádár mellé állt. Amíg ő [Kádár] nehezen mozdult ki, s nehezen vállalt beszédet, Marosán járta az országot, népgyűléseken szónokolt; több százszor elmondta: itt áll maguk előtt az az ember, aki az oroszokat behívta.” De nem szorítkozott az efféle – stílusának megfelelő, ámde alaptalan – kiállásokra. Ő lett a „proletárhatalom” erőszakos restaurálásának fő szószólója, az új rezsim talán legagresszívabb stílusú politikusa – ami persze alkatából is következett. December 8-án, a nógrádi munkástanács küldöttei előtt ő tette az azóta is sokat idézett kijelentést: „Mától kezdve lövünk!” – s a megyeszékhelyen még aznap el is dördült a legalább 50 halálos áldozatot követelő sortűz – ahogyan két nappal korábban Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál, s az előző napon Tatabányán. S aztán jött a többi.

Az új hatalom első nagy tömegeket mozgató nyilvános eseménye az 1957. május elsejei nagygyűlés volt, amelynek Marosán volt a fő szervezője. A demonstráció a Köztársaság téren kezdődött, ahol ő maga beszélt. A Hősök terén százezres tömeg vonult – s mintegy hitet tett az új hatalom mellett. Kádár beszédét Marosán valóságos dicshimnusszal vezette be. A hatalom vezetői ezt követően elszánták magukat a „törvényes” megtorlásra; ők úgy érezték, valódi tömegek állnak mögöttük. Elkezdődött a módszeres leszámolás, megkezdődtek a letartóztatások, a perek és a kivégzések. „Marosán meg volt győződve arról, hogy ellenforradalom zajlott le, és a szocialista jövőt kellett megvédelmezni, ám ez nem menti fel őt a megtorlások politikájában játszott súlyos felelősség alól” – írta róla a korszak történésze.

1961–62-re a Marosán-féle keményvonalas, osztályharcos-proletárdiktatúrás irányvonal kezdett kényelmetlenné válni Kádár számára, aki, tisztán praktikus okokból, nyitni próbált a bel- és a külpolitikában egyaránt. Ezt mutatta az 1961 decemberében elhangzott „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó, vagy éppen a származás szerinti kategorizálás eltörlése a felsőoktatási intézményekbe való felvételiknél. Már higgadtabban, egy évtized elteltével papírra vetett memoárkötetében Marosán is elismerte, hogy „kezdtem terhes lenni a vezetés számára”, tudatában volt annak, hogy „felső szinten a »békülni, nem veszekedni«, ez volt a jelszó”. 

Erre az időre újra kiépült és megszilárdult a pártapparátus. A Rákosi-korszakhoz képest kissé változott a helyzet: a személyes előmenetel útját intrikák szegélyezték, szokásos eljárássá vált a személyi kapcsolatok taktikai célokat szolgáló ápolása, a szervezeten belüli apróbb érdekeltségi „hálók” szövögetése – a szálakat pedig a háttérben, egyre nyilvánvalóbban, egyetlen ember tartotta kézben: a párt első titkára és ekkor ismét miniszterelnök: Kádár János. Marosán, aki a „hétköznapi ügymenet” taposómalmában sem lett valódi funkcionárius, a szó eredeti értelmében „mozgalmár” maradt, nem bújhatott ki a bőréből. Természetes ösztönével már akkor is érzékelte, hogy a megtorlások, az offenzív fellépések után más világ kezdődött a párton belül: a szuggesztív hatású népszónokok és agitátorok ideje lejárt – különösen azoké, akik, mint Marosán is annak idején, ha kellett, a fegyverek alkalmazásától sem riadtak vissza. De mert politikus volt, észlelte és nehezményezte Kádár egyre kevésbé megkérdőjelezhető személyi túlsúlyát és hatalmát is – visszaemlékezései szerint már 1961 őszétől kezdve. Végső soron, ő is tudhatta: légüres térbe került. „A vezetésben »balos« indulatai, végiggondolatlan állásfoglalásai, a demagógia iránti hajlamai miatt Kádárhoz képest a baloldalon helyezkedett el. […] Ahogy a helyzet konszolidálódott, kialakult a hivatali ügymenet, a nagyon aktív, anarchiára hajló, egyéni arcélű Marosán egyre nehezebben találta meg a helyét, s […] 1962-ben látványos szakításra került sor” – írta róla Aczél György.

1962 késő nyarán már javában folytak a novemberre összehívott VIII. pártkongresszus előkészületei. Akkor már, Marosán is utalt erre utóbb, belső-felső körökben már jól láthatók voltak a fentebb jelzett személyi machinációk egyes megnyilvánulásai. – Ekkor váratlan lépésre szánta el magát: levelet írt Kádárnak és egy feljegyzést a Központi Bizottság tagjainak, amelyben kifejtette, „miért romlott meg élet- és munkaviszonyom néhány vezető elvtárssal, többek között Kádár János elvtárssal is”. Bejelenti: „Ezzel közéleti tevékenységemet, amit az eddigi vezető beosztásban folytattam, befejezettnek tekintem. Központi bizottsági, politikai bizottsági és központi titkári funkciómról lemondottam. Kérem ennek tudomásulvételét.” Indoklásul leírja, miért fajult odáig a helyzet, hogy nem vállalhatja tovább posztját. Sajnálkozását fejezi ki, hogy megromlott a kapcsolata Kádárral, sőt a rosszindulat és az intrikák miatt egyes PB- és KB-tagokkal már egy asztalnál ülni is képtelen. Az első titkár szemére hányja, hogy már nem bízik benne; figyelmezteti, hogy az emberek már Kádár-klikkről beszélnek; felteszi a kérdést, vajon „a hatalom csúcsán elfogadod-e még az emberek jelzéseit, a figyelmeztetéseiket”?

Kádár először megdöbbent, majd, átgondolva a helyzetet, s különös tekintettel a tervbe vett „nyitás” politikájára, kapott az alkalmon. Egy rövid, nem különösebben forszírozott békéltetési kísérlet után elfogadta Marosán szándékát. Többszöri levélváltás és több személyes találkozás után, miközben a PB különbizottsága is többször tárgyalta az ügyet, október 11-én gyűlt össze a KB; a kétnaposra tervezett ülés első napját Marosán is végigülte.  Este újabb levelet írt a KB-nak: visszautasította a jelentést és a határozati javaslatot, amely szerinte egy sor nem helytálló állítást tartalmaz, továbbá önkényes beállításba helyezi a történteket. Hangsúlyozta, hogy a dokumentum „nélkülözi a legminimálisabb politikai tárgyilagosságot és nem átall felelőtlenül megrágalmazni emberi becsületemben. Állítom, hogy a Politikai Bizottság magatartása a hatalomért és a presztízsért folyó harcot tükrözi ahelyett, hogy vizsgálat tárgyává tette volna az ismeretes levelemben felhozott hibákat.” Október 12-én a KB felmentette KB-titkári posztjáról és mind a Központi, mind a Politikai Bizottságból kizárták. Az Elnöki Tanács elnökhelyettesi posztján az országgyűlési ciklus végéig meghagyták, de funkciójának aktív gyakorlásától külön PB-határozatban eltiltották. Kádár a következő szavakkal vonta meg a dolog mérlegét: „Marosán elvtárs mint osztályhű ember habozás nélkül és teljes erejével tudott harcolni a munkáshatalomért. 1958 végétől Marosán elkezdett bizonytalankodni. Szerintem ennek oka, hogy Marosán az ideológiai harc, a gazdasági, kulturális építés bonyolult és árnyaltabb kérdéseiben nehezebben boldogult. Rossz irányba vitte őt, hogy nagy és felelős munkájához, rosszul értelmezett tekintélyféltésből segítséget nyíltan igényelni restellt, sőt nagyon gyakran a segítő szándékra, legyen az jóindulatú baráti szó vagy elkerülhetetlen bírálat, érzékenyen, sértődötten válaszolt.” – Az „apparátusok” és a felső vezetés működési módjáról, a Marosán által vélelmezett túlhatalom és „személyi kultusz” veszélyéről szó sem esett.

Az 54 éves, ereje teljében lévő politikus visszatért a civil életbe. 1965-ben párttagkönyvét is visszaadta. Nem húzódott háttérbe, összejárt régi ismerőseivel, még az általa régebben pocskondiázott értelmiség prominens képviselőihez is kapcsolatot talált. Hozzálátott emlékiratainak megírásához; az első kötetben (Tüzes kemence, 1968) az 1945 előtti időkről mesélt csaknem 800 oldalon. A következő kötet a koalíciós időket tárgyalta, ennek kiadását hosszú huzavona, csak 1972-ben engedélyezték (Az úton végig kell menni). Ebben az évben a pártba is visszalépett. – Ezt megelőzően a vezetés belső hatalmi harcai úgy alakultak, hogy Kádár gesztust akart tenni a régi keményvonalasnak (meg persze az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetése után az akkoriaknak), ezért 1969-ben megkeresték, hogy 1970. április 4-én (a „felszabadulás” 25. évfordulóján) kitüntetnék. Marosán visszautasította, mert nem személyesen Kádár kereste meg. Kádár ezután személyes levelet írt neki, később az emlékiratok további köteteinek kiadásával is kecsegtették. – Emlékiratainak harmadik kötete (amely Rákosi uralmát tárgyalja Nincs visszaút címmel) mégis csak 1988 őszén jelenhetett meg, egy egyetemi tanszék gondozásában.   

1973 őszén nagy feltűnést keltett szereplése a Magyar Televízió Ötszemközt című műsorában; szinte erőszakoltan közvetlen stílusa újra érdeklődést, mi több, némi rokonszenvet keltett a tüntetően közvetlen, prolimentalitását mindhalálig megőrző Marosán iránt.

1989 decemberében még ő nyitotta meg a Magyar Szocialista Párt kiválása után újjáalakult MSZMP (XIV.) kongresszusát, a KB tiszteletbeli tagjává választották, de már nem kezdett újra aktívan politizálni.

Budapesten halt meg, 1992. december 20-án. Farkasréten temették.

 

Életút, tisztségek:

1921-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), 1939. februártól a Szociáldemokrata Párt (SZDP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945. augusztus 20. – 1948. június 12. Az SZDP Politikai Bizottságának (PB) tagja.

1945. augusztus 20. – 1947. február 3. Az SZDP vezetőtitkára.

1947. február 3. – 1948. június 12. Az SZDP főtitkárhelyettese.

1948. június 14. – 1950. augusztus 16. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1948. június 15. – 1950. augusztus 16. Az MDP KV főtitkárhelyettese.

1948. június 15. – 1950. augusztus 16. Az MDP KV PB tagja.

1948. június 15. – 1950. augusztus 16. Az MDP KV Szervező Bizottságának tagja.

1948. augusztus 18. – 1949. július 1. Az MDP Nagy-budapesti Bizottságának titkára.

1949. június 11. – 1950. augusztus 4. Könnyűipari miniszter.

1956. július 18. – 1956. október 31. Az MDP KV tagja.

1956. július 18. – 1956. október 31. Az MDP KV PB tagja.

1956. július 30. – 1956. október 24. A Minisztertanács elnökhelyettese.

1956. november 4. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagja.

1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.

1956. november 10. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) tagja.

1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP IKB titkára.

1957. április 29. – 1959. november 2. Az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára.

1957. május 9. – 1960. január 5. Államminiszter.

1957. június 29. – 1962. október 12. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1957. június 29. – 1962. október 12. Az MSZMP KB PB tagja.

1957. június 29. – 1962. október 12. Az MSZMP KB Titkárságának tagja.

1961. október 7. – 1963. március 21. Az Elnöki Tanács helyettes elnöke.