Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1910. január 26-án született Újpesten (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.). Ellentmondásos, ám megkerülhetetlen alakja volt a 20. századi magyar színházművészetnek; életében szorosan összefonódott a művészet és a politika. Részletesebben csak életének ez utóbbi mozzanatával foglalkozunk.

Tévesen tartották róla, hogy zsidó családi háttérrel rendelkezik; valójában római katolikus vallású kisnemesi családban született, apja tasnádi Major-Maróthy Gyula magyar királyi műszaki számvevő, anyja Papp Mária (Mariska) Rózsa Krisztina írónő volt. Bátyja, Major Ákos 1945 előtt hadbíró volt, 1945 és 1950 között pedig a háborús és népellenes bűnösök népbírósági pereiben működött közre tanácsvezetőként. A Major-tanács ítélte halálra Bárdossy Lászlót és Imrédy Bélát.

Az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett 1927-ben. A színházhoz már fiatal korában közel került, édesanyja – aki budapesti bevonulásakor Horthy Miklóst hivatalos  minőségben köszöntötte, a Nemzeti Hadsereg pécsi bevonulására verset írt és irredenta színdarabot is jegyzett – ifjúsági előadásokat szervezett a Városi Színházban, baráti köréhez tartozott a Nemzeti Színház igazgatója, Németh Antal. A fiatal Majort mégsem emiatt, hanem kiemelkedő tehetségére való tekintettel szerződtette a színház, miután 1930-ban oklevelet szerzett a Színművészeti Akadémián. Már főiskolásként színre léphetett a Nemzeti Színházban, végzése után ott lett ösztöndíjas, majd egy évre rá szerződést kapott. Emellett beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–francia szakára. A Nemzetiben a fiatal baloldali művészek körével rokonszenvezett.

1934-ben Párizsba utazott, ott szerzett élményei és kapcsolatai hatására került közel a baloldali mozgalmakhoz. A ’30-as évektől kezdve legális, féllegális és illegális irodalmi esteken vett részt. Fellépett a vasasszakszervezet irodalmi matinéin, a Vigadó nagytermében a klasszikus magyar költők estjein, és bekapcsolódott a Hont Ferenc vezette baloldali színházi mozgalomba. Szerepelt a Független Színpad előadásain a Zeneakadémia kistermében. Ebben az időben bontakozott ki erősen intellektuális, ironikus versmondó művészete. Baráti köréhez tartozott József Attila és Radnóti Miklós. 1942 folyamán, a Független Színpad betiltása után újabb, legális lehetőséget keresve, a Népligetben folyamatosan játszották Molière Dandin Györgyét, amíg az előadásokat a rendőrség – kommunista propagandára hivatkozva – be nem tiltotta.

A német megszállás után illegalitásba kényszerült. Egyes források szerint 1943-tól tagja volt ugyanis az illegális kommunista pártnak (más forrás 1944 júniusát említi párttagsága kezdeteként). Részt vett az ellenállási mozgalomban, Maróthy Gábor álnéven bujkált, röpcédulákat nyomtatott, papírokat szerzett az üldözötteknek. Felső pártkapcsolata Péter Gábor volt.

1945. januárban, Pest szovjet elfoglalása után részt vett a Magyar Színészek Szabad Szakszervezete megalakításában, májusban a szervezet színészcsoportjának vezetőjévé választották. 1945 áprilisában a Magyar Kommunista Párt jelöltjeként Budapesten bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, 1949 és 1953, majd 1958 és 1971 között képviselőként ott ült az egypárti parlamentben.

Miután 1945-ben az ország a szovjeteké lett, nem volt kérdés, ki lesz a Nemzeti igazgatója. Van, aki úgy emlékszik, Major egyszerűen bement, és mondta, hogy ő itt a főnök. Mindenesetre maga Major is elismerte, hogy nem nevezte ki őt senki. „De mindenki természetesnek tartotta, hogy odajön és hozzám jön, nem tudom, miért. A Bánk bánnal nyitottunk. Még akkor sem volt olyan kérdés, hogy igazgató, nem igazgató, hát ez ment, így volt, és olyan ember nem akadt Magyarországon, aki ezt kétségbe vonta [volna]. Akkor egyszer szóltak nekem a pártban, hogy maga legyen az igazgató. Mikor följött Pestre Teleki Géza kultuszminiszter, hívatott, és azt mondta: »Téged ki nevezett ki?« Mondom, senki. Dolgozni kellett, hát mentünk” – így emlékezett.

A színházak is az „új élet” reményében és jegyében szerveződtek újjá. Ez, miként máshol is, pályákat tört derékba, egyeseket eldobott, új szereplőket emelt a színpadra. „Ha a színház nem politizál, nem színház. Ha elkötelezett vagyok, akkor annál nagyobb hévvel és szenvedéllyel kell politizálni. Annál nagyobb hévvel és szenvedéllyel kell lelepleznem a bűnöket, a hibákat, a ferdeségeket, a butaságokat” – mondta Major.

Igazgatóként új közönséget szervezett. Kispestre, Pécsre, Szegedre, az óbudai gázgyárba, a tatai bányászokhoz, a MÁV Főműhelybe is elvitte a színházat; még a vasútállomások várótermeiben is szavaltak a vasutasoknak. Megalakult a Nemzeti Színház Munkásbarátainak Köre. A cél az volt, hogy a dolgozókat, a „még érintetlen ízlésű közönséget” beszoktassák a színházba. A tagok évi egy előadást ingyen nézhettek meg, színházi szemináriumokon vehettek részt, a színészek pedig két matinét rendeztek az üzemben. S ez ekkor nem puszta ideológia, hanem népművelés is volt.

A „koalíciós időkben” Major szemére vetették, hogy igazgatóként túl gyakran foglalkoztatja önmagát színészként, s főleg amiatt, hogy pártszínházat csinál a Nemzetiből. „A színház politikus direktora egyetlen pártot szolgál ki. A többi párt a színház vezetőségében vagy bizottságaiban nincs arányosan vagy egyáltalán képviselve. A tagok kiválasztásánál is állítólag a politikai irányvonal a döntő” – 1948 után az efféle ellenvetések megszűntek.

Bármilyen „vonalas” volt, Majornak azért nem volt könnyű dolga. Balról is bírálták az újsütetű és túltejesíteni kívánó kritikusok: nem akart előadni szovjet (férc)műveket, azaz szabotál – noha ő rendezte az első szovjet operettet. Támadták, hogy nem elég osztályharcosak a darabok. Többször csak Révai József kultuszminiszter tudta megmenteni – Major és mások szerencséjére, az amúgy keményen dogmatikus Révai sem szenvedhette a színvonaltalanságot.

A színház a rendszer (azaz a párt) felső vezetői számára is fontos „eszmei frontnak” számított. Rákosi ugyan ritkán járt oda, ő inkább az operetteket kedvelte, ám a mégis látott Tragédia falanszter-jelenetét problémásnak ítélte. Major azzal védekezett, hogy az a „rossz kommunizmust” ábrázolja, „nem a miénket, mert az remekül működik”. Erre Rákosi állítólag megjegyezte: „Magának az a szerencséje, hogy én színészeket nem szeretek börtönben látni”.

Rajk Lászlóval jó kapcsolatokat ápolt; perének előkészítése idején Major közvetlen baráti köréből sokakat letartóztatták, ezért komolyan tartott attól, hogy őt is elviszik. A Rajk-ellenes vádiratot mindenestre a Nemzeti művészeivel olvastatták be a Rádióban. Mégsem lett áldozat, ám idegileg összeomlott, kórházba került. Biztos, ami biztos, azért beíratták egy pártiskolai képzésre.

1948-ban a „demokratikus magyar színművészet vezérlakjaként” a Kossuth-díj I. fokozatával tüntették ki, 1955-ben színészi, rendezői és színházvezetői érdemeiért ismét megkapta a díj I. fokozatát.

1955 táján baráti kapcsolatba került Kádár Jánossal, aki egy évvel korábban szabadult Rákosi börtönéből. Kádárt Major még az illegalitás éveiből ismerte. 1944 őszén őt is kiküldte a párt a Margit körúti fegyházból Komáromba a deportált Kádár keresésére. Donáth Ferenc Major közbenjárásával bérelte azt a lakást, ahol az illegális párt legfőbb vezetői: Kádár, Donáth és Péter Gábor átvészelték a főváros ostromát. „A börtönből való kijövetele után [angyalföldi párttitkársága idején, 1954 őszétől] új barátokra tett szert, s […] kialakult egy szűkebb baráti köre. Major Tamással, Sándor Józseffel, aki a Pártközpontban osztályvezető volt, feljártunk hozzá kártyázni” – emlékezett Aczél György. S nem csak kártyázás közben építette a kapcsolatokat. Karinthy Ferenc felidézi, hogy 1956 nyarán Major elhívta egy belvárosi presszóba, ahol Kádárral, Kállai Gyulával, Donáth Ferenccel találkoztak: „Cini, mondta Major, meg kell ismerned ezeket az embereket, hamarosan ők csinálják majd a politikát. Fantasztikus orra volt az ilyesmihez, egy lépéssel mindig a többiek előtt járt.”

1956. október végén a színház forradalmi bizottsága lemondásra szólította fel, október 31-én rövid időre távozott is a színház éléről, helyét egy háromfős bizottság vette át. A színészek legalább elolvashatták káderlapjaikat és a róluk írt jelentéseket, de aztán Major még hat évre visszatért – és nem csak a színházba, ahol pozíció gyengültek, hanem a politikába is, ahol viszont még évekig fontos embernek számított.

A hatalomra került Kádár bizton számíthatott Major támogatására, a szellemi emberek közül kezdetben őrá épített. 1956 decemberében őt állították az értelmiséggel foglalkozó bizottság élére, majd 1957. február végén, az Ideiglenes Központi Bizottság kibővítésekor beemelte Majort a párt vezetésébe „a kulturális területről”. 1957. június végén, a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezeti konszolidációjának lezárásaként tartott pártértekezleten is tagja lett a Központi Bizottságnak (KB). 1961–62-re viszont Major körül egyre fogyott a politikai levegő. Fő patrónusa, az „első ember” is elfordult tőle: fő kifogása Major magánélete volt, aki házasságon kívül beleszeretett valakibe. Ő maga tájékoztatta Kádárt a kapcsolatról – a viszony több lett szokásos házastársi hűtlenségeinél –, aki ezt tudomásul vette, de kérte lemondását politikai tisztségeiről: az 1966 telén tartott pártkongresszuson már kimaradt a KB-ból: a színész „díszértelmiségit” egy másik színész és egy költő váltotta. Aczél arra is utal, hogy Kádár tudomást szerzett arról, hogy „Major kettős játékot játszik” – ennek pontos hátterét azonban nem közli. Olyannyira megneheztelt rá, hogy – szintén Aczél emlékezése szerint – „az évi egyszeri találkozót is, ami szilveszterkor mindig létrejött, sokallva, bejelentette: csak úgy jön fel, ha nem kell Majorral találkoznia”.

A színházon belül is bírálatok érték a rendezetlen munkamenet és a szereplőválogatások miatt, ráadásul személyisége miatt is bőven akadtak ellenségei. Végül 1962-ben leváltották. „Javasoljuk, hogy a Politikai Bizottság Major Tamás elvtársat mentse fel a Nemzeti Színház igazgatójának tisztje alól. Major elvtárs a felszabadulás óta igazgatója a Nemzeti Színháznak. Az utóbbi években munkájában jelentős fogyatékosságok voltak. Major elvtárs a színházban elsősorban mint rendező és színész működött, és az igazgatás tennivalóit az ismételt bírálatok ellenére is elhanyagolta. A gyenge igazgatás közben a színházban rossz légkör alakult ki, a művészek elégedetlenek voltak a tervszerűtlen, kapkodó és erősen szubjektivista vezetéssel, és a színház egész munkáját károsan befolyásolta. Ugyanakkor Major elvtárs művészi (rendezői, színészi) munkássága igen magas színvonalú volt, és ez mind a közönség, mind a művészek részéről ismételten elismerést váltott ki. Ezért javasoljuk, hogy Major elvtárs a jövőben a Nemzeti Színházban mint főrendező és színész fejtse ki tevékenységét. A javaslattal a Művelődésügyi Minisztérium és Major elvtárs is egyetért” – fogalmazott az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályának 1962. április 10-én kelt javaslata. „A leváltásomnak többféle oka volt. Azt hiszem, még igazuk is volt. Elsősorban nem nagyon szerettem én már ezt csinálni. Tudom, hogy szaladgáltak Szirmai elvtárshoz, hogy a Nemzetiben nincs demokrácia. Hát a színházban a demokrácia az képtelenség! Az színészlázadás, képtelenség. Voltak, akik bűnlajstromokat gyűjtöttek össze, hogy én kit nyomtam el, kit bocsátottam el, följöttek ezek is” – emlékezett mindezekre Major.

Színészként és rendezőként továbbra is a Nemzetinél maradt. „Hatalma” megszűnt, de színészként újult erővel dolgozott, az emlékezők szerint valósággal „kivirágzott”. 1982-ben hagyta ott végleg a Nemzetit. Az akkor szerveződő Katona József Színház alapító tagja lett, ahogy Gobbi Hilda is. Ez volt mindkettőjük utolsó társulata. 1983-ban legendás alakításban eljátszotta Spiró György Imposztor című komédiájának a főszerepét. A darabot a szerző tulajdonképpen neki írta, ő maga volt az „imposztor” színészfejedelem.

„Ismerem minden förtelmes bűnét, gyilkosságát. S mégis van benne valami megragadó, ez az elfojthatatlan életkedv, kiolthatatlan láng. Engem is számtalanszor elárult. Bizonyos koron túl azonban, s már én is abban vagyok, nem a baráti erények, érdemek számítanak, hanem a közös múlt, emlékek. Vagy két hete volt egy tévéelőadása: hogyan tanította őt szavalni Reinitz, József Attila, Karinthy. Ki tudja ma már, ki volt az a Reinitz? De az előadása érdekes és igaz, számomra rendkívüli élmény. És a fiataloknak is, úgy látszik, mert az egyetlen öreg, akiért rajonganak. Neki megbocsátották, amit a többieknek nem. Horthyt, Rákosit, Rajkot, mindent és mindenkit. Vagy csak nem tudják? Mi a titka? Ennek a sötét gazembernek és elragadó pofának? A vörös lobogása? Akárhogy is, engem meghatott, megtisztelt” – írta róla halála előtt egy évvel a már idézett Karinthy Ferenc. Koltai Tamás kritikus születése 100. évfordulóján így jellemezte: „Major Tamás lassan hamis legendák és provinciális anekdoták ködébe vész. […] Politikai és szakmai agilitása kétségkívül kivételes volt, mind ifjú kezdőként a háború előtt, mind befutott bennfentesként a Rákosi-korszakban, mind renitens nagy öregként, aki élete utolsó húsz évében művészileg radikálisan megújult.”

1947-től folyamatosan tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A Színházi adattárban regisztrált bemutatóinak száma 110, ugyanitt kétszázhuszonhárom felvételen látható.

Budapesten halt meg, 1986. április 13-án. Szobra 2002 óta a Nemzeti Színház parkjában áll.

Életút, tisztségek:

1943-tól (1944. júniustól?) a Békepárt, 1944. októbertől a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945. február – 1962. május: A Nemzeti Színház igazgatója.

1945. április 2. – 1945. november 28. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.

1948. március 15. Megkapja a Kossuth-díj I. fokozatát.

1949. június 8. – 1953. május 15. Országgyűlési képviselő.

1955. március 15. Megkapja a Kossuth-díj I. fokozatát.

1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.

1957. június 29. – 1966. december 3. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

1958. november 26. – 1971. február 10. Országgyűlési képviselő.

1962. május – 1978. A Nemzeti Színház főrendezője.