Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

Lukács György filozófus, esztéta, irodalmár és irodalomkritikus, akit a 20. századi marxista gondolkodás legjelentősebb képviselői és újraértelmezői között tartanak számon – Nyugat-Európában a mai napig. Életművének (amelyben a filozófiatörténet, a marxizmus interpretációja, az esztétikaelmélet és az irodalomtudomány egyaránt megtalálható) akár csak vázlatos ismertetését sem tekinthetjük feladatunknak; alább életútja és politikusi tevékenysége fontosabb állomásait ismertetjük.

1885. április 13-án született egy budapesti zsidó bankárcsaládban. Születési neve Löwinger György Bernát volt, apja 1890-ben magyarosította a nevét Lukácsra; 1899-ben szegedi előnévvel nemességet szerzett. Fia Budapesten érettségizett a Deák téri evangélikus gimnáziumban, majd 1902-től Pesten tanult jogot, 1906-ban Kolozsvárott doktorált. 1907-től egy évig a Kereskedelemügyi Minisztérium tisztviselőjeként dolgozott, 1908-tól többnyire Berlinben élt és tanult; közben Budapesten bölcsészdoktorátust szerzett. Részt vett a századelő jelentős szellemi mozgalmaiban (Thália Társaság, Társadalomtudományi Társaság), kezdettől méltatta Ady költészetét és Móricz Zsigmond prózáját, publikált a Nyugat és a Huszadik Század című folyóiratokban. 1902-től Heidelbergben élt, ahol megismerkedett Max Weberrel, az ő útmutatásai alapján további filozófiai stúdiumokat folytatott. A századelőn hegeliánus, idealista esztétának készült (vö. pl. Esztétikai kultúra. 1913).

Az I. világháború kitörése után nem fegyveres (segéd)szolgálatba került, majd 1917-ban végleg leszerelt. A háborús tapasztalatok tovább erősítették a kapitalizmussal szembeni kritikai attitűdjét. Miután 1917-ben hazatért, egyik alapítója lett a háborúellenes Szellemi Tudományok Szabadiskolájának. Még az 1918-as „őszirózsás forradalom” előtt csatlakozott a Magyar Nemzeti Tanácshoz, novemberben pedig már a forradalom „továbbfejlesztését” sürgette. Bár ekkor még fenntartásait hangoztatta a bolsevizmussal szemben, az (elméleti) kiutat a forradalomban látta, ezért 1918 végén belépett az akkoriban alakult Kommunisták Magyarországi Pártjába.

1919 elején tagja lett a letartóztatások után újjászervezett párt Központi Bizottságnak (KB), s egyik szerkesztője a párt lapjának, a Vörös Újságnak. A Tanácsköztársaság idején közoktatásügyi helyettes népbiztos, majd a négy népbiztos egyike lett. A Vörös Hadsereg románok elleni tavaszi honvédő harcai idején az 5. hadosztály (dandár?) politikai biztosaként a fronton volt. Élete vége felé készült életútinterjújában elmondta, hogy a tiszafüredi vereség után a megfutamodó katonákat Poroszlón megtizedeltette, ennek valóságtartalmának ellenőrzése és elfogadása azóta is sok vita tárgya. A forradalomba csöppent, bolsevikká vált értelmiségi forradalmár nagy dilemmájával szembesült ekkor: erkölcs és etika, avagy a forradalom győzelme. Ismert etikai felfogása szerint lehetséges volt „keresztülhazudni magunkat az igazságig” (Taktika és etika. 1919). Nyáron az Írói Direktóriumelnöke lett.

A kommün bukása után Budapesten illegális munkát végzett, majd 1919 végén Bécsbe emigrált; a párton belül a Landler-frakcióhoz csatlakozott. Az ideiglenes KB tagjaként részt vett a párt újjászervezésében. 1927-ben, miután az 1925-ös I. kongresszuson választott KB tagjainak többségét letartóztatták, ismét bekerült a KB-ba. 1929-ben a KMP Titkárságának tagjaként Magyarországon végzett illegális pártmunkát. Az 1930-as II. pártkongresszusra készülve kidolgozta a „Blum-tézisek” néven ismerté vált programtervezetet, amely a párt közvetlen stratégiai céljaként a proletárdiktatúra helyett a munkás–paraszt demokratikus diktatúra (?!) megteremtését javasolta. A KMP vezetése elutasította a tervezetet, a szerző – életében nem utoljára – önkritikára kényszerült, téziseit visszavonta. Ezt követően kikerült a magyar párt irányítói közül.

1919-től kezdve, mindvégig leninista maradt (vö. pl. Lenin. Tanulmány Lenin gondolatainak összefüggéséről. 1924). 1929-től Moszkvában a Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársa volt, 1931 és 1933 között Németországban élt, Hitler hatalomra jutása után a Szovjetunióba emigrált. Itt tudományos és irodalomkritikai tevékenységet folytatott, a magyar párt belső ügyeiben nem vett részt. Ez egyfajta magyarázatot adhat arra, miért kerülték el a magyar pártra a „nagy perek” és a terror idején különös erővel lesújtó megtorlások. (Ő maga ezt később azzal magyarázta, hogy moszkvai lakása oly szerény volt, hogy egyetlen belügyes potentát sem vetett szemet rá.) 1941-ben két hónapra mégis lefogták, majd a háború idején Taskentbe telepítették ki.

1945-ben hazatért, novemberben a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika és a kultúrfilozófia nyilvános rendes tanárává nevezték ki. 1948 nyarán a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező, novemberben igazgatósági tagjává választotta. 1948 márciusában az elsők között kapott Kossuth-díjat. Egyike volt a nemzetközi békemozgalom szorgalmazóinak, az 1949-ben megalakult Béke-világtanács magyar képviselőjeként Wrocławban részt vett a szervezet első nemzetközi kongresszusán.

Aktív szereplője lett a szellemi életnek, irodalmi és művészeti kritikákkal is szolgálta a marxista eszmék terjesztését. Szerepe volt az MTA „átrostálásában”, általában a tudományos és az irodalmi életnek a „polgári elemektől” való megtisztításában, azaz bolsevizálásában (vö. A marxista filozófia feladatai az új demokráciában. 1948). Kezdettől fogva foglalkoztatta a polgári tudománnyal és kultúrával való leszámolás (vö. Nietzsche és a fasizmus. 1946, A polgári filozófia válsága. 1947), amelyet végül a Rákosi-korszakban írott egyik fő művében összegzett (Az ész trónfosztása. Az irracionalista filozófia kritikája. 1954).

„Vonalas” gondolkodása ellenére 1949-ben az ún. Lukács-vitában a párt dogmatikus „teoretikusai” demokráciaelméletét és realizmus-felfogását „jobboldali elhajlásnak” minősítették, ezért ismét nyilvános önkritikára kényszerült. Ezt követően visszavonult a politikától, tudományos munkásságát folytatta (esztétika- és irodalomelmélettel, a realizmussal foglalkozott). Nem csatlakozott az 1953 nyarán Nagy Imre körül szerveződő „reformkommunista” körhöz, már csak azért sem, mert ő maga Nagyot program nélküli politikusnak tartotta. Mint emlékezett: „én becsültem Nagy Imrét, mint tisztességes embert, mint okos embert, mint olyan embert, aki ért a magyar agrárkérdéshez, ellenben nem tartottam tényleges politikusnak.”

1956 tavaszán újra bekapcsolódott a politikai életbe, előadást tartott a Petőfi Körben. Erre így emlékezett: „a spontán mozgalomnak kellett egy bizonyos ideológiát adni, és én vállalkoztam arra, hogy egyes előadásokban elvégzem ezt a feladatot. […] ilyenfajta ideológiai törekvés volt bennem, ezen túlmenően azt hiszem, semmi”. Nevelt fia, Jánossy Ferenc szerint „intuitíve érezte, hogy most van valami a sztálinizmussal szemben”.

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének 1956. október 23/24-én tartott ülésén kooptálták a testületbe. Október 27-én népművelési miniszter lett Nagy Imre kormányában: „A miniszterség úgy jött létre, hogy Erdei Ferencet megtették nem tudom én, micsodának, ő ajánlott engem kultuszminiszternek.” Visszaemlékezése szerint „be se tette a lábát a minisztériumba”.

1956. október 31-én tagja lett az MDP romjain létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt (alapító) Intéző Bizottságnak (IB), a kormánynak 31-éig volt tagja. Amikor november 1-jén az IB a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegesség deklarálásáról határozott, Lukács a kilépés ellen szavazott – „a Központi Bizottságon belül bizonyos oppozícióba kerültem Nagy Imrével. Hogy a legfontosabb kérdést említsem: amikor Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, akkor Szántó Zoltán és én ez ellen szavaztunk. Nemcsak felszólaltunk ellene, de ellene is szavaztunk.”

November 4-én kora reggel ő is a jugoszláv nagykövetségen találta magát. „November 3-án későn jöttem haza a Parlamentből, és alighogy lefeküdtem, felhívtak Szántóék, hogy Gertrúddal [feleségével] menjünk el hozzájuk. Ők ott azonnal azt proponálták, menjünk a jugoszláv követségre, mert az oroszok bejönnek. Bevallom, kialvatlan állapotomban elfogadtam ezt a gondolatmenetet, noha – és ezt megint saját védelmemre mondom – mihelyt egy-két órát aludtam a követségen, már megbántam a dolgokat. De akkor már nem lehetett elmenni. […] Nekünk kezdettől az volt az álláspontunk, hogy mi haza akarunk menni. Ezt a szándékot […] [Kádárék] bizonyos emberekre (köztük énrám) nézve elfogadták, de amikor végre akartuk hajtani ezt a szándékot, letartóztattak bennünket, és elvittek az orosz táborba (vagy minek nevezzük).” Ez november 18-án történt. November 22-én a kormánygarancia alapján távozó „Nagy Imre-csoportot” őrizetbe vették a szovjetek, s mindenkit a romániai üdülőhelyre, Snagovba szállítottak.

Kihallgatói megpróbálták rávenni a Kádár-rezsimet elitélő álláspontjuk megváltoztatására. Maga Kádár János utólag a következőképpen idézte fel tervüket: „Ennek az ügynek a részét képezi egy másik határozatunk, melyet ugyancsak végre kell hajtani: Lukács György és Vas Zoltánnal kapcsolatos határozat, amely szerint ezeket le kell választani a csoport többi tagjairól. Nekünk az volt a véleményünk, hogy Lukács térjen haza” – Lukács interpretációjában ez így hangzott: „Miért ne vallhatnék én Nagy Imre ellen? Erre azt feleltem, mihelyt egyszer mind a ketten, Nagy Imre és én, szabadon fogunk sétálni Budapesten, meg fogom mondani a véleményemet Nagy Imre minden cselekedetéről. A rabtársamról nem nyilatkozom.” A „snagovi foglyok” visszaemlékezése szerint Lukács végül nem árulta el a Nagy Imre-csoportot (amint Szánthó Zoltán és Vas Zoltán megtette), hanem hosszas huzavona után kikerülte a kérdést s végül – a Kádár-párti csoport leválasztása és többiek letartóztatása után – hazaengedték (Lukács már ekkor Európa-szerte ismert marxista filozófus volt).

Lukácsot tehát nem vették őrizetbe, 1957 áprilisában hazaengedték, büntetőjogi eljárás nem indult ellene. Belső emigrációjában kezdetben ő volt az ideológiai „főveszély”, majd az 1960-as évek közepétől ismét szerepelhetett a magyar szellemi életben. 1967-ben a pártba is visszavették. Ebben az évtizedben publikálta terjedelmes művét Az esztétikum sajátossága (két kötetben, 1965) és dolgozott a következőben megjelent művén (Történelem és osztálytudat. 1971).  A ’60-as évektől kezdve tanítványi kör gyűlt köré, amelyből filozófusok generációi származtak (Lukács-iskola, Budapesti Iskola). Halála után számos művét és interjúját publikálták (pl. A társadalmi lét ontológiájáról, három kötetben, 1976, Megélt gondolkodás [interjúk] 1989).

Élete végéig hitt – a maga teremtette konstrukció szerint hinnie kellett – a marxizmus „reneszánszában”: ennek tagadása magát az életét tette volna értelmetlenné. Talán érzékelte a „létező szocializmus” csődjét, hiszen a szovjet párt XX. és XXII. kongresszusán nyíltan is felszínre kerültek Sztálin bűnei; a sztálinizmus valódi alternatívájának ő a szocialista demokráciát tekintette. Bizton elmondható róla: a személyiség, a szerep és a mű élete során többször végletes ellentmondásba került. Racionális megfontolások alapján kísérelt meg létrehozni egy olyan elméleti – és személyes – modellt, amely előszeretettel használta a „nagy ügy”, a „hosszú táv”, a „kisebbik rossz” vagy éppen a „világtörténelmi perspektíva” fogalmát, s ebben a modellben egyaránt nagy szerep jutott az ezek nevében történő taktikai visszavonulásoknak és önkritikáknak, a bűnös azonosulásoknak.

1971. június 4-én halt meg Budapesten.

Életút, tisztségek:

1918. decembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1945-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. október 31-től a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja.

1919. február – 1919. március 21. A KMP Központi Bizottságának tagja.

1919. március 21. – 1919. április 3. Közoktatásügyi népbiztoshelyettes.

1919. április 3. – 1919. június 24. A négy közoktatásügyi népbiztos egyike.

1919. június 29. – 1919. augusztus 1. Közoktatásügyi népbiztoshelyettes.

1920–1921: A KMP Központi Bizottságának tagja.

1927–1929: A KMP Központi Bizottságának tagja.

1948. március 15. Megkapja a Kossuth-díjat.

1948. július 2. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja.

1948. november 17. Az MTA igazgatósági tagja.

1949. október 31. Az MTA rendes tagja.

1949. november 2. – 1958. november 28. Az MTA Elnökségének tagja.

1956. október 24. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja

1956. október 27. – 1956. november 3. Népművelési miniszter.

1956. október 31. – 1956. november 4. Az MSZMP (alapító) Intéző Bizottságának tagja.