Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1917. május 5-én született, Érsekcsanádon. Egyetemi tanulmányait Debrecenben végezte. Donáth , Kállai és Zöld baráti köréhez tartozott.
1936-tól 1937-ig a szocialista baloldalt és a népi erőket tömöríteni kívánó Márciusi Front egyik szervezője, s a 'Tovább' című lap szerkesztője. A Márciusi Fronthoz tartozó Egyetemi Kör vezetője volt, kapcsolatai voltak a Győrffy-kollégistákkal. 1939-ben felvették a KMP-be. 1940-től a Népszava munkatársa. 1941-ben a KB Sajtópropaganda Bizottság tagja. 1941-ben letartóztatták és elítélték. Az ország német megszállása után bujkált és pártösszekötő volt a vezetőség és az ellenállást szervezni próbáló kommunisták között.A háború után a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, 1946 -tól KV-póttag. 1948. december 4-től miniszterelnökségi politikai államtitkár, 1949. szeptember 5-től népművelési államtitkár, 1951. január 27-ig. Felesége, Haraszti Sándor lánya így emlékezett vissza ezekre az időkre: "1950 szeptemberében édesapámmal kezdődik annak a csoportnak a letartóztatása, melynek tagjait már a harmincas évektől szoros baráti szálak fűzték egymáshoz. Ezt követi '51 február közepén Donáth Ferenc, majd március 5-én Újhelyi Szilárd, március 17-én Losonczy Géza és 27-én Tariska István letartóztatása. Kállai és Kádár letartóztatásának időpontját pontosan nem tudom, április végén lehetett. Közben volt Zöld Sándor és családja szörnyű tragédiája, aminek lefolyását tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán."
A II. kongresszuson (1951 ) kimaradt a KV-ból, október 2-án 15 évi fegyházra ítélték. Felesége szerint "a börtönkörülmények, főként a vizsgálati módszerek pszichés zavart okoztak nála. Na most a lelki megpróbáltatások egyik következménye, pontosabban egyik megnyilvánulási formája volt az a lelkiismereti válság, amin ő keresztülment, és ami elkezdődött már a börtönévek alatt. 1953-ban tüdővérzés érte, súlyos tbc-s folyamata alakult ki. 1954 júliusában [22-én Ny.A.] szabadult, úgy, hogy a börtönből az Országos Ideg és Elmegyógyintézetbe szállították." Mindenkiben az NKVD titkos megbízottját látta, attól félt, hogy színleg engedték ki. A konzílium reaktív pszichózis kórképét állapította meg róla, tehát nem elmebetegséget. Ennek eredményeként a zárt osztályról azonnal hazaengedték. Súlyos tuberkolotikus folyamatának kezelése céljából rövid otthoni tartózkodás után a mátraházai tüdőszanatóriumba kellett befeküdnie. Hosszú mátraházi tartózkodása alatt sokat töpreng a politikai életben történteken és morális problémákon: lelkiismereti válsága, amely a börtönben kezdődött, most teljesen ép tudati állapotban problémákat vet fel számára, melyeket megpróbál megoldani. Ezeknek a töprengéseknek a következményeképpen jut arra a meggyőződésre, hogy amint egészséges lesz, be kell vetnie magát abba a küzdelembe, ami a párt megújulásáért folyik. 56 őszén meglátogatja őt Nagy Imre, akkor találkoztak vele először kiszabadulása után, majd a kapcsolat állandósul és rendszeressé válik." 1954. november 14-től az ekkortól a HNF lapjaként megjelenő Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának tagja, majd 1956 tavaszán főszerkesztője lett. Amikor 1955 április ában minden tisztétől megfosztották Nagy Imrét, Losonczy felkereste és ettől kezdve Nagy Imre körének központi alakja volt. Októberben Haraszti Sándorral és Vásárhelyi Miklóssal megszervezték az írómemorandumot, melyben 59 párttag író és újságíró tiltakozott a Nagy Imre távozását követő kultúrpolitikai restauráció ellen.
Október 23 -án délelőtt az ő lakásán beszélték meg Nagy Imrével és barátaikkal a helyzetet. "Október 24-én kora reggel a rádió bemondta, hogy Donáth Ferencet és férjemet, Losonczy Gézát a Központi Vezetőség kooptálta tagjai sorába és Donáthot a Központi Vezetőség egyik titkárának, Losonczyt a Politikai Bizottság póttagjának választotta. Ez a hír mindkettőjüket a lakásán érte, minden előzetes információ nélkül. Ekkor telefonon beszéltek egymással. Donáth átjött hozzánk, levelet írtak a Központi Vezetőségnek. A levélnek az volt a lényege, hogy a legfontosabbnak ők a politikai megoldást tekintik, a felkelőkkel való tárgyalásokat, mielőbbi fegyverszünetet, a korábbi antidemokratikus politika, a hibás gazdaságpolitika megváltoztatását és minden korábbi politikai hiba helyrehozatalát. Hivatkozva arra, hogy a Központi Vezetőségben Gerő Ernő maradt az első titkár, lemondanak tisztségükről, mert ilyen körülmények között nem vállalhatják, hogy együtt dolgozzanak ezzel a Központi Vezetőséggel. Ezt a levelet október 25 -én személyesen vitték el a párt székházába, ahol Donáth Kádárral, Losonczy Nagy Imrével tárgyalt röviden, és ahol Kádár arra kérte őket, hogy egyelőre a lemondásukat ne adják be. Október 26-án amikor Gerőt leváltották az első titkári tisztségből, visszatértek a Központi Vezetőségbe és részt vettek azon az ülésen, ahol Donáth javaslataikat most már szóban is elmondta, hangsúlyozva azt, hogy a pártnak el kell ismerni azt, hogy ez a mozgalom, amely kint az utcán, az országban van, népmozgalom és nem ellenforradalom, hanem forradalom. Javaslatukat elvetette a nagy többség, egyedül Horváth Márton szólalt fel mellettük. Ezután ők elhagyták a pártközpontot. Október 28 -án, tehát két nap múlva a Központi Vezetőség voltaképen elfogadja Donáth és Losonczy javaslatait, és ettől kezdve részt vettek a vezetésben. (Az ekkor létrehozott Elnökségnek nem lett tagja. Ny.A.) Losonczy Géza sajtó- és propaganda ügyekkel foglalkozik, október 30 -án államminiszterré nevezik ki Kádárral és másokkal." Ugyanezen a napon tagja lett az MSZMP (Ügyvivő) Bizottságának. November 2 -án annak a kormányküldöttségnek az élére nevezték ki, melynek feladata, hogy Varsóban tárgyaljon a szovjet kormány küldöttségével a Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról, és a szovjet csapatok kivonásáról. Másnap az Országházban nemzetközi sajtótájékoztatón számolt be a tárgyalásokról.
1956. október 30-án sajtótájékoztatót tart
November 4 -én az MSZMP (Ügyvivő) Bizottságának négy másik tagjával és másokkal a jugoszláv követségre menekült, ahol a bizottság több ülést tartott. Csoportjukat november 24 -én tartóztatták le a szovjet hatóságok és Romániába internálták. A készülő Nagy Imre-per vádlottjaként magyar börtönbe került, ahol üldöztetési képzetei felerősödtek, és attól tartott, hogy megmérgezik. 1957. december 21-én halt meg, tisztázatlan körülmények között.
További forrás
Kommunizmuskutató Intézet
1917. május 5-én született Érsekcsanádon (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), ahol apja református lelkész volt. Apai nagyapja tanító, anyai nagyapja polgári leányiskolai tanár volt. A négy elemit szülőfalujában járta ki, gimnáziumi tanulmányait 1927-től a bajai cisztereknél kezdte. Apja korai halála után Ceglédre költöztek, 1929-től itt folytatta a gimnáziumot. Miután 1934-ben Ceglédről egy diákcsíny miatt eltanácsolták, 1935-ben Hajdúböszörményben a Bocskai István Gimnáziumban érettségizett. Vallásos szellemben nevelkedett, lelkes cserkész volt, nem rokonszenvezett sem a jobb-, s különösen nem a baloldali eszmékkel. Kedvenc olvasmányai közé tartoztak Szabó Dezső művei. 1935 őszén beiratkozott a debreceni Tisza István Tudományegyetem magyar–francia szakára.
Diákévei alatt olvasmányai és kommunista barátai (elsősorban Zöld Sándor, továbbá Donáth Ferenc) révén került kapcsolatba a baloldali diákmozgalmakkal. 1937 táján a marxizmussal is megismerkedett, és ennek hatására mély fordulatot élt át, amelybe a szó szoros értelmében belebetegedett.
1937–38-ban részt vett a Márciusi Front debreceni csoportjának megmozdulásain, cikkeket írt a pár számot megélt Tovább című lapba és a Tiszántúli Független Újságba. 1939 tavaszán egy szemesztert a franciaországi Besançon egyetemén töltött, majd Párizsba utazott, ahol otthoni kapcsolatai megbízásából többször találkozott Papp Lajossal, a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) Külföldi Bizottságának ott élő tagjával. Papp ajánlására lett a KMP tagja.
Középiskolai tanári oklevelét 1941-ben szerezte meg, miközben Kállai Gyula jóvoltából újságíró-gyakornokként már 1940 márciusától a Népszava kulturális rovatánál dolgozott. 1940. április végén letartóztatták, közel öt hétig tartották őrizetben. Részt vett a Népszava 1941. évi karácsonyi, népfrontos összefogást sürgető számának összeállításában, 1942 elején pedig a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalapításában. 1942 nyarán, a nagy kommunista lebukások idején, illegalitásba vonult, tekintettel arra, hogy letartóztatása óta rendőri felügyelet alatt állt. Nehezen viselte az illegalitás körülményeit, ahogyan később a börtön bezártságát és megpróbáltatásait is. Egyik szerkesztője volt a Szabad Népnek, az illegális párt lapjának, Donáth Ferenccel együtt ő fogalmazta az ekkor Békepárt viselő KMP memorandumát, amely – az ekkor már a párt által is képviselt népfrontpolitika jegyében – a németellenes demokratikus erők összefogását tűzte ki célul. Az ország 1944. márciusi német megszállása után a Magyar Front egyik legaktívabb szervezőjeként tevékenykedett.
1945 februárjában megnősült, az általa 1939 óta ismert kommunista újságíró, Haraszti Sándor leányát, Máriát vette feleségül.
1945-től 1951-ig politikai pályája felfelé ívelt, személye országosan ismertté vált. A Szabad Nép belpolitikai rovatvezetőjeként az 1945 és 1948 közötti – csak látszatra népfrontos – pártvonalat könnyű szívvel és intellektuális igénnyel képviselte; újságíróként és politikusként aktív szerepet vállalt a koalíció szétrobbantásában, a kulturális élet bolsevizálásában. 1948 decemberétől a Miniszterelnökség, 1949 szeptemberétől 1951 januárjáig az újonnan felállított Népművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára lett (az utóbbi helyen régi patrónusa, Révai József mellett). 1945. december elején pótképviselőként bekerült a Nemzetgyűlésbe. Jellemző példa parlamenti szereplésére, hogy 1947. március közepén felszólalásában a fakultatív hitoktatást és az állami tankönyv-monopólium bevezetését követelte.
Még szebben haladt pártbeli előmenetele: 1946 októberétől a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének (KV) póttagja, 1949 szeptemberétől teljes jogú tagja lett. (A Rajk-ügy miatt kizártak helyére kooptálták ötödmagával.) De vezette a párt ún. Rádióbizottságát, 1948 őszén pedig helyet kapott a gyakorlati politika alakításában a KV-nál fontosabb Agitációs és Propaganda Bizottságban.
1945 után Losonczy Géza a polgári-középosztályi származású pártértelmiségiek tipikus útját járta végig. A kezdetben vallásos és kommunistaellenes ifjú a marxizmussal való megismerkedése után előbb elkötelezett, de kritikai szellemű értelmiségi kommunistává lett, majd utóbb, az „új világ” létrehozásának és a hatalomnak a bűvöletében vált vérbeli sztálinistává. Losonczy „savonarolai” fordulata abban a korban nem volt egyedi jelenség: számos kortársa élt át hasonló „átváltozást” ebből a társadalmi rétegből – talán származásukat, korábbi nemzethez kötődésüket, egyéb „eltévelyedéseiket” kompenzálva. Az új típusú, jellemzően fiatal, értelmiségi indíttatású kádereket – vélt felsőbbrendűségük és feltétlen elhivatottságuk tudatában – gőgös és fennhéjázó magatartás jellemezte. Ez megmutatkozott többek között az „éretlen tömegek” lebecsülésében és a tények általuk való figyelmen kívül hagyásában is.
Ez az újfajta gondolkodás- és viselkedésmód a Rajk-per idején tetőzött. Maga Losonczy a Rajk-per idején sem ingott meg hitében, sőt ő írta a vádlottak példás büntetését követelő véresszájú vezércikkek egyikét a Szabad Népben. (Egy másik vezércikkben alaptalanul megtámadta Bartók Bélát, mintegy kitessékelve a művészt a magyar kulturális hagyományból.)
Losonczyt formálisan az ún. „selejtlista”-ügyért vonták felelősségre: a minisztérium az ő államtitkársága idején zúzatott be 120 ezer könyvet, közöttük klasszikusokat is. (Ezért később nem vállalta a személyes felelősséget, noha tudható, hogy az ügyben készült inkriminált feljegyzés az ő kezén is átment.) 1951. január végén leváltották államtitkári tisztségéből és a Szépirodalmi Könyvkiadóba küldték igazgatónak. Ez intő jel lehetett számára, miként apósa két hónappal korábbi letartóztatása is.
1951. március 17-én az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, május 22-én kizárták a pártból, 1951. október 12-én koholt vádak alapján jogerősen 15 év börtönre ítélték. 1954. július 30-án, Nagy Imre miniszterelnöksége idején súlyos betegen szabadult. Fél tüdejét eltávolították, súlyos pszichés zavarai miatt is kezelték; közel egy évet töltött kórházban és a mátraházi tüdőszanatóriumban. Jogilag 1955. április 30-án rehabilitálták, a pártba is visszavették.
E hosszú idő alatt kísérletet tett a vele történtek feldolgozására: szembenézett múltjával és arra a következtetésre jutott, hogy súlyos lelkiismereti válságát csak azzal oldhatja fel, ha az „eltévelyedett” párt „megújításáért” próbál tenni valamit. E megújulás letéteményesének 1955 nyarán az addigra a hatalomból Rákosi által kiszorított, az MDP-ből is kizárt Nagy Imrét tekintette.
1954. novemberben a Magyar Nemzet című napilap főmunkatársává nevezték ki, de állását ténylegesen csak 1955 decemberétől foglalta el. Fő tevékenységi formájának talán már nem is újságírást, hanem a Nagy Imre köré csoportosuló pártellenzékiek informális összeszervezését tekintette. Egyre mélyülő kapcsolatot épített ki a volt miniszterelnökkel, hovatovább ő lett a Nagy körül csoportosuló értelmiségi pártellenzék vezető alakja. 1955 őszén egyik szervezője volt annak az akciónak, amelyben 59 párttag író és újságíró tiltakozott az MDP KV-nál az irodalmi élet resztalinizálása ellen.
Miután 1956 tavaszán megalakult a Petőfi Kör, Losonczy és köre vállalt közvetítői szerepet a legmarkánsabb ellenzéki vitafórum és a volt miniszterelnök között. A kör legnagyobb tömeghatású rendezvényén, az 1956. június 27-i sajtóvitán megrendítően önkritikus beszédet mondott, és állást foglalt Nagy Imre és a reformpolitika mellett.
Október 23-a délelőttjén Nagy Imre az ő lakásán tanácskozott elvbarátaival. Losonczyék a meghirdetett tüntetés megtartása mellett, Nagy ellene foglalt állást. Az 1956-os forradalom kirobbanásának éjszakáján összeült a KV; a testület 24-én hajnalban Losonczyt – Donáth és Lukács György társaságában – kooptálta tagjai közé, egyúttal Losonczy és Donáthot a Politikai Bizottság póttagjának jelölte. Az utóbbi felkérést Losonczyék visszautasították, tekintettel arra, hogy a KV „ellenforradalmi lázadásként” értékelte az esti tüntetést, ők viszont egyetértettek a tömegmozgalom fő követeléseivel. Október 25-én már KV-tagságról való lemondásukat is kilátásba helyezték arra az esetre, ha a kormány továbbra sem változtat a tömegmozgalom értékelésén, amíg „a pártvezetés magáévá [nem] teszi a dolgozó nép jelenlegi mozgalmának követeléseiből mindazt, ami helyes és jogos”. Október 26-án a PB ülésén Donáth kifejtette: „A másik út a tárgyalások útja […] a politikai módszerek előtérbe helyezése, és itt az a döntő, hogy kellő időben […] magunkévá tesszük és kielégítjük a tömegek jogos kívánságait. A párt ne helyezkedjék szembe, hanem álljon élére a szocializmust demokratikus eszközökkel építeni akaró tömegmozgalomnak.” A KV ezt követő ülésén felszólaló Losonczy és Donáth szerint a pártnak támogatnia kell a kibontakozó tömegmozgalmat, és annak a szocializmustól nem idegen, demokratikus törekvéseit. Azt javasolták, hogy a kormány kezdjen tárgyalásokat a felkelők vezetőivel a nemzeti jellegű követelések teljesítéséről (amelyek sorában első helyen a szovjet csapatok kivonása állt). Az események gyökeres átértékelése – ekkor még – elmaradt, Losonczyék javaslatát a dogmatikus többség elutasította. A fordulat október 28-án következett be: kora esti rádióbeszédében Nagy Imre bejelentette, hogy a kormány nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli a történteket, feloszlatják az államvédelmet, a szovjet csapatok (csak) Budapestről való kivonásáról pedig tárgyalásokat kezdenek. Október 30-án Losonczyt (és Kádár Jánost) államminiszterré nevezték ki. Október 31-én megint átalakult a kormány, október 24-e óta immár másodszor: az új kormány összesen öt (!) tagból állt, de államminiszterként posztján maradt Losonczy Géza is, ahogyan a november 3-án immár koalíciós alapon megalakult negyedik kormányban is.
Október 31-én délelőtt az MDP Elnöksége kimondta a párt feloszlatását; a tagok deklarálták, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven új pártot hoznak létre. Az alapító kongresszus előkészítésére hétfős Intéző Bizottságot (IB) választottak, amelynek Losonczy is tagja lett.
Losonczy már november 1-jén este, három nappal a szovjet csapatok második bevonulása előtt beszélt a budapesti jugoszláv nagykövetet (Szántó Zoltán társaságában); azt tudakolták, hogy a jugoszláv kormány szükség esetén adna-e menedéket néhány kommunista politikusnak. Alighanem minden eshetőségre fel akartak készülni, rosszat sejtettek.
November 2-án őt jelölték annak a kormánydelegációnak az élére, amely Varsóban tárgyalásokat folytatott (volna) a szovjetek képviselőivel a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok országból való kivonásáról. A november 3-án már koalíciós alapon átszervezett kormányban megőrizte államminiszteri tisztségét. Este Tildy Zoltán társaságában nemzetközi sajtótájékoztatót tartott. Itt többek között ezeket mondta: „A kormány teljes egységben kijelenti, hogy az elmúlt tizenkét esztendő vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak államosításából és a szociális vívmányokból. Ugyanígy a legteljesebb mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy a most lezajlott forradalom vívmányai a maguk egészében fennmaradjanak. Így a nemzeti függetlenség, az egyenjogúság és a szocializmus építése nem a diktatúra, hanem a demokrácia alapján.”
A rossz hamarabb eljött, mint gondolták: november 4-én hajnalban megindult az újabb szovjet intervenció. A forradalom más vezetőivel együtt ekkor Losonczy is a jugoszláv követségre menekült. Továbbra is Nagy Imre törvényes kormánya tagjának tekintette magát – az utolsó összetételű kormány tagjai közül csak ő volt ott a követségen –, noha jugoszláv közvetítéssel a szovjetek a kormány lemondását követelték, amihez Kádárék is ragaszkodtak.
November 22-én társaival együtt a szabad elvonulás ígéretével távozott a követségről, a szovjet hatóságok azonban elfogták, és a romániai Snagovba internálták őket.
1956. december elején 5-én a kádári MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának ülésén már vészjósló határozat született, amely az „ellenforradalom” második fő okának nyilvánította „a pártellenzéknek azt a szárnyát, amely Nagy Imrét és Losonczy Gézát választotta zászlajául”. 1957. február 2-án kizárták a pártból – Nagy Imrével, Rákosival és Gerő Ernővel együtt.
1957. április 11-én Romániában letartóztatták, majd Budapestre szállították. A Nagy Imre-per egyik fővádlottjának szánták, a Fő utcai börtönben tartották fogva. 1957 decemberében éhségsztrájkba kezdett, fizikai állapota leromlott, börtön-pszichózisa kiújult és 1957. december 21-én, máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Betegség következtében, mint a hivatalos források állítják, mesterséges táplálás közben véletlenül, vagy szándékosan, mivel tüdőgyulladását nem kezelték, tulajdonképpen hagyták meghalni – ma sem tudjuk teljes pontossággal. Halálhírét csak a Nagy Imre-per és a kivégzések után kiadott hivatalos közleményben, 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra.
1989. június 16-án az 1956-os mártírokkal együtt a budapesti Hősök terén ünnepélyesen újratemették.
Életút, tisztségek:
1939. októbertől a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1943. júniustól a Békepárt, 1944. októbertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. október 31-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1945. március–1948. december: A Szabad Nép főszerkesztője.
1945. december 5. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.
1946. október 1. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) póttagja.
1947. szeptember 16. – 1951. ??? Országgyűlési képviselő.
1948. június 14. – 1949. szeptember 3. Az MDP KV póttagja.
1948 őszétől: Az MDP KV Agitációs és Propaganda Bizottságának tagja.
1948. december 4. – 1949. szeptember 5. A Miniszterelnökség politikai államtitkára.
1949. szeptember 3. – 1951. március 1. Az MDP KV tagja.
1949. szeptember 5. – 1951. január 27. A Népművelési Minisztérium politikai államtitkára.
1951. január 27. – 1951. március 17. A Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója.
1951. március 17. Letartóztatják.
1951. október 12. Jogerősen 15 évi fegyházbüntetésre ítélik.
1954. július 30. Kiszabadul a börtönből.
1954. november 14. – 1956. tavasz: A Magyar Nemzet főmunkatársa.
1956. október 24. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.
1956. október 30. – 1956. november 4. (de facto) / november 7. (de jure): Államminiszter.
1956. október 31. – 1956. november 4. Az MSZMP alapító Intéző Bizottságának tagja.
