Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
Művei
1919. szeptember 18-án született, Bolhón. Parasztcsaládban született.
1939-től párttag. 1945 után a földosztás révén kapott földjén gazdálkodott. 1948-tól a kezdeményezésére alapított barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke. Az MDP III. kongresszusán (1954 ) KV-póttag lett. Az országos pártértekezlettől (1957 ) tagja a KB-nak. 1960. január 15 -től földművelésügyi miniszter. 1965-67 között a Termelőszövetkezetek Tanácsának elnöke is. 1967. április 12 -ig volt földművelésügyi miniszter, április 14-én megválasztották az Elnöki Tanács elnökévé.
Fénykép 1985-ből
A X. kongresszuson (1970 ) a KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének tagja lett. Az 1975 július i KB-plénumon a Politikai Bizottság tagja lett. A XII. kongresszusig (1980 ) volt tagja a KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségnek. A KB 1987 június i ülésén kimaradt a Politikai Bizottságból és 25-én leköszönt az Elnöki Tanács éléről is, azóta nyugdíjas. 1989. február 21-én lemondott KB-tagságáról.
További forrás
Kommunizmuskutató Intézet
1919. szeptember 18-án született Bolhón (Somogy vm.), parasztcsaládban. Földjén gazdálkodó édesapját, akinek eredeti neve Laklia Mihály volt, 1923-ban vitézzé avatták; ekkor magyarosította nevét Losonczira. Pál fia négy elemi és négy polgári iskolai osztályt végzett, 1933-tól mezőgazdasági munkásként uradalmakban dolgozott. 1945-től a földosztáskor kapott földjén gazdálkodott.
1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, s ő lett szülőfaluja párttitkára. 1948-ban a barcsi földműves-szövetkezet egyik vezetője, majd 1949-től az ő kezdeményezésére létrehozott barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke lett. A barcsi téesz a sikeresen gazdálkodó közös gazdaságok közé tartozott, ami a korban ritkaságszámba ment. Ezért is figyeltek fel a fővárosi vezetők az ambiciózus elnökre, akit több elismeréssel honoráltak: 1953 tavaszán bekerült az Országgyűlésbe (egészen 1989-ig maradt képviselő), 1954 májusában póttagként helyet kapott az uralkodó párt Központi Vezetőségében, majd 1956 tavaszán Kossuth-díjjal is kitüntették.
A Vörös Csillag, bár kevesebb taggal, 1956 után is tovább működött. Az elnököt a Kádár János-féle új vezetés sem tévesztette szem elöl: az 1957. nyári pártértekezleten bekerült a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságába (KB); az akkor 53 tagú testületben a szakminiszter és még egy téeszelnök képviselte az agráriumot; a tíz póttag között is akadt még egy termelőszövetkezeti vezető.
1956 után az MSZMP vezetésében és a kormányban eltérő elképzelések léteztek a mezőgazdaság jövőjéről. A szaktárcát a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány alapító tagja, a képzetlen és dogmatikus Dögei Imre vezette, akinek képességeit messze meghaladta a tárca irányításának feladata. Fenntartások nélkül képviselte az ’50-es években nálunk is alkalmazott „szovjet típusú”, erőszakosan kolhozosító modellt, s általánosságban őt támogatta a szaktárca apparátusa is.
1958–59 telén ebben a szellemben kezdődött a kollektivizálás második hulláma. Ezzel szemben Fehér Lajos, aki ez időben a pártközpont apparátusában az agrárügyeket felügyelte, a mellette felsorakozó, reformer szemléletű agrárszakemberekkel együtt belátta, hogy tisztán adminisztratív eszközökkel nem lehet többlettermelésre ösztönözni a parasztokat. A „hogyan tovább a mezőgazdaságban” kérdése azért volt létfontosságú az új vezetés számára, mert Kádár és néhány vezetőtársa azt tanulta ’56 leckéjéből, hogy a társadalom nyugalmának megőrzése érdekében a legfontosabb feladat az életszínvonal emelése, s ezen belül is kiemelten a zökkenőmentes élelmiszerellátás biztosítása. A kérdés 1960 elején dőlt el, amikor Dögeit leváltották miniszteri tisztségéből; utódául éppen Losonczi Pált szemelték ki, őt hívták meg a minisztérium élére.
A ’60-as évek elején a mezőgazdaság számított a fokozatosan bevezetendő gazdasági reformok kísérleti terepének; ezt a folyamatot azonban nem a miniszter, hanem a KB-titkár, majd 1962 után miniszterelnök-helyettes Fehér Lajos és közeli munkatársai koordinálták. Noha a miniszter is támogatta a mezőgazdasági új működési modelljét – annak idején a barcsi téeszben sikerrel kísérleteztek a teljesítménybérezés hatékonyabb formáinak bevezetésével –, Losonczi és Fehér között is akadtak személyi jellegű súrlódások. Az „agrárlobbi” elérte, hogy a mezőgazdaságban már 1966. január 1-jével bevezessék az „új gazdasági mechanizmus”-t; ennek eredményeként fokozatosan izmosodott a termelőszövetkezetek önálló gazdálkodása.
1967-ben az agrárirányítás intézményi kereteit is átalakították: négy országos főhatóságból új csúcsszervet állítottak fel. Az így létrejövő Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium vezetését nem kívánták Losonczi kezében hagyni; őt az agrárium érdekképviseleti szerveként szintén ekkor felállított Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) vezetőjének szánták.
Időközben azonban szükségessé vált a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács (ET) élén álló Dobi István felváltása, aki ekkoriban már súlyosbodó betegségével küszködött. Így 1967. április 14-én Losonczi Pál lett az ország első közjogi méltósága, a TOT élére, a haláláig hátralévő rövid időre, pedig Dobit állították. Az ET élén eddig soha nem állt kommunista politikus, a posztot a „szövetségeseknek” tartották fenn. A kommunista Losonczi a munkásosztállyal szövetséges parasztságot „képviselte”, miként elődje, az eredetileg kisgazda Dobi is.
1969 elejétől állandó meghívottként részt vett az MSZMP KB Politikai Bizottságának (PB) ülésein; a legszűkebb vezető testületnek az 1975. júliusi KB-plénumon lett tagja. 1970-től 1980-ig tagja volt a KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének. A párt felső vezetésében súlytalan politikusnak számított, a még tűrhetően funkcionáló rendszerben egyike volt a „kádári többséghez” sorolt színtelen funkcionáriusoknak.
Több mint két évtizedig töltötte be Magyarország államfői posztját.
1987. június 23-án kimaradt a PB-ből, június 25-én visszahívták az Elnöki Tanács éléről is (a már akkor is kissé komikusnak számító „nagy nyári személyi cserebere” során tisztségében Németh Károly váltotta), de továbbra is a testület tagja maradt. Nyugdíjasként Barcsra költözött, a közélettől 1989 elején végleg visszavonult: KB-tagságáról februárban köszönt le, képviselői mandátumáról való lemondását márciusban fogadták el, ezzel együtt az Elnöki Tanácsban viselt funkciója is megszűnt.
2005. március 28-án halt meg Kaposvárott.
Életút, tisztségek:
1945-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Párt (MSZMP) tagja.
1950–1960: A barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke.
1953. május 17. – 1989. március 8. Országgyűlési képviselő.
1954. január 31. Megkapja a Szocialista Munka Hőse kitüntetést.
1954. május 30. – 1956. október 28. Az MDP Központi Vezetőségének póttagja.
1956. március 15. Megkapja a Kossuth-díj III. fokozatát.
1957. június 29. – 1989. február 21. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.
1960. január 15. – 1967. április 12. Földművelésügyi miniszter.
1966. december 3. – 1980. április 29. Az MSZMP KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének tagja.
1967. április 14. – 1987. június 25. Az Elnöki Tanács elnöke.
1975. július 2. – 1987. június 23. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.
1987. június 25. – 1989. október 23. Az Elnöki Tanács tagja.
