Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1924. szeptember 5-én született Isaszegen (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), vasutas és iparos felmenőkkel rendelkező családban. Apja asztalosmester volt, 1950-ig önálló iparosként, később az Iparművészeti Múzeum restaurátoraként dolgozott. Édesanyja a háztartást vezette.

Az ifjú Lázár György négy elemi és négy polgári iskolai osztályt járt ki: az első osztályt Isaszegen, a többit Pécelen, a polgárit Rákosligeten. Vasutasnak szánták, de ő az Állami Felső Ipariskolára ment, ahol faipari tagozaton tervezőtechnikusnak tanult. 1942-ben a Haas és Somogyi építőipari cégnél (a Fémmunkás Épületlakatosipari Vállalat elődjénél) helyezkedett el műszaki rajzolóként. 1944-ben leventeként berendelték munkaszolgálatra. 1945 januárjában szovjet hadifogságba került, majd önként jelentkezett az újonnan szerveződő demokratikus honvédségbe, ahonnan júniusban őrvezetőként szerelt le. Visszatért eredeti foglalkozásához, műszaki rajzolóként dolgozott.

1948 őszén az egy évvel korábban felállított Országos Tervhivatalba (OTh) került – nem tudjuk, melyek lehettek a kiválasztás szempontjai –, ahol eleinte előadóként dolgozott, ám hamarosan kinevezték közgazdasági főosztályvezető-helyettessé. Jól mutatja az ezen a területen (is) jellemző káderhiányt, hogy mindössze ötévi gyakorlat elegendő volt számára ahhoz, hogy 1953-ban már az éves tervek főosztálya élére állítsák, kezdetben megbízott, majd kinevezett vezetőként. (Az ’50-es években elkezdte ugyan felsőfokú tanulmányait, diplomát nem szerzett.)

1958 nyarán már az OTh általános elnökhelyettesévé nevezték ki. 12 évet töltött utóbbi pozíciójában, tehát 22 évig, egészen 1970-ig dolgozott megszakítás nélkül felső vezetőként a „szocialista tervgazdaság” legfőbb műhelyében. Testközelből figyelhette a tervgazdasággal kapcsolatos első reformkoncepciók kidolgozását az ’50-es években, a Nagy Imre-féle „júniusi út” rövid életű eufóriájában; ismerte az ’56 utáni „reformbizottságok” összetrombitálásának és szélnek eresztésének körülményeit; és akkor is az első vonalban volt, amikor megkezdődtek az „új gazdasági mechanizmus” előkészítő munkálatai; érzékelnie kellett a mégoly felemás reformokkal szembeni ellenszenvet a nagyvállalati vezetők és az apparátusbeliek részéről; természetesen pontos tudomása volt Moszkva rosszallásáról, amint az 1972 utáni „visszarendeződés” külpolitikai hátteréről is.

Egy vérbeli „tervbürokrata” semleges pályája volt ez, egy olyan korban, amikor az életet – a magas beosztású vezetők szintjén a kádári időkben is – keresztül-kasul átszőtte a politika. Ő maga is párttag volt, természetesen: 1948-ig szociáldemokrata, majd 1956 végén a széthullott elődpártból átigazolták a Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP), de 1970-ig nem viselt semmiféle magasabb párttisztséget; ez év végén lett tagja a párt Központi Bizottságának (KB).    

1970 elején bekerült a kormányba: kinevezték munkaügyi miniszternek. Posztjáról 1973 nyarán távozott, amikor, már elnökként, visszatért a Tervhivatalba; egyidejűleg miniszterelnök-helyettes lett és elnökként ő vezette az Állami Tervbizottságot is. Ekkortól, legalábbis formálisan, ő volt az államszocialista rendszer gazdaságirányításának legfőbb vezetője.

Az 1975 tavaszi pártkongresszuson bekerült a legfontosabb politikai döntéshozó testületbe, a KB Politikai Bizottságába, azaz a legszűkebb pártelitnek is tagja lett. Ez év nyarán megkapta a legfontosabb kormányzati tisztséget: ő váltotta a kormány élén Fock Jenőt, akinek a neve összeforrott az 1968-ban beindított, ám a szovjet vezetés nyomására 1972–73-ban leállított felemás gazdasági reformkísérletekkel.

Lázár fő patrónusa kétségkívül Kádár János volt, aki az ő személyében találta meg a megfelelő embert. Kádár sajátosan ügyes személyi politikája ezekben az években mutatta a legjobb formáját: úgy tett eleget a szovjetek személyi kívánságainak (akik nemcsak a reformok leállítását, de a főbb exponensek fejét is követelték), hogy eközben a reformok látszólag diadalmaskodó hazai ellenzői nem nyertek pozíciókat. Kádár az eltávolított reformereket (Fockot, Nyers Rezsőt, Fehér Lajost vagy éppen Aczél Györgyöt) hozzá hű bürokratákkal és funkcionáriusokkal pótolta. Ennek az „új középnek” volt jelképes figurája a színtelen-szagtalan, nézeteinek soha hangot nem adó új miniszterelnök. Lázár nem hirdetett programot, nem nyilatkozott, nem exponálta magát kényesebb kérdésekben, csak tette, amit kellett: hűen és csendben szolgálta a kádári politikát. Nem is tehetett mást: nem volt munkásmozgalmi múltja, nem voltak jól bejáratott kapcsolatai a végső soron legfontosabb hatalmi tényezőnek számító felső pártapparátus meghatározó alakjaihoz. Talán kissé idegenül is mozgott a tőrőlmetszett funkcionáriusok köreiben, akiknek ideáltipikus képviselője igencsak kiélvezte hatalmát.  Az ő habitusa, szikár alakja, nyírott-ápolt bajusza leginkább egy lelkiismeretes és lojális, ugyanakkor igen zárkózott hivatalnokra emlékeztetett. Pozíciójához képest szerényen élt egy többlakásos budai társasházban, amelynek védelme annyiból állt, hogy a nyitott kapu mögött, a pincelejáróban egy hokedlin ült a testőr, aki az érkezőt kérdésre sem méltatta.

Tizenkét év telt el így – ezzel akkor és még sokáig, a második leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnök lett Tisza Kálmán mögött – az ő számára meddő változatlanságban; az ország azonban ez idő alatt – paradox módon éppen egy „közgazdász” kormányzása alatt – egyre mélyebbre süllyedt a gazdasági válság és az ezt jól számszerűsítő eladósodottság mocsarába. Mert a megoldatlan (és az adott államgazdasági feltételek között megoldhatatlan) válságtünetek halálos veszélyt hozó ingoványként szívták magukba az országot és a vezetőit. Sajnálatos módon azonban ezek az elfecsérelt évek nem pusztán a rendszer bukásának ágyaztak meg – amit mai fejjel csak helyeselhetünk –, hanem az ország jövőbeli felemelkedésének esélyeit is számottevő mértékben rontották.

Hibáztatható-e az akkori vezetés – köztük az egyik legdíszesebb székben ülő Lázár – a szükséges döntések elodázásért, az állandó halogatásért, a problémák elkenéséért? Valójában nem: a problémák az adott rendszer keretei között elvileg is megoldhatatlanok voltak, a döntéshozóknak a bőrükből kellett volna kibújniuk (mármint az államszocialista modell alappilléreit, az állami tulajdont és a mindent átfogó tervezést lebontaniuk), hogy működő megoldást találjanak. Jó kádári módra persze megpróbálkoztak a kör négyszögesítésével: újra teret engedtek a kistulajdonnak, behozták a piaci árszabályozás egyes elemeit stb., de mindez inkább csak a lakosság erkölcsi normáinak további erózióját hozta magával, valóságos megoldást nem adott.

1987 nyarán a veszélyből még valamennyit érzékelő Kádár személycserékkel próbálkozott, de az már inkább csak szarkasztikus mosolyt fakasztott, ahogyan a sokat próbált régi pártemberek új pozícióik elfoglalásakor „egymásnak esküdöztek”. (Előbb az államfővé „emelt” Németh Károly az Országgyűlésnek, aztán az új miniszterelnök, Grósz Károly és miniszterei Némethnek stb.) Lázárt, aki korábban csak messziről figyelhette a felső pártapparátus működését, a két évvel korábban kreált, semmit sem érő pártfunkcióba helyezték: ő váltotta Némethet a főtitkár-helyettesi poszton. E tisztségében még az elődje által birtokolt KB-titkári felügyeleti jogkört (Németh felelt a pártszervezés ügyeiért) sem kapta meg. Ez a lépés azt is megmutatta, hogy Kádár még ekkor is képtelen volt szembenézni saját utódlásának kérdésével – mert azt, ugye, senki sem gondolhatta komolyan, hogy majd Lázár örökli a főtitkár pozícióját. Aztán szűk egy év múlva, a Kádárt is megbuktató 1988. májusi pártértekezleten, a régi garnitúra több tagjával egyetemben, még a KB-ba sem választották be a volt miniszterelnököt. Tisztségei megszűntek, nyugalomba vonult, júniusban parlamenti mandátumáról is lemondott.

Az 1990-es rendszerváltoztatás után sokan őt (is) hibáztatták az ország végzetes eladósodásáért, szemére vetették a régi, egyre irracionálisabbá való ipari-termelési struktúrák fenntartását és a tényleges reformok soha el nem kezdését. Ha azonban mélyebbre tekintünk: az államszocialista gazdasági rendszert nem csak egy Lázár György, hanem Mihail Gorbacsov is képtelen volt új pályára állítani – mert ez eleve lehetetlen vállalkozás volt (lett volna); azt a rendszert nem lehetett belülről „megreformálni”.

A volt miniszterelnök teljes visszavonultságban élt még egy negyedszázadot. Kilencvenéves korában halt meg, 2014. október 2-án.

Életút, tisztségek:

1945-től a Szociáldemokrata Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pátja, 1956. decembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1948. október – 1958. június 16. Az Országos Tervhivatal (OTh) előadója, 1953-tól főosztályvezető-helyettese, majd főosztályvezetője.

1958. június 16. – 1970. január 30. Az OTh általános elnökhelyettese.

1970. január 30. – 1973. június 29. Munkaügyi miniszter.

1970. november 28. – 1988. május 22. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1971. január 12. – 1973. június 27. Az MSZMP KB mellett működő Közgazdasági Munkaközösség üléseinek állandó meghívottja.

1973. június 27. – 1975. július 2. Az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Bizottságának tagja.

1973. június 29. – 1975. május 15. A Minisztertanács elnökhelyettese, az OTh elnöke.

1975. március 22. – 1988. május 22. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.

1975. május 15. – 1987. június 25. A Minisztertanács elnöke.

1975. június 15. – 1988. június 29. Országgyűlési képviselő.

1977. szeptember 16. A magyar kormány nevében aláírja a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer közös megvalósításáról és üzemeltetéséről szóló államközi szerződést csehszlovák kollégájával, Ľubomír Štrougallal.

1978. január 6. Apró Antallal, az Országgyűlés elnökével és helyettesével, Aczél Györggyel tagja annak a bizottságnak, amely az Országházban Cyrus Vance amerikai külügyminisztertől átveszi az Egyesült Államok által visszaszolgáltatott Szent Koronát és a koronázási ékszereket.

1987. június 23. – 1988. május 22. Az MSZMP főtitkárhelyettese.

1987. június 23. – 1988. július 14. Az MSZMP KB Káderpolitikai Bizottságának elnöke.