Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1904. március 31-én született, Balatonlellén. Korán árvaságra jutott, egy ideig lelencházba helyezték el, majd rokonai vették magukhoz és nevelték. Premontrei gimnáziumot végzett Keszthelyen. Tanulmányai befejezése után Budapestre került. Rövid ideig a Neue Politische Volksblattnál volt gyakornok, majd 1922-től Budapesten villamosvezető volt, 1942-ig.
1923-tól a szociáldemokrata párt tagja, részt vett az ekkor még illegálisan működő Villamos és HÉV Alkalmazottak Országos Szövetségének munkájában. Az 1930-as évek elejétől bekapcsolódott a KMP féllegális szervezete, az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék tevékenységébe. 1931-től tagja volt a Szakszervezeti Tanácsnak és a Villamos és HÉV Alkalmazottak Országos Szövetsége Központi Vezetőségének. 1933-tól több éven át a szövetség főtitkára. Ebben az évben többekkel letartóztatták a Vörös Villamos című lap szerkesztéséért és terjesztéséért. Részt vett a Demény -féle kommunista mozgalomban. 1942 áprilisában a főleg kommunistákból és szakszervezeti funkcionáriusokból összeállított 401-es különleges büntetőszázaddal Ukrajnába vitték. 1943 januárjában társaival átszökött a szovjetekhez, innen került a krasznogorszki antifasiszta iskola első tanfolyamára. Ezt elvégezve maga is oktató lett. Tagja volt annak a kollektívának, mellyel a KMP Moszkvai Bizottsága 1944 október végén megvitatta a párt akcióprogramját.
1944 novemberében Szegedre, majd másodmagával a körülzárt Budapestre ment, hogy átadja a moszkvai vezetőség üzenetét a hazaiaknak, és kereste a kapcsolatot Ortutayhoz, Darvashoz ideiglenes kormány alakítása végett. 1945. január 18-án az MKP KV Aprót és Kossát bízta meg, hogy tárgyaljanak az SZDP küldötteivel a Szakszervezeti Tanács megalakításának előkészítéséről. Kossa a február 7-én létrejött Szaktanács főtitkára, Apró utóbb a KV Szakszervezeti Osztály vezetője lett. 1945. január 26 -án a KV Titkárság tagja lett. A pünkösdi konferencia (1945 május ) után, kimaradt a KV Titkárságból, de az ekkor létrehozott Politikai Bizottság tagja lett.
1948. augusztus 5 -én megválasztották iparügyi miniszterré, augusztus 7 -ig volt a Szakszervezeti Tanács főtitkára. 1949. június 11 -től pénzügyminiszter lett, 1950. február 25 -ig, majd az Országos Munkaügyi Bizottság elnöke. Ezután mindinkább háttérbe szorult. 1950. december 16. után a kohó- és gépipari miniszter helyettese. Az MDP II. kongresszusán (1951 február ) kikerült a PB-ből, és a Központi Vezetőségnek is csak póttagja lett.
A mellőztetés évei következtek. 1951. május 8-tól az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, majd 1952. január 5 -től kohó- és gépipari miniszter. 1952. december 6 -tól általános gépipari miniszter. 1953. július 4 -től a Munkaerőtartalékok Hivatalának elnöke. 1954. december 30-tól az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, 1956. október 25-ig, ekkortól pénzügyminiszter, 1956. október 31-ig. 1956. október végén ő kezelte a pártközpont telefonközpontját. Az 1956. november 4 -én létrejött Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagja, november 12-én megbízták a pénzügyek vezetésével. Az 1957 február i KB-ülésen kooptálták a testületbe. 1957. május 9 -től közlekedési és postaügyi miniszter volt, 1963. december 7-ig, nyugdíjazásáig. 1965. április 9-én halt meg.
További források
Kommunizmuskutató Intézet
1904. március 31-én született Balatonlellén (Somogy vm.), házasságon kívül, anyja (Kossa Mária) vezetéknevére anyakönyvezték. Négyévesen árva maradt, egy ideig lelencházban nevelkedett, majd rokonok vették magukhoz. Az ő anyagi támogatásukkal a tanulás révén kiemelkedhetett a mélyszegénységből – apja még napszámos, anyja cseléd volt. A Keszthelyi Premontrei Gimnáziumban érettségizett.
Érettségije után a fővárosba került, s gyakornokoskodni kezdett a Neue Politische Volksblatt című országos napilapnál, ám állását rövidesen fel kellett adnia. A fővárosi közlekedési vállalatnál helyezkedett el, ahol az elkövetkező húsz évben dolgozott. – Ez élete első rejtélye: érettségizett újságíró-gyakornok, aki két évtizeden keresztül villamost vezetett, ámbár a politikával is aktívan foglalatoskodott.
1923-ban belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, bekapcsolódott az illegálisan működő Villamos- és HÉV-alkalmazottak Országos Szövetségének munkájába. 1931-től tagja lett a szakszervezet központi vezetőségének, 1933-ban megválasztották a szakmai érdekvédő szervezet főtitkárává. Ugyanebben az évben, több társával együtt, a Vörös Villamos című lap szerkesztéséért és terjesztéséért letartóztatták. Az 1930-as évek elejétől tagja volt a Szakszervezeti Tanácsnak, s részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) féllegálisan működő szervezeteként számon tartott Egyesült Szakszervezeti Ellenzék tevékenységében is. Ugyanakkor nem tartozott a – hivatalosan –Komintern-frakcióként működő KMP-hez, hanem a Moszkvától független, sajátos kommunista szervezet, a Demény Pál vezette szervezkedéshez kötődött. A későbbiekben ez nem hátráltatta előmenetelét, noha a deményistáknak nem sok szerep jutott 1945 után.
1942 áprilisában a főként szakszervezeti funkcionáriusokból és kommunistákból összeállított 401-es különleges büntetőszázaddal Ukrajnába vitték. 1943. január első hetében társaival átszökött a fronton. A fogságban, más választás híján, a kommunista emigrációhoz csatlakozott: a krasznogorszki antifasiszta iskola tanfolyamára került, majd ugyanott oktató lett. 1944. október végén ő, a volt deményista szocdem is ott volt azon a tanácskozáson, amelyen megvitatták a KMP Moszkvai Bizottságának akcióprogramját.
1944 novemberében Szegedre, majd onnan Budapestre küldték a moszkvai vezetőség üzenetével. Darvas Józseffel és Ortutay Gyulával (kisgazda-értelmiségi, ámbár kriptokommunista prominensekkel) kellett kapcsolatot keresnie, hogy ideiglenes koalíciós kormányt alakítsanak. (Talán azért őt, mert nem volt vérbeli „moszkovita”, ráadásul érettségizett is.)
1945. január 18-án az MKP KV őt és Apró Antalt bízta meg, hogy a Szakszervezeti Tanács megalakításának előkészítéséről tárgyaljanak a Szociáldemokrata Párt küldötteivel. A megállapodás szerint a kommunisták beléptek a meglévő (addig szociáldemokrata vezetésű) szakszervezetekbe, azzal, hogy azok vezetését a két párt paritásos alapon adja.
Január 26-án, az ő előéletével – gondoljunk arra, hogy a szerveződő politikai rendőrség egyik legelső Budapesti akciója éppen Demény Pál letartóztatása volt – a hazai kommunistákat és a moszkvai emigránsokat egyesítő, 7 + 7 tagból álló Központi Bizottság (KB, hamarosan Központi Vezetőség [KV]) tagja lett, több érdemdús hazai kommunistát megelőzve. 1945 májusában egyenesen a KV ekkor létrehozott Politikai Bizottságába is beválasztották.
1945. november 4-től haláláig nemzetgyűlési, illetőleg országgyűlési képviselő, 1945 és 1947 között a Nemzetgyűlés egyik alelnöke volt.
A megalakuló Szakszervezeti Tanács főtitkára lett, e tisztét 1948-ig töltötte be. 1948 őszén már napirenden volt a szakszervezetek szerepével kapcsolatos beszédeinek és cikkeinek gyűjteményes kiadása; a pártvezetés nem tartotta kívánatosnak a könyv megjelentetését, tekintettel a szerző – akkoriban súlyosan „pártszerűtlennek” minősülő – nézeteire a szakszervezetek pártoktól való függetlenségére. Mégse tették félre, nem bélyegezték „szindikalistának”, ami akkoriban antileninista elhajlásnak számított. Sőt: a szakszervezetek éléről ugyan menesztették, mégis igen fajsúlyos állami funkciókat kapott. Ez újabb rejtély pályáján.
1948 augusztusában megkapta az iparügyi tárcát, szűk egy év múlva pedig már a pénzügyminiszteri bársonyszékben ült. 1950. február 25-én tisztségéből leváltották, és megtették az Országos Munkaügyi Bizottság elnökévé. Ennek hátterére az április 25-i politikai bizottsági ülésen derült fény, amelyet egyébként Szakasits Árpád pártból való kizárása és az Elnöki Tanács elnöki tisztéből való eltávolítása ügyében hívtak össze. Az előadó Rákosi Mátyás, miután hosszan ecsetelte Szakasits „bűneit”, a következőképpen folytatta: „[Kossa István miniszteri tisztségéből való leváltásának] oka nem politikai természetű, hanem magánélete, családi és nemi élete annyira demoralizálódott, hogy az nem fér össze egy kommunista párt vezetésében elfoglalt állással.” Ekkoriban igen erős volt a káderrotáció, vezetőket még a legfelső szintről is eltávolítottak erkölcsi okokból (persze gyakrabban alkalmatlanság miatt), de arra sem ekkor, sem később nem volt példa, hogy egy első vonalbeli funkcionáriust kvázi kifogásolható „nemi élete” miatt menesszenek. Ráadásul Rákosi nem finomkodott, a KV előtt nyíltan beszélt Kossa „erkölcsi eltévelyedésének” mibenlétéről. A bűnöst kizárták a PB-ből és a KV-ből, de párttagságát megtarthatta. Kossát tehát megbélyegezték – de mégsem lett kegyvesztett!
Újabb rejtély, hogy alig egy év múlva, az 1951. tavaszi pártkongresszuson, ugyan póttagként, visszatérhetett a KV-ba, állami vonalon pedig a Nagy Imre kormányalakításáig hátralévő bő két évben vezette az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH), majd még két minisztériumot. Ez mindennek mondható, csak éppen „háttérbe szorulásnak” nem.
1953 nyarán aztán, Nagy Imre kormányalakításakor, tényleg a második vonalba szorult, „csak” miniszterhelyettes, később tervhivatali első elnökhelyettes lehetett. 1956. október 26-án összeállított kormányában Nagy Imre mégis rábízta a pénzügyek (!) vezetését.
Ami újabb, ezúttal már a harmadik furcsaság pályáján: az exponált rákosista káder Kádár János bizalmát is bírta. Annyira, hogy 1956. november 4-én tagja lett az akkor összesen nyolc taggal megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak; november 12-én, az alapvető ügykörök elosztásakor, megbízták a pénzügyek vezetésével – elvégre korábban már kétszer is vezette a minisztériumot. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. február 26-i ülésén ráadásul még ebbe a testületbe is kooptálták.
1957 májusában, a már ténylegesen tárcákra osztott kormány létrehozásakor, a közlekedés- és postaügyek irányításával bízták meg. Visszatért szűkebb szakmájához, a közlekedéshez. Ez már az ötödik (!) minisztérium volt, amelynek vezetésével 1948 óta megbízták, s ott volt még a két országos hatáskörű szerv, amelyek közül az ÁEH-nak elnöke, a Tervhivatalnak első elnökhelyettese volt. A közlekedési tárcát 1963 végéig vezette.
Az 1957. júniusi pártértekezleten újra tagja lett a KB-nak is.
Budapesten halt meg, 1965. április 9-én.
Életút, tisztségek:
1923-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspárt (MSZDP), 1944. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1945. január 26. – 1948. június 14. Az MKP Központi Bizottságának (KB) / Központi Vezetőségének (KV) tagja.
1945. január 26. – 1945. május 22. Az MKP KV Titkárságának tagja.
1945. február 7. – 1948. augusztus 5. A Szakszervezeti Tanács főtitkára.
1945. május 22. – 1948. június 14. Az MKP KV Politikai Bizottságának (PB) tagja.
1945. november 29. – 1947. július 25. A Nemzetgyűlés alelnöke.
1948. június 14. –1950. április 25. Az MDP KV tagja.
1948. június 14. – 1951. április 25. Az MDP KV PB tagja.
1948. augusztus 5. – 1949. június 11. Iparügyi miniszter.
1949. június 11. – 1950. február 25. Pénzügyminiszter.
1950. február 25. – 1950. december 16. Az Országos Munkaügyi Bizottság elnöke.
1950. december 16. – 1951. május 8. A kohó- és gépipari miniszter első helyettese.
1951. március 2. – 1956. október 28. Az MDP KV póttagja.
1951. május 8. – 1952. január 5. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke.
1952. január 5. – 1952. december 6. Kohó- és gépipari miniszter.
1952. december 6. – 1953. július 4. Általános gépipari miniszter.
1953. július 4. – 1954. december 30. A Munkaerő-tartalékok Hivatalának elnöke.
1954. december 30. – 1956. október 25. Az Országos Tervhivatal elnökének első helyettese.
1956. október 26. – 1956. október 31. Pénzügyminiszter.
1956. november 4. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (MFMPK) tagja.
1956. november 12. – 1957. május 9. Mint az MFMPK tagja megbízva a pénzügyek vezetésével.
1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.
1957. május 9. – 1963. december 7. Közlekedés- és postaügyi miniszter.
1957. június 29. – 1965. április 9. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.
1964. március 20. – 1965. április 9. A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének elnöke.
