Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1925. szeptember 2-án született Szegeden, a később híres-hírhedtté lett Komócsin-családban. Apja, a tetőfedő-cserepező munkás, id. Komócsin Mihály révén már a ’40-es években bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1942-ben tagja lett a Szociáldemokrata Párt ifjúsági szervezetének. 1943-ban kapcsolatba került az illegális kommunista párttal (akkor Békepárt), agitációs munkát végzett, röplapokat terjesztett.

Hét elemit, majd négy polgári osztályt végzett. Mezőgazdasági munkásként, később építőipari segédmunkásként, kubikosok mellett dolgozott. Eredeti szakmája téglagyári munkás volt, de béresként a mezőgazdaságban is dolgozott. 1942 és 1944 között a szegedi Bruchner-testvérek vas- és műszaki nagykereskedésének raktári munkása, a műszaki áruk szakeladója volt.

A szovjet csapatok Szegedre érkezése után, 1944. október–novemberben szakszervezeti szervező munkát végzett. 1944. decembertől az Magyar Kommunista Párt (MKP) szegedi szervezetének ifjúsági titkára, 1946. augusztus ugyanott szakmaközi titkár volt. 1948. augusztustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) szegedi szervezetének titkárhelyettese, 1949. januártól az MDP Szegedi (Nagy-szegedi) Bizottságának titkára lett.

1950 nyarán került a fővárosba: kinevezték a Központi Vezetőség (KV) Agitációs és Propaganda Osztálya helyettes vezetőjének. (Mellesleg bátyja, Zoltán, ugyanezen az osztályon dolgozott ekkor, ráadásul ő is hasonló beosztásban.) Ekkori jellemzésében hibájául rótták fel, hogy „nem elég türelmes, ideges […] kicsit önkényeskedő; a felvetett hibákat nehezen fogadja el”. Javára írták tudásvágyát, feltétlen osztály- és párthűségét; összességében „fejlődőképesnek” ítélték.

Nem telt bele egy év és beosztásából leváltották. Az indoklás szerint „a munkájában mutatkozó hibákat nem ismeri el, a bírálatokat nem fogadja el. Képességeit túlbecsüli. Munkatársaihoz nem tud elvtársias kapcsolatot találni. Politikai fejlettsége sem teszi alkalmassá jelenlegi beosztására.” Az elmarasztaló, emberi-politikusi hibáit kiemelő jellemzés következménye persze az lett, hogy kihelyezték Budapest XII. kerületébe, első titkárnak. „Áthelyezése nevelő hatású is lesz, és képességeinek megfelelő beosztásba kerül” – bizakodott az előterjesztő KV-titkár. (Persze, mondhatnánk, az ifjabb Komócsinnak megvolt a családi háttere a túléléshez; amúgy meg ekkoriban ilyen csekélységekért nem szórták ki a kádereket: más pozícióban próbálkoztak hasznosításukkal.)

Majdnem három évet töltött a budai kerületben. Ekkor Heves megyébe történő kinevezését hozták javaslatba. „Az utóbbi 2 évben sokat fejlődött. Amióta a XII. kerületi Pártbizottság titkára, javult a magatartása is” – olvasható az előterjesztésben. (Heves megyei elődjét egyébként teljes képzetlenségéből fakadó alkalmatlansága miatt helyezték alacsonyabb beosztásba.) A forradalomig hátralévő két és fél évet Egerben töltötte. A forradalom napjaiban visszatért szülővárosába.

1956 novemberétől Szegeden közreműködött az új uralkodó párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) (újjá)szervezésében. A nyugdíjazásáig hátralévő majd’ 30 évben szülővárosában dolgozott. Kezdetben a szegedi városi pártbizottságot vezette. Közben tanult – de hiszen már a korai pártjellemzések is említették „tanulni vágyását”: 1962 nyarán állam- és jogtudományi doktori oklevelet szerzett. 1962 őszén továbbképzésre Moszkvába küldték a hároméves Pártfőiskolára.   

Hazatérése után, hiszen időközben „gazdaságpolitikussá” képezte magát, a Csongrád megyei pártbizottság gazdasági ügyeinek felelőse lett. Hat év után megtették a megyei tanács elnökének, újabb három évre rá átvehette a megyei pártbizottság vezetését a hozzá hasonlóan „keményvonalasnak” számító Győri Imrétől. 11 évet töltött az első titkári székben. 1980 tavaszán beválasztották az MSZMP Központi Bizottságába. Időközben tudása odáig fejlődött, hogy adjunktusként politikai gazdaságtant tanít(hat)ott a szegedi egyetemen (!). 

1985 tavaszán, a pártkongresszus előtti megyei pártértekezleten nyugdíjazták.

Országgyűlési képviselő 1975 és 1985 tavasza között volt. A hatalom elbizakodottságára jellemző, hogy 1985 májusában is indították a választásokon (ekkor már többes jelölés volt, körzetében hárman indultak) a kiérdemesült kiskirályt, aki váratlan vereséget szenvedett Király Zoltántól.

Sikeresebb, ám rövid életű, s talán tehetségesebb bátyja az országos politika élvonalába emelkedett, KB-titkárként az országos politikát alakította. Ő csak egy megyét „birtokolt” (részben társbérletben), de e szerényebb, ám szinte korlátlan helyi hatalommal járó pozíció kínálta lehetőségeket alaposan kihasználta. Keményvonalas kommunista volt, „élet és halál” uraként ismerték Szegeden, olyan vezetőként, akinek senki sem mert ellentmondani. Miatta emlegették Csongrádot „Pol Pot-megyeként”.

Ő volt a Kádár-kori megyei párttitkárok egyik tipikus alakja. Neki tulajdonítják azt a mondást, amit állítólag egy vendégét Budapestről Szegedre szállítva mondott akkor, amikor gépkocsijukkal átlépték a megyehatárt: „Na, innentől kezdve én vagyok az első titkár” – azaz talán a „helytartó”, úgy érthette.

A párt központi vezető szervei, és ilyen pozíciók esetében ez a formula minden esetben az első titkár Kádárt Jánost jelentette, csak a végső esetben nyúltak bele egy megye személyi ügyeibe: az alkalmatlanság minősített esetei – leginkább a botrányos életvitel vagy a nyilvánosság számára is nyilvánvaló alkoholizmus (például Jedlicska Gyula Nógrádban) jelentett okot erre. Rákosi idején, a sebtében, kellő megfontoltság nélkül kiválasztott káderek esetében a tanulatlanságból eredő teljes alkalmatlanság is előfordulhatott (példa erre a Heves megyei Váczi Sándor: „képességeit meghaladják a megyei [első] titkári funkcióval járó követelmények. Általános műveltsége alacsony, az állami és a gazdasági vezetés kérdéseiben járatlan” – írták róla leváltásakor), Kádár idején már kevésbé: ekkorra már a (párt)hivatalnoki munkában szocializálódott, kellő rutint szerzett pártbürokraták ültek (alkalmasint persze hatalmaskodtak, tivornyáztak) az első titkári posztokon. Kádár személyesen nem kedvelte az efféle vezetőket, megyéjüket, ha lehetett, elkerülte, ám csak a legvégső esetben avatkozott be a helyi hatalmi viszonyokba. A helyi visszásságokról vagy túlkapásokról csak a helyiek suttogtak, az országos nyilvánosság nem értesült ezekről az ügyekről, a központ pedig elnéző volt. Más volt a helyzet persze akkor, ha az első számú vezetőt „magasabb” káderpolitikai megfontolások vezették (példa erre a Nógrád megyei Jakab Sándor, akiből belügyminiszter-helyettest csináltak, vagy éppen Komócsin elődje, Győri Imre). Jellemző megoldás volt, ha a nem vállalhatatlan, de alkalmatlan vagy konfliktusokba keveredő első titkárt megtették megyei tanácselnöknek (így történt Győr–Sopronban vagy Hajdú–Biharban). A „normális üzemmenet” emblematikus figurái a két évtizedet meghaladóan posztjukon maradó vezetők jelentették (Cservenka Ferencné 21 évig regnált Pest megyében, Pap János 23 és fél évet Veszprémben, de másutt sem volt ritka a majd′ két évizedes szolgálat). A kádári években a maga módján a káderpolitika is normalizálódott: elszürkült és bürokratikus rutinná vált – ha lehetett, ugyanazokkal a szereplőkkel.

Komócsin Mihálytól „féltek, mint a tűztől; élet és halál ura volt”. „A Rákosi- és a Kádár-rendszer kiszolgálója volt, aki még élvezte is hatalmát”, emlékezett rá egy vezető funkcionárius. „Egyik beosztott munkatársa egy alkalommal továbbította kérését, egy kinevezéssel kapcsolatban; a kérés végrehajtásával megbízott professzor, maga is jártas az ilyen ügyekben, tapintatosan visszakérdezett: ez kérés vagy utasítás? Az üzenetközvetítő megvonta a vállát: „én nem szoktam különbséget tenni Komócsin elvtárs kérése és utasítása között”. „Komócsin erőszakos ember volt, nem szerette, ha nem rögtön teljesült az akarata”, emlékezett egy bölcsészprofesszor. „Magányos volt, mint minden nagyhatalmú ember, alig volt olyan, akivel tegeződött, visszaköszönni is nehéz volt neki”, emlékezett egy fodrász.

2016. december 15-én, 91 éves korában halt meg Szegeden. 2017. január 14-én teljes titoktartás mellett temették el a szegedi Belvárosi temetőben.

Életút, tisztségek:

1943-tól a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1944. októbertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1949. június 8. – 1953. május 15. Országgyűlési képviselő.

1950. június – 1951. május: Az MDP Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője.

1951. május 16. – 1954. március 17. Az MDP Budapest XII. Kerületi Bizottságának első titkára.

1954. április 11. – 1956. október: Az MDP Heves Megyei Bizottságának első titkára.

1956 – 1957. június: Az MSZMP Szeged Városi Ideiglenes Intéző Bizottságának titkára.

1957. június – 1962. ??? Az MSZMP Szeged Városi Bizottságának első titkára.

1962. október – 1965. június: A Szovjetunió Kommunista Pártja Pártfőiskolájának hallgatója.

1965. augusztus – 1971. május 21. Az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának (gazdaságpolitikai) titkára.

1971. május 21. – 1974. április 12. A Csongrád Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.

1974. április 12. – 1985. március 9. Az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának első titkára.

1975. június 15. – 1980. március 16. Országgyűlési képviselő.

1980. március 27. – 1985. március 28. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

1985. március 14. Megkapja a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést.