Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1920-ban született Budapesten, Angyalföldön. Asztalossegéd édesapja a gyermek születése után kivándorolt Amerikába; gyári munkásnő édesanyja egyedül nevelte. Négy polgári iskolai osztályt végzett, majd üvegtechnikusnak tanult, de szakmájában csak tanoncként dolgozott; 1945-ig segédmunkás volt. Katonai szolgálatot nem teljesített.

A munkásmozgalommal az Országos Ifjúsági Bizottságban ismerkedett meg. 1937-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, egy évvel később a szakszervezetbe is. 1942-ben, majd 1944-ben is letartóztatták kommunista szervezkedésért, másodszor nyolc hónapig tartották fogva a Margit körúti fegyházban. (Később, 1953-ban az akkor már évek óta a teljes államhatalmat birtokló kommunista párt – akkori nevén a Magyar Dolgozók Pártja – Központi Ellenőrző Bizottsága megrovásban részesítette, mert „lebukásának körülményeit elhallgatta, s ezzel mentegetett egy súlyos hibát elkövetett elvtársat”.)

1944 késő őszén, amikor a Margit körúti börtönből a politikai foglyokat gyalogmenetben útnak indították Németország felé, az illegális párt budapesti vezetői Kelent bízták meg azzal, hogy tízezer pengőért kiváltson egy bizonyos Lupták János nevű foglyot. Kelen a tömérdek pénzzel Komáromba utazott, nem tudván, ki az valójában, akinek kiszabadítására ekkora összeget áldoz az illegális mozgalom. Az ügyeletet nem sikerült nyélbe ütnie, az illető ugyanis korábban megszökött. – Kelen csak később tudta meg, hogy valójában Kádár Jánost kellett volna kiváltania… Emlékei szerint azért őt küldték, mert egy rokona (a kommunista Bradács György) a komáromi főfoglár „kedves rabja” volt, s az utóbbi segítségével kívánták kivásárolni Kádárt.

1945 elején, természetes módon és tekintettel az égető káderhiányra, pártfunkcionárius lett: előbb nyárig a főváros V. kerületében volt a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének titkára, majd áthelyezték a XIII. kerületbe, Angyalföldre. (Érdekes módon, a belváros–lipótváros–újlipótvárosi szerveződés kezdetben sokkal jobban haladt, mint a híres munkáskerületé. Ez feltehetően azért volt így, mert nagyipari munkásság, elsősorban a szociáldemokratákkel, s kisebb részben a szélsőjobboldali eszmékkel rokonszenvezett, a kommunistákkal a legkevésbé, s erre trkintettel az első hónapokban még szigorú tagfelvételi előírások voltak érvényben. Az angyalföldi Kelentől várták a javulást.) Párhuzamosan 1945 tavaszán az elsők között küldték pártiskolára.

1947-től két évig ifjúsági vonalon dolgozott: előbb a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség budapesti titkára volt, 1948 második felében pedig az egyházi kollégiumok államosításán és az új egyetemi ösztöndíjrendszer kialakításán dolgozott.

1949 elején Csepelre helyezték, ő lett az ekkor még a régi tulajdonos, Weiss Manfréd nevét viselő gyáróriás pártszervezetének titkára. Itt is két évet töltött, ám ezt követően ígéretesen indult pártkarrierje megbicsaklott: 1951-ben az akkoriban látszólag ideológiailag fontos, mégis látszatpozícióba került, a Magyar–Szovjet Társaság titkára lett. Innen az országos sportirányítás egyik fontos, de nem a legfontosabb posztjára irányították (az Országos Testnevelési és Sportbizottság [OTSB] elnökhelyettese lett). – Nem tudjuk, hogy az illegális pártban fontos akciót (a Kádár-szabadítás kísérlete) végrehajtó, tulajdonképpen minden korabeli kritériumnak megfelelő Kelen miért nem kapott fontosabb pozíciókat a legfelső vezetéstől. Talán éppen azért, mert exponált hazai káder volt, de korántsem a fanatikusok közül való. Ő bizonyára funkcionáriusként sem tudta levetkőzni a talpraesett angyalföldi vagány tulajdonságait. (Jellemző, hogy a Kádár-szabadítási akció kapcsán kedvenc bőrdzsekijét emlegette, amiben azt a bizonyos tízezer pengőt elrejtette.)

„1952 nyarán itthon a szabadszájú Kelen Bélánál, a volt budapesti Madisz-titkárnál rákérdeztem Kádárra. A válasz előtt bekapcsolta a rádiót, és megerősített abban, hogy Kádár ártatlanságáért tűzbe tehetjük a kezünket. Mintegy folytatásként, 1953 nyarán Kelen eljött értem, felvitt Csillebércre, és közölte, hogy Rákosi, Gerő és Farkas gyilkosok, Rajk és Kádár ártatlan. Sokkoltak a szavai” – mondta el később egy akkori MADISZ-funkcionárius, napjaink terjedelmes Kádár-életrajzának szerzője. Kádárt egyébként nagy történelmi személyiségnek tartotta és élete végéig feltétlenül elismerte és tisztelte.

(A beavatottak számára egy irodalomtörténeti jelentőségű anekdota is érdekessé tette személyét: irodalmi körökben elterjedt az a vélekedés, hogy Déry Tibor igen markáns, de nagy vitát eredményező regényének, a Feleletnek a főszereplője, a fiatal munkásfiú, Köpe Bálint egyenesen Kelen fiatalkori éveiről mintázódott. Ember Mária egy későbbi tudósításában leírja, hogy 1955–56 táján találkozott az érdekelttel s ő maga mesélte, hogy a monogramok azonossága [K. B.] is bizonyítja ezt. Sejteni engedte, hogy a kultúrpápa Révai József megbízását teljesítette azzal, hogy az író rendelkezésére állt, aki nagypolgári származása és életformája miatt kevéssé ismerte a „proletár miliőt”. Az írónő 1957 elején többször beszélgetett Déryvel is, aki szerinte erre a felvetésére „indulatosan rázta a fejét”: „mindenkinek ezt meséli”, s hozzáfűzte: annak idején másokkal is hosszan beszélgetett s egyszerűen nem jutott eszébe, hogy a kezdőbetűk azonossága „vétkes óvatlanság” volt a részéről.) 

1954-es szabadulása Kádár János a XIII. kerületi pártszervezet élére került, „régi ismerősök” közé. 1955–56-ban gyakran ultizott Kelen vagy Szamosi Károly lakásán; többnyire Biszku Béla, néha Aczél György is partnere volt. Kelen anyósa (Sándor Böske, a később nagyhatalmú funkcionárius, Sándor József felesége) nagyszerű sóletet főzött – jól megvoltak együtt. 1956 után Kelen számára újra megnyílt a magasabbra emelkedés lehetősége, s valóban: Kádár megbízható és hűséges káderként tekintett rá, és Marosán György előterjesztésére kineveztette a budapesti pártbizottság titkárává. Majdnem hat évig, 1962. október végéig irányította a kulcsfontosságú fővárosi pártszervezet agitációs és propagandamunkáját. Akkor leváltották tisztségéből.

Kádárral való közeli viszonya már korábban elsorvadt, az első titkár fokozatosan „leépítette”; ennek okairól Kelen soha nem beszélt, még 1987-ben készített 940 (!) oldalas önéletrajzi visszaemlékezésében sem. 1962 után három pozíciót ajánlottak számára: a sporthivatali elnökséget, a művelődésügyi miniszterhelyettességet, és a budapesti pártlap, az Esti Hírlap főszerkesztői székét. Ő az utóbbit választotta. Kárpótlásul egy ciklusra még – ugyan csak póttagként – bekerült a Központi Bizottságba.

21 évet töltött ebben a tulajdonképpen rendkívül kellemes pozícióban; márpedig ez az volt, különösen egy olyan „Kádár-huszár” számára, ahogyan önmagát a már említett hosszú interjúban nevezte. Szeretett utazni, bridzsezett, sakkozott, sportvezető is volt, nagy társasági életet élt. S nem volt híján némi öniróniának sem. Noha tagja maradt a nómenklatúrának, nem kellett túlságos ügybuzgalmat tanúsítania, mint első vonalbeli barátainak, akik néha igen nagy magasságokból hullottak alá. A hatalmi gépezet működését egészen közelről nyomon követhette – ne feledjük, az állampárt bukásáig tagja volt a budapesti pártbizottság Végrehajtó Bizottságának, az üléseken aktívan szerepelt –, az abszolút bennfentes és „sokat tapasztalt fél-outsider szerepkörében tetszeleghetett”.

Még 1985-ben is elindították az országgyűlési választásokon; ekkor már kötelező volt a többes jelölés az egyéni választókerületekben, s ő kisebbségben maradt Börcsök Dezsővel szemben.  

1994. január 14-én halt meg Budapesten, a Megyeri úti temetőben búcsúztatták.

 

Életút, tisztségek:

1937-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1944. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. októbertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja. 

1945. január – 1945. június: Az MKP Budapest V. Kerületi Bizottságának titkára.

1945. június – 1947. április: Az MKP Budapest XIII. Kerületi Bizottságának titkára.

1947. április – 1948. március 22. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség budapesti titkára.

1948. márc. 22. – 1950. június 18. Magyar Ifjúság Népi Szövetségének (MINSZ) Központi Intéző Bizottságának tagja.

1948. április 12. – 1948. október: A MINSZ Nagy-budapesti Bizottságának titkára.

1948. május 30. – 1954. április 11. Az MDP Budapesti Bizottságának tagja.

1948. június 2. – 1950. június 25. Az MDP Budapesti Bizottsága Végrehajtó Bizottságának tagja.

1948. október – 1949. február: Az Országos Diákjóléti és Kollégiumi Hivatal vezetője.

1949. február – 1950. december: A WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat pártbizottságának titkára.

1949. június 8. – 1985. április 19. Országgyűlési képviselő.

1950. június 15. – 1967. március 30. Budapest Főváros Tanácsának tagja.

1950. december 22. – 1955. június 9. A Magyar–Szovjet Társaság főtitkára.

1955. június 18. – 1956. ősz: A Demokratikus Ifjúsági Szövetség Központi Vezetősége Intéző Bizottságának póttagja.

1955. június 20. – 1956. december: A Minisztertanács mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) tagja.

1955. június 24. – 1956. december: Az OTSB elnökhelyettese.

1956. december 23. – 1957. június 9. Az MSZMP Budapesti Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.

1957. június 9. – 1989. június 26. Az MSZMP Budapesti Bizottságának tagja.

1957. június 10. – 1962. október 31. Az MSZMP Budapesti Bizottságának titkára.

1957. június 10. – 1989. augusztus 30. Az MSZMP Budapesti Bizottsága Végrehajtó Bizottságának tagja.

1962. október 31. – 1983. június 30. Az Esti Hírlap főszerkesztője.

1962. november 24. – 1966. december 3. Az MSZMP Központi Bizottságának póttagja.

1971. december 7. – 1976. október 11. A Magyar Asztalitenisz Szövetség elnöke.

1983. június 30. Megkapja a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést.