Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1910. június elsején született Berettyóújfaluban (Bihar vm.). A mindkét ágon református családban az apa falusi csizmadia, az anya háztartásbeli volt. Hat testvére született, közülük négyen élték meg a felnőttkort. A család 1914-ben Püspökladányba költözött. Szülei 1950-ben gyilkosság áldozatai lettek. Édesapja hadifogsága miatt csak tízévesen kezdte el az elemi iskolát, a négy osztályt két év alatt végezte el, majd a négy polgárit is kijárta. Utána különbözeti vizsgával felvették a hajdúböszörményi Bocskai István Református Főgimnázium ötödik osztályába. Itt érettségizett 1930-ban.

Ezt követően a fővárosba költözött és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin szakára. Négy szemesztert végzett. 1931-ben diáktársa, az Eötvös-kollégista Rajk László által szervezett marxista körben ismerkedett meg a kommunista eszmékkel. (Később ugyan ezt az évet jelölték meg párttagsága kezdetének, de ekkor még csupán a kommunista eszmék aktív szimpatizánsa volt.) 1932 nyarán a rendőrség felszámolta a bölcsészkari szervezkedést, a résztvevőknek távozniuk kellett az egyetemről.

Kállai hamarosan Debrecenben talált munkát, a Független Újság munkatársa lett. Gyerekkori barátjánál, Zöld Sándornál lakott albérletben, aki ekkor orvostanhallgató volt. Zöld volt a szellemi vezetője annak a kommunista meggyőződésű körnek, amely a nacionalista ifjúsági szervezet, a Turul Szövetség erősen balra tolódott helyi egyetemista tagjaiból alakult. (Ekkoriban, paradox módon, a kommunista eszmék szinte alig szereztek híveket a nagyipari munkásság körében, annál többet az akár eredetileg nemzeti irányba elindult egyetemista-értelmiségi fiatalok körében.) Kállai is hozzájuk tartozott, olyanok társaságában, mint Losonczy Géza, Ujhelyi Szilárd, Szilágyi József vagy Fehér Lajos.

A népi írók és a Donáth Ferenc körül szerveződött, szintén a kommunistákhoz sorolható fővárosi egyetemisták mellett a debreceni kör tagjai is meghatározó szerepet játszottak a Márciusi Front megalakításában, az 1937. március 15-én felolvasott kiáltványuk szövegezésében. 1938-ban Tovább címmel lapot is kiadtak, amely három számot ért meg. Kállai Létai György álnéven írt a lapba, hiszen őt a rendőrség kommunista szimpatizánsként tartotta számon. A harmadik szám megjelenése után a lapot betiltották, Kállait pedig sorkatonai szolgálatra hívták be.

Leszerelése után ismét Budapestre ment, a Népszava szerkesztőségének munkatársa lett. Részt vett a lap nevezetes 1941. karácsonyi számának szerkesztésében. 1941-ben Mód Aladár immár formálisan is bevonta az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tevékenységébe.

Egyik szervezője volt a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak és az 1942. március 15-i Petőfi-szobornál tartott tüntetésnek. 1942 júliusában, a nagy letartóztatások idején újra őrizetbe vették, de mivel nem tudták bizonyítani, hogy tagja a KMP-nek, novemberben – részben Bajcsy-Zsilinszky Endre közbenjárására – szabadon engedték.

Az ország 1944. márciusi német megszállása után a Népszavát betiltották s Kállai a várható letartóztatás elöl illegalitásba vonult. Major Tamás visszaemlékezéséből tudjuk, hogy feladata az illegális pártban ekkoriban az „értelmiségi ellenállás” koordinálása volt – ez a gyakorlatban a kommunistákkal rokonszenvező értelmiségiekkel, színészekkel stb. való kapcsolattartást jelentette. 1944. szeptember elején jelen volt az illegális Békepárt Központi Bizottságának (KB) azon ülésén, amelyen döntöttek arról is, hogy a párt újra felveszi a Kommunista Párt nevet. (Októbertől már a Magyar Kommunista Párt [MKP] nevet használták.)

1944. október 10-én az MKP nevében – noha formálisan nem volt a KB tagja – ő írta alá azt a megállapodást Szakasits Árpáddal, a Népszava főszerkesztőjével, a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjével, amely a szociáldemokrata és a kommunista párt jövendőbeli együttműködését szabályozta; a dokumentumot régi egyetemi társa, az akkor legtekintélyesebb hazai kommunista vezető, Rajk László irányításával dolgozták ki. Ugyancsak ő képviselte az MKP-t a Magyar Front Intéző Bizottságában. Nyilván debreceni értelmiségi kapcsolatai és ismeretségei miatt esett rá a választás; Donáth Ferencen kívül ő volt az egyetlen olyan tekintélyesebb kommunista mozgalmár, akinek egyáltalában voltak valamiféle vidéki kapcsolatai…

1945 januárjában, Pest szovjet megszállás alá kerülését követően azonnal bekapcsolódott a közéletbe: az elsőként megjelenő Szabadság című napilap koalíciós felállású szerkesztőbizottságának tagja lett.  (A kommunista párt, taktikai megfontolásokból, ekkor még nem indított önálló napilapot: nem akarták elijeszteni a koalíciós partnereket.) Még ebben a hónapban a Tildy Zoltán elnökletével megalakult Budapesti Nemzeti Bizottság titkára lett; ez a testület képviselte a fővárosban a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormányt. Április másodikán a párt delegálta az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.

1945 júniusától a Miniszterelnökség második adminisztratív államtitkára, júliustól politikai államtitkára volt. E pozíciókba a párt delegálta, hogy az ő révén ellensúlyozzák a sajtóirányításban ekkor még meglévő kisgazda befolyást – a lapok papírellátása ugyanis a kisgazda államtitkár, Balogh István hatáskörébe tartozott, márpedig a tömegtájékoztatásban akkoriban kizárólagos nyomtatott sajtó révén kifejthető, minél szélesebb rétegekhez eljutó propaganda ellenőrzése elsődleges fontosságú feladat volt. Az 1945. novemberi, nagy kisgazda győzelmet hozó országos választások után a koalíciós alkudozások eredményeként megalakult Tájékoztatásügyi Minisztérium politikai államtitkára lett; 1946 májusáig maradt posztján.

1945. februárban, a budapesti (hazai) és a debreceni (emigráns) pártvezetés egyesítésekor tagja lett az MKP Központi Vezetőségének (KV). Az apparátusban kezdettől fogva fontos feladatokat kapott a tágan értelmezett kulturális ágazaton belül: 1945 májusáig ő vezette a KV Propaganda Osztályát; 1946. szeptembertől a párton belül is a sajtóirányítás felelőse lett (a KV osztályvezetőjeként egészen 1948.decemberig); 1947. októbertől a KV Értelmiségi Osztályának, 1948. novembertől az akkor felállított Kultúrpolitikai Osztálynak a vezetését is megkapta. Ráadásként 1947 júliusában Nagy Imre helyett ő lett a párt Falusi Bizottságának a vezetője. Ez irányú feladata volt a III. kongresszuson elfogadott parasztpolitika megvalósítása, a párt befolyásának erősítése a parasztság soraiban. Ezen a mellékpályán 1948 májusáig játszott.

1949 júniusában felmentették korábban betöltött párttisztségeiből és a letartóztatott Rajk László helyére külügyminiszternek nevezték ki. Két év sem telt el, és 1951 áprilisában Kállait is elvitte az ÁVH. Ekkor, 1951 tavaszán, az újabb nagy megszorítások (a tervszámok 25%-os emelése) bejelentésekor az egykori „hazai” illegális párt vezetői kapták a csapást, (közülük Kádár János volt a legtekintélyesebb), de a letartóztatottak derékhadát a volt „debreceni csoport” adta. (Ifjúkori jó barátja, Zöld Sándor, aki akkor belügyminiszter volt, a letartóztatás elől öngyilkosságba menekült s előtte még családját is kiirtotta.) „Ügyeikben” két pert rendeztek – Kállait a Kádár-ügy harmadrendű vádlottjaként 15 évi fegyházra ítélték.

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottsága (PB) 1954. március végén döntött a Kádár-ügy felülvizsgálatáról. Kállai május 29-én, Kádárt megelőzve szabadult. A júliusi perújítási tárgyaláson őt is felmentették minden vádpont alól. Július végén visszavették a pártba s ő is elfogadta a kárpótlásul felajánlott posztot: esetében ez a Népművelési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának vezetését jelentette. 1956 februárjában a népművelési miniszter helyettesévé nevezték ki. (Jellemző, hogy a börtönből ekkor szabadultak közül csak Kádár és Kállai fogadta el a Rákosi által felkínált politikai együttműködést és funkciókat – igaz, Kállai csak a miniszteriális apparátusban.)  Az MDP KV nevezetes 1956. július végi ülésén – amelyen Rákosit leváltották első titkári tisztségéből – a rehabilitált funkcionáriusok több más prominens képviselőjével együtt őt is visszavették a KV-ba, sőt a Kulturális Osztály vezetésével is megbízták, miközben kormányzati funkcióját is megtartotta.

A forradalom kirobbanásának estéjén kezdődött és 24-én hajnalig tartott KV-ülésen a PB és a Titkárság tagjává választották; az ekkor igen fontos sajtóügyek is a kompetenciájába tartoztak. Aztán az október 28-án felállított Elnökségnek már nem lett tagja. Ezekben a számára zűrzavaros és veszélyes napokban amúgy is egy barátja lakásán húzódott meg. (A későbbi elbeszélés szerint ez a barát, egy műszaki kutatóintézet igazgatója, Kállait is megidézte tanúnak, amikor felelősségre vonták ’56-os szerepvállalása miatt – ti. munkahelyén a forradalmi bizottság tagja lett s vendégének is boldogan újságolta a forradalom eredményeit. Kállai megerősítette: az illető valóban bújtatta őt, de közben „ellenséges magatartást tanúsított”. A persze kirúgott vezető édesanyja így reagált: „Ha legközelebb forradalom lesz, és Kállai nálunk bujkál, fogd be a szád.”)

A november 4-i szovjet intervenció után az elsők között csatlakozott Kádár csoportjához, bekerült a széthullott MDP utódaként létrejött Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) legfőbb döntéshozó szerveibe, az Ideiglenes Intéző Bizottságba és az Ideiglenes Központi Bizottságba (IKB). Részt vett az IKB 1956. december 2–5-i ülésén elfogadott, később a Kádár-rendszer ideológiai alapját képező, az „ellenforradalom” okairól szóló határozat megszövegezésében.

1957. január végén Kádárék őt küldték a romániai Snagovba, az ott fogva tartott Nagy Imréékhez. Erről a küldetésről töredékes visszaemlékezéseiben beszámol Aczél György is – „Kádár megegyezést keresett Nagy Imréékkel, ezért küldte Kállait Romániába […], az ő tendenciózus jelentése azonban olajat öntött a tűzre. Kállai missziója volt az egyetlen, amiben ő [Kádár] konzekvensen önkritikát gyakorolt, tőle meglehetősen szokatlan módon: »Állat voltam, mondta, hogy nem tudtam, Kállai október 23-án követelőzve ajánlkozott, hogy vegyék be őt a Nagy Imre-kormányba, és nem tudtam, hogy a Kállai attól való félelmében, hogy ezt a szemére hányják, durva föllépésre szánta el magát.« […] Többször felvetette: élete egyik súlyos hibájának tartja, hogy Kállait küldte ki, és megismételte: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást, és akkor Nagy Imréék itt sétálnának közöttünk.”

(Valójában Kállai – megbízatásának megfelelően – tényleg a kapituláció lehetőségét ajánlotta fel Nagy Imrének. Nagy a vele való tárgyalás után kidolgozott egy kompromisszumos platformot, amelynek az volt a lényege, hogy ő lemond, támogatja Kádárt a konszolidáció elérésében és a reformok bevezetésében, Kádárék viszont lemondanak az események és az ő tevékenységének megbélyegző minősítéséről. Amikor aztán Nagy tudomást szerzett arról, hogy a párt vezető szervei – Kállai beszámolója nyomán – ellenforradalmi uszítónak és árulónak minősítették őt, lemondott a kompromisszumos ajánlatot tartalmazó levél feladásáról, hiszen az már értelmét vesztette. Kádárnak persze tudnia kellett erről a bizonyos kompromisszumos ajánlatról is, hiszen azt Nagy Imre különböző külföldi pártvezetőkhöz írott leveleiben is megemlítette, márpedig e levelek tartalmáról a magyar pártvezetésnek is voltak ismeretei. – Az tehát, hogy – Aczél szerint – Kádár mintegy Kállait hibáztatta a Nagy Imre-ügy otromba kezeléséért, enyhén szólva is önmentegetésnek tűnik.)

Kállai hivatalosan az Ideiglenes Intéző Bizottság január 29-i ülésén számolt be útjáról. Nagy Imrével kapcsolatban megjegyezte: „Semmiben nem érzi magát hibásnak, az intézkedéseket helyesnek tartja, és arra hivatkozik, hogy a munkásság, a diákság követelése volt a szovjet csapatok kivonulása. […] Tagadja azt is, hogy november 4-i hajnali beszédében az ellenforradalmat bátorította, szó sem volt abban harcról”. Itt és ekkor ő vetette fel először – ki tudja, egyeztette-e ezt Kádárral – Nagy Imre és társai jogi felelősségre vonásának lehetőségét, mondván: „később esetleg meg kell nézni, nem kellene-e bírósághoz fordulni”.

Az IKB február 26-i ülésén tagja lett a párt újra felállított Titkárságának: az ideológia és – mivel külön titkár ezt a részleget nem felügyelte – a kultúra egésze tartozott irányítása alá. 1958 januárjáig az utóbbi területet miniszterként is ő irányította. Akkor miniszterből két évre államminiszter lett – tulajdonképpen miniszterelnök-helyettes volt már ekkor is –, majd öt évig valóban így is nevezték pozícióját. De a legszűkebb pártvezetésben nem sokáig maradhatott; ideológiai–kulturális titkári helyét már 1959. november végén át kellett adnia a nálánál feltétlenül kifinomultabb (más fogalmazásban: manipulatívabb) eszközök alkalmazását támogató Szirmai Istvánnak. A durva megtorlások idején Kállai alkalmas végrehajtó volt, ám amikor már langyosabb szelek kezdtek fújni, mennie kellett; túlzott merevsége nem volt időszerű – akkoriban Kádár lassanként már a potenciális „kiegyezéseihez” keresett partnereket.  

Megkeseredett, érdes modorú és másodvonalbeli kultúrpolitikus lett Révai József, majd Aczél mögött. Egykori debreceni társai, hozzá hasonlóan, 1945 táján szintén a kommunista pártot választották, ő ugyan náluknál magasabbra jutott, de – vélhetjük – mégsem teljesedtek be várakozásai. 1956 után ugyan azonnal és feltétlenül Kádár mellé állt, de hiába. Keményen dogmatikus vonalat vitt, cseppnyi ingadozás nélkül, mégsem lett az, aki szeretett volna lenni: a kultúra első számú irányítója. Aczél szavai szerint „Kállai Gyula úgy tekintette magát, mint ennek a vezetésnek az ideológusa, esze és elméleti embere. Ő volt az első, aki 1958-ban Kádár ellen megpróbált lázadást csinálni [ti. 1958-ban egy PB-ülésen megtámadta azzal, hogy kártyaasztal mellett dőlnek el személyi és politikai kérdések], részben szeretett volna bosszút állni a mellőzöttségéért, hogy Révai [József] megjövetelével ő a második, harmadik sorba szorult, mint ideológus, holott elsőnek tekintette magát. Itt is kettősség volt benne. Egyik oldalon gyűlölte Révait, aki őt nagyon sokszor megalázta, másik oldalon Kádárt, mint konkurenciát, aki eléje állt.”  

1965-ben kinevezték a Minisztertanács elnökévé. Ám miniszterelnöknek is átmeneti figura volt, csupán szűk két esztendeig ülhetett székében. Ezt követően négy évre még megtették az Országgyűlés elnökének, de politikusi ideje végképp lejárt. Még 1958 legelső napjainkban állították a Népfront élére; ezt a tisztségét 1989-ig megtartotta, miként a pártállami parlamentben is ott ült az utolsó napig. A PB-ből már 1975-ben távoznia kellett.

Első házasságát Kárpáti Annával az illegalitás tette tönkre, ebből a kapcsolatból 1945-ben egy lánya, Kállai Judit született. 1957-ben nősült újra; gyermeke nem született, de felesége előző házasságából származó leányát, Berkes Zsuzsát közösen nevelték.

Budapesten halt meg 1996. március 12-én.

Életút, tisztségek:

1941-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1943. júniustól a Békepárt, 1944. szeptembertől a (Magyar) Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945. január – 1945. május: Az MKP KB/KV Propaganda Osztályának vezetője.

1945. január 21-től: A Budapesti Nemzeti Bizottság titkára.

1945. január 19-től: A Szabadság című napilap szerkesztőbizottságának tagja.

1945. február – 1945. május: Az MKP KV

1945. február 23. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.

1945. április 2. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.

1945. június 15. – 1945. július 18. Miniszterelnökségi második adminisztratív államtitkár.

1945. július 18. – 1945. november 23. Miniszterelnökségi politikai államtitkár.

1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.

1945. november 23. – 1947. május 27. A Tájékoztatásügyi Minisztérium politikai államtitkára.

1946. november 1. – 1948. június 14. Az MKP KV Sajtó Osztályának vezetője.

1947. szeptember 16. – 1951. június 25. Országgyűlési képviselő.

1947. szeptember 25. – 1948. november: Az MKP KV Értelmiségi Osztályának vezetője.

1948. június – 1949. június 11. Az MDP KV Kultúrpolitikai Osztályának vezetője.

1948. június 14. – 1951. május 22. Az MDP KV tagja.

1949. június 11. – 1951. május 12. Külügyminiszter.

1951. április 20. Letartóztatják.

1951. december 18. A Legfelsőbb Bíróság (LB) 15 évi fegyházbüntetésre ítéli.

1952. december 26. Az LB másodfokon is 15 évre ítéli.

1954. május 29. Kiszabadul a börtönből.

1954. július 22. Az LB a perújítási tárgyaláson felmenti a vádak alól.

1954. augusztus – 1955. február 19. A Népművelési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának vezetője.

1955. február 19. – 1956. október 31. A népművelési miniszter helyettese.

1956. július 18. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.

1956. július 26. – 1956. október 31. Az MDP KV Kulturális Osztályának vezetője.

1956. október 24. – 1956. október 28. Az MDP KV Politikai Bizottságának (PB) és Titkárságának tagja.

1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.

1956. november 10. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.

1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP IKB (ideológiai) titkára.

1957. február 28. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (MFMPK) tagja.

1957. március 1. – 1957. május 9. Mint az MFMPK tagja, megbízva a művelődésügyek vezetésével.

1957. május 9. – 1958. január 28. Művelődésügyi miniszter.

1957. június 29. – 1975. március 22. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.

1957. június 29. – 1989. október 7. Az MSZMP KB tagja.

1957. június 29. – 1959. november 30. Az MSZMP KB titkára.

1957. október 23. – 1958. január 25. A Hazafias Népfont (HNF) Országos Tanácsa (OT) Elnökségének tagja.

1958. január 28. – 1960. január 15. Államminiszter.

1958. január 25. – 1989. március: A HNF OT elnöke.

1957–1975. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának tagja.

1958. november 26. – 1990. március 14. Országgyűlési képviselő.

1960. január 15. – 1961. szeptember 13. Az MFMPK első elnökhelyettese.

1961. szeptember 13. – 1965. április 30. Az MFMPK elnökhelyettese.

1965. június 30. – 1967. április 14. Az MFMPK (Minisztertanács) elnöke.

1967. április 14. – 1989. október 23. Az Elnöki Tanács tagja.

1967. április 14. – 1971. május 12. Az Országgyűlés elnöke.