Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1912. május 26-án Fiuméban (ma Rijeka, Horvátország), a szlovák származású Csermanek (eredetileg Czermanik) Borbála szállodai szobalány házasságon kívüli gyermekeként született, egy jótékonysági alapítvány jóvoltából a Szentlélek kórházban (az anya az első három hónapot a csecsemővel tölthette). Az apa, Krezinger János a városban töltötte sorkatonai szolgálatát tisztiszolgaként; a megesett lányt családja ellenkezése miatt nem vette feleségül. Csermanek Borbála a szülés miatt elveszítette munkáját, ezért augusztusban Pusztaszemesre (Somogy vm.) vitte a gyereket, az apa rokonaihoz, akik azonban nem fogadták be. Ezt követően az anya Budapestre ment munkát keresni, a csecsemőt a szomszédos Kapoly faluban hagyta, Bálint Imre és Bálint Sándor gazdálkodóknál. Ők nevelték 1918-ig.

Bálinték nem a mai értelemben vett nevelőszülők voltak: nem a gyámhivatal jelölte ki őket, az anya fizetett fia ellátásáért; az egyik nevelt testvér visszaemlékezése szerint havi tíz koronát s az anya fizette a tejet és a babaruhát. Évi néhány alkalommal meg is látogatta a gyermeket. (Kádár utóbb, a megszépítő messzeségből, idillként emlékezett vissza a somogyi évekre; azt ugyanakkor biztosan feltételezhetjük, hogy a falubeli gyerekek idegensége, törvénytelen származása miatt nem tartották igazán maguk közül valónak). A fiú hatéves volt, amikor viceházmesterként dolgozó anyja magához vette Budapestre. Az új és idegen környezetbe került fiát, aki nehezen szokta meg a nagyvárost, a már akkor is jó nevű belvárosi Cukor utcai elemi iskolába íratta be. A polgári-kispolgári hátterű diákok közé – öltözete, tájszólása és apátlansága miatt – itt is nehezen illeszkedett be. 

A korábban ritkán látott anya – fia kései emlékezése szerint „sorsverte teremtés”, aki erős rövidlátása miatt mindössze két osztályt végzett – nehéz természetű és indulatos nő volt, fiaival a kegyetlenségig szigorú, rendszeresen verte őket. (Második gyermeke, Jenő, szintén házasságon kívül született, 1920-ban.) A két gyere  eltartása szinte lehetetlen feladat volt számára, állást nehezen kapott; második fia születése után újságkihordásból élt s volt mosónő is. Egy komfort nélküli szobában laktak hárman a Dob utcában, János még harmincéves korában is egy ágyban aludt az öccsével. (Eddig legalaposabb életrajzának írója szerint a későbbi Kádár János jellemét meghatározták az egymásra épülő frusztrációk és szégyenek, az apa nélküli lét, a mélyszegénység.) Később, a ’30-as években anyja nem értette, sőt ellenezte fiai politikai elkötelezettségét, szégyellte, hogy börtönben ült, hogy rendőri felügyelet alatt állt akkor is, ha szabadlábon volt és bánta, hogy „úri” szakmájában nem dolgozhatott. Amikor a fia a háború alatt három évet illegalitásban volt, egyáltalán nem találkoztak. 1945 után is együtt élt fiával, aki akkor már országosan ismert politikus volt – tegyük hozzá: ekkor már egy rózsadombi villában. Kádár annyira ragaszkodott az akkor már megroppant egészségű anyjához, hogy nem nősült meg, amíg ő élt. „Nekem van egy anyám, aki nagyon primitív asszony. Én nem teszek ki egy nőt sem annak, hogy az ő szeszélyeit, gorombaságát elviselje. De őt sem teszem ki annak, akárki is az a nő, hogy anyámat egzecírozza, mert az anyám” – idézte fel Kádár szavait egy alkalommal Aczél György. Valóban csak anyja halála után, 1949 nyarán (július 19-én) vette feleségül Tamáska Máriát, akivel már korábban is viszonya volt. Anyja 1949 februárjában halt meg, temetésén a máskor mindig fegyelmezett Kádár sírógörcsöt kapott. Jenő öccse 1948-ban egy szerencsétlen balestben vesztette életét; az államvédelem hadnagya volt, és a Visegrádi utcai lakásukat akarta május elsejére fellobogózni – vesztére: leszakadt alatta az erkély.

Apját egész gyerekkorában nem látta. Krezinger János 1913-ban megnősült, három fia született. Kádár már az ország vezetője volt, amikor 1958-ban véletlenül értesült egyik féltestvére létezéséről. Egy Somogy megyei téeszlátogatáson szóltak neki, hogy a közben magyarosított nevű Kertész János Kaposváron pártalkalmazott. A két János ezután találkozott, továbbra is kapcsolatban maradtak, de viszonyuk formális maradt. 1961-ben, egyetlenegy alkalommal, apját is meglátogatta; akkor még mindhárom féltestvére élt. A visszaemlékezés szerint az apa bort töltött és azt mondta: „Fiaim, emeljük poharunkat arra, hogy együtt a család!” Kádár többször nem kereste apját, temetésére sem ment el, csak egy koszorút küldött. „A vérség nem igazi kötelék. Leéltünk egy életet úgy, hogy nem is tudtunk egymásról. Ezt nem lehet se bepótolni, se helyrehozni” – mondta a ’80-as években hivatalos életrajzírójának.

Csermanek János, miután jeles eredménnyel elvégezte az elemi iskolát, a Wesselényi utcai polgári iskolába járt, majd írógépműszerésznek tanult, amely akkoriban „munkásarisztokrata” szakmának számított. 1929-ben megszerezte segédlevelét, és a Torpedó Írógépgyár vezérképviseleténél kezdett dolgozni, de a gazdasági válság – vagy talán egy munkahelyi konfliktus – miatt már az év végén elbocsátották. (Olyan életrajz-változat is forgalomban van, amely szerint „politikai okokból” már szakmunkásvizsgáját is csak főnöke jóindulatának köszönhetően szerezte meg. Ekkor azonban még legfeljebb hallomásból ismerte a munkásmozgalmat.) Így vagy úgy, ezután már csak alkalmi munkákat vállalhatott; írógépműszerészként – a ’60-as évekig hivatalosan, például az országgyűlési képviselőjelöltek listáin, feltüntetették az „eredeti foglalkozást”, az ő neve mellett ez állt: „Kádár János műszerész, az MSZMP KB első titkára” – később nem dolgozott. Már ekkoriban sokat sakkozott és futballozott. A sakk élete végéig kedvenc időtöltése maradt, utóbb társaságban rendszerint ultizott.

1931 őszén került kapcsolatba a munkásmozgalommal. Szeptember első napjaiban egy futballistatársa bevonta a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) tevékenységébe; a Szverdlov nevét viselő sejt tagja lett. Szeptember 26-án meghallgatta József Attila előadását egy szakszervezeti rendezvényen, majd később személyesen is megismerkedett a költővel. 1931. november 9-én, miután részt vett néhány kisebb akcióban, egy illegális találkozón a rendőrség letartóztatta és vádat emeltek ellene. 1932. február 10-én a Budapesti Büntető Törvényszék felmentette, de február 26-án rendőri felügyelet alá helyezték. A rendőrség ettől kezdve kommunistaként tartotta nyilván. 1932 februárjában bevonták a KIMSZ észak-budapesti kerületi bizottságának munkájába. Barna (Sándor) néven a KIMSZ-sejtek munkáját irányította, részt vett a tagok képzésében. 1933 májusában tagja lett a KIMSZ budapesti területi bizottságának, Róna álnéven a kerületi bizottságok munkáját irányította.  1933. június 21-én újra letartóztatták. Október 4-én a Budapesti Büntető Törvényszék Szemák-tanácsa „az állam és a társadalom rendjének erőszakos felforgatása és megsemmisítésére irányuló bűntett” miatt kétévi fegyházra ítélte, egyelőre nem jogerősen. Ügyvédje – akit szinte bizonyosan a mozgalom kért fel ügyének képviseletére – fellebbezett az ítélet ellen. 

1934 januárjában a Kommunista című lap 2. számában a KIMSZ Központi Bizottsága (KB) bejelentette, hogy „a rendőrség előtt áruló magatartás[t tanúsító]” Csermaneket kizárta a szervezetből. A kizárásnak súlyosabb következménye (ekkor) nem lett, a mozgalom visszavette, s ami a legfontosabb volt számára: 1937 elején a szegedi Csillagban maga Rákosi Mátyás is befogadta – aki bizonyára nem hitte, hogy a fiatalember rendőrspicli lett, egyszerűen nem bírta a vallatással járó megpróbáltatásokat. Azt a tényt azonban, hogy a rendőrségen rosszul vizsgázott, kiváló memóriája „jobb időkre” megőrizte. 1935. január 24-én a Budapesti Ítélőtábla feltételesen szabadlábra helyezte, majd június 1-jén másodfokon helybenhagyta az első fokú ítéletet. 1936 februárjában védője semmisségi panasszal élt, ezért börtönbüntetésének folytatását elhalasztották. Miután a panaszt a Kúria Töreky-tanácsa elvetette, 1937. február 2-án a szegedi Csillag börtönben folytatta büntetése letöltését. Itt ismerkedik meg majd Rákosi Mátyással és más kommunista aktivistákkal. 1937. június 19-én szabadult.

Június végén egy volt elítélt-társa azt javasolta, hogy ha továbbra is részt akar venni a mozgalomban, lépjen be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), mert a KIMSZ és a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) gyakorlatilag nem működik. 1937. szeptember 1-jén tagja lett az MSZDP Budapest VI. kerületi szervezetének. Itt 1941 tavaszáig legális pártmunkát végzett, közben kifutóként, alkalmi munkákból tartotta fenn magát. 1940-ben a Szociáldemokrata Párt (SZDP) Végrehajtó Bizottsága Ifjúsági Csoportjának vezetője lett.

1940 tavaszán a kommunista szobrász, Goldmann György bevonta az újjászerveződő illegális kommunista párt VI. kerületi sejtjének munkájába; ez év novemberében szintén Goldmanntól tudta meg, hogy formálisan is tagja lett a KMP-nek. 1941 nyarán először tagja, majd titkára lett a KMP Budapesti Területi Bizottságának. Az év őszén az SZDP és a KMP VI. kerületi szervezeteiben végzett politikai tevékenységgel fokozatosan felhagyott.

1942 májusában lett tagja a KMP KB-nak. Ugyanebben a hónapban egy nagy letartóztatási hullám miatt illegalitásba kellett vonulnia. A háború végéig „törvényen kívül” élt, legális munkát nem vállalhatott. Létfenntartását a párt biztosította: tulajdonképpen ekkortól tekinthetjük „hivatásos forradalmárnak”. 1942 decemberében ő lett a KB egyik titkára, azaz a párt egyik első vezetője. Az illegális KMP vezetőségébe ekkor rajta kívül hatan tartoztak. A nyári nagy letartóztatások azonban igencsak megtizedelték az illegális párt vezetőségét: Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán július eleji letartóztatása után négyen maradtak, közülük az egyik vezetőt a párt gyanúsnak találta és „lehagyta”, másikuk pedig szeptemberben került rendőrkézre. „Az 1942. májusi–júniusi nagy lebukás után a kb. 400-500 illegális párttagból, illetve tagjelöltből, a Magyarország területén működő pártszervezetek tagságából mindössze 10-12 párttaggal marad meg a kapcsolat. Bizonyos újjászervező munka után 1943 januárjára a taglétszám kb. 70-80-ra növekedett. Ekkor történt [Kovács István] lebukás[a], mely után kb. két hétig az volt a helyzet, hogy mindössze két (azaz kettő) ember maradt meg [Kádár János és Péter Gábor], a többi tag sorsa a két KV-tag  előtt ismeretlen volt […] Amikor kb. két hét múltán sikerült felkutatni a lebukásoktól megmenekült néhány pártcsoportot, akkor új, súlyos konspirációs kérdésként megerősödött a Gács [László] KV-tag ellen korábban felmerült árulás gyanúja, amely az akkori viszonyok között tisztáz[hat]atlan volt” – emlékezett ő maga 1956 tavaszán a Párttörténeti Intézetnek írt visszaemlékezésében a párt siralmas helyzetére. 1944 áprilisáig őt tekinthetjük a hazai kommunisták első számú vezetőjének. Ez időtől használta a „Kádár János” nevet.

1943 áprilisában, a párt kezdeményezésére, találkozott Szakasits Árpáddal, az SZDP egyik vezetőjével. A két párt együttműködéséről nem sikerült megállapodniuk, mert a szociáldemokraták szerint a KMP-nek fel kellett volna hagynia az illegális akciókkal, ám a valódi népfrontos összefogás a kommunisták számára vállalhatatlan volt.

1943 júniusában a KMP KB, Kádár javaslatára, úgy döntött – tekintettel arra is, hogy a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága májusban megszüntette a nemzetközi munkásszervezetet –, hogy színleg feloszlatja a KMP-t, és Békepárt néven szélesebb (kissé talán „népfrontos”) alapokon szervezi újjá a mozgalmat. Ez átmenetileg valamelyest növelte a párt befolyását, de az ország 1944. márciusi német megszállása merőben új helyzetet teremtett: a párt végletesen elszigetelődött, a moszkvai emigráns vezetőkkel sem tudták tartani a kapcsolatot.

1944. április 19-én Kádár éppen azért indult Jugoszláviába, hogy kapcsolatba lépjen az ottani kommunista párt képviselőivel. Küldetése korán meghiúsult: Dárda községben (akkor Baranya vm., ma Horvátországhoz tartozik) a németek elfogták: (valódi) katonai igazolványa szerint Lupták János tizedest. Személyazonosságára nem derült fény; a katonai bíróság két és félévi börtönbüntetésre és lefokozásra ítélte. Büntetésének letöltését a budapesti Conti (ma Tolnai Lajos) utcai börtönben kezdte meg. „Ott egy amerikai légitámadás alkalmából a zárkáját telitalálat érte, úgyhogy valósággal kettéhasította azt. Ez szörnyű sokkot és traumát okozott Kádárban” – emlékezett egy kortársa. November 12-én a börtönt evakuálták, az elítélteket gyalogmenetben a nyugati határ felé irányították. Néhány nap múlva Nyergesújfalunál többedmagával megszökött a transzportból, ennek folytán néhány nap múlva visszaérkezett Budapestre. Újabban más leírások is olvashatók 1943–44-es tevékenységéről, a pártfeloszlatás körülményeiről és jugoszláviai útjáról. Anélkül, hogy ezek ismertetésére kitérnénk, azt megállapíthatjuk: Kádár gyakran határozatlan volt, a moszkvai instrukciók nélkül működő pártot bizonytalanul irányította.

Távolléte idején történt néhány változás az illegális pártban. A pártot szeptember 12-e óta Kommunista Pártnak nevezték (először ezen a napon adtak ki e névvel röplapot). A KB ekkor már bővebb testület volt a korábbiaknál: októberben kilenc tagja volt, közülük a legtekintélyesebb Rajk László, aki szeptemberben szabadult ki a börtönből. Kádár november végén újra bekapcsolódott a pártvezetés munkájába. Tekintettel arra, hogy Rajkot december 7-én ismét letartóztatták, megint ő lett a „rangidős” vezető; a KB tagjának számító pártmunkások – rajta kívül szám szerint még nyolcan – valamennyien nála később kerültek be a testületbe. A visszaemlékezők szerint Kádár nem volt képes pótolni a tetterős Rajkot, annál is kevésbé, mert a börtönben elszenvedett sokk következtében „nem mert az utcára kimenni. Mihelyt légiriadó volt, nagyon sietett le a pincébe”. Babics Antal orvosnál, Donáth Ferencnél és más búvóhelyeken vészelte át a nyilas uralmat és az ostromot.

Egyes emlékezők szerint KB-beli kollégája, Kovács István szóvá tette, hogy „Kádár gyáván viselkedett, nem mert részt venni […], kimaradt a mozgalmi munkából. És olyan jól alátámasztotta a dolgot [ti. kovács], hogy fegyelmi indult Kádár ellen. Ügyének tisztázásáig nem nevezték ki felelős pártfunkcióba: így lett aztán budapesti (rendőr-)főkapitány-helyettes, ami egy hallatlan jelentéktelen dolog volt.”         

Időközben a szovjet hadsereg által elfoglalt területeken a kommunisták a Magyar Kommunista Párt (MKP) nevet kezdték használni, az első nagyobb szervezet október 8-án alakult meg Békéscsabán. November 5-én már Szegeden voltak a KMP Külföldi Bizottságának Moszkvából hazatért tagjai: Farkas Mihály, Gerő Ernő, Nagy Imre és Révai József, akik megalakították az MKP ideiglenes Központi Vezetőségét. 1945. január 19-én a volt KMP/Békepárt hazai vezetői is létrehozták az MKP Központi Bizottságát (néhány nap múlva már Központi Vezetőségnek [KV] nevezték), Kádár is tag lett, de már nem tekintették titkárnak. (Ebben szerepe lehetett a fentebb említett „passzivitásának”.) Közben január 26-án Debrecenben a Moszkvából hazatért vezetők megalakították a párt Titkárságát, a főtitkár pedig – ekkor formálisan is a párt első számú vezetője – Gerő Ernő lett. (Rákosi ekkor még nem volt Magyarországon.)

Január 21-én a Budapesti Nemzeti Bizottság Kádárt kinevezte a nagy-budapesti rendőrfőkapitány helyettesévé. (Tisztségét április 28-ig töltötte be.) Január 24-én az MKP KV budapesti ülésén Gerő az 1943-as pártfeloszlatás miatt „szigorú megrovás” pártbüntetésben részesítette, de az ügynek további következményei ekkor sem lettek. Január végén újabb fegyelmi büntetést kapott Gerőtől, ekkor rendőri vezetői tevékenységével kapcsolatban.

A február 23–24-i KV-ülésen egyesültek a párt budapesti – egykori hazai illegális – és debreceni – moszkvai emigránsok alkotta – vezető szervei. Tizennégy tagú KV-t választották, Kádár is tag lett, de a Titkárságba nem került be. Főtitkárra Rákosi Mátyást választották.

Március 21-én a belügyminiszter jóváhagyta névmagyarosítási kérelmét; neve ettől kezdve lett hivatalosan is Kádár János.

Április 2-án egy budapesti nagygyűlésen az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INgy) képviselőjévé választották. Szeptember 6-án tagja lett az INgy Politikai Bizottságának is. A november 4-i választásokon a párt Heves megyei listáján szerzett mandátumot. 1947. augusztus 31-én (a hírhedt „kékcédulás” választásokon) a párt Heves-Nógrád megyei listáján szerzett mandátumot. 1949. május 15-én ugyanott választották képviselővé. Parlamenti helyét letartóztatásáig megőrizte. 

Április 13-án először üléseztek együtt a KV budapesti és debreceni tagjai és Kádárt a KV egyik titkárává választották. Május 22-én az MKP KV saját soraiból 11 tagú Politikai Bizottságot (PB) választott, Kádár is bekerült a testületbe. Április 28-tól ő volt a Nagy-Budapesti Területi Bizottság titkára is (május 22-ig). November 26-án, az MKP KV PB döntése alapján, Rajk Lászlótól átvette a Budapesti Területi Bizottság vezetését. (Budapesti első titkári pozícióját 1948 augusztusáig megtartotta.) 1946. október 2-án, az MKP III. kongresszusán az MKP főtitkárhelyettesévé választották (Rákosi másik helyettese Farkas Mihály lett.)

1948. március 17-től az MKP és az SZDP nagy-budapesti „egységbizottságának” – azaz a kommunisták által kikényszerített pártegyesítést előkészítő testületnek – elnöke lett. Június 14-én, az MKP és az SZDP „egyesülési” kongresszusán a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) KV és a PB, valamint a Titkárság tagjává és a párt főtitkárhelyettesévé választották.

Ez év nyarától egymás után kapta meg a belügyi szervek pártirányításának legfontosabb pozícióit – noha a tényleges irányítás ezekben ez ügyekben feltétlenül Rákosi és Farkas kezében volt, nem is szólva az államvédelem egyre önjáróbbá váló vezetőjéről, Péter Gáborról. Július 6-án a Belügyi Bizottság, július 12-én a Katonai Bizottság tagja lett. Augusztus 5-én belügyminiszterré nevezték ki (a minisztériumot 1950 júniusáig, csaknem két évig vezette). Augusztus 25-én a KV Közigazgatási Bizottságának elnöke, szeptember 7-én a Belügyi és a Katonai Bizottság egyesítésével létrehozott Állambiztonsági Bizottság tagja lett. Október 26-án az Állambiztonsági Bizottságon belül operatív bizottságot hoztak létre, amelynek feladata az államvédelmi ügyek folyamatos koordinálása volt – Rákosi és Farkas mellett Kádár volt a harmadik tag.

E tisztségeiben jelentős szerepe volt a Rajk-per lefolytatásában. Súlyos személyes felelősség terheli az ebben az időszakban lefolytatott koncepciós perekben – a Mindszenty József esztergomi érsek, a szociáldemokrata politikusok, valamint a tábornokok elleni eljárásokban és a gazdasági vezetők elleni koncepciós perekben – hozott ítéletekért is.

1949. május 30-án reggel – Rákosi, Gerő és Farkas társaságában – ő is jelen volt azon a szűk körű megbeszélésen, amelyen döntés született Rajk László letartóztatásáról. A napot Kádár Rajkkal töltötte: délelőtt tárgyaltak, délután pedig sakkoztak. Az éjszaka folyamán egy államvédelmi különítmény elhurcolta Rajkot. Június 7-én Farkas Mihály társaságában kihallgatták Rajkot; ennek a kihallgatásnak a magnófelvétele, egyedüliként a Rajk-per már 1956 után megsemmisített anyagai közül, fennmaradt. Létrehozták a KV Államvédelmi Bizottságát az ÁVH és persze a vizsgálat irányítására. Június 11-ére összehívták a KV-nek a Rajk-ügyet tárgyaló ülését, amelyen jellemző módon a bizottság nevében is Kádár referált – Rákosi nem kevés cinizmussal tolta előtérbe a másik népszerű „hazai” kommunista vezetőt. Ismertette a vádlottak beismerő vallomásait, Rajk vallomásaiból csupán néhány tendenciózusan összerakott mondatot idézett s úgy állította be, mintha már elismerte volna, hogy „az ellenség” ügynöke. Június 17-én szintén Kádár beszélt a BM aktívaértekezletén a Rajk-ügyről – noha a fővádlott még nem ismerte be a vádakat s azokra tárgyi bizonyítékok sem voltak. Október 15-én ő is végignézte a beismerő vallomásra rávett Rajk László és társai kivégzését.

Kádár, aki Rajkot váltotta a belügyminiszteri poszton, nem kedvelte elődje stílusát. „Ő [mármint Rajk] Rákosit és Révait kivéve a többi vezető elvtárssal magát egyenlő értékűnek, a fiatalabb nemzedékből való pártfunkcionáriusok fölött önmagát toronymagasan kiemelkedőnek tartotta […] Bárkivel is állt szemben, akár nála nagyobb tudásúakkal […] szenvedélyesen szeretett sokat és kioktató hangon beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny, fölényes természete és modora volt” – vallotta elődjéről. Ezért is, meg persze saját pozíciója erősítése érdekében, szívesen elhitte, hogy Rajknál „valami gyanús”. A vallatás és főleg a kivégzés azonban kételyeket ébresztett benne – erről tanúskodott ama bizonyos utolsó beszéde is, amelyből kiderült, hogy élete végéig kísértette Rajk árnya. (Valamint a később szintén hóhérkézre adott Nagy Imréé.) Miután ebbéli kételyeiről beszámolt Rákosinak, maga is a „gyanúsak” sorsára jutott.

1950. május 31-én tagja lett az MDP KV Szervező Bizottságának – ez a vezető grémium volt a PB politikai határozatainak gyakorlati végrehajtója, Farkas távollétében ő elnökölt a testület ülésein. Június 21-én kinevezték a KV Párt- és Tömegszervezetek Osztályának élére. Két nappal később, 1950. június 23-án saját kérésére távozott a Belügyminisztérium éléről. 1951. március elején, az MDP II. kongresszusán még tagja lett a vezető pártszerveknek, március 5-én a Szervező Bizottság vezetésével is megbízták.

Április 20-án, Zöld Sándor belügyminiszter öngyilkossága napján, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) letartóztatta, majd az MDP KV májusi ülésén minden testületi tagságától megfosztották és kizárták a pártból. A Legfelsőbb Bíróság 1951 decemberében „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás” vádjával életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Az egy évvel később [!] született másodfokú ítélet hasonlóan intézkedett. A Conti utca államvédelmi börtönben tartották fogva, igen szigorú körülmények között, magánzárkában.

Kádár letartóztatásáig tökéletesen lojális volt Rákosihoz, rendszerét mindenben kiszolgálta. Bizonyosan egyfajta személyes alárendeltséget is érzett irányában, tekintélyét és felsőbbségét feltétlenül elismerte, tekintet nélkül arra, hogy a Rajk-ügy nyomán már kétségei is megfogalmazódtak. Perét a „hazai kommunisták” elleni hadjárat részeként szokás magyarázni, de bizonyosan szerepe lehetett benne Rákosi ama megfontolásának, hogy megszabaduljon a belügyi vonalon majd’ mindent tudó Kádártól – noha ő egyáltalán nem ambicionálta, hogy első számú vezető legyen.

1954. március végén az MDP PB, Gerő belügyminiszter javaslatára, úgy határozott, hogy ügyét vizsgálják felül, addig is könnyítsenek fogva tartásának körülményein. Az utóbbi április elején megtörtént és átszállították a Gyorskocsi utcai börtönbe. Július 22-én a börtönből is kiszabadult, a per-újrafelvételi tárgyaláson felmentették a korábbi vádak alól. Július utolsó napján Rákosi hívatta s ígéretet tett, hogy „bizonyos feltételek” teljesülése esetén visszatérhet a politikai életbe. Augusztusban feleségével négy hetet töltött a tihanyi pártüdülőben.

Rákosihoz való hűségén – csak első pillantásra meglepő módon, hiszen ő mindenekelőtt elkötelezett pártkatona volt – a börtönévek és a megaláztatások sem változtattak, pedig belügyminiszterként és elítéltként is pontosan ismerte a „törvénytelenségek” mechanizmusait és főleg azok gyakorlatát. Nem kereste a kapcsolatot a pártellenzék köreivel, távol tartotta magát Nagy Imrétől és elvbarátaitól. Mindenekfelett hitt a (kommunista) pártban, annak egységéhez mindenáron ragaszkodott, a „frakciózást” pedig veszedelmes bűnnek tartotta.

Augusztus 11-én az MDP PB, a Központi Ellenőrző Bizottság javaslatára, visszahelyezte „párttagsági jogaiba”. Két nappal később a Rehabilitációs Bizottság javasolta, hogy kapjon „megfelelő” lakást s részesüljön anyagi kárpótlásban. Szeptemberben a XII. kerületi Stromfeld Aurél utca 9. szám alatti háromszobás lakásba költözhetett, több részletben 63 ezer Ft anyagi kárpótlást kapott. 1955-ben visszaköltözhetett régi otthonába, a II. kerületi Cserje utca 21. szám alatti családi házba.  

Szeptember 9-én megválasztották a XIII. kerület (Angyalföld) pártbizottságának első titkárává. Nem feledkezett meg a kötelező hála gesztusáról: november 11-én levelet írt a Szovjetunióban tartózkodó Rákosinak, támogatásáról biztosította a Nagy Imrével folyó vitájában. Ugyanebben a levélben élesen támadta Farkas Mihályt, akit a „törvénytelenségek” fő felelősének nevezett. Decemberben Nagy Imrével is találkozott, de eszmecseréjük, ahogyan az várható volt, eredménytelen maradt.

1955. május közepén Rákosi ismét hívatta, és azt javasolta neki, legyen a Pest megyei pártbizottság vezetője. Válaszul levelet írt a PB-nek, számon kérte politikai rehabilitációjának elmaradását – a felkínált állást nem tekintette annak –, és kérte, hogy a KV előtt fejthesse ki álláspontját a törvénysértésekről. Levelére elutasító választ kapott. Szeptember 6-án végül mégiscsak elfoglalta a Pest megyei pártbizottság első titkári székét.

Az 1956. március 12–13-i KV-ülésen – ahol meghívottként volt jelen – felszólalt, ismét Farkast támadta, hiányolta felelősségre vonását. Április elején hosszú levelet is írt a KV-nak Farkas felelősségéről. Ekkoriban már érlelődött visszatérése a politika első vonalába. Rákosi és Nagy Imre egyre nyíltabbá váló konfliktusa idején a funkcionáriusok derékhada és jó néhány magas pozícióban ülő képviselőjük benne látta a mindennél fontosabb „pártegység” megőrzésének garanciáját. Kádár, karakteréhez és szokásához híven, most is ódzkodott a nyílt szerepvállalástól – nemkülönben azért, mert végzetesnek tartott volna egy párton belüli nyílt konfliktust. Éppen ezért, bár többen kapacitálták, nem ment el a Nagy Imre 60. születésnapján tartott rendezvényre az Orsó utcai villába.

Június elején a szovjet párt képviseletében Budapestre érkezett Mihail Szuszlov, a KB titkára. Konstatálta ugyan a pártvezetés belső válságát, de kiállt Rákosi mellett. Hosszan tanácskozott Kádárral is, támogatta bevonását a felső vezetésbe. Július közepén újabb szovjet emisszárius érkezett Budapestre, ezúttal Anasztaz Mikojan, az Elnökség tagja. Ekkor már, bár megszorításokkal és nyilvánvalóan taktikai megfontolásból, Rákosi és Gerő is felvetette, hogy esetleg Kádár lehetne a szovjetek által lemondatni kívánt első titkár utóda. Hegedüs András miniszterelnök ellenvéleményét hangoztatta s a PB július 16-án végül Gerő mellett tette le a garast.

A július 18-án kezdődött KV-ülés első napján Kádárt az MDP KV és a PB tagjává választották, és ő lett a KV másodtitkára, azaz Gerő helyettese. Július 21-én, az ülés utolsó napján, amikor a testület Farkas Mihály ügyét tárgyalta, újból felszólalt és önkritikát gyakorolt a Rajk-ügyben vállalt szerepe miatt. 

Szeptember 9-én Pekingbe indult: ő vezette a magyar küldöttséget a Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusán. (Máig rejtély, miért küldték ilyen hosszú útra, miközben Gerő ugyanekkor hathetes [!] szabadságra ment a Szovjetunióba. Az országban a politikai válság egyre mélyült, a PB-n belül is nyílt törésvonalak mutatkoztak – és a két legfontosabb vezető hetekig nem volt Magyarországon.) Kádárék (Hidas István és Szántó Zoltán volt még a delegációban) útban hazafelé megálltak Moszkvában, ahol csatlakozott hozzájuk Gerő Ernő, aki korábban a Krímben Nyikita Hruscsov társaságban találkozott Josip Broz Tito jugoszláv vezetővel. A magyar vezetők október 6-án tárgyaltak a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) KB Elnöksége tagjaival – ezen a napon Budapesten százezres tömeg jelenlétében temették újra a „párt halottait”: Rajk Lászlót és társait. Az országban érezhetően nőtt a politikai feszültség és a vezetők megint elutaztak.

 

Visszaérkezése után ugyanis Kádár alig néhány napot töltött Budapesten. Október 15-től nyolc napra Jugoszláviába utazott, mert ő is tagja volt a Gerő vezette pártküldöttségnek. Először látta szülővárosát, Fiumét. A delegáció (amelynek tagja volt a párt első- és másodtitkára, a miniszterelnök és a budapesti pártbizottság titkára, azaz az ország legfontosabb vezetői) a legkritikusabb napokban volt távol az országtól, és csak október 23-a reggelén érkezett vissza a forrongó Budapestre.

A forradalmi nap délelőttjén Kádár részt vett a PB ülésén s ő is megszavazta a délutánra tervezett tüntetés betiltását. Délben a Rádióba ment, és sikertelenül győzködte a munkatársakat a PB-határozat helyességéről. Délután a szakszervezetek Dózsa György úti székházában Gáspár Sándor és Marosán György társaságában időzött. Onnan ment az Akadémia utcai pártközpontba, ahol a PB-ülésen a többséggel szavazott, a KV éjszakai ülésén pedig ellenezte Gerő leváltását, aminek szükségességét Horváth Márton vetette fel éles formában. Másnap este a rádióban beolvasták beszédét, amelyben az eseményeket – Gerőhöz és Nagy Imréhez hasonlóan – „ellenforradalmi jellegű felkelésnek” minősítette.

Személye október 25-én került előtérbe, amikor a PB délelőtt leváltotta Gerőt és helyébe őt választotta a KV első titkárává. Aznap délután 15 óra 30 perckor ismét beszédet mondott a Kossuth Rádióban, és a kialakult helyzetet ismét ellenforradalomnak nevezte: „a Népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni.” Az esti KV-ülést ő vezette; most, hogy már nem volt kihez igazodnia, a reformisták és a konzervatívok közötti senki földjén bizonytalankodott. Tárgyalt, elnökölt a szinte folyton ülésező párttestületekben, de frázisoknál többre nem jutott. A KV október 26-án is szinte egész nap tanácskozott, végül inkább a „rendteremtést” előnyben részesítő határozatot hozott. A tervezett katonai–adminisztratív lépések kivitelezésére Rendkívüli Bizottságot (Direktóriumot) állítottak fel, amelynek természetesen ő is tagja lett. Még mindig igen passzívnak mutatkozott, az ekkor már Budapesten tartózkodó Mikojannal és Szuszlovval folytatott megbeszélésen is. Álláspontjának kettőssége – egyrészt működtek sztálinista beidegződései, másrészt azonban a munkásság általa is megalapozottnak vélt követeléseivel sem kívánt szembekerülni – légüres térbe vezette.  

Október 27-én az éjszakai órákban Nagy Imre társaságában a szovjet nagykövetségen tárgyalt a szovjet küldöttekkel, akik ekkor támogatták a két magyar vezető javaslatát a politikai irányvonal módosítására: a tömegmozgalom követeléseinek részbeni teljesítésére, ami a politikai kibontakozás felé mutatott.

Október 28-a aztán Kádár számára is meghozta a részleges fordulatot. A PB ülésén – a szovjet kiküldöttek előzetes hozzájárulásával – bejelentette, hogy az események addigi értékelését megváltoztatják, noha ekkor még nem volt szó „nemzeti demokratikus forradalomról”. Nagy Imre felszólalása után a résztvevők támogatásukról biztosítják az „új platformot”. A szovjet küldöttek javaslatára létrehozták az MDP Elnökségét – a KV és a PB működése ezzel gyakorlatilag megszűnt –, amelynek elnökévé Kádárt választották. Október 30-án államminiszterré nevezték ki, egyúttal tagja lett a Minisztertanácson belül felállított szűkebb testületnek, a kormánykabinetnek. Az MDP Elnöksége ugyanakkor egyhangúlag megszavazta a koalíciós kormány felállítását, azaz a többpártrendszer bevezetését. Szántó Zoltán (és talán más régi kommunisták is) javasolták, hogy alakítsanak új pártot, ám az indítványt az Elnökség ekkor még leszavazta. Az új párt megalakítása másnap, október 31-én mégis megtörtént: az Elnökség kimondta az MDP feloszlatását, és Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven egy új párt alapítását. Az alapító kongresszus előkészítésére héttagú Ideiglenes Intéző Bizottság alakult, amelynek Kádár is tagja lett. Délután a pártközpont Nádor utcai épületében az ő elnökletével már a párt első gyűlését is megtartották.

November 1-jén reggel 9 órától jelen volt a kormánykabinet ülésén, amely elvi döntést hozott a semlegesség kinyilvánításáról és a Varsói Szerződés szervezetéből való kilépésről; ezeket a döntéseket ő is megszavazta. Bizonyosan szélsőséges indulatok mozgatták ezekben az órákban–napokban, az említett döntésekkel kapcsolatban is, de egy kortársi visszaemlékezés szerint elsején reggel bizakodónak mutatkozott – noha arra is többen visszaemlékeztek, hogy több esetben szinte hisztérikus reakciói voltak. Mélyen megrendítette Mező Imre halála a Köztársaság téri vérengzésben, emberileg talán ő állt hozzá legközelebb az akkori vezetésből. Mégis úgy látszott, elszánta magát a szinte reménytelen helyzetbe sodródott (új) párt vezetésére. Déltájban a parlamenti rádióstúdióban rögzítették az esti órákban sugárzott beszédét, amely a forradalom alatti legfontosabb nyilvános megszólalása volt. (Az esti történések fényében nehezen érthető, hogy elmondta ezt a beszédet – s hogy éppen ő mondta el, noha felvetették neki, hogy más is beszélhetne az új párt nevében, de ezt ő elutasította, miközben már menekülni készült.)

Kádár már nem volt Budapesten, amikor 22 órakor a rádióban elhangzott a beszéd (amelynek szövege egyébként „kollektív alkotás” volt, például Nagy Imrével és másokkal is megvitatták). „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus” – mondta, és élesen elhatárolódott a régi párttól, „melyet a sztálinizmus magyar képviselői, Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és a nemzeti rabság eszközévé züllesztett.”

Nem tudjuk, mi történt vele délután és a kora esti órákban. Az bizonyos: Münnich Ferenc javasolta Kádárnak, hogy „a szovjet csapatmozgásokkal kapcsolatos félreértések tisztázása érdekében tárgyaljanak [Jurij Andropov] nagykövettel […] Kádár gyanútlanul úgy hagyta el a Parlament épületét, hogy még csak távozását sem tudatta senkivel, még az épületben tartózkodó feleségével sem” – írja életrajzírója. Münnichhez ment, a Belügyminisztérium épületébe, s onnan indultak autón a szovjet nagykövetség épülete felé. Már útközben (más beszámolók szerint a követségi épületnél) egy szovjet gépkocsi jelent meg, amelybe Kádár először nem akart beszállni – aztán mégis beült. Vitték is, ment is. A jármű a tököli szovjet repülőtérre szállította a magyar vezetőket; Andropov itt közölte Kádárral, hogy a legfelső szovjet vezetés kíván vele tárgyalni, mégpedig titokban és azonnal. Tökölről Munkácsra, majd Ungvárra vitték őket. „Kádárt […] az oroszok tőrbe csalták és elhurcolták” – rekonstruálta utóbb Nagy Imre a történteket, ha kissé egyoldalúan is. A kezdeményezők az SZKP legfelső vezetői voltak, az akció végrehajtásának felelőse Leonyid Brezsnyev. – Az ekkor történteket maga Brezsnyev is felidézte 1972. februári zavidovói találkozójukon – amikor egyébként a magyarországi reformok leállítására szólította fel Kádárt –, egy afféle kedélyes „voltunk mi már nehezebb helyzetben is” fordulattal. Az ’56 novemberi repülőút és a moszkvai tárgyalások mindenestre Kádár számára cseppet sem voltak kedélyesek. Megérkezésekor azt sem tudhatta biztosan: fogoly-e vagy tárgyalópartner?

November 2-án Moszkvába érkezésük után egyenesen az SZKP KB Elnökségének ülésére vitték őket. Kádár vállalta a felelősséget az új párt, az MSZMP megalapításáért, a semlegesség kimondásáért és a Varsói Szerződésből való kilépésért, miközben – nyitva hagyva mozgásterét – ekkor még csupán annyit mondott, hogy Nagy Imre politikájában „vannak ellenforradalmi elemek is”. A katonai rendcsinálást nem ajánlotta, hiszen azzal a kommunista párt végképp elveszítené hitelét. November 3-án, miután végighallgatta a Moszkvába visszaérkezett Hruscsov helyzetértékelését az „ellenforradalmi veszélyről” – a szovjet pártvezető Titónál járt, ő ajánlotta Kádárt a szovjetek által korábban favorizált Münnichhel szemben – beadta a derekát. Amikor elfogadta a szovjet vezetés által már három nappal korábban elfogadott katonai invázió tervét, saját sorsáról is határozott: a „szocialista vívmányok megvédése érdekében” vállalta a felállítandó bábkormány vezetését – azaz a diktatúra restaurálását, a szovjet hadsereg véres közreműködésével.

November 4-én hajnalban szovjet katonai repülőgépen Szolnokra érkezett. Már folyt a „Forgószél” fedőnevű hadművelet (az ország szovjetek általi katonai megszállása), amikor a helyi rádió hullámhosszán reggel 6 órakor elhangzott a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak elnevezett testület felhívása (a felvételt szovjet katonai adók Ungvár térségéből sugározták).

November 7-én a szovjet hadsereg Budapestre szállította. Délután 2 órakor az új kormány tagjai Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke előtt letették az esküt. Erre a napra sebtiben összetoboroztak egy új Ideiglenes Intéző Bizottságot a párt élére, három nappal később felállt az új Ideiglenes Központi Bizottság is. A testületeket előbb csak gyakorlatilag, majd 1957. februártól formálisan, természetesen Kádár vezette. Ő volt az ország első embere egészen 1988 májusáig, annak ellenére, hogy pozíciója megtartása érdekében tulajdonképpen folyton lavírozott a párt különböző irányzatai között, és személyi politikáját is a taktikai megfontolásoknak rendelte alá.

A hatalomátvétel után, november 26-i rádióbeszédében még büntetlenséget ígért a forradalmároknak/szabadságharcosoknak, de hamarosan be kellett látnia: a régi-új rezsimen csak az erőszak segíthet, mert társadalmi támogatottságuk – ahogyan azt még Moszkvában mondta – valóban a „nullával lett egyenlő”. A hatalom fenn- és megtartásához elő kellett vennie a kipróbált ávósokat és a régi keményvonalasokat. Belső erőkkel kellett rendet csinálnia. Az erőszak politikájának – és tulajdonképpen az egész későbbi korszaknak – az ideológiai alapzatát az IKB december elejei többnapos ülésének határozata jelentette, amely az „októberi eseményeket” egységesen „ellenforradalomnak” minősítette.

1957. február 2-i salgótarjáni beszédében már „ellenforradalmi felkelés szításával” vádolta és „árulónak” nevezte Nagy Imrét. A jugoszláv követségen menedéket kapott miniszterelnök és társai szabad távozásáról szóló írásbeli kötelezettségvállalását a Kádár-kormány már az aláírás másnapján, november 22-én megszegte: a törvényes magyar kormány fejét és társait a szovjetek elhurcolták, majd Romániába szállították. Nagy Imre sorsa önmaga és a győztesek kezében volt. S mivel ő nem hátrált meg és nem mondott le, végzete beteljesedett: bár Kádár – hazug módon – még 1958 májusában is arról biztosította a Budapesten tárgyaló lengyel vezetőket, hogy a Nagy Imre-ügyet „vértelenül” oldja meg, június 16-án több társával együtt kivégezték. A halálos ítélet kimondását még akkor is szükségesnek ítélte, amikor ahhoz már a szovjet vezetés sem ragaszkodott. Haláláért és a forradalmat követő véres megtorlásért – mai tudásunk szerint összesen 229 embert végeztek ki bírósági ítélet nyomán és több mint 10 ezer főt börtönöztek be és 13 ezer embert internáltak – Kádár Jánost terheli az elsőrendű történelmi felelősség. Amint azt utolsó nyilvános beszédéből tudjuk: ez az újabb véres áldozat is holtáig kísértette. 1956 említése uralma alatt mindvégig tabu maradt.

Az MSZMP 1957. június végi országos értekezletén a KB és a PB tagjává és a KB első titkárává választották; 1988 májusáig maradt a párt első számú vezetője. 1958 januárjában lemondott a kormányelnökségről, 1961 szeptemberéig államminiszterként vett részt a kormányban. 1961 szeptemberétől 1965 júniusáig újra ő állt a kormány élén.

A „kemény kéz” gyakorlata után „kétfrontos harcot” hirdetett, annak tudatában, hogy Rákosit (végleg) és leghűbb fegyverhordozóit (rövidebb-hosszabb időre) sikerült Moszkvában tartania. 1961–62-ben aztán, persze felemás módon és csak amennyire az szükségesnek látszott, kiszorította a hatalom csúcsairól kényelmetlen szélsőbalos szövetségeseit és félreállította a párton és az erőszakszervezeteken belüli, vele egyébként elégedetlen, a megtorlásokat keveslő, és amúgy őt magát nem sokra becsülő sztálinistákat is. (Persze ez is csak „kádári típusú” leszámolás volt: a kegyvesztett belügyesek többsége jól fizető pozíciókhoz jutott a tömegtájékoztatásban vagy éppen a külkereskedelemben.) A „jobbos revizionizmus” képviselőivel tulajdonképpen már a megtorlások során leszámoltak; az irányzat emlegetése azonban jól jött Kádár számára, bővítette a „dogmatikusokkal” szembeni taktikai mozgásterét. Később a „reformisták” léptek a helyükre a hatalmi-taktikai játszmákban, hiszen mindig akadtak olyanok, nem is kevesen, akik meg akarták „reformálni” a szocializmust. Így aztán egyfolytában a „balosok” (a sztálinizmust visszakívánó funkcionáriusok) és a „reformisták” között egyensúlyozott, ami remek taktikai terepet terepet jelentett számára; később el is nevezték a „kompromisszumok robotosának”. Ez később a felső- és középszintű káderek ügyes mozgatásában öltött testet, ami viszont jól szolgálta hatalmi pozíciójának biztosítást.  

1961. december 8-án felszólalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén, és deklarálta új politikájának egyik alaptételét: „aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van, aki nincs az MSZMP ellen, az igenis vele van, és aki nincs a Népfront ellen, az vele van”. Ennek gyakorlati megvalósítása valójában a társadalom széles rétegeinek depolitizálását jelentette. A „rövid hatvanas években” megteremtette, pontosabban működni engedte az „emberek mikrovilágait”, amelyekben mindenki békében élhette (magán)életét. A folyamat aztán a ’70-es években eszkalálódott, informálisan új erők is színre léptek, a ’80-as évek végére pedig a folyamat, természetes logikáját követve, már a rendszer alapjait fenyegette. A szellemet ekkor már sehogy sem lehetett visszagyömöszölni a palackba.

Kádár oly módon restaurálta a végső soron a magyar politikát is döntően befolyásoló szovjet vezetők számára legkedvesebb „emberarcú rákosizmust”, hogy konszolidálta a mindennapokat. Feladta az egyének „szocialista emberré nevelésének” permanens politikai penetrációt jelentő gyakorlatát. Eltűntek a direkt politikai nevelés korábban mindennapos formái, helyüket a tömegmanipuláció akkor született fő eszköze, a televízió foglalta el, itt pedig már nem szovjet partizánfilmek, hanem „nyugati” krimik és kabaréprodukciók voltak műsoron.

1963. április 4-e alkalmából az országban (majdnem) általános amnesztiát hirdettek; az amnesztia nem vonatkozott a köztörvényes bűncselekménnyel is megvádoltakra és Mindszenty bíborosra sem. A sokak számára szabadulást jelentő gesztus nagyobb részt az Amerikai Egyesült Államok kormányának nyomására történt, cserébe azért, hogy az ország kikerüljön az ’56 utáni karanténból, s nem függetlenül attól, hogy a nyugati gazdasági kapcsolatok helyreállítása ekkor már az ország eminens érdeke volt. (Péter Gábor már 1959 januárjában egyéni kegyelemmel, Farkas Mihály pedig 1960 áprilisában a részleges amnesztiával szabadlábra került.)

Kádár okult az októberi tömegmozgalom tapasztalataiból: jól tudta (azaz inkább megtanulta), hogy az elhibázott gazdaságpolitika és a társadalom túlpolitizáltsága vezetett 1956-hoz. Felismerte, hogy a magyar adottságoknak megfelelő – ám semmiképpen sem „nacionálkommunista” – politikát, és a Rákosiékénál fenntarthatóbb gazdaságpolitikát kell csinálni. Ebben kezére játszott a világpolitikai enyhülés kibontakozása: már nem kellett az újabb világháborúra készülni, múlófélben volt a kiegyensúlyozatlan gazdaságfejlesztés kényszere.

A gazdaságpolitikában az „életszínvonal” (azaz az anyagi gyarapodás lehetősége) lett a kulcsfogalom és a szent tehén. A funkcionáriusok kisebb-nagyobb kiváltságai megmaradtak ugyan, de most szinte minden átlagos család számára megnyílt a lehetőség – nem úgy, mint Rákosiék idejében. Amikor nyilvánvaló lett, hogy a merev tervgazdaság keretei között korlátozottak a növekedés feltételei, rábólintott a reformokra is (aminthogy az életszínvonal-politikai érdekében általában mindenre), noha ő maga a legkevésbé sem volt „reformkommunista”. Pontosabban: belekezdett a gazdasági reformokba, az igencsak vonakodó apparátusi elit ellenében is, a Nyers Rezső köré gyülekező közgazdasági reformerek és a Fehér Lajos-féle agrárlobbi támogatásával. A reform bevezetése pragmatikus lépés volt, miként leállítása is: mindig a rövid távú mérlegelés döntött. (A ’70-es évek elején már a szovjet vezetéssel való szembekerülés kockázata látszott nagyobbnak, a távlatosabb közgazdasági megfontolások mit sem számítottak.)

Az anyagi gyarapodás lehetősége a rendszer fő legitimációs forrása maradt mindaddig, amíg azt a belső erőforrások, majd később a nyugati kölcsönök lehetővé tették. Az „új gazdasági mechanizmus”, még annyi is, amennyi megvalósult belőle, a szovjet zónán belül merőben új helyzetet teremtett: a „legvidámabb barakk” látszólag, a többi hasonló helyzetű országhoz mérten, élhető világ volt. Bevett szokássá vált ekkoriban az állandó hasonlítgatás, a „mi bezzeg jobban élünk, mint azok” típusú frázisok ismételgetése. Ezt a helyzetet a politikai vezetés örömmel konstatálta, az emberek meg egyfajta nacionalizmus-pótlékként élték meg – meg persze, kik-kik tehetségük szerint, egyre nagyobb kedvvel fogyasztottak. És lassan elfelejtették, hogyan is kezdődött minden.

A reformok sorában kulcsfontosságú volt a potenciálisan jó adottságokkal rendelkező mezőgazdaság működőképessé tétele: 1958-tól végigvitték ugyan az ’50-es évek elején az erőszakos eszközök dacára kevésbé sikeres kollektivizálást: „megtörtént a szocializmus alapjainak lerakása”, amint azt az 1962. novemberi VIII. pártkongresszuson deklarálták, s ezt a szovjet elvtársak is megelégedéssel nyugtázták. Közben azonban a kezdetben „szovjet típusú” megoldást szorgalmazó voluntarista kádereket menesztették. A pragmatikus Kádár agrárkérdésekben okos tanácsadókra hallgatott; a ’60-as években fokozatosan kiépült a háztáji gazdaságok rendszere, noha Kádár eleinte kényszerű engedménynek tekintette a paraszti árutermelés feléledését. Ez pedig, végeredményben és egy hosszú folyamat végén, a magyar történelemben először, megnyitotta a falusi népesség tömeges gyarapodásának lehetőségét – bár ehhez kellett az is, hogy a parasztság a felemelkedés érdekében az önkizsákmányolásig dolgozzék.

Gyakorlati(as) politikusként mindig az éppen adott helyzetekből adódó felismerések révén politizált (azaz taktikázott), lehetőleg kerülte a nyílt konfliktusokat, vagy legalább minimalizálni igyekezett azok kockázatát. A politikai döntéshozatal mechanizmusa tulajdonképpen a korszakban mindvégig változatlan maradt. A csúcson, a párt Politikai Bizottságában, végső soron kollektív döntések születtek – Kádár még a legkritikusabb pillanatokban is ragaszkodott ahhoz, hogy testületi döntést hozzanak, amelyet aztán, utólag, a Központi Bizottságnak is legitimálnia kellett. Így történt ez még a ’68-as csehszlovákiai válság napjaiban is. A PB tagjai minden eléjük kerülő ügyben kifejthették véleményüket, a végső szó azonban – mégiscsak valamiféle diktatúra működött e körökben is – mindig az első számú vezetőé volt. A testületi döntések pedig – a bolsevik típusú pártokban ez volt a szabály – minden alsóbb szervre és tagra kötelező érvényűek voltak; a felsőbb-alsóbb szintű funkcionáriusok feladata a végrehajtásra korlátozódott. Kádár szigorúan mindig középen egyensúlyozott az elviekben egységes, ám valójában sokféle részérdek képviselőit befogadó pártban; tökéletesen megtanulta, hogy a csúcson mindig középre kell navigálni. 1956 októberének zűrzavaros napjaiban bizonytalankodása miatt állt középen, a hatalom birtokában pedig potenciális ellenfelei semlegesítése érdekében használta a politizálásnak ezt a módját. A Szovjetunióhoz való igazodás volt mindennek az alfája és ómegája: a kádári hatalombirtoklás ősforrása Moszkvában volt. A „puha diktatúra” működtetésének módja végső soron Moszkva jóváhagyásától függött – ennek jó példája a reformok leállíttatása a ’70-es évek elején. Kádár szavakban és deklarációkban feltétel nélkül igazodott s mindig ügyelt arra, milyen benyomást kelt a moszkvai Politbüróban: jól megtanulta az 1956. november eleji leckét.

A szovjet vezetők közül Nyikita Hruscsovhoz mondhatni baráti szálak fűzték – hogyne, végtére ő emelte hatalomba. Emberileg is közel állt hozzá, noha politikusi habitusuk meglehetősen különbözött. 1964. októberi leváltását nyíltan helytelenítette egy rögtönzött beszédben, az obligát jonatánalmás ládát azért továbbra is elküldte neki, halálhírének vételekor levélben kondoleált özvegyének. Azért persze az utóddal, az ’56-ban megismert Leonyid Brezsnyevvel is megtalálta a közös hangot. Általában a mindenkori szovjet vezetők léptek a soha haza nem engedett Rákosi helyébe: ők testesítették meg a felsőbbséget, amelyhez személyes és politikai megfontolásokból mindig alkalmazkodni kellett. Kádár, az adott kemény feltételek között, mozgásteret nyitott – akármit jelent is ez. A róla írók közül néhányan ezt tartják legfontosabb tettének: „Kádár Jánosnak azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítványa, mert az adott kor nagyon korlátozott körülményei között senki sem lehetett nála hasznosabb” – írta róla például egy ismert reformközgazdász.

Külpolitikai vonalvezetése is sajátosan egyedi volt. A csehszlovákiai válság idején, 1968 augusztusában végül rábólintott a magyar részvételre, de előtte több kísérletet tett Dubček meggyőzésére. 1981-ben nem támogatott volna egy külső katonai akciót Lengyelországban a „Szolidaritás” letörésére (ezt a lehetőséget végül maguk a szovjet vezetők is elvetették), s az ügy belső rendezését támogatta. Azért is becsülte a „testvéri” országok vezetői közül legtöbbre Wojcieh Jaruzelskit, mert a tábornok – hasonlóan az ő 1956. novemberi szerepvállalásához – magára vállalta a „rendcsinálás” feladatát, amit a maga idejében a tömegek nyílt hazaárulásnak tartottak. A Nyugattal való politizálásban – amit úgyszintén a számára oly fontos „mozgástér” tágítására használt – szintén a kis lépések híve volt: az eurokommunista színezetű nyugati kommunisták után a szociáldemokraták felé fordult (kedves partnere volt ebben Bruno Kreisky, Willy Brandt és Helmut Schmidt), végül a konzervatív polgári politikusok is elfogadták: Margaret Thatcher szinte elragadtatással nyilatkozott róla, az amerikai kormányzat még a Szent Koronát is visszaszolgáltatta kormányának. 

A reformok 1972 utáni részbeni megtorpedózása – Kádár ekkor is a szovjet pressziónak megfelelően cselekedett – mégsem lett a párton belüli „konzervatívok” (régi sztálinisták, az ún. „munkásellenzék”) diadala: Kádár nem engedett teret képviselőiknek, sőt néhány év múlva őket végleg eltávolította a hatalom közeléből. A „hruscsovizmusból” itthon „brezsnyevizmus” lett: ez volt a „pangás magyar módra” időszaka.

A ’80-as évek elejére egyre inkább világossá vált, hogy a rendszer politikai és gazdasági megmerevedése nem pusztán átmeneti megtorpanás. Megmutatkoztak a gazdaság szerkezeti és egyéb problémái, s az 1973-as olajárrobbanás nyomán éppen a kádári „jólét” alapja, az a bizonyos életszínvonal-politika került veszélybe: kiderült, hogy az belső (és alkalmanként szovjet) forrásokból tovább nem finanszírozható. Brezsnyev nyíltan megmondta, hogy a szovjet nyersanyagszállításokat csökkentik; válságba került a fizetőképesség. Vagy valamiféle diktatórikus autarkia jön, vagy a Nyugathoz kell fordulni: ez volt az alternatíva. Kádár ekkoriban – látszólag! – megint ügyesen taktikázott: elérte, hogy a szovjet vezetés nem emelt vétót a Világbankhoz és társintézményeihez való magyar csatlakozással szemben. Úgy tűnt, az ország és vezetője, a politikai túlélés nagymestere, további haladékot nyert. Valóban. Az ország megindult a végzetes eladósodás lejtőjén. A nyugati hiteleket felélő ország a ’80-as évek közepére-végére a csőd felé közeledett. Ráadásul az 1981 telén bevezetett lengyelországi hadiállapot nyomán a belpolitika is éledezni kezdett tetszhalott állapotából.

1985-ben, a teljesen megalapozatlan gazdasági gyorsításról határozó pártkongresszussal szinte egy időben, amelyen Kádárt a párt főtitkárává választották, Moszkvában Mihail Gorbacsov lett a szovjet párt első embere. Elődje, a még Budapestről jól ismert Andropov, egyszerre próbálkozott rendcsinálással és felemás reformokkal; ezt az egyveleget Kádár jól ismerte, éppen megfelelt politikai ízlésének! Ő, életkorából adódóan is, jól elvolt a szovjet gerontokratákkal, ismerte működésmódjukat, kiszámíthatta reakcióikat. Az új szovjet vezető színre lépése merőben új helyzetet teremtett Kádár számára. Az „ifjonc” – őt is így nevezték egykoron Moszkvában – kezdetben csak gyorsítani próbált, ám hamarosan furcsa reformakciókba kezdett, amelyek, mint utóbb kiderült, a rendszer egészét fenyeget(het)ik. Amikor Kádár 1985 őszén, a szokásos bemutatkozó látogatásra Moszkvába utazott, értésére adta: tőle is valóságos reformokat vár, s fölvetette visszavonulásának kérdését is. Kádár már csak ezért sem kedvelte Gorbacsovot. Ő annak idején Hruscsovba helyezte reményeit, neki köszönhette hatalmát, ráadásul kedvelte is; végül mégis csalatkozott, hiszen mentorát leváltották s nem kívánt még egyszer csalódni. Ódzkodott az új szovjet reformertől, hiszen az ő politikusi habitusától távol álltak az efféle „kalandor” reformkísérletek; jól tudta, hogy az ő rendszerüket – ha egyáltalán – csak apró lépésekkel lehet átformálni, „egycsapásra” aligha.

Kádár alól lassan elfogyott a rendszer. Gazdasági hullámzásokkal és a beteljesületlen reményekkel közeledett 1956 harmincadik évfordulója. Az eszmélődő nyilvánosságban és pártkörökben is napirendre került az, amire három évtizedig nem akartak emlékezni. A vezetés nagy hibát követett el azzal, hogy a csendes visszahúzódás helyett az offenzív fellépést választotta: újra deklarálták az események „ellenforradalmi” jellegét.

1986 őszén a pártvezetés nyíltan az állami vezetésre hárította a gazdasági bajok ódiumát. A következő év nyarán Grósz Károly került a kormány élére. Az új miniszterelnök igen határozottnak mutatkozott, offenzív fellépése nyomán – a kádári időkben először – a kormányzati apparátus kezdett önálló hatalmi központtá fejlődni a korábban mindenható PB mellett. Hosszas taktikázás és személyi machinációk után végül Pozsgay Imre, az ún. népi ellenzék reménysége is Grósz mellé állt, miután meggyőződött arról, hogy minden változtatás fő ellenfele maga a főtitkár.  Kádár ekkor is váltig tagadta, hogy az országban válság lenne, de a potenciális örökösök már tudták: az „Öreg” napjai meg vannak számlálva. A háttérben már lázas kombinációk folytak utódlásáról, bár mindenki sejtette, hogy csakis a túlnyomó apparátusi háttérrel rendelkező Grósz lehet a befutó, aki ráadásul a nagyhatalmú megyei „kiskirályok” és nagyvállalati vezetők is támogattak, bízva abban, hogy ő az, aki képes lehet a rendszer üzemszerű működtetésére.

Kádár János sorsa az 1988 májusának végén összeült országos pártértekezletet megelőző egyeztetéseken eldőlni látszott, de számításai nem váltak be. Az előzetes alku szerint is távozott volna a PB-ből, de pártelnökként megőrizhette volna befolyását, ha a testületben, a megállapodás szerint, továbbra is az ő régi emberei ülnek. Ezt a számítást Grósz egy remekül kivitelezett pártpuccsal húzta keresztül: Kádár bizalmasai még a KB-ba sem kerültek be. Ezután teljesen magára maradt, pártelnökként nagyritkán még be-bejárt a pártközpontba, otthona magányában pedig folyton csak emlékezett, legtöbbet bizonyára az országos politikában eltöltött csaknem fél évszázadra, politikusi élete meghatározó pillanataira, Rajkra, börtönéveire, 1956-ra és Nagy Imrére. Viaskodott a múlt árnyaival. Talán felmerült benne a „helyesen cselekedtem-e” kérdése, és bizonyára megadta önmaga számára a feloldozást: ő mindig a személyiségét szinte teljesen uraló felettes én, az Eszme és a Párt nevében cselekedett, akkor is, amikor leszámolt azok ellenségeivel. Jól ismerte ugyanakkor a kommunizmus gyakorlatát és a koncepciós perek mechanizmusait, s azt hihette, ha mégsem neki volt igaza, most ő következik…

1989. április 12-én váratlanul megjelent a párt Központi Bizottságának zárt ülésén. Mindenáron beszélni akart, beszélt is, bomlott elmével, szinte összefüggéstelenül, talán ekkor egyszer mindent el akart mondani, talán „gyónni akart a pártnak”, vagy inkább csak elmondani a maga verzióját, de ekkor már képtelen volt minderre. A hallgatóság dermedten döbbenten, zavartan, részvéttel – ki-ki vérmérséklete szerint – hallgatta a megtört öregembert, aki 32 évig maga volt az ország, és íme: beleőrült a küldetésébe. 1989. május 8-án az MSZMP KB, Grósz Károly javaslatára, felmentette pártelnöki tisztségéből és KB-tagságából.

1989. július 6-án, annak a napnak a délelőttjén halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa Nagy Imrét és mártírtársait posztumusz felmentette az ellenük emelt hamis vádak alól. Július 14-én temették. Koporsóját az előző napon felravatalozták a Központi Bizottság Jászai Mari téri székházában, a búcsúztatásra összegyűlt több tízezres tömeg a Kossuth térig kígyózott; a búcsúztatás másnap kora reggel folytatódott. 13 órakor a pártközpont aulájában utóda, Grósz Károly búcsúztatta. A gyászmenet délután négykor indult a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjához, a temetőben százezres tömeg gyűlt össze. Búcsúbeszédet Nyers Rezső, az MSZMP elnöke, Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke és Kolláth Pál, a Ganz Danubius Hajógyár lakatos csoportvezetője mondott. „Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett” – idézte szavait életrajzában a sokkönyves író.       

2007. május elején sírját megbolygatták. Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt, valamint felesége urnáját, amely férje koporsóján volt elhelyezve, elvitték. A Munkásmozgalmi Panteonra fekete festékkel a következő feliratot festették: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956–2006”.

Életút, tisztségek:

1931. szeptembertől a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége, 1940. novembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1943. júniustól a Békepárt, 1944. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1942. május – 1943. június: A KMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1942. december – 1945. január 19. A Békepárt, majd az MKP KB titkára.

1945. január 19. – 1948. június 14. Az MKP KB (1945. január végétől Központi Vezetőségének [KV]) tagja.

1945. január 21. – 1945. április 28. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának helyettes vezetője.

1945. április 2. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.

1945. április 13. – 1945. május 22. Az MKP Budapesti Területi Bizottságának titkára.

1945. április 13. – 1951. május 22. Az MKP KV Titkárságának tagja.

1945. május 22. – 1948. június 14. Az MKP KV Politikai Bizottságának (PB) tagja. 

1945. november 22. – 1948. augusztus 18. Az MKP Nagy-Budapesti Bizottsága titkára.

1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.

1946. október 2. – 1948. június 14. Az MKP KV főtitkárhelyettese.

1947. szeptember 16. – 1951. június 25. Országgyűlési képviselő.

1948. június 14. – 1951. május 22. Az MDP KV tagja.

1948. június 14. – 1951. március 2. Az MDP KV főtitkárhelyettese.

1948. augusztus 5. – 1950. június 23. Belügyminiszter.

1950. március 5. – 1951. május 22. Az MDP KV Szervező Bizottságának vezetője.

1950. június 21. – 1951. május 22. Az MDP KV Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetője.

1951. április 20. Letartóztatják.

1951. május 22. Az MDP KV megfosztja párttisztségeitől és kizárja az MDP-ből.

1951. december 18. A Legfelsőbb Bíróság (LB) első fokon életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéli.

1952. december 26. Az LB helybenhagyja az elsőfokú ítéletet.

1954. július 22. Kiszabadul a börtönből.

1954. augusztus 11. Az MDP PB visszahelyezi párttagsági jogaiba.

1954. szeptember 9. – 1955. szeptember 6. Az MDP Budapest XIII. Kerületi Bizottságának első titkára.

1955. szeptember 6. – 1956. július 18. Az MDP Pest Megyei Bizottságának első titkára.

1956. július 18. – 1956. október 28. Az MDP KV és a KV PB tagja, a KV másodtitkára.

1956. október 25. – 1956. október 28. Az MDP KV első titkára.

1956. október 26. – 1956. október 28. Az MDP KV Rendkívüli Bizottságának (Direktórium) tagja.

1956. október 28. – 1956. október 31. Az MDP Elnökségének elnöke.

1956. október 30. – 1956. november 4. Államminiszter.

1956. október 31. – 1956. november 4. Az MSZMP (alapító) Intéző Bizottságának tagja/elnöke.

1956. november 4. – 1958. január 28. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke.

1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.

1956. november 7.–1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) tagja.

1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP IKB elnöke, a Titkárság tagja.

1957. június 29. – 1989. május 8. Az MSZMP KB tagja.

1957. június 29. – 1985. március 28. Az MSZMP KB első titkára.

1957. június 29. – 1988. május 22. Az MSZMP KB PB tagja.

1958. január 28. – 1961. szeptember 13. Államminiszter.

1958. november 26. – 1989. július 9. Országgyűlési képviselő.

1957. december – 1964. március 20. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa Elnökségének tagja.

1961. szeptember 13. – 1965. június 30. A Minisztertanács elnöke.

1962. április 25. Megkapja a Szocialista Munka Hőse címet és a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét.

1964. április 3. Megkapja a Szovjetunió Hőse címet és a Lenin-rendet.

1965. november 11. – 1989. július 6. Az Elnöki Tanács tagja.

1985. március 28. – 1988. május 22. Az MSZMP főtitkára.

1988. május 22. – 1989. május 8. Az MSZMP elnöke.