Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1906. október 8-án született Budapesten. Apja Schiller Marcell, jómódú műkereskedő, nyugodt polgári egzisztenciát biztosított fiának. Horváth Márton 1924-ben érettségizett. Egy évig magánúton rajzolni tanult. 1926-ban beiratkozott a Budapesti József Nádor Egyetem Építészmérnöki Karára. A Bauhaus hívéül szegődött.
Közösségi eszményektől vezérelve eltávolodott egyetemi baráti körétől, s közel került az illegális kommunista mozgalomhoz. A gyakorlati tevékenységbe Lakatos Éva vonta be. A KMP-be 1931-be lépett be. Ez áldozatokat követelt tőle. Szembekerült családjával, környezetével. Egyetemi tanulmányait kénytelen volt abbahagyni. Először 1932 elején tartóztatták le lakbérsztrájkok szervezése miatt - néhány hónapi vizsgálati fogság után internálták. 1935 januárjában tartóztatták le másodszor, a 'Vasas' című szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztésért 12 évre ítélték. 1937-ben apja közbenjárására büntetését 5 évre mérsékelték. 1940-ben szabadult. A fővárosból kitiltották: hamis papírokkal élt Budapesten, és röpiratokat nyomtatott. 1941 őszén Szakasits -csal tárgyalt a két párt együttműködéséről. 1941 végétől az illegális Szabad Nép munkatársa. 1942 tavaszán sok más társával együtt újra letartóztatták. Ismét 12 évre ítélték. 1944 márciusában színlelt betegsége miatt megszakították büntetését. Kapcsolatba került a Békepárttal. A KB tagja lett, ő tartotta a kapcsolatot a Katonai Bizottsággal, szerepe volt a Gömbös-szobor felrobbantásában. Az akció után sokadmagával ismét letartóztatták. Novemberben egy Németországba induló tehervonatra tették, de harmadmagával felfeszítette a vagon padlóját és megszökött a mozgó vonatból.
Nem a nyomor irányította tehát a kommunista mozgalomba, hanem meggyőződése és a közösséghez való tartozás vágya. Magáévá tette a pártfegyelmet, alárendelte magát a párt érdekeinek. Elszántságát mutatja, hogy amikor a börtönből egy feltételezett találkozóra vitték, hogy elvtársát tőrbe csalják, de ő villamos elé ugrott és így keresztülhúzta a fogdmegek tervét - a kalandot kisebb sérülésekkel megúszta. Sokakhoz hasonlóan benne is kialakult az a mentalitás, amellyel másoktól ugyanúgy követelte az áldozatot, az alárendelődést, mint magától.
1945. január 22-től a KB Propaganda Osztály vezetője volt február 22-ig. Március 25-től a Szabad Nép felelős szerkesztője. A pünkösdi konferencia (1945 május ) utáni KV-ülésen felállított Politikai Bizottság tagja lett. Az MKP III. kongresszusán (1946 ) csak póttagként maradt a testületben. 1947 végétől e minőségében felügyelte az Értelmiségi és a Sajtó Osztályokat. A KV 1949 szeptember i ülésén PB-póttagból ismét rendes tag lett. Felügyeleti területét ezután nem határozták meg. A KV 1950 május i ülésén a KV Szervező Bizottság tagja lett. Június 3-ig volt a Szabad Nép felelős szerkesztője, utána az KV Agitációs és Propaganda Osztály vezetője lett, de a lap Szerkesztő Bizottságának továbbra is tagja maradt.
A KV 1953 június i plénumán kimaradt a PB-ből és megszűnt a KV Szervező Bizottság, melynek tagja volt.
1954. július 3-ig vezette a KV Agitációs és Propaganda Osztályt, ezután a Szabad Nép felelős szerkesztője lett, 1956 októberéig.
Neve összefonódott a voluntarista kultúrpolitikával, illetve a sematizmussal. Érdemes az 1945-56 közötti időszakot szakaszokra bontani.
1945-1948 között előadásaiban és írásaiban a hazai mozgalom eszményei, hagyományai és kultúrpolitika-felfogása figyelhető meg, ami sok tekintetben eltért a moszkoviták irányvonalától. Csak fokozatosan tanulta meg a szovjet elveket és módszereket.
Az 1945-ös változásokat a tanácsköztársaság javított kiadásának látta. Írásaiban az értékes munkásművészetet és a tömegművészetet helyezte előtérbe. Ez szembenállt a Szovjetunióból érkezett pártvezetők - a kultúrpolitika terén Révai - által képviselt népfrontpolitikával, amely szoros kapcsolatot tartott fenn a népiesekkel, közeledni próbált az urbánusokhoz, de a látszatát is kerülte annak, hogy proletárdiktatúrára törekszik.
Művészeti koncepciója is ellentétes volt a Lukács (s kisebb mértékben Révai ) megfogalmazta elvekkel. Míg ők a múlt századi plebejus tradíciókban és Ady költészetében látták a folytatható hagyományokat, addig Horváth úgy gondolta, hogy a munkásosztály 1945-ös forradalmának még nincs megfelelő kifejeződése a művészetben. Ezért a alkotónak vállalnia kell a napi agitációt, hogy később visszatérhessen az autonóm művészethez. Írásai 1945-46-ban radikálisabbak, mint az MKP többi vezetőinek megnyilatkozásai.
Mindez nem a szovjet minta korai másolásából következett (az 50-es évek előszeleként), hanem abból, hogy a hazai kommunisták proletárdiktatúrában gondolkodtak. Így számára az 1947/48-as fordulat -Sztálin kijelentette, hogy a népi demokrácia a proletárdiktatúra egyik válfaja- megnyugvást jelentett: a taktikai jellegű népfrontpolitika után elérkezett az idő a proletárdiktatúrára.
Reményei nem váltak valóra, de ezt először nem akarta, később, a terror árnyékában nem merte észrevenni. Sztálin halálának köszönhette, hogy belőle nem lett vádlott. E légkörben korábbi viszonylagos autonómiája, tartása megszűnt, a vezetés feltétel nélküli kiszolgálójává vált. Ő hajtotta végre a NÉKOSZ betiltását, az Írószövetség megrostálását, eljátszotta a főcenzori szerepét
1948 és 1953 között az MDP kultúrpolitikájának meghatározó vezetőjeként élenjárt a kulturális élet 'megtisztításában', a sematizmus kanonizálásában. Ő írta a korszak egyik ideológiai alapművét, a 'Lobogónk: Petőfi'-t.
Életének ellentmondásos korszaka az 1953-56 közötti. Rákosiékkal nem akar, nem mer szembefordulni. Mind reménytelenebbül próbálja összeegyeztetni a polarizálódó irányokat és csoportokat, ekkori írásait a Nagy és Rákosi közti ingadozás jellemzi. Az eredmény: mindkét tábor előtt hitelét, szavahihetőségét, becsületét veszítette (lásd: Déry Tibor beszédét a Petőfi kör sajtóvitáján, és Rákosi értékelését az 1955 március i KV-plénum után). A hatalmi harc felőrölte tartását, elbizonytalanította tisztánlátását és önbecsülését.
Nem véletlen, hogy az 1956 októberében tartózkodott az aktív szerepvállalástól. Még az alakuló MSZMP sem tartott igényt szolgálataira. (Hosszú memorandumot írt a felkelés okairól, felajánlotta kultúrpolitikai tapasztalatait.) Politikusi pályafutása ezzel véget ért.
1956 végétől néhány hónapig a Magyar Munkásmozgalmi Intézetben dolgozott. 1957-től a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, 1963-tól a Hunnia Filmstúdió igazgatója, 1966-tól ismét a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója volt.
Nyugdíjba vonulása után szigorú és kíméletlen önvizsgálatot tartott. Úgy érezte, hogy túl kell lépnie a múltján ahhoz, hogy emelt fővel érezhesse magát -noha pártonkívüli volt- kommunistának. Tételes visszaemlékezést ugyan nem írt, de az 1970-ben megjelent 'Holttengeri tekercsek' című, önéletrajzi ihletésű regényében (a szöveg nem teljes, mivel ki kellett hagynia belőle a Rajk perrel, illetve a "négyesfogat" tagjairól szóló részeket), majd az 1971-83 közötti időszakban - többnyire a Kritikában - megjelent írásaiban makacsul igyekezett levonni élete tanulságait. Írásainak visszatérő témája az egyéniség megőrzésének lehetősége a párton belül. A pártfegyelem, a hatalommal járó alázat ugyanis "megszünteti az egyéni gondolkodást, a köznapi érzelmi reagálást, az objektív morális törvényekhez igazodó ítélőképessége. Tehát a kiürülés folyamata, mely alkalmassá tesz a hatalom befogadására... (A NÉKOSZ feloszlatásáról)".
S a maga számára: "Feláldoztam magamban a művészetet, mint Ábrahám Izsákot, nem volt isteni szózat, mely visszatartott volna." (Tabán)
1987. június 7-én hunyt el Budapesten.
További forrás
Kommunizmuskutató Intézet
1906. október 8-án született Budapesten, Schiller Jenő régiségkereskedő családjában; anyja, Steiner Katalin háztartásbeli volt. Születési neve Schiller Marcell volt, 1945-ben vette fel hivatalosan az illegális kommunista mozgalomban használt nevét. 1924-ben érettségizett. Egy évig magánúton mintázást, rajzolást tanult, 1926-ban beiratkozott a budapesti Magyar Királyi József Műegyetem építészmérnöki karára; egyetemi tanulmányait végül nem fejezte be.
1931-ben bekapcsolódott az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tevékenységébe. 1932-ben egy lakbérsztrájk szervezése miatt letartóztatták, néhány hónapig vizsgálati fogságban volt, majd internálták. 1935-ben a Vasas című szakszervezeti lap szerkesztése miatt újra letartóztatták, és tizenkét évre ítélték, amit 1937-ben öt évre mérsékeltek. A Margit körúti fegyházban raboskodott, 1940-ben szabadult. A fővárosból kitiltották, ezért hamis papírokkal élt Budapesten, németellenes, antifasiszta röpiratokat nyomtatott, részt vett a Szabad Nép című illegális kommunista lap szerkesztésében. 1942 tavaszán lebukott, ekkor tizenkét évre ítélték, de 1944 márciusában színlelt betegsége miatt büntetését megszakították.
Szabadulása után felvette a kapcsolatot az 1943 nyara óta Békepárt néven tevékenykedő KMP-vel, s tagja lett a párt itthoni Központi Bizottságának, amely ekkor öt tagból állt (rajta kívül Donáth Ferenc, Kádár János, Orbán László és Péter Gábor volt tag). Rövid letartóztatását leszámítva – 1944. októberben letartóztatták, de a Németországba induló vonatszerelvényről novemberben sikerült megszöknie – végig az illegális párt legszűkebb vezető testületéhez tartozott. A Központi Bizottság tagjaként ő tartotta a kapcsolatot a Kommunista Párt Katonai Bizottságával, amely 1944 őszén alakult, és lényegében szabotázsakciókat végrehajtó csoportokat szervezett a németek és a nyilasok ellen.
1945. január 19-én a szovjet uralom alá került Pesten ő vezette az immár legális Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottságának (KB) első ülését, majd egy hónapig a párt propagandatevékenységét irányította. Február végén, az MKP budapesti (hazai) és debreceni (moszkovita) vezető szerveinek egyesülésekor, tagja lett az első legális, ekkor 14 tagú Központi Vezetőségnek (KV).
1945. március végén megtették a párt központi lapja, a Szabad Nép felelős szerkesztőjévé (a főszerkesztő Révai József lett). Az ezt követő 11 évben végig a sajtó, az agitáció és (tömeg)propaganda maradt fő működési területe. Révai mellett ő volt a kulturális élet egyik legfontosabb irányító személyisége – a Rákosi-diktatúra legkeményebb éveiben ő vezette a Magyar Dolgozók Pártja Agitációs és Propaganda Osztályát, a szellemi élet szovjetizálásának és pártirányításának legfontosabb szervét. Ez idő alatt tagja volt az állampárt legszűkebb vezető testületének, a Politikai Bizottságnak is (emellett meghívottként jelen lehetett az operatív irányító szerv, a Titkárság ülésein is). Mint csaknem minden prominens pártvezető, ő is országgyűlési képviselő lett (mandátumát 1957. májusig tarthatta meg), s még a formális jelentőségű kollektív államfői testületbe is bekerült. Az 1953. június végi KV-ülés után (Nagy Imre előtérbe kerülésekor) távoznia kellett párttisztségeiből.
1954. júliusban kinevezték a Szabad Nép szerkesztőbizottsága vezetőjének. E minőségében továbbra is egyfajta „helytartói” szerepet játszott. Ő volt az egyik „iránymutató”, az alkotókat a helyes irányba terelni kívánó kritikus a rendszer számára oly fontos – mert a „helyes élet- és embereszményt” közvetíteni hivatott – irodalom területén is. S hogy ez a kritika a kor viszonyai közt nem lehetett más, mint korlátolt s a valódi értékeket gyakran elutasító: szinte természetes. Horváth Márton neve ekkoriban lett a sztálinista művelődéspolitika egyik szimbóluma (miként fő műve, a Lobogónk: Petőfi is). A szellem emberei körében szinte egyöntetű közutálatnak örvendett, amit jól tanúsít a korban – a jeles költő, Jékely Zoltán nyomán – egyre-másra születő sírversek közül a róla szóló: „A tollamat sz…-ba mártom, / Úgy írom, hogy Horváth Márton”.
Ugyanakkor – mert ő bizonyosan a „vívódó fanatikusok” közé tartozott – a Szovjetunió Kommunista Pártja nevezetes XX. kongresszusa (1956. február) az ő számára valóban revelációt, s ebből következően politikai fordulópontot jelentett. Revízió alá vette korábbi nézeteit, és a politikai színtéren is határozottan fellépett Rákosi Mátyással és a párt egész korábbi irányvonalával szemben; a nyári KV-ülésen a diktátor leváltásának kérdését is nyíltan fel kívánta vetni – ebben a szovjetek fellépése megelőzte. Nem támogatta Gerő Ernő előtérbe helyezését, és ősszel már kapcsolatokat keresett Nagy Imrével és elvbarátaival.
A forradalom idején is kiállt Nagy politikája mellett, s ebben a szellemben szerkesztette a párt központi napilapját. November 1-jén délelőtt, Haraszti Sándorral együtt ő szövegezte azt a beszédet, amely este hangzott el a rádióban, s amelyben Kádár János „népünk dicsőséges felkelése”-ként értékelte az október 23-a utáni eseményeket, s bejelentette egy új párt megalapítását (amint azóta tudjuk: a felvételről sugárzott beszéd elhangzása közben Kádár már Moszkvába tartott, ahol őt jelölték a felállítandó bábkormány vezetőjének.) Bár a jugoszláv nagykövetség Horváth számára is felajánlotta a menedékjogot, nem élt a lehetőséggel.
Az 1956. november 4-i szovjet intervenciót követően elzárkózott attól, hogy belépjen a Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP) és a Kádár-kormányba, s nem kívánta tovább szerkeszteni a párt lapját sem. Ugyanakkor az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága (IKB) már első ülésén a volt sztálinisták között említette a nevét. Erre válaszul Horváth hosszú levelet írt – ezt fia tette közzé 1990 után – a párt Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB), amelyben apróra felsorolta, mit tett a XX. kongresszus óta a sztálinizmus visszaszorítása ellen. Az IIB november 21-i ülésén már úgy határoztak, hogy őt is bevonják az „időszerű politikai kérdésekről” szóló állásfoglalás-tervezet kidolgozásába, majd kinyilvánították, hogy „nem tartják sztálinistának”, s megbízták az „október 23-i és az azt követő események” feldolgozásával.
A felkérés(eke)t az IIB 1957. január 25-én visszavonta, nyilván annak hatására, hogy a pártvezetés több forrásból is úgy értesült, hogy Horváth értékelése az „októberi eseményekről” lényegi pontokon eltér a párt ekkor már hivatalosan is deklarált állásfoglalásától. (Azt már az idézett levélben is leírta, hogy nem értett egyet a szovjet katonai beavatkozással, s hogy a politikai kibontakozást Nagy Imre bevonásával képzeli el.) Mindez ekkorra már főbenjáró bűnnek számított. Ezért azt is kimondták, hogy a politikai közéletben való részvétele nem kívánatos.
1956 végétől néhány hónapig a Párttörténeti Intézetben dolgozhatott, de a fent említett állásfoglalás után innen is eltávolították. A ’60-as évek első felében a kulturális életben kapott pozíciókat: kétszer három évig volt a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, a közbülső három évben a Hunnia Filmgyártó Vállalatot irányította. 1966-ban vonult nyugdíjba.
Élete utolsó két évtizedében folytatta a már 1956 tavaszán megkezdett önvizsgálatot. Legelősorban a kommunisták morális felelőssége foglalkoztatta a „nagy eszmék” eltorzításában és a rendszer végletes elfajulásában.
Budapesten halt meg 1987. június 7-én.
Életút, tisztságek:
1931-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1944. márciustól a Békepárt, 1944. szeptembertől a Kommunista Párt, 1945. januártól a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagja.
1944. március – 1944. szeptember 12. A Békepárt Központi Bizottságának (KB) tagja.
1944. szeptember 12. – 1945. január 19. A Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja.
1945. január 19. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.
1945. január 22. – 1945. február 22. Az MKP KV Propaganda Osztályának vezetője.
1945. március 25. – 1950. június 3. A Szabad Nép felelős szerkesztője.
1945. április – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.
1945. május 22. – 1946. október 1. Az MKP KV Politikai Bizottságának (PB) tagja.
1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.
1946. október 1. – 1948. június 14. Az MKP KV PB póttagja.
1947. szeptember 16. – 1957. május 9. Országgyűlési képviselő.
1948. június 14. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.
1948. június 14. – 1949. szeptember 3. Az MDP KV PB póttagja.
1949. augusztus 23. – 1953. július 3. Az Elnöki Tanács tagja.
1949. szeptember 3. – 1953. június 28. Az MDP KV PB tagja.
1950. április 12. – 1954. július 3. Az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője.
1950. május 31. – 1953. június 28. Az MDP KV Szervező Bizottságának tagja.
1954. július – 1956. október 29. A Szabad Nép szerkesztőbizottságának vezetője.
1956. november – 1957. március: A Magyar Szocialista Munkáspárt Párttörténeti Intézetének munkatársa.
1957. március – 1960. március: A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója.
1960. március – 1963. január: A Hunnia Filmgyártó Vállalat igazgatója.
1963. január – 1966: A PIM igazgatója.
