Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
Budapesten született 1901. november 19-én. Alkalmi munkás fiaként telefongyári műszerinasként kezdett dolgozni. 16 éves korában szervezkedés miatt letartóztatták. Szabadulása után együtt dolgozott Korvin Ottóval, majd Sallai Imrével. 17 évesen lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába.
A Tanácsköztársaság idején előbb politikai megbízatásokat teljesített, majd vöröskatonaként harcolt. A Tanácsköztársaság leverése után rövid ideig börtönbe került, majd Bécsbe emigrált. 1921-ben pártmegbízatásból visszatért Magyarországra, de hamarosan letartóztatták. 1922-ben a fogolycsere akcióban kikerült a Szovjetúnióba, ahol mérnöki diplomát szerzett, egy ideig a moszkvai Marx-Engels Intézet könyvtárosa volt. 1933-ban ismét Magyarországra jött, de egy év múltán lebukott, és 1934-44 között a szegedi Csillag-börtönben tartották fogva. 1944-ben Dachauba hurcolták, ahonnan 1945 tavaszán tért haza.
1945 után mint diplomata teljesített szolgálatot. Először Moszkvában volt tanácsos, 1948-tól Kelet-Berlinben volt a magyar külképviselet vezetője,1949-től az Egyesült Államokban, 1951-től Angliában volt rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter. 1953-ban Prágába került. 1956 májusában a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke lett.
1956. július 18. és 1956. október 30. között az MDP KV tagja volt, és ugyanebben az időben (1956 júliusában) külügyminiszter lett. A forradalom alatt Nagy Imre vette át tőle a külügyminiszteri tisztséget. Három nappal később, a Kádár-kormány megalakulásakor Horváth Imre ismét megkapta a külügyi tárcát. Ő képviselte a Kádár-rendszert az ENSZ-ben a forradalom leverését követő időszakban. 1956. november 10. és 1958. február 3. között az MSZMP KB tagja volt. 1958. február 3-án elhunyt.
Kommunizmuskutató Intézet
1901. november 19-én született Budapesten. Apja alkalmi munkás volt. A hat elemi elvégzése után műszerésztanoncnak szegődött a budapesti Telefongyárba. 1916-ban a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz kötődő Munkásképző Egylet szervezésében munkahelyén részt vett az inasok bérsztrájkjában, amiért rövid időre letartóztatták, de visszavették a gyárba, és segédlevelét is megszerezhette.
1918. november végén alapító tagja volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP). A Tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályára került, ahol Korvin Ottó mellett dolgozott. 1919. júniusban az 53. és a 46. gyalogezred politikai megbízottjaként részt vett a Vörös Hadsereg felvidéki hadjáratában. A kommün bukása után internálták, kiszabadulását követően Bécsbe emigrált, ahol 1920-ban részt vett a KMP újjászervezésében. Még ugyanabban az évben illegális pártmunkára hazaküldték, de 1921 tavaszán letartóztatták és tíz év fegyházra ítélték.
1922 tavaszán a magyar–szovjet fogolycsere-akció keretében szabadult, és Szovjet-Oroszországba távozhatott, ahol átigazolt az orosz (később össz-szövetségi) kommunista (bolsevik) pártba. Moszkvában eleinte különböző üzemekben gépgyári munkás volt, 1926-tól a Marx–Engels Intézetben könyvtárosként alkalmazták, 1928–29-ben a moszkvai Geodesia Gyárban dolgozott. 1929-ben beiratkozott a műszaki egyetemre. 1932-ben kapta meg gépészmérnöki oklevelét, és sikerült szakképzettségének megfelelően elhelyezkednie.
1933-ban az illegális KMP szervezésére hazaküldték, de 1934. novemberben ismét lebukott. Egészen 1944-ig a szegedi Csillag börtönben raboskodott, ahol közeli kapcsolatba került a büntetését szintén ott töltő Rákosi Mátyással, sőt a Horváth által készített detektoros rádión együtt hallgatták a moszkvai rádió magyar adását. Az ország német megszállása után a dachaui koncentrációs táborba deportálták.
1945. októberben érkezett haza, a következő hónapban a Külügyminisztérium állományába került, majd kinevezték a moszkvai magyar követség első titkárának, de a Szekfű Gyula követtel támadt ellentétei miatt hazarendelték. 1948 májusában újabb diplomáciai feladatot kapott: a magyar kormányt képviselte a berlini szovjet parancsnokság mellett. A következő év őszétől a két legfontosabb nyugati fővárosban képviselte az országot: 1949. szeptembertől ő volt a washingtoni, majd 1951. szeptembertől a londoni követ. 1953. szeptembertől a prágai követséget (később nagykövetséget) vezette. 1956. júniusban állomáshelyéről hazarendelték, s rövid időre a Kultúrkapcsolatok Intézetének élére állították. 1956. július végén, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének fontos személyi változásokról döntő ülésén (ekkor váltották le első titkári tisztségéből Rákosi Mátyást is) őt is behívták (kooptálták) az állampárt vezető testületébe, majd a hónap végén kinevezték külügyminiszternek. (A miniszteri poszton azt a Boldoczki Jánost váltotta, aki Nagy Imre első kormányában kapta tisztségét, és megkérdőjelezhetetlen volt a szovjetek iránti lojalitása. Ezzel szemben Horváth korábban a két legfontosabb nyugati fővárosban képviselte Magyarországot.) Kinevezését összefüggésbe hozták valamiféle, közelebbről nem körvonalazódott külpolitikai „nyitás” kezdeményezésével.
A forradalom alatt is posztján maradt Nagy Imre kormányaiban, sőt a miniszterelnök a magyar érdekek képviseltében 1956. október 30-án őt küldte az ENSZ Közgyűlésére. Horváth azonban Bécsből éppen nem New Yorkba, hanem Prága érintésével Moszkvába repült, ahol november 2-án találkozott az akkorra már odaszállított Kádár Jánossal, a néhány nap múlva színre lépő bábkormány kijelölt vezetőjével. (Maga Nagy Imre a Snagovi feljegyzésekben azt írta, Horváth Imre úgy lett külügyminiszter az új [Kádár-]kormányban, hogy az általa vezetett kormányküldöttség tagjaival együtt Bécsből visszatérőben a szovjetek – akarata ellenére – elhurcolták, s ők vitték Pozsonyból először Prágába, majd onnan Moszkvába. Ott Horváth részt vett Kádár és Münnich tárgyalásán a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségével.) Mindezek miatt 1956. november 2-án Nagy Imre átvette tőle a külügyi tárca irányítását.
Az 1956. november 4-én szovjet szuronyok segítségével hatalomra került Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban őt bízták meg a külügyek vezetésével, s bekerült a forradalom idején széthullott Magyar Dolgozók Pártja utódaként megalakított Magyar Szocialista Munkáspárt (Ideiglenes) Központi Bizottságába is. 1957. május 27-én Révész Géza honvédelmi miniszter mellett ő írta alá a szovjet csapatok további magyarországi tartózkodását biztosító magyar–szovjet államközi egyezményt.
Az 1957. nyári országos pártértekezleten megőrizte tagságát a Központi Bizottságban, s haláláig a külügyi tárca irányítója maradt. 1958. február 3-án, Budapesten halt meg.
Életút, tisztségek:
1918. novembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1945. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1946–1948: A moszkvai magyar követség első titkára.
1948. május 25. – 1949. szeptember 5. A kormány képviselője a berlini szovjet főparancsnok mellett.
1949. szeptember 17. – 1951. május 26. Washingtoni követ.
1951. szeptember 1. – 1953. szeptember 3. Londoni követ.
1953. szeptember 4. – 1956. június 26. Prágai követ (1954. április 7-től nagykövet).
1956. június – 1956. július 30. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke.
1956. július 21. – 1956. október 28. Az MDP Központi Vezetőségének tagja.
1956. július 30. – 1956. november 2. Külügyminiszter.
1956. november 4. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagja.
1956. november 7. – 1957. július 27. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.
1956. november 12. – 1957. május 9. Megbízva a külügyek vezetésével.
1957. május 9. – 1958. február 3. Külügyminiszter.
1957. július 29. – 1958. február 3. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.
