Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
Művei
1924-ben született Szombathelyen. Édesapja autószerelő volt. Heten voltak testvérek. Szombathelyen tanult, majd miután a családja Győrbe költözött, 13 évesen a Rába Autógyárba került ipari tanulónak.
A sztahanovisták egyike volt. 1951-ig itt dolgozott vasesztergályosként, majd rövid ideig a műszaki osztály vezetőjeként. 1951-ben kinevezték a Győri Szerszámgépgyár igazgatójának. 1963 májusától átvette a W. Pieck Vagon- és Gépgyár irányítását is. 1964. január 1-vel egyesítették a két gyárat, s így az összevont nagyüzem (a későbbi Magyar Vagon- és Gépgyár) vezetője lett. A hatvanas évek közepén a megyei pártvezetéssel folytatott politikai harcok miatt egy ciklusra kimaradt a KB-ból. Az általa vezetett Rába gyár a hatvanas-hetvenes években indított nagy kormányprogramok egyik kedvezményezettje, Horváth Ede a szocialista nagyüzemi vezetők egyik híres-hírhedt alakja. A nagyvállalat és vezetője relatív sikerességéhez a jelentős központi támogatások megszerzése mellett az is hozzájárult, hogy gyáron belül egy viszonylag magas szívonalú termelési kultúrát tudott meghonosítani. 1990-ben lemondott vezérigazgatói posztjáról és nyugdíjba vonult.
1953-57 között országgyűlési képviselő. 1957. június 29. és 1966. december 3. között a KB póttagja, 1970. november 28. és 1989. október 6. között KB-tag.
Kommunizmuskutató Intézet
1924. szeptember 18-án született Szombathelyen munkásszülők családjában; édesanyja törökbálinti sváb leány volt. Tizenhárom éves korában a család Győrbe költözött, itt lett vasesztergályos tanonc a Magyar Waggon- és Gépgyár Részvénytársaság helyi üzemében.
A II. világháború alatt behívták leventének, ám a katonai szolgálat alól mentesült, mivel üzeme hadiüzemnek minősült. 1944-ben az angolszászok bombázásai elől (Győr fontos vasúti csomópont és ipari központ volt, ezért állandó célpontja volt a légitámadásoknak) a család Gyarmatra költözött ki a nagyvárosból, ott vészelték át a háborút.
1945-ben a győri vagongyár autógyártó üzemében helyezkedett el esztergályosként, igen agilisan, sokat teljesítve dolgozott. 1949 augusztusában a párt legfelsőbb szintjén született döntés a magyarországi sztahanovista mozgalom létrehozásáról, amely az esztelen munkaversenyek világát hozta el Magyarországra. Mivel a kommunistáknak szükségük volt jelképként használható emberekre, akik „jó példát mutatnak” a lakosságnak, főként az ipari munkásoknak, felkarolták a sokat dolgozó, kommunista szemléletű vagy egykoron szociáldemokrata munkásokat, így az akkor huszonöt éves Horváthot is. Mivel ekkoriban nem volt párttag, az év novemberében önként jelentkezett a Magyar Dolgozók Pártjába tagfelvételre. Nem mellékes, hogy az elvárt norma helyett a fiatal esztergályos ezer százalék felett teljesített, mielőtt bebocsátást nyert volna az állampártba.
1949-től műszakvezetőként dolgozott tovább, ám nem kellett sokáig várni a kiemelésére, ugyanis előbb Kossuth-díjat kapott, majd 1951-ben a Győri Szerszámgépgyár vezetője lett. Villámkarrierjében nagy szerepet játszott sztahanovista múltja (a központi pártlap 1948 és 1953 között több mint két tucatszor említette a nevét a munkaversenyekkel kapcsolatban), továbbá elkötelezettsége a párt irányában. A díj mellé járó pénzjutalomból vette meg családja számára a Győr melletti Ménfőcsanakon álló telket, amelyre házat épített. Az akkoriban csak kirakatként működő Országgyűlés tagjává is megválasztották: képviselői mandátumát egészen 1967-ig megtartotta.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején hivatalos delegáció tagjaként Csehszlovákiában tartózkodott. A régi-új állampárthoz, a Magyar Szocialista Munkáspárthoz (MSZMP) annak megalakulását követően rögtön csatlakozott, s 1957 nyarán póttagként bekerült annak egyik csúcsszervébe, a Központi Bizottságba (KB).
1963 kora nyarán a millennium évében alapított Magyar (egykori nevén: Wilhelm Pieck) Vagon- és Gépgyár élére került, amely korábban elsősorban vasúti járműgyártással foglalkozott. A következő év elején egyesítették „Horváth gyárait”, a vagongyárat és a szerszámgépgyárat: létrejött a (hivatalos nevén) Wilhelm Pieck Járműipari Művek, amelyet a közútimotor-gyártás fő bázisának szánt az iparirányítás. Vezérigazgatóvá Horváthot nevezték ki, aki az évek során az ország egyik legnagyobb tekintéllyel és hatalommal bíró gyárigazgatójává emelkedett.
Egy 1963-as kormányhatározat nyomán a nyugatnémet MAN cégtől dízelmotorok gyártásának licencét vásárolták meg; ezek beépítésével készült Magyarország akkoriban leghíresebb közúti szállító eszköze, a Rába kamion. 1967-ben bemutatták a 200-as Ikarus autóbuszt, amelyet szintén ez a motor hajtott. Az 1970-es években az amerikai Steiger traktorgyárral is szorosan együttműködtek.
A vezetése alatt álló gyár tervezte és készítette Kádár János számára azt a különvonatot, amellyel a párt első számú vezetője előszeretettel utazott bel- és külföldön egyaránt. (Kádár nem szerette a repülést, gyakori moszkvai látogatásaira is vonattal utazott.) A népnyelv által csak Ezüstnyílnak nevezett vonat számos – a korban ritkaságszámba menő – extra felszereléssel volt ellátva, amelyek közül kiemelkedett a klímaberendezés és a kétkijáratú kártyaszoba is.
S hogy pozíciója milyen szilárd volt, jól mutatja az a konfliktus, amely 1965-ben robbant ki közte és a megyei pártbizottság első titkára között. A néhány kortársa által nehéz természetűként jellemzett s döntéseibe beleszólást nem engedő Horváthot Fock Jenő, akkor a Politikai Bizottság (PB) tagja, két év múlva már miniszterelnök is úgy jellemezte, hogy „senkinek sem hagyja meg a felelősséget, mindenkinek a dolgába közvetlenül beleavatkozik, mindenkinek a kezéből kiveszi a vezetést, s mindenkinek a feje felett akar intézkedni”. Horváth Ede végső soron győztesen került ki a konfliktusból: ugyan 1966-ban nem jelölték újra a KB póttagjává, s lehagyták az 1967-es országgyűlési választási listákról is. A párt 1970-ben tartott X. kongresszusán azonban visszatérhetett a KB tagjai közé, s ott is maradt egészen az MSZMP 1989-es megszűnéséig, de a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárat is a Kádár-rendszer bukásáig irányította.
A ’80-as évek végén nem hallotta meg az idők szavát, aggódott a legtöbb esetben veszteséget termelő szocialista nagyvállalatokért, és határozottan elítélte a lengyel munkásság sztrájkjait. Vállalata éléről 1989 végén nyugdíjazták; számára ez a bukást jelentette.
A rendszerváltoztatást követően visszavonult az aktív politikától, 1998-ban egy háztartási baleset következményei miatt hunyt el. Hamvait egy repülőgépről a Dunába szórták. Halálát követően létrehozták a Horváth Ede Emlékalapítványt, amelynek hivatalos céljai között szerepel olyan tehetséges fiatalok támogatása, akik a járműipar területén végzik tanulmányaikat.
Életút, tisztségek:
1949. novembertől a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1950. március 15. Megkapja a Kossuth-díj I. fokozatát (megosztva).
1951–1952: A Győri Autógyár műszaki osztályvezetője.
1952 – 1963. május: A Győri Szerszámgépgyár igazgatója.
1953: Megkapja a Szocialista Munka Hőse kitüntetést.
1953. július 3. – 1967. január 28. Országgyűlési képviselő.
1957. június 29. – 1966. december 3. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) póttagja.
1963. május – 1964. január 1. A Magyar Vagon- és Gépgyár igazgatója.
1964. január 1. – 1965. július 1. A Wilhelm Pieck Járműipari Művek vezérigazgatója.
1965. július 1. – 1989. december 18. A (Rába) Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója.
1970. november 28. – 1989. október 7. Az MSZMP KB tagja.
1978. november 5. Megkapja a Szocialista Magyarországért Érdemrendet.
1980. április 3. Megkapja az Állami Díjat.
1986: Győr város díszpolgára.
