Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1890. november 21-én született Ungváron egy tönkrement kereskedőcsaládban. Budapesten járt középiskolába1912-ben a budapesti József Nádor Műszaki Egyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzett.
1914-ben az Egyesült Izzóba kerül, ahol előbb üzemi, később kutatómérnökként dolgozott. Kezdeményezője volt az Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetsége létrehozásának, majd 1918 januárjában az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetségét szervezte meg. Részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalapításában, 1919-ben a KMP Központi Bizottságának tagja lett. 1918-19-ben ő szervezte Komját Aladárral együtt az "Internacionálé" című lapot. A Tanácsköztársaság alatt a szociális termelés népbiztosa volt, irányítása alatt szervezeték meg a Találmányi Hivatalt. A Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába, majd Olaszországba menekült, ahonnan rövidesen kiutasították. 1921 márciusában letartóztatták, de olasz kommunisták segítségével San Marinóba, majd Bécsen át Berlinbe, s néhány nap múlva a Szovjetunióba ment. A Kujbisev vezette Villamosítási Igazgatóságra, az I. számú Állami Izzólámpa Gyárba került. Egyik kezdeményezője és szervezője volt a Szovjetunióban 1929-32-ben általánosan bevezetett, folyamatos ipari munkarendnek; megszervezte a központi műszaki és közgazdasági tájékoztató intézetet.
1948-ban hazatért, és az Országos Találmányi Hivatal elnöke lett. 1949-ben részt vett az MTA munkájában, kezdetben mint a műszaki tudományok osztályának osztálytitkára, 1957-től akadémiai titkár, 1960-tól 1967-ig az MTA alelnökeként tevékenykedett. A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szervezője és szerkesztője lett az első magyar-orosz, orosz-magyar műszaki nagyszótárnak. 1961 és 1969 között az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportjának volt az igazgatója.
1959. december 5. és 1970. február 25. között az MSZMP KB tagja volt. 1969-ben nyugdíjazták.
1970. február 25-én, 80 éves korában, elhunyt Budapesten.
Kommunizmuskutató Intézet
1890. november 21-én született Ungváron (Ung vm.), Hevesi Adolf kiskereskedő és Polacsek (Pártos) Mária fiaként. Az édesapának vegyesboltja volt, de nem gazdagodott meg a kereskedésből. Egyik nagybátyja vasútépítő mérnök volt, talán tőle örökölte műszaki érdeklődését. Szülőhelyén járt a katolikus elemi népiskolába. Miután a családi üzlet tönkrement, a fővárosba költöztek. Hevesi két nővére a Zeneakadémiára járt, ami erőn felüli anyagi áldozatot kívánt a családtól. A szülők egész életükben a középosztály felé igyekeztek, de valójában sosem érték el azt a szintet.
A fiú a budapesti Lovag utcai gimnáziumban érettségizett, majd vegyészmérnöknek tanult a Királyi József Műegyetemen, ahol 1912-ben szerzett diplomát, de a korabeli felsőfokú képzés sajátosságai miatt számottevő gépészmérnöki tudást is nyert. Diplomájának megszerzése után 1912-ben állást nem kapott, magánmérnökként próbált megélni, kevés sikerrel. Az automobilizmus hajnalán egy német szakkönyvet fordított le barátjával. 1913–14-ben a pöstyéni fürdőigazgatóság műszaki konzulenseként dolgozott.
1914-ben elhelyezkedett az Egyesült Izzóban, ahol a kísérleti laboratóriumba osztották be. A gyárban ekkor kezdődött az úgynevezett félwattos lámpák előállítása, amelyek nyereségességéhez fontos volt a vegytiszta gáz előállításának technológiája. Erre Helfgott Árminnak volt egy eredeti ötlete, ám az általa elképzelt berendezés bonyolult, nehezen kezelhető és robbanásveszélyes volt. Hevesi talált megoldást egy üzembiztos készülék előállítására, amelyet végül találmányként is bejegyeztek. A feltaláló azonban nem részesült a szabadalmi díjból – azt a gyár kapta –, s ez annyira bosszantotta, hogy létrehozott egy szervezetet a mérnökök érdekeinek védelmében; ez volt az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetsége, amely 1919-re az időközben Magyarországon is szervezkedni kezdő kommunisták befolyása alá került. Alapítója volt az Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetségének. E szervezkedésekből szinte egyenes út vezetett a szociáldemokrata mozgalomhoz, majd a Tanácsköztársaság idején a kommunistákhoz.
Hajlamai és érdeklődése korán a politika felé fordította. 1916-ban belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, majd az I. világháború alatt részt vett a forradalmi szocialisták munkájában. 1918 végén belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP), a kommunisták elméleti folyóiratát, az Internationale című lapot szerkesztette Komját Aladárral. Tagja lett a KMP Központi Bizottságának (KB) is. A Tanácsköztársaság idején, 1919 márciusától előbb szocializálási népbiztoshelyettes, majd áprilistól három és fél hónapig a szociális termelés népbiztosa volt (többek között Rákosi Mátyás társaként). Fontos szerepet játszott az ipari termelés szervezésében és kommunista ellenőrzés alá vonásában.
A bukás után Bécsbe, Berlinbe, majd Olaszországba menekült, Bolognában a helyi villamos műveknél dolgozott. Börtönbe került, szabadulását követően rövid ideig San Marinóban élt. Miután kiutasították, 1921-ben a Szovjetunióba távozott, Leningrádban, majd Moszkvában tevékenykedett. Petrográdon (1924-től Leningrád) és Moszkvában kezdeményezte a gáztöltésű izzók alkalmazását és a Központi Műszaki és Közgazdasági Tájékoztató Intézet megszervezést. Ezt követően az iparszervezés vezető posztjain dolgozott: a Nehézipari Népbiztosság szakkáderképzési igazgatója, később ugyanott a műszaki propagandaosztály helyettes vezetője, 1929 és 1932 között az általa megszervezett Központi Műszaki és Gazdasági Tájékoztató Intézet vezetője volt, e tisztében ő javasolta a folyamatos ipari munkarend bevezetését. Később ő volt Nehézipari Népbiztosság találmányi és racionalizálási főosztályvezetője.
1938-ban, a sztálini „nagy terror” idején ismét letartóztatták és nyolc évi kényszermunkára ítélték. 1946-ig a sziktivkari lágerben dolgoztatták erdőirtáson. Kiszabadulása után nem térhetett vissza Moszkvába, 1947 nyaráig kényszerlakhelyen élt. (Ítéletét 1957-ben megsemmisítették, és rehabilitálták.) Kommunista elkötelezettségén a meghurcoltatás sem változtatott; sok más kortársához hasonlóan, ő is afféle „vadhajtásnak”, kényszerű elfajulásnak tekintette a sztálini rendszert, s továbbra is bízott az „eredeti eszme” erejében.
1948 tavaszán tért vissza Magyarországra. Az Országos Tervhivatalba helyezték, ahol a találmányi osztályt vezette. A következő évben az osztályt önálló hivatallá szervezték, és Hevesit bízták meg a vezetésével (1949–1951). 1949 őszén levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának (MTA). 1948–49-ben mások mellett ő is fontos szerepet vállalt a tudományos testület szovjetizálásában, ami elsősorban tekintélyes tudósok kizárását és az MTA pártirányítás alá helyezését jelentette. Az ’50-es évektől fontos irányító tisztségeket kapott az Akadémián (volt alelnök, osztálytitkár, főtitkárhelyettes). Fontos szerepe volt a műszaki tudományok elismertetésében, például ő kezdeményezte az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság létrehozását. A felsőoktatásban is működött: egyetemi tanár volt a közgazdaságtudományi és a műszaki egyetemen, az ipargazdaságtan területén.
Az 1956-os forradalom után csatlakozott a Magyar Szocialista Munkáspárt néven újjáalakított állampárthoz. 1957 elején megszervezte a „balosok” gyűjtőhelyként számon tartott Táncsics Mihály Kört, elvállalta a társaság Magyarország című lapjának szerkesztését is. A Kádár-féle vezetés a csoportosulást szektásnak bélyegezte, s 1957 végén feloszlatta.
1959-ben Kossuth-díjat kapott. Haláláig főként tudományos és tudományszervezési kérdésekkel foglalkozott. 1960-tól szinte haláláig vezette az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportját. Támogatta az újítómozgalmat, társszerkesztője volt az orosz–magyar műszaki szótárnak és több folyóiratnak. Legmagasabb tudományos kitüntetése az 1963-ban elnyert Akadémiai Aranyérem volt.
Az MSZMP VII. kongresszusán, 1959 végén bekerült a Központi Bizottságba, amelynek élete végéig tagja maradt. Jelölése szimbolikusnak tekinthető, mivel a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján az a Kádár János jelölte az egykori népbiztost, akit egyébként nem kedvelt különösebben, mivel gyakran figyelmeztette az ország műszaki elmaradottságára, és szorgalmazta a műszaki fejlesztést és információcserét. Visszaemlékezéseiben felesége, Lányi Olga leírta, mit tudott ennek körülményeiről: „A férjem véleménye az volt [...], hogy Kádár azért hívta be a Központi Bizottságba, mert kíváncsi volt rá, milyen ember. [...] Volt úgy, hogy amikor Gyula hazajött a Központi Bizottságból, sírt. És nem az mondta, hogy »az elvtársak«, hanem azt, hogy »ezek«, »azok«. Egyszer felszólalt: »Szeretnék egy olyan központi bizottsági tagot látni, aki mindenféle előnyről lemond. «”
Budapesten halt meg, 1970. február 25-én. A Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra, a Munkásmozgalmi Panteonban.
Halálát követően mindenképpen utcát akartak elnevezni Hevesiről. Bár az özvegye másutt szeretett volna közterületet férjének, mint a párt (Hevesinek semmilyen kapcsolata nem volt a XV. kerülettel, talán soha nem is járt itt), végül az akkor épülő Újpalotára esett a választás, és 1970. november 21-én a lakótelep főútját elnevezték Hevesi Gyula utcának. 1991-ben, amikor döntés született arról, hogy az utca nevét megváltoztatják, az ott lakók tiltakoztak, még kisebb tüntetés is volt az út nevének megtartásáért. Az utcát 1991 decemberében keresztelték át Nyírpalota útra.
Életút, tisztségek:
1918. novembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1919. március 21. – 1919. április 3. Szocializálási népbiztoshelyettes.
1919. április 3. – 1919. június 24. A szociális termelés népbiztosa.
1948. tavasz – 1948. november 30. Az Országos Tervhivatal Találmányi Osztályának vezetője.
1948. december 21. – A Magyar Tudományos Tanács tagja.
1949. január 22. – 1951. augusztus: Az Országos Találmányi Hivatal főtitkára.
1951. szeptember – 1953. szeptember 1. A Magyar (1953. március 13-tól Marx Károly) Közgazdaságtudományi Egyetem Ipargazdaságtan Tanszékének vezetője.
1949. október 31. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja.
1949. november 29. – 1956. szeptember 12. Az MTA VI. (Műszaki Tudományok) Osztályának titkára.
1951. december 15. – 1958. november 28. Az MTA Elnökségének tagja.
1953. szeptember 1. – 1960: A Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kar Ipargazdaságtan Tanszékének egyetemi tanára.
1956. május 30. Az MTA rendes tagja.
1956. május 30. – 1960. április 14. Az MTA titkára.
1959. március 15. Megkapja a Kossuth-díj II. fokozatát.
1959. december 5. – 1970. február 25. Az MSZMP KB tagja.
1960. április 14. – 1967. május 5. Az MTA alelnöke.
1967. május 5. – 1970. február 5. Az MTA Elnökségének tagja.
1960–1969: Az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportjának igazgatója.
