Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1930. augusztus 1-jén született Miskolcon (Borsod vm.). Apja gépgyári munkás volt. Négy elemi iskolai és négy polgári iskolai osztályt végzett. 1944-ben lakatosinasként a Diósgyőri Gépgyárban kezdett dolgozni, majd 1945 tavaszán nyomdásztanuló lett. Már ekkor belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1949-ig szakmájában dolgozott.

Első mozgalmi funkcióját a kommunista ellenőrzés alatt álló Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (MINSZ) Abaúj vármegyei szervezetében kapta: titkárrá nevezték ki, majd a MINSZ országos központjába került.

1950-től a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztálya Információs Alosztályán dolgozott. Ez év végén bevonult a honvédségbe, 1951 kora nyarán hadnagyként végzett a Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémián. Kaposvárott, Marcaliban, végül Kiskunfélegyházán a 37. lövészezredben szolgált politikai tisztként; a parancsnok helyetteseként feladata a kommunista ideológia terjesztése volt.

1954. novemberben leszerelt, és kinevezték a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság agitációs és propaganda osztályának vezetőjévé. Bár életének ezen időszakáról elég kevés adat ismert, egyes visszaemlékezések a párt reformszárnyával rokonszenvezők közé sorolják.

1956. október 23-án az MDP hivatalos képviselőjeként részt vett a miskolci egyetemi diáktanácskozáson, ahol az ifjúság által követelt 13 pontból 11 továbbítását vállalta (nem értett egyet a szovjet csapatok kivonásával és a Varsói Szerződésből való kilépéssel). A bevonuló szovjet csapatok november 4-én néhány napra letartóztatták (korábban belépett a Nemzetőrségbe).

Kiszabadulása után rögtön színt váltott, a megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság tagjaként egyik szervezője volt a karhatalomnak, s vezetője az új állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) megyei szervezetének. Ez utóbbi tisztségéből már karácsonyra leváltották, a fővárosból a megbízhatóbb Prieszol Józsefet küldték a helyére. Grósz ellen hosszas vizsgálat indult – amiatt, hogy „túl engedékeny volt az ellenforradalmárokkal” –, amely végül tisztázta őt, sőt a forradalom leverőinek osztogatott Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetést is megkapta. 1958 tavaszán megerősítették a megyei pártbizottságon betöltött osztályvezetői beosztásában.

Újabb pozíciót 1958 őszén kapott: kinevezték az Északmagyarország című megyei pártlap felelős szerkesztőjévé – ezzel a pártpropaganda fő terjesztője lett a megyében. Egy évvel később megint a fővárosban találjuk, most a Pártfőiskolára irányították, ahol nappali tagozaton tanult két évig. Végzése után a központban marasztották, ismét agitprop-vonalra helyezték, egy évet töltött a pártközpontban politikai munkatársként.

1962 tavaszán már valóban felelős pozíciót kapott: a tömegpropagandában – és nem kevésbé a tömegek manipulálásában – ekkoriban legfontosabb „médium”, a Magyar Rádió és Televízió (MRT) függetlenített párttitkára lett. (E pozíció betöltéséhez kétségkívül a legfelső pártvezetés teljes bizalma szükségeltetett. Itteni működésének jelentőségét nehéz lenne alábecsülni.) Eközben is „képezte” magát: 1967-ben levelező tagozaton befejezte tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem tudományos szocializmus szakán.

1968. januárban – biztosan tudjuk, hogy a keményvonalasnak ismert Pullai Árpád javaslatára – osztályvezető-helyettesként visszahelyezték a Központi Bizottság (KB) Agitációs és Propaganda Osztályára. Egy év megszakítással – 1973-ban Fejér megyébe küldték első titkárnak – összesen tíz évet töltött a kádári propagandagépezetet egyik fő műhelyében, a második öt évet már az osztály vezetőjeként. Itt ugyan nem személyzeti politikával foglalkoztak, de bizonyára saját ambíciói támogatására is szerezhetett később hasznossá váló szövetségeseket. A nómenklatúra akár felületes ismerete alapján is furcsának tűnhet azonban, hogy e fontos pozíció betöltője (egyúttal az Agitációs és Propaganda Bizottság tagja) az 1975 tavaszi pártkongresszuson nem került be a Központi Bizottságba (KB).

1979-ben visszakerült szülővárosába: ő lett a nagy munkásmegye első számú vezetője, rá egy évre már bekerült a KB-ba is. Öt évig maradt miskolci pozíciójában; életének ezt a szakaszát talán a „készülődés és erőgyűjtés” időszakának nevezhetnénk.

1984–85-ben már az országos politika legszűkebb központjában, valódi hatalmi-politikaformáló pozícióban találjuk: először a budapesti pártbizottság élére állították, majd az ország tényleges vezetését kézben tartó legszűkebb testületnek, a párt ekkor 13 tagú Politikai Bizottságának (PB) is tagja lett. 

Kádár János – és felső vezetésbeli társai – 1987 nyarán az igen-igen óvatos, de akkorra már elkerülhetetlenné vált „válságkezelés” (egyfajta „bürokratikus liberalizálás”) jegyében ültették Grószt a miniszterelnöki székbe. Kádár, aki ekkor még őrizte „régi dicsősége” nimbuszának maradványait, a tőle megszokott „kádári káderkeringő” részének is tekinthette a váltást. Az általános gazdasági válság adatait nyilván a legfelső vezetők is jól ismerték, de Kádár és néhány társa (mondjuk Apró Antal vagy Gáspár Sándor) egyre csak bizonyos „korrekciók” szükségességét emlegették. Grósz kezdetben jó megoldásnak tűnt számukra: kellően pragmatikus, alkalmasint pártolja a gazdasági reformokat, de olyan funkcionárius, aki az elkerülhetetlen szerkezetátalakítást (és annak előre látható társadalmi és politikai következményeit) a fennálló rendszer keretei között is képes levezényelni. Ekkoriban ez az illúzió (ti. hogy a rendszer megmenthető) még meglehetősen erősen munkált az MSZMP vezetői körében. Összefoglalóan: politikai nézeteiben keményvonalasnak, gazdasági ügyekben pedig reformernek számított.

Miniszterelnöksége kezdetén valóban dinamikus politikusnak mutatkozott. A parlamenttel elfogadtatta a régóta sürgetett és emlegetett gazdasági reformokat: bevezették a személyi jövedelemadót és az általános forgalmi adót, kodifikálták a társasági törvényt; a kormány bátorította a külföldi tőkebefektetéseket. A politikai színtéren azonban, amint az várható volt, Grósz szívósan védelmezte a pártállami rendszer pozícióit, váltig hangoztatta, hogy az MSZMP-nek az átmenet idején is vezető pozícióban kell maradnia, elutasította a politikai pluralizmus lehetőségét. Aktív külpolitikát vitt, egyhetes látogatást tett az Egyesült Államokban, ahol találkozott az emigráns szervezetek képviselőivel is, de ekkor még Nagy Imre újratemetésének lehetőségét is kategorikusan elutasította.

Néhány hónap után – látva az 1988 elejére igencsak felgyorsult bomlási folyamatokat, a „rendszerellenes” (értsd: demokratikus) erők szerveződését és a Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár nevével fémjelezhető nemzetközi fejleményeket – már ő is Kádár János félreállítása érdekében ügyködött. Ekkoriban mindenki helyezkedett: nem kevesen voltak, akik saját pozícióikat igyekeztek átmenteni a Kádár utáni időkre, Grósz viszont éppen a párton belüli főhatalmat célozta meg. Kor- és párttársai közül sokan vélekedtek úgy később is, hogy ő volt az egyetlen alkalmas személy Kádár felváltására. Ezt pedig a nagy többség elkerülhetetlennek gondolta, sőt egy dinamikus utójelöltben még az akkor sem túlságosan közeli vég prolongálásának garanciáját látták. Grósz hajlamos volt az események dramatizálására – mint majd 1988 decemberében ama híres „fehérterroros” beszédében –, de nem akart erőszakot, idegenkedett a véres végkifejlet lehetőségétől. Pozsgay Imre, akinek közismerten voltak fenntartásai Grósszal szemben, a volt pártfőtitkár-kormányfő halála után azt írta, hogy „a hanyatló Kádár-korszak végjátékának levezénylését segítette azzal, [hogy] nem nyúlt olyan eszközökhöz, amelyekhez akkor még nyúlhatott volna”.

Az 1988 tavaszi politikai játszmák győzteseként májusban, a Kádár János leváltását eredményező pártkonferencián választották meg a párt főtitkárává, kormányfői tisztsége megtartásával. Formálisan a legmagasabbra ért, ameddig egy pártfunkcionárius elérhetett – de ezt a nyár, paradox módon, már a bukásához vezető út első állomása is volt egyben.

A pártvezetésen belüli hatalmi küzdelmek sem csitultak, a párton belüli „valódi reformerek” számára személye továbbra sem volt elfogadható: túlságosan keményvonalasnak tartották. Grósz egy látványos külpolitikai siker felmutatásával próbált előre menekülni. Augusztus végén Aradon találkozott Nicolae Ceauşescu román vezetővel: a tárgyalások, amelyeken fel kívánta vetni a tervezett erdélyi falurombolás ügyét és általában a nemzetiségi kérdést, magyar szempontból teljesen eredménytelenül végződtek. A magyar–román viszony és általában az erdélyi magyar kisebbség ügyében más kérdésekben nem látott egyetértés mutatkozott a magyar társadalom egészében, így a kudarc Grósz számára óriási presztízsveszteséget jelentett.

A reformok folydogáltak, az ellenzéki szervezetek és szerveződések folyamatosan izmosodtak. A jogalkotásról még 1987 végén elfogadott törvény jól mutatja a belső politikai folyamatok jellegét. A döntéshozók nem mérték fel annak következményeit, hogy amit „a politikai intézményrendszer reformja” céljából kívántak megvalósítani – az autoriter berendezkedés akár csak korlátozott „jogállamosítása” – éppen nem a régi politikai rendszer megszilárdítását, hanem felbomlasztását eredményezi…   

November végén Grósz lemondott kormányfői tisztségéről, pozícióját átadta Németh Miklósnak, aki addig a KB gazdaságpolitikai titkára, egyúttal a reformerek egyik reménysége volt. Néhány nap múlva elmondta azt a bizonyos sportcsarnoki beszédét, amelyben kijelentette: „Ha [a hatalom] nem képes fellépni »az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel« szemben, akkor az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – fehérterror uralkodik el az országban.” Kiállt az egypártrendszer mellett, mert az „történelmileg alakult ki”. December közepén a KB ülésén viszont arról beszélt, hogy „újfajta középbal koalícióra” lenne szükség, amelyben az MSZMP lenne a baloldal, szövetségesei pedig azok a középpártok, amelyek elfogadják a szocializmust, de építését más módszerekkel képzelik el.

Lavírozni próbált, de az események egyre inkább túlléptek személyén, ráadásul erős riválisai voltak: Nyers Rezső, Németh Miklós és Pozsgay Imre együtt nyilván erősebb volt nála. Ezt a hatalmi felállást tükrözte a párt vezető szerveinek 1989. júniusi átalakítása: az említettekkel együtt került be a párt ekkor létrehozott négytagú Elnökségébe, a PB-t pedig megszüntették. Grósz főtitkár maradt ugyan, de formális hatásköre a pártapparátus irányítására korlátozódott.

A végjátékban a pártot is eltüntették alóla – 1989. október 7-én megszűnt az MSZMP. Grósz nem értett egyet a Magyar Szocialista Párt megalakításával. Még részt vett az MSZMP újjászervezésében, az újraalakult pártban a KB tagja volt, majd párttagságát megtartva, 1990 októberében visszavonult a politikai élettől.

Gödöllőn élt nyugdíjasként, itt halt meg 1996. január 7-én. Budapesten, Farkasréten temették.

Életút, tisztségek:

1945 tavaszától a Magyar Kommunista Párt, 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1949–1950: A Magyar Ifjúság Népi Szövetsége Abaúj vármegyei szervezetének titkára, majd a szervezet központjának munkatársa.

1950: Az MDP Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztálya Információs Alosztályának politikai munkatársa.

1950. szeptember – 1951. június: A Petőfi Sándor Honvéd Politikai Akadémia hallgatója.

1951. július – 1954. november: Hadnagyi, majd főhadnagyi rangban Marcaliban, később a kiskunfélegyházi 37. lövészezrednél század, majd zászlóalj politikai tiszt.

1954. november – 1956. október: Az MDP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának instruktora, majd az osztály vezetője.

1956. november 24. – 1956. december: Az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Intéző Bizottságának vezetője.

1958. március – 1958. szeptember: Az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője. 

1958. szeptember – 1959. szeptember: Az Északmagyarország című megyei pártlap felelős szerkesztője.

1959. szeptember – 1961. június: A Pártfőiskola nappali tagozatos hallgatója.

1961. július – 1962. március: AZ MSZMP Központi Bizottsága (KB) Agitációs és Propaganda Osztályának politikai munkatársa.

1962. március – 1968. január: A Magyar Rádió és Televízió MSZMP-szervezetének függetlenített titkára.

1967. június: Levelező tagozaton diplomát szerez az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos szocializmus szakán.

1968. január – 1973. október 10. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője.

1973. október 10. – 1974. augusztus 10. Az MSZMP Fejér Megyei Bizottságának első titkára.

1974. június 20. – 1979. december 6. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője.

1975. március 22. – 1979. december 6. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának tagja.

1979. november 21. – 1984. december 7. Az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának első titkára.

1980. március 27. – 1989. október 7. Az MSZMP KB tagja.

1984. december 7. – 1987. június 23. Az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára.

1985. március 28. – 1989. június 24. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.

1987. június 25. – 1988. november 24. A Minisztertanács elnöke.

1988. május 22. – 1989. október 7. Az MSZMP főtitkára.

1988. október 5. – 1990. március 16. Országgyűlési képviselő.

1989. június 24. – 1989. október 7. Az MSZMP Elnökségének és Politikai Intéző Bizottságának tagja.

1989. december 21. – 1990. október: Az (újjáalakult) MSZMP KB tagja.