Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1898. július 8-án született Terbegecen (Hont vm., ma Trebušovce, Szlovákia) kiskereskedő családban. Apja, Singer Móric, földbérlő volt. Vállalkozása csődbe ment s 1910-ben felesége is meghalt. A család Újpestre költözött, ahol az apa vegyeskereskedést nyitott. A tíz gyermek közül Ernő volt a legfiatalabb. 1916-ban érettségizett az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban, és beiratkozott a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem orvosi fakultására, de két tanév után tanulmányait abbahagyta, hogy politikával foglalkozhasson. A háború évei alatt részt vett a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségének munkájában, majd 1918 végén belépett az újonnan megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). Az első magyarországi kommunista diktatúra, a Tanácsköztársaság idején a vidéki ifjúmunkásokat szervezte, s küldött volt a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) 1919. nyári kongresszusán. Önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, frontszolgálatot azonban nem teljesített.

A Tanácsköztársaság leverése után Bécsbe menekült, ahol bekapcsolódott az emigráns magyar kommunista mozgalomba s a Landler-frakcióhoz csatlakozott. Először a KIMSZ irodájában dolgozott fizetett titkárként Sallai Imre mellett, majd közreműködött a szlovákiai és a romániai ifjúmunkás szövetség létrehozásában. Előbb Pozsonyba küldték az ottani kommunista ifjúmunkás-szervezet kiépítésére, ott részt vett az Ifjúmunkás című magyar és szlovák nyelvű lap kiadásában is. Hamarosan visszatért Bécsbe, majd onnan Bukarestbe irányították, hasonló feladattal.

1922 februárjában Bécsből Magyarországra küldték, hogy újjászervezze az addigra felszámolt hazai kommunista szervezeteket. („Jellemző az illegális KMP csapnivalóan rossz konspiratív elképzeléseire, hogy éppen Gerőt jelölték ki erre a feladatra, akinek jellegzetes arca mérföldekről felismerhető” – értékelte egy történész.) Kommün címmel illegális újságot is kiadtak. A hatóságok kezdettől figyelték, szeptemberben letartóztatták, majd 1923 májusában egy kommunisták elleni per fővádlottjaként 14 évi börtönbüntetésre ítélték. 1924 novemberében – a magyar–szovjet fogolycsere-egyezmény keretében, negyvenkét súlyos büntetésre ítélt társával együtt – a szovjet kormány kicserélte magyar hadifogoly tisztekért.

A Szovjetunióban kezdetben egy Karikás Frigyes vezette üzemben dolgozott, de hamarosan bekapcsolódott a Kommunista Internacionálé (Komintern, KI) munkájába. Ezt követően elsősorban nemzetközi ügyekkel foglalkozott. 1926-ban a Komintern Franciaországba küldte, az ott élő emigráns magyar kommunisták munkájának irányítására: ő lett a Francia Kommunista Párt magyar szekciójának titkára.

1928-ban visszatért Moszkvába, a Nemzetközi Nemzetközi Lenin Iskola hallgatója lett, az iskola magyar és francia szekciójának vezetésével is megbízták. Megkapta a szovjet állampolgárságot, a már ekkor kapcsolatba került a szovjet belügyi és állambiztonsági szervekkel.

Az iskola elvégzése után, 1931-től a Komintern Végrehajtó Bizottságának (VB) apparátusában tevékenykedett. A ’30-as évek első felében a KI VB instruktora volt Franciaországban, Dániában és Svédországban, azután a román és az újlatin országtitkárság helyettes vezetője lett; több hónapot töltött Belgiumban, egy egész évet Olaszországban. 1933-tól főleg Spanyolországban tartózkodott. A nemzetközi színtéren – a Komintern mellett – a szovjet Belügyi Népbiztosság (NKVD) instrukciói alapján dolgozott. (A KI kiküldöttjeinek utazásait minden esetben az NKVD biztosította.)  

1935-ben Dmitrij Manuilszkij, a KI VB titkára mellett dolgozott, részt vett a szervezet később nevezetessé vált VII. kongresszusának előkészítésében. 1936 májusában tagja volt annak a Komintern-bizottságnak, amely megfogalmazta a hazai KMP-szervezetek feloszlatásáról szóló határozatot.

1936 júliusában megbízói a polgárháborús Spanyolországba küldték. Pedro Rodriguez Sánchez („Pedro elvtárs”) néven Katalóniában teljesített szolgálatot mint az Komintern (és az NKVD) teljhatalmú megbízottja. Barcelonában működött, a háttérből tulajdonképpen ő irányította a Katalán Kommunista Pártot. 1937 tavaszán-nyarán vezető szerepet játszott az ott igen befolyásos anarchista mozgalom likvidálásában, vezetőik fizikai megsemmisítésében. Itteni ténykedése nyomán kapta a „barcelonai mészáros” nevet. (Sokan valószínűsítik, hogy 1937-ben ő hívta fel az NKVD figyelmét Ramón Marcaderre, aki 1940-ben Mexikóban végrehajtotta a Lev Trockij elleni gyilkosságot.) 

1938-ban visszatért Moszkvába. A KI VB apparátusában ismét Dmitrij Manuilszkij mellett dolgozott, s továbbra is igen tevékeny volt nemzetközi pártügyekben. (1943 nyarától, a Komintern feloszlatása után, Manuilszkij lett a Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége egyik főigazgatóságának vezetője, s korábbi főnöke őt is magával vitte új beosztásába. Ez a részleg felelt a hadifoglyok körében végzett agitációért és propagandáért.)

Emellett a magyar pártot képviselte a Kominternben, egyik szerkesztője volt az Új Hang című lapnak, rész vett a Sztálint kezdettől vezető helyre állító párttörténeti alapmű, az ún. Rövid tanfolyam magyar nyelvre fordításában. 1942 tavaszán, Rákosi Mátyás 50. születésnapján Gerő tartotta az ünnepi beszédet. A háború alatt egyik szerkesztője lett a moszkvai Kossuth Rádió adásainak is. Hadseregbeli munkája mellett tagja lett a KMP Külföldi Bizottságának. 1944 őszén részt vett a párt új akcióprogramjának kidolgozásában, valamint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja előzetes moszkvai változatának megfogalmazásában.

1944. november elején Farkas Mihály, Révai József és Nagy Imre társaságában visszatért Magyarországra, s Szegeden megalakították a Magyar Kommunista Párt (MKP) ideiglenes Központi Vezetőségét (KV).

A hónap végén részt vett a Moszkvában tárgyaló magyar fegyverszüneti delegációval folytatott megbeszéléseken. A megegyezés során a kommunisták elfogadtatták a demokratikus magyar állam leendő kormányának nyilatkozattervezetét, a kormányzati helyek elosztását. Decemberben tényleges vezetője lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INgy) előkészítő bizottságának; ez a grémium jelölte ki, hogy a szovjet hadsereg által elfoglalt területeken mely helyekre menjenek megbízottak s onnan kiket jelöljenek az INgy-be. Ő is tagja lett az ideiglenes törvényhozó testületnek. Az INgy ülésének második napján, a Szózat elfogadásának vitájában, az MKP szónokaként – az akkori, „népfrontosnak” álcázott kommunista taktikának megfelelően – a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozta. 1945 januárjában az államfői funkciókat gyakorló háromtagú Nemzeti Főtanács tagjává választották.

1945. január 23-án Budapestre utazott, ahol átvette az MKP budapesti Központi Bizottságának (KB) irányítását; három nappal később az ő vezetésével alakult meg a párt ötfős Titkársága. Rákosi Mátyás hazatértéig a párt első emberének számított. Még az ő instrukciói alapján vette őrizetbe az ekkor már a politikai rendőrséget irányító Péter Gábor Deményt Pált, a „moszkovitáktól” független – egyébként az országban náluk jóval befolyásosabb – hazai kommunista csoport vezetőjét. Ez volt ekkoriban a két első, persze soha ki nem mondott pártfeladat: a rendőrség kommunista ellenőrzés alá vonása és a különféle rivális „frakciók” felszámolása.

1945 májusában a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszteri tárca vezetésével bízták meg. Az őszi választások után a Tildy-kormány közlekedési miniszterévé nevezték ki. „Gerő ekkor egyáltalán nem volt közlekedéspolitikai szakember, tulajdonképpen még gazdaságpolitikus sem; politikus volt, széles körű általános műveltséggel, marxista felkészültséggel, nagy szervezőkészséggel és több mint két évtizedes hazai és nemzetközi pártmozgalmi tapasztalattal. […] egyáltalán nem reszortpolitikus volt; azzal, hogy a gazdaságpolitika irányítása […] az ő kezébe került, pártbeli befolyása erősödött” – írja Gerőről pártfogoltja, a későbbi miniszterelnök Hegedüs András.

Miniszteri megbízatásával kimaradt a párt Titkárságából, de a „pünkösdi konferencián” tagja lett a KV ekkor felállított Politikai Bizottságának (PB). A párton belül is elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozott; az ügykörök azonban már ekkor kezdtek összemosódni az állami és a pártapparátus között. (1945 végétől például Gerő vezette a KV Állampolitikai Osztályát is.) A gazdaság helyreállításának irányítása kétségkívül a kommunista párt kezében volt, s ebben Gerő játszotta a főszerepet. Ő terjesztette elő az 1946-os pénzügyi stabilizáció tervét, már 1946 tavaszán meghirdette a „minimális államosítás” programját, az év végén ő ismertette a hároméves gazdasági tervjavaslatot is. Nagy szerepe volt a közlekedés helyreállításában, a hidak újjáépítésében (ő volt „Gerő, a hídverő”).

A „fordulat évében” (1948) – természetesen – ő is kivette részét a „reakció elleni harcból”. Irányítója és kezdeményezője volt a gazdasági jellegű koncepciós perek megrendezésének. Figyelemre méltó azonban, hogy Gerő – aki, paradox módon, bizonyos kérdésekben igen pragmatikus módon nyilvánult meg – munkatársait nem feltétlenül a „megbízható” (azaz hithű, akár elvakult, önálló kezdeményezésekre ugyanakkor képtelen) pártfunkcionáriusok közül válogatta. Olyan szakemberek is dolgoztak mellette, mint például Csikós-Nagy Béla, aki 1944-ben még erősen szimpatizált a nyilasokkal.

1948 tavaszán tagja lett az MKP és a Szociáldemokrata Párt egyesülését előkészítő bizottságnak. A júniusban megalakult Magyar Dolgozók Pártja (MDP) első kongresszusán tagja lett az új párt Titkárságának, formálisan a párt gazdasági ügyekkel foglalkozó osztályait felügyelte. Ez év novemberében a KV megválasztotta a párt főtitkárhelyettesévé; e tisztségéből 1953 nyarán, az „új szakasz” politikájának meghirdetésekor váltották le. A terror csúcspontján Rákosi vele és Farkas Mihály-lyal hozta létre a párt legfelső vezetői számára is ismeretlen Honvédelmi Bizottságot, a „trojkát”.

1948 végétől 1949 júniusáig pénzügyminiszter volt, mellette még mindig ő vezette a közlekedésügyi tárcát (1949. februárig). 1949 nyarától, államminiszteri rangban, a gazdasági élet kormányzati csúcsszerve, a Népgazdasági Tanács elnöke lett. 1949 végétől ő irányította a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását. 1950 májusában néhány napig vezette a Külkereskedelmi Minisztériumot is. Novemberben a Népgazdasági Tanács feladatait átvette a kormány, ezért miniszterelnök-helyettes lett.

„A rendszerben Rákosi volt a »showman«”, Gerő pedig »a hatalom jezsuitája«. Az iránymutatások és a nyilvános deklarációk előadása és képviselete Rákosi feladata volt, a végrehajtás a különleges munkabírású Gerőé” – írja a már idézett Hegedüs András. S bár Rákosi volt „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, hasonló súllyal esett latba Gerő különleges – bizonyára ekkor is élő – kapcsolata a szovjet állambiztonsági szervekkel. 

Gerő irányította az első ötéves terv, majd a túlteljesítési előirányzat kidolgozását. Az MDP II. kongresszusán, 1951 februárjában ő terjesztette elő a tervmutatók emelésének teljesen irracionális tervét, amelynek katasztrofális következményei lettek. Ő kezdeményezte az ár- és bérreformnak csúfolt, a reálbérek jelentős csökkenését okozó intézkedéseket. Vitathatatlan személyes felelősség terheli az ’50-es évek alapjában elhibázott gazdaságpolitikájáért.

A tudományos élet átalakításának (értsd: „reakciósoktól” való megtisztításának) feladatát is magára vállalta. 1948 végén megbízták a Magyar Tudományos Tanács elnöki tisztségével; a szervezet legfőbb feladata Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szovjet típusú átalakítása volt. 1949-ben az új MTA tiszteletbeli tagjává választották. (Megjegyzendő: az Akadémia sosem zárta ki, tagságát 1957 után csak „szüneteltették”.)

Munkásságának elismeréseképpen ötvenedik születésnapjára, 1948. június 7-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend babérággal ékesített nagykeresztjét, majd 1949-ben a Kossuth-díjat is.

Miután a szovjet vezetők 1953 nyarán Moszkvába rendelték magyar kollégáikat, akik ott súlyos bírálatot kaptak addigi politikájukért – aminek lényege persze a szovjet modell kritikátlan és túlteljesítő másolása volt –, az MDP KV és a kormány meghirdette az „új szakasz” politikáját. A szovjetek Nagy Imrét jelölték miniszterelnöknek. Gerő, fegyelmezett bolsevikként, alávetette magát a döntésnek, bár az új miniszterelnökkel régtől fogva nem rokonszenvezett. Ugyan távoznia kellett főtitkár-helyettesi tisztségéből, a PB-nek azonban tagja maradt. Mi több: ő lett Nagy egyik első helyettese (a másik helyettes pedig védence, Hegedüs András), s változatlanul ő felügyelte a gazdasági tárcákat. Ráadásul megkapta a belügyminiszteri széket is. 1954 nyarán már a pártvezetésben is döntő pozíciót szerzett (vissza): az ő elnökletével alakult meg a KV Gazdaságpolitikai Bizottsága, amely a Nagy Imre-vonal gazdasági céljai elleni támadások természetes politikai bázisává szerveződött. A belpolitikai csatározások Nagy Imre bukásával végződtek, s 1955 áprilisában – Gerő javaslatára – a már többször említett Hegedüs lett a miniszterelnök. De, tegyük hozzá, az akkor igen sokakat érintő rehabilitációs ügyek megítélésében és kezelésében inkább Nagy Imre, s nem a folyamatot mindenáron hátráltatni kívánó Rákosi mellé sorakozott fel. Más adatok is utalnak arra, hogy nem mindig volt felhőtlen a viszonya Rákosival – talán nem függetlenül attól sem, hogy elméletileg képzettebbnek tartotta magát nála, s hogy annak idején a szovjetek akár őt is jelölhették volna a magyar párt élére.

A KV 1956. július 18-i ülésén, az előző nap Budapestre érkezett Anasztaz Mikojan szovjet pártvezető határozott javaslatára, Rákosi lemondott első titkári tisztségéről s helyébe Gerőt választották. A fő pozíciót tehát megkapta, de már ő sem tudott mit kezdeni az országon eluralkodott válsággal. Politikai programja nem volt, nem is lehetett, hiszen mindenki Rákosival azonosította. Ráadásul az októberig hátralévő három hónap folyamán majdnem egy egész hónapot távol volt az országtól – ez meglepő a Komintern-veterán, mindenféle pártharcokban edződött politikustól. Október 15-én, pártküldöttség élén, Jugoszláviába utazott, s csak nyolc nap múltán (!), október 23-a délelőttjén érkezett vissza a forrongó Budapestre.

Nem sokkal este 8 óra előtt telefonon beszélt Nyikita Hruscsovval, a szovjet párt első titkárával, és lemondta másnapra tervezett moszkvai útját. Ma sem tisztázott, intézett-e Gerő formális kérést korábban Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövethez vagy Hruscsovhoz, hogy a szovjet csapatokat rendeljék Budapestre, de ennek lehetőségét bizonyára felvetette. Aztán elmondta azt a nevezetes beszédet a rádióban, amelyben, ugyan homályos megfogalmazásban, sovinisztákat, antiszemitákat és reakciósokat említett, és a megmozdulást „nacionalista jellegű” tüntetésnek nevezte. A beszéd, tudjuk, csak olaj volt a tűzre. A Nagy Imre-per vizsgálati szakaszában meghalt Losonczy Géza katasztrofálisnak tartotta a Gerő által megütött hangot: „Gerőék láthatólag nem voltak tisztában az utca hangulatával, még kevésbé azzal, hogy az utca egyik óráról a másikra kombattáns erővé vált.” Az első titkár este 10 óra tájban újra tájékoztatta Moszkvát. Hruscsov közölte vele, hogy a szovjet vezetés teljesíti a csapataik Budapestre küldésére irányuló „kérést”, ha azt a magyar kormány írásba foglalja.

Este 11 órakor megkezdődött az MDP KV másnap reggelig tartó ülése. Gerő ismertette a PB határozatát: „A hatalmat minden eszközzel meg kell védeni, a fő hatalmi pozíciókat meg kell tartani.” A KV vita és szavazás nélkül tudomásul vette a szovjet csapatok segítségül hívását. Néhány támogató felszólalás után Horváth Márton elutasította és „katasztrófapolitikának” nevezte Gerő értékelését, és azonnali, gyökeres személyi változásokat, Gerő leváltását és Kádár János első titkárrá választását javasolta.

Október 25-én Budapestre érkeztek a szovjet pártvezetés küldöttei, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov. Gerő kísérte őket a repülőtérről a pártközpontba, ahol közölték vele, hogy leváltják. Ő, mint mindig, fegyelmezetten tudomásul vette a moszkvai döntést. Október 28-án családjával együtt Moszkvába szállították.

A Kádár-féle új állampárt Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957 februárjában határozatot hozott, hogy Gerő soha többé nem térhet vissza Magyarországra, de száműzetésének idejét már márciusban egy évre csökkentették. Moszkvában az ottani akadémia közgazdaságtudományi intézetében dolgozott, könyvet írt a szocialista országok gazdasági fejlődéséről. Moszkvában érte Nagy Imre kivégzésének híre is, amelyet megdöbbenéssel fogadott.

1960-ban jöhetett haza Magyarországra, azzal a feltétellel, hogy a politikától távol tartja magát. Budapesten, az elegáns XII. kerületi Pagony utcában élt feleségével, Fazekas Erzsébettel, aki történész volt, az ’50-es években a szegedi egyetem tanszékvezetője. Két örökbe fogadott gyermeket neveltek. Az MSZMP PB (akkor kiemeltnek számító) miniszteri nyugdíjat, havi 3000 Ft-ot engedélyezett számára. 

Gerő kezdetben összejárt néhány volt munka- és eszmetársával, ezért „frakciózás” címén vizsgálat indult ellene, de a vádat nem tudták igazolni, mert Gerő mindig a lehető leglojálisabban nyilatkozott az MSZMP politikájáról, a Szovjetunió pedig egyenesen szent dolog volt a számára. Az 1962. augusztusi párthatározat újfent elítélte „a törvénytelenségek elkövetésében játszott irányító szerepe” és a rehabilitálásokat akadályozó magatartása miatt.

1967-ben, felesége halála után engedélyezték számára, hogy a Kossuth Könyvkiadó számára fordítási munkát végezzen; marxista irodalmat fordított oroszból, franciából, ám a könyveken nem mindig szerepelhetett a neve.

1977 elején, még egyszer utoljára, levélben kérte visszavételét a pártba. Amint írta: „Az MSZMP XI. kongresszusának irányelveivel egyetértek. Mindig kommunistának tartottam magamat, s kezdettől fogva, töretlenül az Októberi Szocialista Forradalom, illetve a Szovjetunió oldalán állottam, és természetesen ma is ott állok.” Az MSZMP PB elutasító határozatát Biszku Béla tolmácsolta Gerőnek. „Olyan lett volna számára a pártba való visszavétel, mint vallásos embernek az utolsó kenet. Gerő számára azonban nem volt, nem lehetett megbocsátás” – írja az öregkori éveit bemutató tanulmány szerzője.

Gerő Ernő 1980. március 12-én hunyt el Budapesten. Farkasréten temették, nem pedig a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában.

 

Életút, tisztségek:

1918. decembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1944. novembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagja.

1919. tavasz-nyár: A Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége apparátusában dolgozik.

1920 eleje: Bécsbe emigrál.

1922. február: Illegálisan Magyarországgá érkezik.

1922. szeptember 16. Letartóztatják.

1923. május 26. A Budapesti Büntető Törvényszék egy 67 kommunista elleni per I. rendű vádlottjaként 14 évi fogházbüntetésre ítéli.

1924. november 15. Fogolycsere révén a Szovjetunióba kerül.

1925–1928: A Kommunista Internacionálé (Komintern, KI) megbízásából a Francia Kommunista Párt magyar szekciójának titkára.

1928–1931: Moszkvában a Lenin Iskola hallgatója.

1931–1935: A Komintern Végrehajtó Bizottságának (VB) instruktora Franciaországban, Dániában és Svédországban, majd a román és az újlatin országtitkárság helyettes vezetője.

1935–1936: Dmitrij Manuilszkijnek, a KI VB titkárának munkatársa.

1936. július – 1938. november: Spanyolországban (Katalóniában) a Komintern megbízottja.

1938. november – 1943. május: Dmitrij Manuilszkijnek, a KI VB titkárának munkatársa.

1939–1941: A KMP képviselője a Kommunista Internacionáléban.

1943–1944: A Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége VIII. Főigazgatóságának munkatársa.

1944. tavasz – 1944. november 7. A KMP Külföldi Bizottságának tagja.

1944. november 5. Moszkvából Szegedre érkezik.

1944. november 7. – 1945. május 21. Az MKP Ideiglenes Központi Vezetőségének tagja.

1944. december 12. – 1944. december 21. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INgy) előkészítő bizottságának vezetője.

1944. december 21. – 1945. november 29. Az INgy képviselője.

1945. január 23. – 1945. május 11. A Nemzeti Főtanács tagja.

1945. január 26. – 1945. február 24. Az MKP főtitkára.

1945. január 26. – 1945. május 11. Az MKP Titkárságának tagja.

1945. január 26. – 1945. május 11. A Nemzeti Főtanács tagja.

1945. május 11. – 1945. november 15. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere.

1945. május 21. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetősége (KV) Politikai Bizottságának (PB) tagja.

1945. november 15. – 1949. február 18. Közlekedésügyi miniszter.

1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.

1945. decembertől: Az MKP KV Állampolitikai Osztályának vezetője.

1947. szeptember 16. – 1957. május 9. Országgyűlési képviselő.

1948. június 15. – 1956. október 26. Az MDP KV PB tagja.

1948. június 15. – 1953. június 28. Az MDP KV Titkárságának tagja.

1948. november 28. – 1953. június 28. Az MDP főtitkárhelyettese.

1948. december 10. – 1949. június 11. Pénzügyminiszter.

1949. március 15. Megkapja a Kossuth-díj I. fokozatát.

1949. június 11. – 1952. november 14. Államminiszter.

1949. június 11. – 1952. november 30. A Népgazdasági Tanács elnöke.

1950. május 9. – 1950. május 30. Külkereskedelmi miniszter.

1952. november 14. – 1953. július 4. A Minisztertanács elnökhelyettese.

1953. július 4. – 1956. július 30. A Minisztertanács első elnökhelyettese.

1953. július 4. – 1954. július 6. Belügyminiszter.

1956. július 21. – 1956. október 25. Az MDP KV első titkára.

1956. július 30. – 1957. május 9. Az Elnöki Tanács tagja.