Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1921. május 20-án született Kispesten (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), munkáscsaládban. A család felmenői közül néhányan tagjai voltak a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, egy nagybátyja az első magyarországi kommunista diktatúra, a Tanácsköztársaság idején a kispesti direktóriumban vállalt szerepet. Eredeti neve Frank volt, a család apai ága Ausztria területéről származott. Édesapja asztalosként kereste kenyerét; ezt a szakmát ő is hamar elsajátította. Az első világháborút követően apja vándoriparosként tevékenykedett, családjával együtt Törökországtól (itt egy német cég alkalmazásában állt) Vasadig nagy utat járt be. 1926 februárjától 1927 tavaszági Ankarában élt, ahol jól megtanult törökül.

A család hazatérése után alapfokú iskoláit Vasadon és Kispesten végezte, majd a polgári osztályok elvégzését követően kifutóként dolgozott szülőhelyén, később egy textilkártyaverő kisiparosnál tevékenykedett. A második világháború előtt a kispesti Hoffher és Schrantz Gépgyárban lakatosnak állt, miután kitanulta a mesterséget. 1938-ban szakszervezeti tag lett. 1940 őszén a gyárban műszaki átvevő, 1941 elején segédművezető lett. 1942. október elején behívták katonának. A hadseregben lehetősége nyílt egy fényképezőgép-szerelő tanfolyamot elvégezni, amelyre azért jelentkezett, hogy a frontszolgálatot elkerülje, ami sikerült is neki; egészen 1944 végéig nem kellett harcokban részt vennie. Ekkor a Felvidéken került egységével fegyveres harcba az oda érkező szovjet csapatokkal, ám dezertált, s így esett szovjet fogságba 1944 karácsonyán. Acsán és Jászberényen át a hírhedt foksányi (Focşani, Románia) hadifogolytáborba került. A táborban fél évig volt fogoly.

1945 augusztusában térhetett haza, egy hónappal később már be is lépett a szovjet támogatás dacára vajmi kevés használható káderrel rendelkező Magyar Kommunista Pártba (MKP); a kispesti alapszervezet tagja lett. 1946 elején pártiskolát végzett, majd a Dél-Alföldet járva végzett agitációs és propagandafeladatokat az MKP nevében. Egészen 1948-ig a párt függetlenített propagandistája volt, ekkor hagyta ott korábbi gépgyári munkahelyét. Feladatait egyenesen a pártközpontból kapta, választási gyűléseket, propagandarendezvényeket szervezett országszerte. Az 1947-es, kommunista csalásokról elhíresült választások idején is aktívan szervezte a kispesti MKP-szervezetet, kampányt folytatott a párt érdekében, tevékeny szereplője volt az eseményeknek. 

1948-ban került a Szakszervezetek Országos Tanácsa kötelékébe, a Propaganda Osztály második emberévé nevezték ki. Pozíciójából kifolyólag a munkásság életének erős befolyásolására nyílt módja: 1949-ben például a kommunista diktátor, Sztálin hetvenedik születésnapja alkalmából meghirdetett munkaverseny főszervezője volt. A verseny hemzsegett a csalásoktól, visszaélésektől, hiszen mindenki nyerni szeretett volna egy ilyen roppant fontos küzdelemben, így nem riadt vissza a jogosulatlan előnyök megszerzésétől.

Az 1948-as pártegyesülést követően azonnal tagja lett a nevet váltó kommunista pártnak, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP), majd a szakszervezeti vonalról való 1950-es távozását egy éves Pártfőiskola követte az év őszén.

1951 nyarán személyesen Gerő Ernő és Farkas Mihály javaslatára került az MDP Központi Vezetősége (KV) káderosztályára osztályvezető-helyettesnek, ekkorra datálható nevének magyarosítása; ezt a párt kérte tőle. E pozíciója jól mutatta, hogy az ’50-es évek elejére a kommunista párton belül fontos szerep jutott neki, hiszen a káderügyek intézése bizalmi feladatnak számított. Személyi kérdésekben hozzá tartoztak a minisztériumok (a kiemelten kezelt belügyi és honvédelemi, illetve a kohó- és gépipari is) és a főhatóságok, vagyis az e területeken végrehajtott személycserékről, kinevezésekről és leváltásokról első fokon az általa irányított alosztály döntött.

1952 késő őszén a kiemelt jelentőségű Budapesti Pártbizottság élére állították, ezzel igen nagyot lépett felfelé a párthierarchiában. November végén kooptálták a KV-ba, sőt budapesti első titkárként tanácskozási joggal a Politikai bizottság (PB) ülésein is részt vehetett. Pályája ekkoriban határozottan felfelé ívelt, nagy jövő előtt állt. 1953 tavaszán tagja volt a Sztálin temetésére utazó magyar delegációnak – Rákosi Mátyással ketten alkották a ravatal melletti magyar díszőrséget –, ami igazán jól mutatta, mennyire fontos láncszem volt a gépezetben. Ugyanezen év júniusában tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik Moszkvába repült, s ott személyesen hallgathatta végig a Rákosinak címzett éles szovjet kritikákat. A delegáció hazatérése után tartott KV-ülésen a PB-be is beválasztották, amelynek ekkor csak kilenc tagja volt.

Ekkoriban utaltak ki számára egy XII. kerületi többszobás lakást Hűvösvölgyben. Jól tudjuk, hogy a párt vezető kádereinek, vezetőinek jelentős része nem a munkáskerületekben élt, ahol az átlagember, hanem az előkelő budai hegyek ölelésében elhelyezkedő villákban, amelyek közül többet erőszakkal vettek el egykori tulajdonosaiktól. A legsötétebb diktatúra időszakában, munkakörükből kifolyólag, igénybe vehették a csak számukra fenntartott – sokszor a külvilágtól hermetikusan elzárt – balatoni, pilisi vagy mátrai üdülőket, nyaralóházakat, amelyekről a munkásság és parasztság csak álmodozhatott.

1953 nyarán Földvári támogatta Nagy Imre programját, egyetértett az életszínvonal emelését célzó intézkedésekkel. Az MDP 1954. májusi III. kongresszusán mégis kimaradt a PB-ből. Saját feltételezése szerint ennek az volt az oka, hogy igen enyhe bírálatot fogalmazott meg Rákosival szemben, és egy alkalommal nemet mondott a pártvezér szilveszteri mulatozásra szóló személyes invitálására. Tudjuk azonban azt is, hogy a kongresszust megelőző budapesti pártértekezleten – az ő javaslatára – a szavazatszámláló bizottság a küldöttekre leadott ellenszavazatokról is beszámolt – márpedig ekkor Rákosi jó néhányat kapott.   

1954 júliusában leváltották a budapesti pártbizottság éléről, és vidékre száműzték: Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe került első titkárnak. Vidéki szerepvállalása mégsem tekinthető teljes kudarcnak, hiszen e munkásmegye fontos bázisa volt az MDP-nek és később a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP) egyaránt. (Itt és ekkor kezdte politikai pályáját a későbbi MSZMP-főtitkár, Grósz Károly.)

1956 nyarán a lengyelországi Poznań városában lezajlott munkásfelkelés hatásait figyelmeztetésnek tekintette a magyar kommunista vezetés számára is, és sürgette a fővárosi pártvezetést, hogy igyekezzenek mihamarabb orvosolni Miskolc égető szociális gondjait, amelyek közül a lakáshiány volt a legfontosabb. 1956. október 16-án a megyei pártbizottság nevében levelet írt az MDP PB-hez, amelyben személyi változásokat sürgetett, és követelte egy rendkívüli pártkongresszus összehívását. Az igen kritikus hangvételű levél megjelent az Északmagyarország című lap október 23-i számában.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörését követően, október 24-én a Diósgyőri Állami Vas-, Acél- és Gépgyárban lezajlott munkásgyűlésen támogatta az akkor megalakult munkástanács számos követelését, s közvetítő szerepet igyekezett betölteni a munkástanácsok és a párt vezetése között. Október 26-án részt vett az emlékezetes KV-ülésen, ahol a keményvonalas kommunista, Marosán György magából kikelve követelte a határozottabb szovjet katonai fellépést a forradalmárokkal szemben. Október 27-én visszatért Miskolcra.

A november 4-i szovjet támadást követően a szovjetek letartóztatták és Debrecen érintésével Ungvárra szállították, ahol november 17-ig fogva tartották, majd Kádár javaslatára visszaszállították Miskolcra. Amikor Ivan Szerov hadseregtábornok, a KGB főnöke tájékoztatta Kádárt, hogy Földvári milyen „bűnöket” követett el, Kádár kijelentette: „Földvári képes erre, ugyanakkor hozzátette, hogy ez egy ilyen ember, aki aktívan szolgál bármely hatalmat, és amennyiben most szabadon engedjük, aktívan fog tevékenykedni kormányunk érdekében. Úgy döntöttünk, hogy Földvárit szabadlábra helyezzük” – jelentette Szerov Nyikita Hruscsovnak.

Másnap Földvári elvállalta a megyei munkástanács elnöki tisztét – első titkári tisztsége ekkor megszűnt –, és ezzel párhuzamosan a Kádár vezette kommunista párt, az MSZMP megyei Intéző Bizottságában is helyet kapott.

Később Földvári sem kerülhette el a számonkérést. 1957. március 13-án kizárták az MSZMP-ből, májusban 1953 óta meglévő országgyűlési képviselői mandátumától is megfosztották. Áprilisban újra Kispestre került, egykori munkahelyére, a korábban államosított, s ekkor már Vörös Csillag Traktorgyárnak hívott üzembe. Május 23-án letartóztatták és vizsgálati fogságban tartották Miskolcon. Az 1956. októberi–novemberi ténykedése miatt 1958 nyarán életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték (védője Csató Gyula, a későbbi kultúrcézár, Aczél György apósa volt). Büntetését Kőbányán és Vácott töltötte, ahol együtt raboskodott Donáth Ferenccel és Bibó Istvánnal.

1961 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult a börtönből. Kispesten, egykori munkahelyén, a Vörös Csillag Traktorgyárban helyezkedett el géplakatosként, ám később – 1981. májusi nyugdíjazásáig – több beosztásban (függetlenített csoportvezetőként, gyártmányszerkesztőként) is dolgozott.

Gyári munkájával párhuzamosan a Műszaki Könyvkiadó számára orosz nyelvű műszaki fordításokat készített. A rendszerváltoztatást követően többedmagával megalakította a Borsod Megyei Munkástanácsok Baráti Társaságát, majd 1992 és 1997 között a Nagy Imre Társaság elnökségi tagja, később tiszteletbeli elnökségi tagja volt.

2010-ben Miskolc városa díszpolgári címet adományozott neki.

Életút, tisztségek:

1945. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945. szeptember – 1946. november: A kispesti Hofherr és Schrantz Gépgyár MKP-bizottságának titkárhelyettese.

1946. november – 1948. április: Az MKP Kispesti Bizottságának tagja, függetlenített propagandistája.

1948. tavasz – 1950. szeptember: A Szakszervezetek Országos Tanácsa Propaganda Osztályának helyettes vezetője, majd vezetője; a Termelési és Bérosztály helyettes vezetője.  

1950. szeptember – 1951. augusztus: Elvégzi a kétéves Pártfőiskola első évfolyamát.

1951. augusztus – 1952. június: Az MDP Központi Vezetősége (KV) Káder Osztályának helyettes vezetője.

1952. június – 1952. november 15. Az MDP KV Párt- és Tömegszervezetek Osztályának helyettes vezetője.

1952. november 15. – 1954. június 18. Az MDP Budapesti Bizottságának első titkára.

1952. november 29. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.

1952. december 3. – 1954. december 7. Budapest Főváros Tanácsának tagja.

1953. március 9. Az MDP képviseletében Rákosi Mátyással díszőrséget áll Sztálin koporsójánál.

1953. június 28. – 1954. május 30. Az MDP KV Politikai Bizottságának tagja.

1953. július 3. – 1957. május 8. Országgyűlési képviselő.

1954. június 19. – 1956. október 31. Az MDP Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának első titkára.

1956. október 29. – 1956. november 5. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Munkástanács tagja.

1956. november 5. – 1956. november 17. A szovjetek Ungvárra deportálják.

1956. november 18. – 1956. december 15. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Munkástanács elnöke.

1956. december 15. – 1957. március: A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.

1957. március 15. Kizárják az MSZMP-ből.

1957. május 23. Letartóztatják.

1958. július 18. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa életfogytiglani börtönbüntetésre ítéli.

1961 – 1981: A budapesti Vörös Csillag Traktorgyárban géplakatos, majd művezető.

1992–1997: A Nagy Imre Társaság elnökségi tagja.

2010. május 11. Miskolc város díszpolgára.