Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1914. július 27-én született Kiskunhalason (Bács-Kiskun vm.). Apja, Fischer Ernő szabómester az első világháborúban elesett. Öt testvérével együtt édesanyja, Weisz Katalin nevelte, aki ruhaboltja bevételéből tartotta el az apa nélkül maradt családot.

A negyedik gimnáziumi osztály elvégzése után kimaradt a középiskolából. 1928 és 1931 között Budapesten, 1931–32-ben Jánoshalmán egy fatelepen segédmunkásként kereste kenyerét. 1932-ben Kiskunhalason műbútorasztalos-inasnak állt. Segédlevele 1934. évi megszerzését követően rövid ideig Baján, a Polláck-bútorgyárban, majd Újpesten, a Szántó testvérek, később a Sümegi testvérek bútorgyárában, 1943-tól a józsefvárosi Mahunka-bútorgyárban és más üzemekben dolgozott szakmájában.

1935-ben belépett a famunkások szakszervezetébe, majd a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, később kapcsolatba került az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjával is (párttagságát 1937-től ismerték el). 1942. júniusban, a nagy kommunista lebukások idején őt is letartóztatták, novemberben hat hónap fogházra ítélték, büntetését a vizsgálati fogsággal letöltöttnek ismerték el. Az ország német megszállása után illegalitásba vonult, igazolványokat szerzett az üldözötteknek, bekapcsolódott a Magyar Front szervezésébe. 1944 augusztusában ismét lefogták. Ekkor, a vallatástól való félelmében, öngyilkosságot kísérelt meg. Októberben két társával (az egyikük Horváth Márton volt) Komárom környékén sikerült megszöknie a Németország felé tartó rabvonatról.

1944. novemberben már ismét Újpesten volt, ahol részt vett a Magyar Kommunista Párt (MKP) területi bizottságának megszervezésében. Ráadásul ő lett a városban létrehozott, fegyveres katonai egységnek álcázott partizáncsoport parancsnoka. A fegyveres ellenálló csoport az év utolsó napján megakadályozta, hogy a visszavonuló német csapatok felrobbantsák a villanytelepet és a víztornyot. 1945. január 9-én Földesék megtámadták az újpesti nyilasházat és kiszabadítottak 48 foglyot.

A szovjet csapatok 1945. januári bevonulását követően az MKP újpesti titkáraként, áprilisig egyúttal Pest megyei pártszervezőként tevékenykedett. Bekerült a vármegyei nemzeti bizottságba, májusban a törvényhatósági bizottságba, ahol a kommunista frakció vezetője lett. 1945. július és december között Budapesten elvégezte a Karolina úti hat hónapos pártiskolát; ezt követően visszahelyezték Újpestre.

1946 őszétől az MKP nagy-budapesti bizottságán a káderosztályt vezette. Ez már valóban bizalmi pozíció volt: a káderpolitika a bolsevik típusú pártok tevékenységnek egyik kulcsterülete volt. Maga Földes így emlékezett erre: „Ezrével kellett kiemelni és emeltünk ki a munkásokat a munkapad mellől vezető beosztásokba: polgármesternek, gyárigazgatónak, kereskedelmi vállalati igazgatónak.” Ezzel magyarázható, hogy a Rákosi – és később a Kádár-korszakban is – számos vezető pozícióban elvhű kommunisták, ám szakmailag képzetlen vezetők ültek, s ennek, például éppen a gazdaság területén, a későbbiekben súlyos következményei lettek.

1948. márciusban annak a kádercsoportnak volt az egyik tagja, amely – Gerő Ernő közvetlen utasítására – részt vett a száznál több alkalmazottat foglalkoztató üzemek államosításának előkészítésében: ekkor, egy puccs-szerű akció során, csak Budapesten legalább 400 üzem élére neveztek ki „munkásigazgatókat”. Az egész műveletet a legnagyobb titokban, konspirált módon kellett előkészíteni, ami igazán testre szabott feladat volt Földes számára. Hasonlóan fontos feladatot kapott a pártegyesítés – az SZDP-nek az MKP-ba való beolvasztása – után, amikor a volt szociáldemokraták „átrostálását” végezte: a szociáldemokraták egynegyede nem lehetett tagja a megalakuló Magyar Dolgozók Pártjának (MDP). 1948. szeptember és 1949. március között az új párton belüli újabb „tisztogatás”, a párttagrevízió lebonyolításában is részt vett.

Visszaemlékezéseiben azt írja, hogy 1949 elején nevezték ki az MDP Központi Vezetősége (KV) Káderosztálya helyettes vezetőjének. A források szerint azonban a kinevezéséről szóló döntés csak 1949. június 28-án, a Rajk-per vádlottjainak (köztük Szőnyi Tibornak, a Káderosztály vezetőjének és egyik helyettesének, Szalai Andrásnak) letartóztatása után született. Országos léptékben folytathatta tehát korábban megkezdett munkáját, megkapta hozzá a legfelső vezetés bizalmát. Az osztály ez időben – a párton belüli tisztogatások tetőpontján – legfőképpen a bukott (eltávolított, sőt kivégzett) káderek pótlásával foglalkozott. Helyzetének furcsasága volt ugyanakkor, hogy ő maga is a „hazai kommunisták” csoportjához tartozott, éppen azokhoz, akikre nem jártak jó idők, s akiknek megüresedett helyére a fő kádereseknek kellett „megbízható elvtársakat” javasolniuk.

Arra, hogy az ő helyzete is megingott volna, nincs bizonyíték, de a helyzetet jelzi Farkas Mihály Rákosinak írt 1950. szeptemberi levele, amelyben szó esik a „szektáns [sic!] vonal[ról], amely a Káderosztályon tevékenykedik, s […] fő exponense Földes László”. 1951 késő tavaszán mindenesetre kikerült a központi apparátusból.

1951. júliustól a sztálinvárosi pártbizottság első titkára (1951. novemberig a várost Dunapentelének hívták), 1954. szeptembertől a Rákosi Mátyás nevét viselő csepeli vasmű párttitkára volt (mindkettő kiemelt posztnak számított), majd 1955. novemberben külkereskedelmi miniszterhelyettessé nevezték ki.

1956. július végén, a Rákosi Mátyás leváltásáról és Gerő Ernő első titkári pozícióba emeléséről határozó KV-ülésen a testületbe visszakerültek a hazai kommunisták börtönt is megjárt vezetői (Kádár János, Kállai Gyula és mások), vagy bekerültek korábban mellőzött káderek – közöttük Földes is, aki korábban még csak póttag sem volt a KV-ben. „Polgári beosztása” továbbra is a külkereskedelmi miniszter helyettese volt, nézetei is a régiek maradtak. Visszaemlékezései szerint egyoldalúnak tartotta Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető Sztálin bűneit leleplező „titkos beszédét”, helytelenítette a Petőfi Kör vitáin tapasztalható „pártellenes megnyilvánulásokat”, felháborították az Irodalmi Újságban megjelent „demagóg, szocialistaellenes” cikkek stb. Újdonsült KV-tagként jelen volt Gerő Ernő első titkárrá választásánál, s helyeselte a döntést. (Mellesleg Nagy Imrével annak idején együtt dolgozott káderesként, s már akkor sem szívelte.)

Október 23-a éjjelén, a forradalom kirobbanásakor, tekintettel partizán múltjára, az események centrumába került. A másnap hajnalig ülésező KV éjfél után felállított egy rendkívüli testületet a „fegyveres felkelés” leverésére: ez volt a Katonai Bizottság (ahogyan a korabeli dokumentumokban emlegették: a „stáb”) – e testület pontos feladatköre és döntési kompetenciája máig vita tárgya. (Erről a KV-ülésről nem készült pontos jegyzőkönyv.) A bizottság tevékenységének és Földes szerepének egyik leghomályosabb pontja a forradalom alatti sortüzekkel kapcsolatos. Különösen az október 25-i Kossuth téri vérengzéssel kapcsolatban emlegették a nevét a rendszerváltoztatás éveiben. (A Bill Lomax Magyarország 1956 című könyvét fordító és kiegészítő Krassó György például egy lábjegyzetben egyenesen azt állította, hogy „a Parlament körüli épületek tetőterét elfoglaló gépfegyveres osztagokat a Partizánszövetség tagjaiból Földes László, a későbbi belügyminiszter-helyettes szervezte meg és irányította”. Földes beperelte Krassót és megnyerte a pert.) Az bizonyos azonban, hogy fontos szerepe volt a „stáb” azon elvetélt tervének kidolgozásában, amely katonai diktatúra bevezetésére tett volna javaslatot – ám a pártvezetés nem tárgyalta az amúgy is időszerűtlen tervezetet.    

Az 1956. november 4-i szovjet intervenció után haladéktalanul csatlakozott a Kádár-féle vezetéshez. Bekerült az MDP utódaként még október–november fordulóján életre hívott Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) sebtiben összeállított Ideiglenes Központi Bizottságba (IKB). November 14-én tagja lett az újonnan felállított Szervező Bizottságnak (SZB). Feltételezhetjük, hogy fontos szerepe volt a „rendcsinálás” beindításában, hiszen pártösszekötőnek delegálták a Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsa mellé; részt vett a karhatalom, majd 1957 elején a Munkásőrség megszervezésében, és a Kommunista Ifjúsági Szövetség megszületése körül is bábáskodott. Úgy vélte: a hatalom megszilárdításához az új rendszer erőszakszervezeteinek szükségük van a volt államvédelmisek tevőleges közreműködésére.

Visszaemlékezései szerint 1956 végén, hivatalosan 1957. február 12-én, nagyjából az SZB megszüntetésekor tették meg az IKB Káderosztályának vezetőjévé. A régi-új káderes személyesen irányította és felügyelte a magas beosztású párt- és állami vezetők „ellenforradalom” alatti ténykedésének felülvizsgálatát.

1958 elején a belügyminiszter első helyettesévé nevezték ki: ő felügyelte a határőrséget, a karhatalmat, a tűzrendészetet, a légoltalmat, majd 1959. júniustól a politikai rendőrség kötelékéből kiemelt kormányőrséget és 1963. novemberig – az Igazságügy-minisztériumhoz való csatolásáig – a büntetés-végrehajtást. Felügyeleti területei ugyan nem kapcsolták az „ötvenhatosokra” lesújtó megtorlások közvetlen irányítói közé, de Aczél György töredékes visszaemlékezéseiben azt mondja, Földes kevesellte a halálos ítéleteket.

Itteni ténykedésével a legfelső pártvezetés mégsem lehetett maradéktalanul elégedett – hogy miért, ennek okait megint csak találgathatjuk. Alig több mint egy évet töltött posztján, amikor közvetlen felettese, Biszku Béla belügyminiszter a Politikai Bizottság (PB) nevében felszólította, hogy vállalja el a pekingi nagykövetség vezetését; a beszélgetés heves vitába torkollott, majd Földes levélben felajánlotta lemondását. A PB ezt végül, egy bizottsági meghallgatást követően, nem fogadta el, de pekingi kiküldését is levették a napirendről. 1961 őszén, amikor Biszkut Pap János váltotta a tárca élén, Földest megint el akarták küldeni, ekkor éppen Miskolcra, megyei titkárnak. De ismét posztján maradt. 1963 végén megint új miniszter jött, Benkei András; nem sokkal később a „darabos, nyers, heves természetű” (így jellemezte önmagát Földes a visszaemlékezéseiben) belügyesnek az Országos Erdészeti Főigazgatóság (OEF) vezetését ajánlották – ezt pozíciót el is fogadta, talán azért is, mert ezekben az években már gyakorló, szenvedélyes vadász volt. Kezdettől tagja volt a Kádár János kezdeményezésére alapított, az uralkodó elit legszűkebb köre számára létrehozott Egyetértés Vadásztársaságnak, amely számos kiváltsággal rendelkezett.

1967. áprilistól az OEF-et összevonták a Földművelésügyi Minisztériummal és az Élelmezésügyi Minisztériummal; az így felállított Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban miniszterhelyettesként három főosztályt irányított. Az MSZMP X. kongresszusán, 1970 őszén kimaradt a KB-ból.

1972. januártól a Hungexpo Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatójává nevezték ki – elvégre egykor a külkereskedelmi tárcánál is volt miniszterhelyettes... 1980. december végén vonult nyugállományba.

Vadásztörténeteit Szuhai István néven, visszaemlékezéseit A második vonalban címmel adta közre.

Budapesten halt meg 2000. május 20-án.

Három fiúgyermeke közül László, Hobo művésznéven, sikeres blues-énekes. György a Magyar Szocialista Párt elnökségi tagja volt 1994 és 1998 között, majd az Országos Választmány elnöke 1998 és 2000 közt. Az utódpártban betöltött funkciója mellett a volt Párttörténeti Intézet (jelenleg Politikatörténeti Intézet) igazgatója, majd főigazgatója 1991-től.

Életút, tisztségek:

1937-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1944-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945–1946. Az MKP Újpesti Bizottságának titkára.

1946–1949. augusztus: Az MKP (1948. június 14-től az MDP) Budapesti Bizottsága Káderosztályának vezetője.

1948. június 15. – 1967. január 28. Országgyűlési képviselő.

1949. augusztus – 1951. augusztus: Az MDP Központi Vezetősége (KV) Káderosztályának helyettes vezetője.

1951. augusztus – 1954. augusztus 31. Az MDP dunapentelei (1951. november 7-től sztálinvárosi) Városi Bizottságának titkára.

1954. szeptember – 1955. november 30. Az MDP Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben (Csepel) működő Bizottságának titkára.

1955. december 1. – 1956. november 14. A külkereskedelmi miniszter helyettese.

1956. július 21. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.

1956. november 7. – 1957. június 27. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) tagja.

1956. november 14. – 1957. február 26. Az MSZMP IKB Szervező Bizottságának tagja.

1957. június 27. – 1970. november 28. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1957. február 12. – 1957. december 3. Az MSZMP IKB (1957. június 27-től KB) Káderosztályának vezetője.

1958. február 13. – 1964. december 11. A belügyminiszter első helyettese.

1964. december 11. – 1967. április 14. Az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője.

1967. április 14. – 1971. december 31. A mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter helyettese.

1972. január 1. – 1980. december 31. A Hungexpo Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatója.