Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1901. szeptember 10-én született Nagyváradon. Apja kőművessegéd volt. Középiskola után kőművestanoncként dolgozott.
1918-ban az Ifjúmunkások Országos Szövetsége vezetőségi tagja. 1923-ban rövid ideig külföldön dolgozott, majd az Építőmunkások Országos Szövetségében, a budapesti kőműves csoport jegyzője majd elnöke lett. 1925-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba, amelynek a szovjet megszállásig tagja volt. 1931-ben az Építőmunkások Országos Szövetségének alelnöke lett, majd rövid időn át az elnöki tisztet is betöltötte. A harmincas évek közepétől részt vett a szakszervezeti ellenzéki mozgalomban. 1935. évi építőmunkás-sztrájk szervezője volt. 1942-ben hatóság elleni erőszak miatt fogházbüntetésre ítélték, még ugyanabban az évben katonai szolgálatra hívták be, ahonnan megszökött.
A szovjet megszállás után a kommunista párt tagja. Először az MKP budapesti, II. kerületi szervezetének vezetőségi tagja, 1945 februárjában a kerületi Nemzeti Bizottság elnöke, majd rövidesen a kerületi elöljáróság vezetője lett. 1946 decemberében Budapest alpolgármesterévé nevezték ki, 1948 áprilisától az építésügyi miniszter helyettese lett. 1951-ben a Nyugdíjfolyósítási Intézet igazgatójává nevezték ki, nyugdíjba vonulásáig, 1970 februárjáig dolgozott itt.
1957 júniusától tagja, 1959 decemberétől elnöke volt az MSZMP Központi Revíziós Bizottságának. Az MSZMP KB tagja volt 1962. november 24. és 1975. március 22. között.
1975. április 3-án halt meg.
Kommunizmuskutató Intézet
1901. szeptember 10-én született Nagyváradon (Bihar vm.), egy kőművessegéd fiaként. Négy polgári osztály elvégzését követően kétkezi munkásnak készült: apja nyomdokaiba lépve kőművesnek tanult. 1918-ban a kommunista nézeteket vállaló szervezet, az Ifjúmunkások Országos Szövetsége vezetőségi tagja lett. Az első kommunista hatalomátvétel és diktatúra, a Tanácsköztársaság bukását követően Romániába ment, ahonnan csak 1923-ban tért vissza Magyarországra.
Visszatérését követően szakmájában tevékenykedett a fővárosban, s ezzel párhuzamosan, 1925-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba és a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségébe, ahol a kőművescsoport vezetője, majd titkára, 1931-től pedig a szervezet alelnöke, 1942-ben elnöke lett. 1935-ben átigazolt az illegalitásban lévő Kommunisták Magyarországi Pártjába, és tevékeny szervezője lett a ’30-as évek legnagyobb vihart kavaró munkabeszüntetésének, az építőmunkások 1935-ös nagy bérsztrájkjának, ahol számos későbbi kommunista politikus is feltűnt, például Apró Antal és Rajk László. A sztrájkok nem titkolt célja – a béremelések mellett – a Horthy-korszak kormányainak megbuktatása, a rendszer destabilizálása volt. Kommunista tevékenység miatt 1942-ben letartóztatták és besorozták katonának, de sikerült megszöknie; a szovjet csapatok bejöveteléig bujkált.
1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba , ahol a II. kerületben látott el pártszervező, agitációs feladatokat, később a kerület elöljárója lett. Szükség volt megbízható munkájára, hiszen a kommunisták bázisa roppant szerény volt a II. világháborút követően az ország egész területén. A következő év májusában a párt őt jelölte a főváros alpolgármesteri székébe, amit – a háttérben tartózkodó szovjet tanácsadók és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetésének segítségével – el is nyert, s mintegy két éven keresztül be is töltötte azt. Alpolgármesterként erőszakosan lépett fel azon fővárosi köztéri alkotások (különösen szobrok) ledöntése érdekében, amelyek nem voltak elfogadhatók a kommunista párt számára, mert olyan személyeket és eseményeket ábrázoltak, akik és amelyek vallásosságuk vagy polgári mivoltuk okán elfogadhatatlanok voltak ideológiája szerint.
Az erőszakos pártegyesítést megelőzően, 1948 áprilisában kinevezték a kiemelten kezelt Építésügyi Minisztérium helyettes vezetőjévé. A Rákosi-rendszerben a szovjet típusú hatalmas építkezések, ipari, katonai beruházások stratégiai jelentőságúnek számítottak, ezért azok szervezését, irányítását csak megbízható, elvhű pártkatonák végezhették.
1951-ben kinevezték az Országos Nyugdíjintézet vezetőjévé (ezzel korábbi pozíciójához képest politikai értelemben visszalépett) és e szervezet vezetője maradt egészen 1970-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig, vagyis húsz évig!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően tagja lett a Kádár vezette állampártnak, a Magyar Szocialista Munkáspártnak, nyugdíjintézeti igazgatói székét megtarthatta, sőt az állampárt Központi Bizottságába is bekerült 1962-ben, s egészen 1975 márciusáig tagja maradt.
1975. április 3-án halt meg a fővárosban.
Életút, tisztségek:
1925-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1935-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1945-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1931–1942: A Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) alelnöke.
1942–1945: A MÉMOSZ elnöke.
1945. május – 1946. december: Budapest II. kerületének elöljárója.
1946. december – 1948. április: Budapest főváros alpolgármestere.
1948. április – 1949. január: Az építésügyi miniszter helyettese.
1949. január – 1951. január: Az Építésügyi Minisztérium államtitkára.
1951. január – 1970: Az Országos Nyugdíjintézet igazgatója.
1957. június 29. – 1957. július 11. Az MSZMP Központi Revíziós Bizottságának tagja.
1957. július 11. – 1962. november 24. Az MSZMP Központi Revíziós Bizottságának elnöke.
1962. november 24. – 1975. április 3. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja.
