Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1917. december 15-én született, Szeghalmon. A debreceni református kollégium latin történelem szakán végzett, középiskolai tanár.
1937-től tagja a szocialista és a népi erőket tömöríteni kívánó Márciusi Frontnak. (Beceneve: Nasi.) 1941-ben Budapesten újságíróként bekapcsolódott az antifasiszta mozgalomba. Dolgozott a „Tiszántúl”, majd a „Szabad Szó” szerkesztőségében. Szoros szálak fűzték a Bolyai, majd a Győrffy István kollégiumhoz, fivére, Gyula révén is. 1942 nyarán rövid időre letartóztatták. Az év végén a kommunista párt tagja lett. Feladata a Szabad Szó révén a parasztság mozgósítása. Részt vett a Magyar Parasztszövetség földmunkás tagozatának létrehozásában (elnöke: Dobi István) és a vésztői konferencia előkészítésében. 1943 őszétől bujkált. A párt vidéki szervező- és propaganda munkáját irányította. 1944 nyarán írta és terjesztette a Békepárt röpiratait és memorandumait. Szeptembertől a kommunista párt Katonai Bizottságának tagja (vezetője: Pálffy György, másik tag: Sólyom László), egyben szervezője a kommunisták fővárosi csoportjának és az akciógárdák irányítója.1945. január 21-én jelentkezett a pártközpontban, és az első ismerős pártvezető, akivel találkozott, felszólította, vegyen részt az új rendőrség megszervezésében. Igent mondott, bár a földosztás előkészítése érdekelte. A budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Osztályának helyettes vezetője lett, alezredesi rangban, Péter Gábor mellett. Kérésére a KV Titkárság 1946 szeptemberében áthelyezte a Szabad Föld szerkesztőségébe. Munkajogi helyzete 1947. május 15-én tisztázódott: ekkortól ő a Szabad Föld felelős szerkesztője. Az MDP III. kongresszusán (1954 május ) KV-póttag lett. 1954. július 1-től a Szabad Nép Szerkesztő Bizottságának tagja, az egyik főszerkesztő-helyettes és a mezőgazdasági rovat vezetője lett. 1954 októberében a szerkesztőségi pártgyűlésen Méray Tiborral, Kende Péterrel, Kornai Jánossal, Novobáczky Sándorral és másokkal élesen bírálták a pártvezetést. 1955 márciusától a balatonnagybereki állami gazdaság igazgatója. Az 1956 július i KV-plénumon az akkor első titkárrá választott Gerő felajánlotta, hogy dolgozzon újra a Szabad Nép szerkesztőségében, de Fehér feltételeit nem tudta elfogadni. 1956 júliusától a Magyar Partizán Szövetség elnöke.
Nagy Imre híve volt, részt vett a demonstráció-számba menő 1956 nyári születésnapi összejövetelén.
Az 1956. október 23-24 i éjszakai KV-ülésen létrehozott Katonai Bizottság tagja lett. Október 23-án politikai offenzívát indítottak a felkelés katonai leveréséért. A Katonai Bizottság október 28-án szembefordult a pártvezetéssel és katonai diktatúra tervét dolgozta ki. A tervezett puccs célja a teljes politikai vezetés és a központi pártapparátus félreállítása volt. 1956. november 2-án először megjelenő Népszabadság főszerkesztő-helyettese, majd miután Haraszti Sándor főszerkesztő november 4-én Nagy Imrével a jugoszláv nagykövetségre menekült, ő lett a főszerkesztő. Az 1956 november ében létrehozott Ideiglenes Intéző Bizottság, majd a Politikai Bizottság tagja.
Az 1956. november 24-i szerkesztőségi sztrájk után Kádár leváltotta a Népszabadság éléről, ezután szénbányászati kormánybiztos lett. 1957 április végétől a KB Mezőgazdasági Osztály vezetője. Az 1957-es agrártézisekben a fokozatos kollektivizálás koncepcióját, azaz Nagy Imre korábbi álláspontját fogadtatta el. 1958 decemberében a pártvezetés kapitulálva a szovjet nyomás előtt hallgatólagosan revideálta elképzeléseit és megkezdték a második kollektivizálást. Ennek gyors sikere a paraszti beletörődésen és a burkolt erőszakon alapult. A korábbival szemben most engedményt tettek az egyéni érdekeltség érvényesülésének. Az ekkoriban kialakult zöld lobby feje volt (további reprezentánsok: Erdei Ferenc, Keserű János, Hont János). A VII. kongresszuson (1959) mezőgazdasági KB-titkár lett. 1957 és 1959 között két évig nem ő volt a Magyar Partizán Szövetség elnöke.
A KB 1962 októberi plénuma után egy hónapig KB-titkári felügyeleti területe alá tartoztak az adminisztratív ügyek. A VIII. kongresszuson (1962) kimaradt a KB Titkárságból. A kongresszus után tették közzé először a KB Államgazdasági (később Gazdaságpolitikai) Bizottság névsorát, melyen az ő neve is szerepelt.
1962. november 27-én kinevezték a Minisztertanács elnökhelyettesévé, hozzá tartozott a honvédelem, belügy, a közigazgatás, igazságügy, élelmezésügy, belkereskedelem, a szövetkezetek, a vízügy, természetvédelem, és a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság. Nyers gazdaságpolitikai KB-titkár mellett az új gazdasági mechanizmus kulcsembere volt. A mezőgazdaságban 1966-tól felszámolták a tervlebontásos irányítási rendszert, 1967-ben létrehozták a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát és a területi tsz-szövetségeket, valamint összevonták a Földművelésügyi és az Élelmezésügyi Minisztériumot. A X. kongresszuson (1970) a KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösség elnöke lett.
A KB 1974 márciusi ülésén kimaradt a KB Gazdaságpolitikai Bizottságból, visszahívták a Szövetkezetpolitikai Munkaközösség éléről, és március 21-én mint a Minisztertanács elnökhelyettesét nyugdíjazták. Egy évvel később a XI. kongresszuson (1975) kimaradt a Politikai Bizottságól. KB-tag maradt, 1981. november 11-én bekövetkezett haláláig.
Források
Kommunizmuskutató Intézet
1917. december 15-én született Szeghalmon (Békés vm.). Apja, Fehér Gyula tanyasi bérlőként, mezőgazdasági idénymunkásként dolgozott, mellette „ezermesterként” számos más szakmát is kipróbált. Édesanyja a háztartásban dolgozott. A család 1936-ban 5 hold földet örökölt, amely az 1945-ös földosztáskor majdnem duplájára nőtt.
Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, 1936-ban a Református Péter András Reálgimnáziumban érettségizett. 18 éves koráig rendszeresen járt apjával napszámba, s más fizikai munkát is végzett, hogy előteremtse tanulmányai költségeit. 1936-tól a debreceni Tisza István Tudományegyetem latin–történelem szakán tanult, diákévei alatt a Debreceni Református Kollégium Tanárképző Intézetének (a „kálvinista Eötvös Collegiumnak”) a tagja volt. 1937–38-ban megismerte a Márciusi Front debreceni csoportjához tartozó egyetemistákat, tőlük kapta első ismereteit a marxizmusról.
Középiskolai tanári oklevele megszerzését követően 1941. szeptembertől 1943-ig a Nemzeti Parasztpárt orgánumaként megjelenő Szabad Szó című hetilap újságírójaként dolgozott, közben (1941. december és 1942. április között) a debreceni Tiszántúl című napilap, 1943 nyarán pedig néhány hónapig a Kisgazdapárt Kis Újság című lapjának munkatársa volt.
1942 végén tagja lett az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának. Budapesten a Györffy-kollégisták között agitált, emiatt a politikai rendőrség rövid időre letartóztatta, de nem sikerült semmit rábizonyítani. Szerepe volt a Magyar Parasztszövetség Földmunkás Tagozatának létrehozásában. 1943. szeptemberben illegalitásba vonult (a kommunisták ekkor Békepárt néven tevékenykedtek). Ekkortól ténylegesen ő irányította a párt vidéki szervezőmunkáját, röplapokat készített és terjesztett.
A kommunista párt a német megszállás után végképp nem gondolhatott komolyabb politikai szervezőtevékenységre, annyira csekély volt a politikai befolyása. A legális politikai akciók hatástalansága nyomán próbálkozott a párt a fegyveres ellenállás megszervezésével. Sikerült is kapcsolatot találniuk néhány németellenes katonatiszthez, s az ő bevonásukkal szervezték meg a párt Katonai Bizottságát. 1944 késő nyarától Fehér Lajosnak nagy szerepe volt ebben, ő tartotta a kapcsolatot a bizottságot vezető Pálffy György-gyel, aki 1939-ben lépett ki a hadseregből, és 1942 óta tagja volt a KMP-nek. Fehér irányította a budapesti partizáncsoportok és az akciógárdák tevékenységét. A részben általa szervezett fegyveres csoportok különböző – általában robbantásos – akciókat hajtottak végre. A főváros ostromát egy óbudai családi házban vészelte át.
Pest szovjet elfoglalása után, 1945. január 21-én Fehér jelentkezett a Magyar Kommunista Párt (MKP) pesti központjában, s a volt fegyveres ellenállót bekapcsolták a politikai rendőrség szervezésébe, amely Péter Gábor irányításával kezdődött. Amint aztán január végén (vagy február elején, ma sem tisztázott a pontos dátum) formálisan is megalakult a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya, helyettes vezetőnek nevezték ki Péter Gábor mellé. Ebben a funkciójában döntő szerepe volt a formálódó politikai rendőrség személyi állományának feltöltésében; több volt harcostársát is bevitte szervezethez, akik közül jó néhányan fontos szerepet játszottak a későbbiekben, s magas rangú államvédelmi vezetők lettek. Fehér nevéhez fűződik az operatív nyilvántartás rendszerének kiépítése, amely nélkülözhetetlen bázisa bármiféle állambiztonsági munkának. Szorgalmazta a B-listázás folytatását, az MKP politikai ellenfeleinek kiszűrését, a párt súlyának növelését a rendőrségen belül. Feladatait adminisztrátori pontossággal, odaadással, fegyelmezettséggel végezte, mégis elkívánkozott innen, vissza akart térni az újságíráshoz, parasztpolitikával kívánt foglalkozni.
Többszöri kérésére 1946. szeptember végén a Péter Gábor által irányított testülettől az MKP-nak a falusi lakosságot megszólítani kívánó hetilapjához, a Szabad Földhöz helyezték át; 1947 tavaszán ő lett az újság felelős szerkesztője (a főszerkesztői posztot 1949-ig Nagy Imre töltötte be).
Az 1949. májusi választásokon pótképviselő lett, 1950-ben behívással jutott be a parlamentbe, amelynek a ciklus végéig, 1953-ig, majd 1958 és 1967 között volt ismét tagja.
Nagy Imre 1953. júliusi kormányra kerülése után határozottan kiállt az új miniszterelnök által meghirdetett agrárprogram mellett.
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) III. kongresszusán, 1954 májusában póttagként bekerült a Központi Vezetőség (KV) soraiba, 1954. júliusban a párt központi napilapja, a Szabad Nép hatfős szerkesztőbizottságának tagja és agrárrovatának vezetője lett. 1955. április végén, Nagy Imre bukása után menesztették a laptól, majd májusban a Balatonnagybereki Állami Gazdaság igazgatójává nevezték ki. 1956. júliusban – társadalmi tisztségként – megválasztották a Magyar Partizánszövetség elnökévé. Július 7-én ő is ott volt az Orsó utcai villában, a Nagy Imre 60. születésnapját ünneplők között.
Vidéki „száműzetéséből” 1956. október 23-án, a forradalom kirobbanásának hírére tért vissza Budapestre, s másnap kora hajnalban beválasztották a KV Katonai Bizottságába, amelyet a felkelés leverésének irányítására hoztak létre. E testület tagjaként egyike volt azoknak, akik október 28-án hajnalban a pártközpontban felvetették a katonai diktatúra bevezetésének lehetőségét. (Maga a terv egyébként, katonai szempontból, minden realitást nélkülözött, politikai szempontból pedig éppenséggel teljesen időszerűtlen volt, hiszen a pártvezetés éppen e nap folyamán értékelte új módon, „nemzeti demokratikus mozgalomként” az október 23-án kezdődött eseményeket.) Október 31-én délután ő is ott volt a feloszlatott MDP örökébe lépő Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) alakuló értekezletén. Megbízható emberként, november 2-án a Szabad Nép utódaként megjelenő Népszabadság főszerkesztő-helyettese lett.
A szovjet intervenció megindulásakor átvette a jugoszláv követségre menekült Haraszti Sándortól a lap főszerkesztői tisztét. November 7-én Kádárék bevonták az új hatalom legfőbb döntéshozó testületébe, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságába (IIB), majd 10-én tagja lett az Ideiglenes Központi Bizottságnak (IKB) is.
November végén összetűzésbe keveredett Kádár Jánossal, mégpedig azért, mert a szovjet és a jugoszláv központi pártlap közötti pengeváltás után a magyar pártlap a jugoszlávokat támogató cikket kívánt közzétenni. Az eset következményeként leváltották a Népszabadság éléről, és december 11-én, öt nappal a véres salgótarjáni sortűz után, a szénellátásért felelős kormánybiztosnak tették meg. Ez a funkció a tél beálltával, a sztrájkok következtében rendkívül alacsony széntermelés miatt, a közellátás biztosítása és a társadalmi ellenállás letörése szempontjából kulcspozíciónak számított.
Fehér aktívan részt vett a párthoz lojális fegyveres erő, a nép által „pufajkásoknak” nevezett karhatalom megszervezéséről szóló pártvezetőségi vitákban. A karhatalom helyzetével is foglalkozó 1957. januári IIB-tanácskozáson, a valóságtól elrugaszkodó módon, a polgárháború (!) veszélyére hivatkozott, és további kemény fegyveres fellépést sürgetett. Mégsem ezen a területen foglalkoztatták a továbbiakban, noha „felkészültsége” tulajdonképpen alkalmassá tette volna erre is.
Az MSZMP IIB február 12-én megbízta az IKB Falusi Osztálya vezetésével, azzal a megszorítással, hogy munkakörét szénkormánybiztosi megbízatásának befejeztével vegye át. Erre áprilisban került sor. Ezzel végleg agrárvonalra került, az általa igazán kedvelt feladattal, a parasztság ügyeivel foglalkozhatott, hátralévő politikusi évei alatt mindvégig. A Kádár-éra első éveiben elnöke volt a Központi Bizotság (KB) Mezőgazdasági Bizottságának (1957 és 1959 között) és megszüntetéséig az Agrárpolitikai Elméleti Munkaközösségnek is. S bár döntő pozíciókat birtokolt az agrárium pártirányításában, a döntő szó kezdetben a dogmatikus miniszteré, Dögei Imréé volt. A magyar agrárium jövőjét Fehér is a szövetkezesítés útján létrejövő mezőgazdasági nagyüzemekben látta, ám kialakításukat fokozatosan, a parasztságnak tett engedmények révén és modernizációval egybekötve kívánta elérni.
Kádárék kezdetben mégis a gyorsabb eredményeket ígérő megoldást választották. A legfelső vezetés 1958 decemberében szabad utat adott a gyors „kolhozosítást” kívánó Dögeinek, Fehér pedig ekkor nyilvános önkritikára kényszerült. Az 1959 elején rohamtempóban, erőszakos módszerekkel megindított téeszesítés első, ám riasztó válságjeleinek hatására azonban újra megerősödött Fehér pozíciója. – A lakosság fogyasztási javakkal való ellátása, ezen belül pedig elsősorban a folyamatos és zökkenőmentes élelmiszer-ellátás mindvégig a kádári belpolitika első számú prioritása volt és maradt; ezért történhetett, hogy a parasztkérdés kezelésében a gyakorlat mintegy „felülírta” az elméletet...
Az MSZMP VII. kongresszusán, 1959 végén Fehért a KB Titkárságának tagjává választották; az ő felügyelete alá tartozott a Mezőgazdasági Osztály és a Pártgazdasági Osztály (valamint a Békés, a Hajdú-Bihar, a Heves, a Szabolcs-Szatmár és a Szolnok megyei pártbizottság). Az általa kezdeményezett korrekcióknak, elsősorban a vidéki lakosság közvetlen ellátását garantáló háztáji gazdaságok engedélyezésének köszönhető, hogy az 1961 februárjára gyakorlatilag lezajlott kollektivizálás (a szántóterületek 90%-a szövetkezetek és állami gazdaságok kezelésébe került) a vártnál kisebb gazdasági visszaeséssel járt.
1962. novemberben felmentették KB-titkári tisztéből, és a Minisztertanács elnökhelyettesévé nevezték ki. Kormányzati szinten ő felügyelte az agráriumhoz kapcsolódó állami szerveket, valamint egy ideig az úgynevezett adminisztratív területeket is (honvédelem, belügy, közigazgatás, igazságügy). 1966. decembertől elnöke lett a KB akkor felállított Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének is, amelyet saját szakmai tanácsadó testületeként működtetett. Az agrárlobbi fejeként elérte, hogy a mezőgazdaságban már 1966. január 1-jével bevezessék az új gazdasági mechanizmust, amelynek következményeként a termelőszövetkezetek egyre inkább az önállóan gazdálkodó „szocialista vállalati” forma felé mozdultak el. A következő évben olyan intézményi reformokat hajtottak végre, amelyek a rendszerváltozásig érintetlenek maradtak: négy országos főhatóságból egy csúcsszervet hoztak létre a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium felállításával, továbbá megszervezték az agrárium érdekképviseleti szervét, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát.
Miután Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár 1972-ben több alkalommal Kádár tudomására hozta, hogy a szovjet „tsetvérpárt” vezetése rossz szemmel nézi a magyarországi folyamatokat, a korabeli szóhasználattal: a „liberalizálódást” – legfőképpen az „új gazdasági mechanizmus” következményeit: a magánszektor megerősödését, az ebből élők gazdagodását kifogásolták –, a magyar pártvezető mintegy előre menekült. Úgy döntött, hogy a – személyét is érintő – folytonosság megőrzésének reményében, a reform látszatát megőrizve, végrehajtja a szovjet vezetés által követelt fordulatot: levezényli az „ellenreformot”. Ennek személyi konzekvenciái – Fock Jenő miniszterelnök, Nyers Rezső KB-titkár és mások mellett – Fehér Lajosra vonatkoztak. 1974. márciusban leváltották miniszterelnök-helyettesi tisztségéből, rá egy évre, a XI. pártkongresszuson pedig a PB-ből is kimaradt. KB-tagságát és a Magyar Partizánszövetségben 1957 novembere óta betöltött elnöki posztját élete végéig megőrizte.
1981. november 1-jén halt meg a fővárosban, búcsúztatására a Kerepesi temetőben, a kommunista vezetés által kiemelkedőnek tartott munkásmozgalmi személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Panteonban került sor.
Életút, tisztségek:
1941. szeptember – 1943: A Nemzeti Parasztpárt Szabad Szó című hetilapjának újságírója.
1941. december – 1942. április: A Tiszántúl című napilap munkatársa.
1942-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1943-tól a Békepárt, 1944. szptembertől a Kommunista Párt, 1945. januártól a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1945. február 2. – 1946. szeptember: A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának helyettes vezetője.
1946. szeptember – 1947. május 25. A Szabad Föld című hetilap munkatársa.
1947. május 25. – 1954. július 1. A Szabad Föld felelős szerkesztője.
1950. május 8. – 1953. május 15. Országgyűlési képviselő.
1954. május 30. – 1956. október 31. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) póttagja.
1954. július 1. – 1955. április 29. A Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja, a mezőgazdasági rovat vezetője.
1955. május – 1956. október: A Balatonnagybereki Állami Gazdaság igazgatója.
1956. október 24. – 1956. október 28. Az MDP KV Katonai Bizottságának tagja.
1956. november 7. – 1956. november 24. A Népszabadság főszerkesztője.
1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB) tagja.
1956. november 10. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) tagja.
1956. december 11. – 1957. április: Szénellátásért felelős kormánybiztos.
1957. február 12. Az MSZMP IIB kinevezi az IKB Falusi Osztályának vezetőjévé.
1957. április 23. – 1959. december 5. Az MSZMP IKB (1957. június 29-től Központi Bizottság, KB) Mezőgazdasági Osztályának vezetője.
1957. január 24. – 1959. január 20. Az MSZMP IKB (1957. június 29-től Központi Bizottság, KB) Agrárpolitikai Bizottságának elnöke.
1957. június 5. – 1960. február 9. Az MSZMP IKB (1957. június 29-től Központi Bizottság, KB) Agrárpolitikai Elméleti Munkaközösségének elnöke.
1957. június 29. – 1981. november 1. Az MSZMP KB tagja.
1957. június 29. – 1975. március 22. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.
1957. november – 1981. november 1. A Magyar Partizán Szövetség elnöke.
1958. november 26. – 1967. január 28. Országgyűlési képviselő.
1959. január 20. – 1962. október: Az MSZMP KB Mezőgazdasági Bizottságának elnöke.
1959. december 5. – 1962. november 24. Az MSZMP KB titkára.
1962. november 27. – 1974. március 21. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1966. december 3. – 1974. március 20. Az MSZMP KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének elnöke.
