Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1919-ben született Budapesten; édesapja fodrász volt. Négy polgári iskolai osztályt végzett. 1933-ban a Ganz Gépgyárba ment ipari tanulónak, 1936-ban szerzett géplakatos-motorszerelő szakmát. Ezután a Ganz Hajógyárban, majd az Uhri-féle autókarosszéria- és járműgyárban dolgozott. Itt kitanulta a hegesztést és a teherautó-vezetést is. 

1937-ben került kapcsolatba a munkásmozgalommal, tagja lett a Vasas Szakszervezetnek, majd a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak. Mivel jól szervező, fiatal baloldali volt, a jelentős munkásbázisnak számító fővárosi VIII. kerületben ifjúsági titkárként tevékenykedett. Kulich Gyula révén került kapcsolatba az illegális kommunistákkal, együtt dolgozott Bakó Ágnessel.

1940 végén behívták katonának, részt vett a délvidéki bevonulásban. Mint illegális kommunistát, 1941-ben letartóztatták, a vizsgálat során ugyan nem tett vallomást, de államellenes izgatás és hűtlenség vádjával 4 évre ítélték; 32 hónapot töltött börtönben. Feltételes szabadlábra helyezése után ismét bevonultatták a hadseregbe. A Keleti-Kárpátokban a front mögötti területen szolgált, 1944 októberében megszökött, és Kelet-Szlovákiában bekapcsolódott a németellenes fegyveres ellenállásba.

1944 végén formálisan is tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak (MKP), előbb üzemi szervezőként foglalkoztatták, majd 1946 elején a VIII. kerületi pártbizottság élére állították, ami jelentős előrelépés volt politikai karrierjében. 1948-ban – ideológiai képzését tökéletesítendő – hat hónapos pártiskolára küldték.

1949. január 26-án a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Titkársága külön határozatot fogadott el arról, hogy három funkcionáriust küldenek a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága „megerősítésére”. Ezek egyike Farkas László volt: ezredesi (!) rangban „reszort nélküli beosztásba Péter [Gábor] elvtárs defaktó [sic!] helyettesének” tették meg. Itteni működésének némely részleteit az 1956 után keletkezett pártiratokból ismerjük. Megjegyzendő, hogy semmiféle katonai előképzettséggel nem rendelkezett.

Mivel „az [államvédelmi] munkába nem tudott beilleszkedni – mondja az egy évvel későbbi, 1950. január 16-án kelt szervező bizottsági határozat –, a Párt a nagybudapesti Pártbizottság szervezési osztályára helyettes vezetőnek állította.” Innen néhány hónap után Moszkvába akarták küldeni, az ottani pártfőiskolára. Ez a terv feltételezhetően hiányos nyelvtudása miatt nem valósult meg. A budapesti pártbizottságon maradt, kinevezték a termelési osztály vezetőjévé.

1951 őszétől mégis „képezhette magát”: bekerült az itthoni pártfőiskola kétéves tanfolyamára. Három félévet teljesített, majd kinevezték az Állami Ellenőrző Központ elnökhelyettesévé. A kinevezéséről szóló előterjesztéshez, „építő kritikaként” hozzáfűzték, hogy noha „politikailag fejlett és tájékozott […], munkatársaival szemben gyakran türelmetlen és fölényes, bírálatra könnyen megsértődik”. Mindenesetre, az e funkcióban eltöltött néhány hónap után még magasabb pozícióhoz juttatták: 1953 nyarától az MDP Budapesti Bizottságának titkáraként dolgozott. Beosztásából fakadóan az MDP III. kongresszusán beválasztották a Központi Vezetőségbe.

1955 tavaszán vidéken találtak számára „felelős beosztást”: Baranyába küldték, a megyei pártbizottság első titkára lett.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP). Személyével már a régi-új állampárt Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) első ülésén, november 11-én foglalkoztak, azzal összefüggésben, hogy mit kezdjenek a Rákosi-garnitúra legexponáltabb, és – tegyük hozzá – nem éppen népszerű tagjaival. Az új párt vezetői ekkor, első lépésben, a „volt szektariánusok” félreállításáról döntöttek, s kimondták: „térjenek vissza eredeti foglalkozásukhoz, és vezető beosztásuk sem a pártban, sem az ország vezetésében ne legyen”. Ez a döntés vonatkozott a második vonal olyan kádereire is, mint a volt megyei titkár Farkas. Róla az ülésen az előadói beszédet tartó Kádár János külön is megemlékezett: „Farkas László […] a megyében nem volt jó, nem jó módszerekkel dolgozott.” Az érintett nem tehetett mást, mint hogy az Autóalkatrész Üzemi Vállalatnál helyezkedett el minőségellenőrként.

De a dolog nem maradt ennyiben. 1957 februárjában a párt legszűkebb vezető testülete, az Ideiglenes Intéző Bizottság (IIB) ülésén ismét szóba kerül a neve: a javaslat szerint „az ÁVH-nál 1949–50-ben végzett tevékenységével összefüggő vizsgálat miatt egyelőre politikai munkakörben ne dolgozzék, maradjon […] meós”. Miután a vizsgálat kiderítette, hogy ávós korában „csak Szász Bélát bántalmazta […] és sem azelőtt, sem utána szerepet az ÁVH munkájában nem kapott”, leszerelése után pedig „önfeláldozóan, rendesen dolgozott”, április elején az IIB „megbízta a Káder Osztályt, hogy beosztására tegyen javaslatot”.

Aztán kiderült még egy s más. Az IKB június 22-i ülésén Kádár már az ÁVH-n elkövetett „nem is kicsi hibákról” beszélt. De a fő baj mégsem az volt vele, hogy annak idején megverte Szász Bélát, nem is az, hogy egymást követő beosztásaiban „rosszul dolgozott” – az új pártvezetés számára sokkal fontosabb volt, hogy kiderült róla: ő is a Kádárral elégedetlen szektások közé tartozik. Szűkebb körben annak a véleményének adott hangot, hogy Kádárnak illúziói voltak Nagy Imrével kapcsolatban; hogy november 1-jén elhangzott rádióbeszédében éltette a forradalmat; felrótta neki, hogy a „válságos időkben” nem állta meg a helyét, és 1956-ban immár másodszor volt részese a párt feloszlatásának. Ezeket a kijelentéseket Kádár János nem bocsáthatta meg: soha többé nem térhetett vissza a politikába. A Központi Ellenőrző Bizottság kizárta a pártból, az IIB a döntést helybenhagyta.

Kevesen voltak, akiket 1956-ban – egykori államvédelmi tetteik ellenére – ne igazolt volna le az MSZMP. Így minden bizonnyal „szélsőbaloldali ellenzéki” mivolta járult hozzá a kegyvesztettséghez. Arra nincs adat, hogy a ’70-es évek elején formálódó „munkásellenzékkel” kapcsolatba került volna.

Nyugdíjazásáig munkásként dolgozott. 1992-ben hunyt el Budapesten.

Életút, tisztségek:

1937. A Vasas Szakszervezet és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja.

1944. decembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1945. február – 1946. február: Az MKP Budapest VIII. kerületi üzemi szervezője.

1946. február – 1949. február 5. Az MKP Budapest VIII. Kerületi Bizottságának titkára, a Nagybudapesti Választmány tagja.

1948: Elvégzi a hat hónapos pártiskolát.

1949. február 5. – 1950. január 16. Az Államvédelmi Hatóság munkatársa, ezredes, Péter Gábor egyik helyettese.

1950. január 16. – 1951. szeptember: A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Budapesti Bizottsága Szervezési Osztályának helyettes vezetője, majd az Ipari és Termelési Osztály vezetője. 

1951. szeptember – 1952. december: Az MDP KV Pártfőiskolájának hallgatója.

1953. január 1. – 1953. július 22. Az Állami Ellenőrző Központ elnökhelyettese.

1953. július 22. – 1955. május 19. Az MDP Budapesti Bizottságának titkára.

1954. május 30. – 1956. október 28. Az MDP Központi Vezetőségének tagja.

1955. május 19. – 1956. október 31. Az MDP Baranya Megyei Bizottságának első titkára.

1957. június 24. Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsága kizárja a pártból.