Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1902. október 27-én született Budapesten. A Budapesti Tudományegyetemen kémiából doktorrá avatták, később itt megszerezte a gyógyszerészdiplomát is.
1924-től a budapesti tudományegyetem III. kémiai intézetében tanársegédként dolgozott. Humbolt-ösztöndíjjal a Bajor Akadémia Kémiai Intézetében, majd 1929 és 31 között a berlini műegyetemen folytatott kutatómunkát. 1932-ben adjunktussá nevezték ki, 1934-ben a budapesti egyetem magántanára, 1941-ben címzetes rendkívüli egyetemi tanár, 1949-ben professzor, a Tudományegyetem Fizikai-kémiai és Radiológiai Tanszékének vezetője, 1950-ben a természettudományi kar dékánja lett. 1952 és 56 között felsőoktatási, illetve oktatási miniszter volt. Az MTA-nak 1948-ban lett rendes tagja, 1950-53, 1956-57, 1964-70 között főtitkára, 1970-től haláláig elnöke lett. 1959 és 64 között az MTA Kémiai Tudományok Osztályának titkári, 1961 és 64 között a Tudományos és Felsőoktatási Tanács alelnöki, illetve elnöki tisztét is ellátta.
Az MSZMP KB tagja volt 1954. május 30. és 1956. október 30. között. 1970-től haláláig az MTA elnökeként tevékenykedett. HNF-ben elnökségi tag, az Európai Biztonság Nemzeti Bizottságának tagja, MSZBT-ben elnökségi tag volt; a MTESZ-ben és az Országos Közművelődési Tanácsban is tevékenykedett.
1976. augusztus 16-án halt meg 74 éves korában.
Kommunizmuskutató Intézet
1902. október 27-én született a fővárosban egy jómódú minisztériumi tisztviselő családjában. Középiskolai tanulmányait a Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgymnasiumában (később az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolája) végezte. 1920-as maturálását követően felvételt nyert a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol négy évvel később bölcsészdoktori oklevelet szerzett.
Rövid egyetemi gyakornokságot követően – amit a Kémiai Intézetben töltött – 1928-ban egy éves ösztöndíjat kapott Münchenbe, a Bajor Akadémia Kémiai Intézetében. Ezt követően vendégkutató volt a német főváros műszaki egyetemén, egészen 1931-ig. Berlinben végzett kutatásait – amelyeket a helyi Max Volmer professzorral közösen jegyeztek – az „Erdey-Grúz–Volmer-elmélet” (az elektródfolyamatokkal kapcsolatos kutatások témájában) kidolgozása koronázta. Hazatérését követően a tudományos életben tevékenykedett: az egyetem Kémiai Intézetében adjunktus, magántanár, címzetes rendkívüli tanár, később egyetemi tanár lett. Utóbbi pozíciójának elérése már a II. világháborút követő időszakra esett.
1949-ben, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) totális hatalomátvételét követő évben, Erdey-Grúz tanszékvezetői megbízatást kapott a Fizikai–Kémiai és Radiológiai Tanszéken, ami jól mutatta, hogy a fennálló rendszer megbízhatónak tartotta. Politikai lojalitását 1950-ben a párt az időközben nevet váltó egyetem (ekkor nevezték el Eötvös Lorándról, egyes visszaemlékezők szerint Erdey-Grúz ötlete nyomán) Természettudományi Karának dékánjává való kinevezésével honorálta. Megjegyzendő, hogy sem a Rákosi-korszakban, sem az azt követő Kádár-rendszerben nem lehetett senki magasabb szakmai pozícióban párttagság, illetve pártengedély nélkül. A legbrutálisabb terror éveiben – egészen pontosan 1952 decemberében – nevezték ki a Felsőoktatási Minisztérium vezetőjévé, ami jól mutatja, hogy a rendszer egyik legmegbízhatóbb oktatáspolitikusa volt az ’50-es években. Ezt a tényt erősíti, hogy a Rákosi-kormány távozását követően Nagy Imre kabinetjében, majd Hegedüs Andráséban is biztos helyet kapott: az Oktatásügyi Minisztériumot vezette egészen 1956 nyaráig. Minisztersége idején számos jogsértést követett el a rendszer a másként gondolkodók, az egyházi tanintézmények és a „polgári származású” tanulók ellen. A középiskolákban drasztikusan visszaszorították utóbbiak létszámát, míg a munkás- és parasztcsaládból származókat – még ha nem is rendelkeztek kimagasló képességekkel – nagyobb számban vették fel a középfokú intézményekbe. A tanárképzés területén az ideológiai megbízhatóságot helyezték a szakmaiság elé, vagyis a jövő nemzedékének képzését sok esetben félművelt, szakmailag hiányos tudással rendelkező, ám a marxista–leninista ideológiában jártas, politikailag megbízható tanerőre bízták. Személye képviselte a kommunista párt által elvárt s meghirdetett harcot, amelynek értelmében a magyar egyetemeket meg kellett tisztítani a nem kommunista elemektől – hallgatóktól, tanároktól egyaránt –, erélyesen fellépve a másként gondolkodók ellen.
Minisztersége idején – és már azt megelőzően is – a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Matematikai, Fizikai, Kémiai és Műszaki Tudományok Osztályának osztálytitkára, 1949-től a tudományos testület elnökségi tagja, majd több alkalommal főtitkára volt. Az MDP személyén keresztül is erősebb kontrollt alkalmazhatott a tudományos élet vezető intézményei, annak tagjai fölött.
1953-tól a viszonylag súlytalanul működő Országgyűlés tagjává tette az állampárt, majd – s ez számított igazán politikai előrelépésnek – az MDP Központi Vezetőségébe is beválasztották a magyar tudományos élet egyik irányítójaként.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai állásba ugyan nem helyezte, a régi-új hatalom számára tudományirányítóként mégis fontos maradt a személye: 13 éven keresztül az MTA főtitkára, majd elnöke volt. Fizikával és kémiával kapcsolatos szakkönyvei 1930-tól 1974-ig jelentek meg.
1976. augusztus 16-án halt meg Budapesten. Temetésére a Farkasréti temetőben került sor. Halála után hat évvel egy debreceni középiskola felvette a nevét, ám 2011-ben az iskola vezetése kezdeményezte – a kommunista diktatúrában betöltött negatív politikai szerepe miatt – az intézmény nevének megváltoztatását, ami meg is történt.
Életút, tisztségek:
1934: A Pázmány Péter Tudományegyetem (PPTE) magántanára.
1943. május 14. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja.
1947. november 17. – 1949. november 29. Az MTA Matematikai, Fizikai, Kémiai és Műszaki Tudományok osztályának titkára.
1948: A PPTE nyilvános rendes tanára.
1948. július 2. Az MTA rendes tagja.
1949. november 29. – 1950. december 2. Az MTA Elnökségének tagja.
1950. december 2. – 1953. május 30. Az MTA főtitkára.
1951. március 15. Megkapja a Kossuth-díj II. fokozatát.
1952. december 6. – 1953. július 4. Felsőoktatási miniszter.
1953. május 30. – 1961. április 14. Az MTA Elnökségének tagja.
1953. július 3. – 1958. szeptember 26. Országgyűlési képviselő.
1953. július 4. – 1956. július 30. Oktatásügyi miniszter.
1954. május 30. – 1956. október 28. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja.
1956. március 15. Másodszor is megkapja a Kossuth-díj II. fokozatát (ezúttal megosztva).
1956. május 30. – 1957. december 20. Az MTA főtitkára (másodszor).
1959. január 30. – 1964. április 24. Az MTA Kémiai Tudományok Osztályának titkára.
1964. április 24. – 1970. február 5. Az MTA főtitkára (harmadszor).
1966. május 30. Megkapja az MTA Aranyérmét.
1970. február 5. – 1976. augusztus 16. Az MTA elnöke.
