Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1928. január 29-én született Túrkevén (Jász-Nagykun-Szolnok vm.), uradalmi cselédek gyermekeként. Négy polgári osztály végzett, ezt követően szeretett volna továbbtanulni. A tehetséges gyerek ingyenes tanulóként a jászberényi tanítóképzőbe járt, ahol egy évet elvégzett. 1944 őszétől a háború egy időre keresztülhúzta terveit.

A harcok befejezését követően, a szovjet hadsereg felhívására, már 1944 novemberétől önkéntesként részt vett a megsemmisített tiszai átkelők helyreállítási munkálataiban. Utána a fővárosba ment, kocsisként dolgozott. 1946 őszén beiratkozott az akkoriban igen rapszodikus rendben és rendszerben működő Budapesti Állami Tanítóképző Intézetbe. A baloldali gondolkodású, politikailag aktív fiatalember hamar bekapcsolódott az úttörőmozgalomba: úttörőcsapat-vezető és szervező lett, elvégezte a háromhetes úttörővezetői iskolát. Ekkoriban lépett be a Magyar Kommunista Pártba. Okleveles tanítóként nevelői beosztásban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyás Gyermekotthonába került.

A fiatal, feltörekvő kádernek, aki éppen csak betöltötte 20. életévét, a párt nagy lehetőséget kínált: az MDP munkahelyi szervezete ajánlotta továbbtanulásra a Szovjetunióban. 1948 decembere és 1953 augusztusa között ösztöndíjas volt Leningrádban, az A. I. Herzen Pedagógiai Főiskolán; itt pedagógia–lélektan–logika szakos tanári képesítést szerzett.

Hazatérését követően a Külügyminisztérium állományába került, amit nagyban köszönhetett megbízhatóságának és Leningrádban szerzett kiváló orosz nyelvtudásának. A minisztériumban előbb előadó, 1955 áprilisától már osztályvezető volt; a szovjet, majd a dél-európai ügyekkel foglalkozott. Pályájának addigi csúcsára 1956 februárjában ért fel, amikor az MDP Moszkvába küldte az ottani magyar nagykövetségre, ahol követtanácsosként működött. A Szovjetunióból 1956 októberének utolsó napjaiban tért vissza, a visszahívott ösztöndíjas diákok csoportjának egyik kísérőjeként. November első napján a Külügyminisztérium forradalmi bizottsága munkahelyéről kiutasította.

November 4-én már Szolnokon volt: Kádár János mellett tolmácsolt és referenseként szolgált. Kezdettől élvezte az új állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezérének bizalmát. Kettejük igen bizalmas kapcsolata innen datálható. Annak ellenére, hogy az első titkár nehezen engedett magához közel embereket, szinte fiaként tekintett Erdélyire, akit rövid időn belül személyi tolmácsává választott, feladatokat adott neki a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Titkárságán és a pártközpontban is.

1962 szeptemberében külügyminiszter-helyettesi pozícióba emelte őt Kádár. Informális befolyása jóval nagyobb volt formális pozíciójánál. Kifejezetten a személye iránti bizalom kifejezése volt, hogy már 1965 őszén bekerült az állampárt Központi Bizottságába (KB). Részt vett a nagyhatalmú pártvezető szinte minden külpolitikai tárgyalásán. Ezek közül kiemelkedett az 1968. februári révkomáromi találkozó, amelyen Kádár a csehszlovák kommunista politikussal, Alexander Dubčekkel folytatott eszmecserét a prágai tavasz lehetséges forgatókönyveiről. Kádár biztosította szolidaritásáról a csehszlovák vezetést, ugyanakkor kifejtette: a szocialista tábornak megerősödve kell kikerülnie a válságból.

1970-ben ő lett az MSZMP KB Külügyi Osztályának vezetője, ezzel gyakorlatilag a magyar külpolitika első számú irányítója.

1970–71 telén Erdélyi igen gyakori, heveny fejfájásokra panaszkodott környezetének. Ennek ellenére mindenkit meglepett, hogy 1971. március 19-én – a hivatalos verzió szerint – önkezével vetett véget életének. Negyvenhárom évesen lőtte főbe magát elegáns rózsadombi lakásától nem messze, a budai Kecske-hegyen, az Oroszlán-szikla mellett. Három búcsúlevelet hagyott hátra, amelyek közül egyet magának Kádárnak címzett. Egy beszámoló szerint „Erdélyi felesége találta meg este a búcsúlevelet, riasztotta a Kádár-titkárságot. Kádár személyes utasítására Sebestyén vezérőrnagy, a kormányőrség parancsnoka vonult ki.”

Halála kapcsán azonnal megjelentek a találgatások: annak ellenére, hogy bulvármédia az akkori Magyarországon nem létezett, sokan nem öngyilkosságot, hanem a brezsnyevi vezetést sejtették a rejtélyes haláleset mögött. Kétségtelen tény, hogy Erdélyi, akárcsak főnöke, Kádár, nem különösebben szívlelte Leonyid Brezsnyevet és az általa fémjelzett politikát. Nyilvánvalóan tudomással bírt a párton belüli „keményvonalasok” (például Komócsin Zoltán és Biszku Béla) Kádár elleni áskálódásairól.

Haláláról 1971. március 20-án jelent meg nekrológ a Népszabadságban, s négy nappal ezt követően örök nyugalomra helyezték a Fiumei úti temetőben. Érdekesség, hogy sírja nem a kommunista vezetés által kiemelkedőnek tartott munkásmozgalmi személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Panteonban található, noha nekrológja még azt írta, ide fogják temetni.

Életút, tisztségek:

1943. szeptember – 1944. június: A jászberényi tanítóképzőbe jár.

1946. szeptember – 1948. december: A Budapesti Tanítóképző Intézet hallgatója.

1948. februártól a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1948. december – 1953. augusztus: A leningrádi A. I. Herzen Pedagógiai Főiskola ösztöndíjas hallgatója.

1953. szeptember – 1954. április: A Külügyminisztérium előadója.

1953. november – 1956. február: A Külügyminisztérium Politikai Főosztálya MDP-alapszervezetének titkára, majd az MDP külügyminisztériumi szervezete végrehajtó bizottságának tagja.

1954. április – 1956. február: A Külügyminisztérium osztályvezetője. 

1956. február – 1956. október 27. A moszkvai magyar nagykövetség tanácsosa.

1956. november 4. – 1962. október: A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tanácsadója, majd az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Külügyi Osztályának munkatársa.  

1962. október 8. – 1970. február 19. Külügyminiszter-helyettes.

1966. december 3. – 1971. március 19. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1970. február 19. – 1971. március 19. Az MSZMP KB Külügyi Osztályának vezetője.