Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1895. március 7-én született Budafokon egy vasúti munkáscsaládban. Még iskolásként dolgozni kezdett a budafoki zománcgyában. Az iskola elvégzése után lakatostanoncnak adták.
Már segédként belépett a szakszervezetbe. Budafokon, Bécsben, majd Csepelen dolgozott. 1918-ban büntetőszázaddal az olasz frontra küldték, onnan megszökött. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Vasutas Ezred építőszázadának katonájaként részt vett a harcokban. Feketelistára, börtönbe került, csendőri felügyelet alatt állt; 1926-tól 1938-ig a csepeli csőgyárban dolgozott, ahol közel került Demény Pál csoportjához. 1944-es német megszállás után hamis papírokkal bujkált, bekapcsolódott az ellenállási harcba. A szovjet megszállás után elsősorban lakóterületén tevékenykedett, 1945 elején a Weiss Manfréd Művek üzemi bizottságának elnöke lett. 1946 szeptemberében az MKP III. kongresszusán a Központi Vezetőség póttagjává választották (1946. október 1. -1948. június 14. ), majd az MDP KV tagja lett 1948. június 14. és 1954. május 30. között. 1949 májusától két éven át az országgyűlés elnökeként dolgozott. 1951-től négy évig Magyarország varsói nagykövete. 1955-ben ment nyugdíjba.
1955 és 1959 között a SZOT tagja, a Vas-, fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezetének alelnöke volt. 1966-ig tagja volt a munkásőrségnek.
1983. június 6-án, 88 éves korában hunyt el Budapesten.
Kommunizmuskutató Intézet
1895. március 7-én született Budafokon (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) vasutas családban. Gyerekként négy elemit és egy polgári osztályt végzett. Az iskolát félbehagyva kétkezi munkásnak állt, és 1913-ban segédlevelet szerzett a lakatos szakmában, majd belépett a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségébe. Öntudatos baloldali munkásként hamar utcára került, ugyanis május elsején munkahelyén nem volt hajlandó felvenni a munkát, amit munkaadója nem tolerált.
Megélhetése érdekében az első világháború kirobbanása előtti évben Bécsbe ment, ahol sikerült elhelyezkednie egy építkezésen. A háború kitörésének híre az osztrák fővárosban érte, ám ősszel visszatért Budapestre, és Csepelen helyezkedett el hadimunkásként. 1915-ben szakszervezeti funkcionáriussá választották a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben. A gyárban nagy erőt fektetett a munkásság agitálásába, a kommunista propaganda terjesztésébe; ennek következményeként behívása után büntetőszázadba helyezték és az olasz frontra küldték, ahonnan azonban sikerült megszöknie. Hazatérve csatlakozott a magyarországi Tanácsköztársasághoz, a vörös vasutas ezred egyik építőszázadának katonája lett. A kommunista diktatúra bukását követően számos helyen dolgozott, alkalmi munkásként kereste kenyerét, csak 1926-ban térhetett vissza Csepelre, ahol szakszervezeti tevékenységet fejtett ki, és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt pestszenterzsébeti csoportjában tevékenykedett.
Ekkoriban ismerkedett meg Demény Pállal és mozgalmával. A Demény-mozgalomban hamar sikerült második emberré előlépnie. Tevékenyen részt vett az illegális kommunista propaganda működtetésében, pacifista röplapok terjesztésében; tevékenységéért 1938 szeptemberében letartóztatták és két hónapra rács mögé került. Szabadulását követően eltávolították csepeli munkahelyéről, állandó rendőri megfigyelés alatt tartották, így csak kisebb cégeknél kapott munkát.
A második világháború utolsó éveiben társaival tudatosan készült a németek és a velük együttműködők elleni fegyveres ellenállásra Csepelen és Pesterzsébeten; ekkortól datálható tagsága a Kommunisták Magyarországi Pártjában, illetőleg a Magyar Kommunista Pártban. Személyesen vett részt annak megakadályozásában, hogy szovjet csapatok elől nyugatra szállítsák a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek berendezéseit.
1945. január 18-tól a gyár üzemi bizottságának vezetője lett egészen az év augusztusáig, amikor alelnöknek választották. Üzemi bizottsági pozíciójával párhuzamosan, 1945 áprilisában, bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd novemberben az MKP nagy-budapesti listájáról az Országgyűlésbe, amelynek egészen 1951 tavaszáig tagja maradt. Az erőszakos pártegyesítést követően létrejövő kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) beválasztotta Központi Vezetőségébe, majd 1949. augusztus 23-án az Országgyűlés elnöki székébe ültette. Így ő lett a Magyar Népköztársaság Országgyűlésének első elnöke. Ezzel hálálták meg feltétlen bizalmát a pártban, s azt, hogy – politikai értelemben mindenképpen – elárulta egykori harcostársát, Demény Pált.
A Rákosi-érában igen súlytalanul működő Országgyűlés elnöki pozíciójából az állampárt 1951 tavaszán felmentette, és a nyelveket nem beszélő Drahost diplomáciai vonalra irányította. Varsóban a követséget (1954-től nagykövetség) vezette, a diplomáciában való jártasság és a helyi viszonyok ismerete nélkül. Külszolgálata idején a lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok mélypontjukra süllyedtek. Alkalmatlansága a hazai külügyi vezetésnek is szemet szúrt, számtalan esetben kellett külszolgálati tevékenységét itthonról korrigálni. Utolsó diplomáciai szolgálatban eltöltött évében kényszerítették bele Magyarországot a Varsói Szerződésbe, amely dokumentum letétbe helyezését ő hajtotta végre, s látta el kézjegyével a lengyel fővárosban. (Érdemes megjegyezni, hogy még a „varsói paktum” sem adott jogi lehetőséget a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatására; azok, miután kivonultak Ausztriából, azaz 1955 végétől jogalap nélkül tartózkodtak az országban. Államközi szerződést a Kádár-kormány csak 1957. május 27-én kötött a Szovjetunióval a szovjet csapatok „ideiglenes” itt-tartózkodásáról.)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően Drahos az új állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt – és vezetője, Kádár János – feltétlen támogatója lett, s tevékenyen részt vett a Munkásőrség feladatainak ellátásában, a XII. kerületben be is lépett a szervezetbe, amelynek egészen 1966-ig tagja maradt.
1983. június 20-án, 83 évesen a fővárosban érte a halál. Temetésére a Kerepesi temetőben, a kommunista vezetés által kiemelkedőnek tartott munkásmozgalmi személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Panteonban került sor.
Életút, tisztségek:
1913-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1944-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1919: Vöröskatona a Tanácsköztársaság hadseregében.
1926–1938: A Vasas Szakszervezet csepeli szervező bizottságának tagja.
1938: Letartóztatják, elítélik, majd kitiltják Csepelről.
1944: Részt vesz az ellenállási mozgalomban.
1945. április – 1948. január A Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Üzemi Bizottságának elnöke, majd alelnöke.
1945–1949: Az MKP (1948. június 14-től MDP) csepeli szervezete vezetőségének tagja.
1945. április 2. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.
1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.
1946. október 1. – 1948. június 12. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) póttagja.
1947. szeptember 16. – 1957. május 9. Országgyűlési képviselő.
1948. június 14. – 1954. május 30. Az MDP KV tagja.
1949. március 15. – 1954. október 24. A Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának tagja.
1949. augusztus 23. – 1951. május 18. Az Országgyűlés elnöke.
1951. június – 1955. június 18. Varsói követ, majd nagykövet.
1957–1963: A Vas-, Fém és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezetének alelnöke.
