Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
Donáth Lipót jómódú ügyvéd fia, 1913. szeptember 5-én, született, Jászárokszálláson. Gimnazista éveiben ismerkedett meg Molnár Erikkel, aki ekkor Szolnokon volt ügyvéd, és nagy hatással volt az ifjú Donáthra. Elsőéves joghallgatóként kapcsolatba került a baloldali egyetemista és értelmiségi mozgalmakkal, tandíj-reform ügyek kapcsán.
1934-től a kommunista párt tagja. A szocialista baloldalt és a népi erőket tömöríteni kívánó Márciusi Front egyik szervezője. Losonczy , Zöld és Kállai baráti köréhez tartozott. 1939 nyarán részt vett a Nemzeti Parasztpárt alakuló ülésén a Maros folyón. 1939-től a Szabad Szó külpolitikai rovatának vezetője. 1940-ben letartóztatták, majd internálták. 1941-től a kommunista Győrffy-kollégisták egyik felső kapcsolata. 1942-től bujkált. 1943-ban részt vett a Békepárt létrehozásában, a KB tagja lett. 1944 őszén ott volt a kommunista párt újjászervezésénél is, s szerkesztette a Szabad Népet. 1944 szeptemberében összekötő volt a KB és a Katonai Bizottság között. Lakásán ülésezett az illegális KB, és ez volt 1945 januárjában a KB első helyisége.1945. április 4-től az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyettese. 1945 május tól KV-tag. 1945. november 25-től a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára. Emellett 1945 végétől a KV Falusi Osztály vezetője, közvetlen főnöke: Nagy Imre. Részt vett a földosztás irányításában. 1948. január 1-től a Főtitkársági Iroda vezetője. 1948. január 16-ig volt a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára. "Amikor [...] koholt vádak alapján pereket konstruáltak a Földművelésügyi Minisztérium dolgozói ellen, ez volt az úgynevezett FMpanama ügy, rákényszerítették, hogy gyakoroljon önkritikát, amiért nem vette észre, hogy mi folyik az FM-ben. Mivel azonban nem volt mit észrevennie, hiszen csupa becsületes ember dolgozott körülötte, áttették a minisztériumból a pártközpontba, ahogyan ő mondta: 'hogy szem előtt legyek." 1949 elején Rákosi őt bízta meg azzal, hogy írasson önkritikát Nagy Imrével, aki a KV-hez intézett beadványában tiltakozott az erőszakos téeszesítés programja ellen.
1949 nyarán feleségül vette Bozóky Évát, aki így emlékezett barátaikra: "Zöld Sándor és felesége volt az esküvői tanúnk. Újhelyi Szilárd és a márciusi frontosok a legjobb barátaink. Kállai Gyula és Major Tamás. A szomszédunkban lakott Friss István és Horváth Márton, velük is jó viszonyban voltunk. s el ne felejtsem Haraszti Sanyi bácsit, akit mindvégig a legszorosabb, atyai barátság fűzött férjemmel össze. Még az illegalitásból ismerték egymást. [...] Mély egyetértés volt a férjem és Haraszti Sanyi bácsi veje, Losonczy Géza között is. [...] Baráti körünkből elsőként tűnt el Haraszti Sanyi bácsi, 1950 októberében."
1951. február 1-ig volt a Főtitkársági Iroda vezetője, két héttel később, 15-én letartóztatták. A KV 1951 május i ülésén kizárta soraiból. A Legfelsőbb Bíróság 1952. december 26-án 15 évi fogházra ítélte, feleségét internálták, Mátyás fiát Tóth Péter néven csecsemőotthonba adták. "Fő vádként azt hozták föl ellene, hogy 1943-ban feloszlatták a kommunista pártot [...]" Felesége 1953 őszén, ő 1954. július 22-23-án szabadult. Az előzményeket így mondta el: "Ezt perújrafelvétel előzte meg, amelynek során megállapították, hogy az 1951-es per fiktív vádakon alapult és kicsinált dolog volt. Az ítélet valótlanságokra épült. Ezt az ítéletet hatálytalanították és kimondták, hogy ártatlanok vagyunk. Rehabilitálásunk Nagy Imre személyével függ össze, elsősorban azonban Sztálin halálával." Rákosi a főügyész posztját ajánlotta neki, de ezt nem fogadta el, kivonult a politikából. 1954 decemberétől a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének Mezőgazdasági Osztályát vezette. "Döntésében az is közrejátszott, hogy az intézet vezetője Friss István volt." 1956 őszén kétszázezer forint rehabilitációs pénzt kapott.
Rákosi pártjának megújulásában nem hitt, más lehetőséget nem látott. A XX. kongresszus után kezdett reménykedni. 1956 nyarán már a Nagy Imre körül tömörülő pártellenzék tagja.
A KV 1956. október 23/24 -én éjszaka tartott ülésén kooptálták a testületbe és megválasztották a KV egyik titkárává - távollétében. "Minthogy Losonczy Géza és én nem értettünk egyet azzal a határozattal, amely szerint Gerő Ernő maradt a párt első titkára és amely ellenforradalomnak minősítette a forradalmat, 1956. október 26 -án írásban benyújtottuk a lemondásunkat. Losonczy Nagy Imrével tárgyalt, én Kádárral beszéltem döntésünkről. Nagy Imre és Kádár megpróbált rávenni bennünket, hogy maradjunk, ne tegyük le tisztségünket. Csakugyan bent maradtunk a Központi Vezetőség épületében, és október 26 -án szót kértünk a KV ülésén. Az volt a véleményünk, nem hozhat tartós eredményt, ha a pártnak továbbra is az az álláspontja, hogy a forradalom ellenforradalom és ha a párt figyelmen kívül hagyja a a forradalmi mozgalmat és a munkásosztály követeléseit, és a rend megteremtése végett a fegyveres erőkre támaszkodik. Állásfoglalásunk a Központi Vezetőségben meglehetősen kellemetlen, agresszív hangulatot idézett elő. Horváth Mártonon kívül senki sem csatlakozott hozzánk. Ebben a helyzetben kijelentettük: tekintsék véglegesnek távozásunkat."
A felesége: "Hazafelé jövet az autója összeütközött egy szovjet tankkal, örökre tisztázatlan körülmények között. Térdsérülése és enyhe agyrázkódása lett az ütközés következtében. Néhány napig otthon kellett maradnia. Aczél György jött el érte, és hívta: 'szükség van Ferikém a higgadt irányításodra'. Ettől kezdve ritkán láttam, csak fehérneműt váltani jött haza."
"Ugyanaz a Központi Vezetőség, amely úgyszólván kiátkozott bennünket és a legélesebb szavakkal utasította el az álláspontunkat, mindössze két nappal később, 1956. október 28 -án egyhangúlag úgy határozott, hogy a pártnak meg kell változtatnia felfogását és a magyarországi eseményeket nem szabad ellenforradalomnak tekinteni, mert a lakosság többsége jogos felháborodásának kitörésével van dolgunk. A pártnak magáévá kell tennie a munkások követeléseit és a nép követeléseit. Ezután mégsem térhettünk vissza a Központi Vezetőségbe, minthogy az feloszlott, és egy héttagú bizottság lépett a helyére, amelynek tagjai között volt Kádár János és Lukács György is."
1956. október 30 -án az MDP-t feloszlatták, és létrejött az MSZMP (Ügyvivő) Bizottsága, melynek tagja lett. Ezután hatodmagával Nagy Imre titkárságán dolgozott, ő a rádióval foglalkozott. November 2 -án az ő vezetésével kezdődött el az MSZMP szervezése. November 4 -én hajnalban ő írta Nagy Imre utolsó beszédét. Ezután a csúcsbizottság másik négy tagjával és másokkal a jugoszláv nagykövetségre menekült, ahol több testületi ülést tartottak. November 24 -én a követségről távoztukban a szovjet hatóságok letartóztatták és Romániába internálták. Novemberben Münnich , januárban Kállai próbálta meg rávenni őket álláspontjuk feladására. Donáth végül a perben elhatárolta magát Nagy Imrétől.
A Nagy Imre-per II. rendű vádlottjaként, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése miatt 1958. június 16-án 12 évi börtönre ítélték. 1960. április 1-én szabadult. "Ezután visszavonultam a politikától, mert az akkori viszonyok között a politikai tevékenység azt jelentette volna, hogy önkritikát kell gyakorolnom és jogosnak, helyesnek kell elfogadnom mindent, ami 1956. november 4. után történ. Erre nem voltam hajlandó, hiszen ellenkezett volna felfogásommal. És most is ezen az állásponton vagyok." A felesége: "Többé nem lépett be a pártba, a Mezőgazdasági Könyvtárban dolgozott, megbízást kapott a földosztás történetének megírására. Demokratikus földreform Magyarországon c. könyve, meg a Magyar mezőgazdaság története, valamint az angolul is, japánul is, németül is megjelent Reform és forradalom úgy hiszem, fontos forrásmű."
1976-tól nyugdíjazásáig, 1983-ig az MTA Szövetkezetkutató Intézet munkatársa. Ebben az időben a demokratikus ellenzék egyik szellemi oszlopa, az 1980-ban szamizdatban megjelent Bibó emlékkönyv szervezője volt. "A Szerkesztő Bizottság elnöki tisztét töltöttem be. Én vezettem tehát a szerkesztők megbeszéléseit, majd miután a kötet összeállt, a tárgyalásokat az egyik állami kiadóval és általa voltaképp a párttal, mely végső instancia gyanánt magának tartja fent a döntéseket. Ezek a tárgyalások eredménytelenek voltak. Az illetékes szervek még arra sem voltak hajlandók, , hogy a kötetet kvázi titkos kiadványként jelentessék meg, amire voltak példák. A Bibó -emlékkönyv példa nélkül álló kordokumentum, mert a magyar értelmiség kiváló képviselői, akik nagyon eltérő felfogásokat képviselnek, lényeges kérdésekről fejtik ki benne álláspontjukat." .
"Kiegyensúlyozott emberként élte végig az életét, szeretett utazni, szerette gyermekeit. Örült, hogy a politikától távoli pályát választott mindegyik fia. Matyi kertészmérnök lett, Laci, aki leginkább örökölte az apja lelki alkatát, evangélikus lelkész, Ferkó orvos."
1986. július 15-én halt meg. További források
Kommunizmuskutató Intézet
1913. szeptember 5-én zsidó vallású felmenőkkel rendelkező polgárcsaládban született Jászárokszálláson (Jász-Nagykun-Szolnok vm.). Apja, Donáth Lipót ügyvéd gyakran vállalta szegény emberek peres ügyeit. Jászberényben érettségizett a József Nádor Gimnáziumban, majd 1930-tól Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán tanult.
1932-ben került kapcsolatba a tandíjreformokért küzdő baloldali diákmozgalmakkal. 1934-ben, Rajk László javaslatára, felvették az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). 1935 tavaszán doktorált és ügyvédjelölt lett. 1936. márciusban részt vett az úgynevezett második debreceni diétán (az összejövetelen diákegyesületek meghívására neves személyek tartottak előadásokat), s megismerkedett az ottani baloldali diákmozgalom vezetőivel. Ugyanabban az évben Linzbe és Párizsba utazott, érintkezésbe lépett a KMP Külföldi Bizottságával. Ettől kezdve rendszeres illegális pártmunkát folytatott.
Ekkoriban a nemzetközi kommunista mozgalomban valamelyest teret nyert az antifasiszta népfrontpolitika gondolata. Ezt az irányváltást ugyan a Komintern vezetői taktikai jellegűnek szánták, mégis növelte a párt legális mozgásterét, a zömmel értelmiségi tagok szellemi és politikai szövetségeseket kereshettek a fontosabb társadalmi problémák (elsősorban az agrárkérdés/földreform, az általános politikai jogok) orvoslására. Donáth megismerkedett számos baloldali értelmiségivel és kapcsolatba került a népi írók jeles képviselőivel is. A ’30-as évek utolsó harmadában szinte minden fontosabb baloldali szellemi-politikai kezdeményezésben részt vett: 1937-ben bekapcsolódott a Márciusi Front szervezésébe, 1939-ben részese volt a Nemzeti Parasztpárt megalakulását kimondó makói összejövetelnek.
1940 tavaszán, miután a rendőrség átfogó akciót indított az illegális kommunista csoportok felszámolására, a kommunisták számára végleg megszűnt a legális fellépés lehetősége. Ekkor, a debreceni kommunista csoport felszámolása során Donáthot is őrizetbe vették. Néhány hét után szabadon bocsátották és rendőri felügyelet alá helyezték. A legális politikai mozgástér beszűkülése még inkább az illegális akciók felé fordította Donáthot. Szabadulását követően 1940 őszén munkaszolgálatra hívták be, ahonnan az év végén hazaengedték ugyan, de 1941 tavaszán ismételten behívót kapott; tüdővérzése miatt azonban hamarosan végleg leszerelték. Felépülése után teljes illegalitásba vonult.
A párthierarchiában fokozatosan emelkedő és az illegális mozgalomban egyre nagyobb tekintélyű Donáthnak fontos szerepe volt az illegális kommunista párt újjászervezésében. 1943 nyarán tagja lett a Békepárt néven újjászervezett földalatti párt vezetőségének; az ő feladata volt a párt vidéki befolyásának erősítése és a pártsajtó irányítása. 1944-ben már a hazai kommunista mozgalom egyik vezető személyiségének számított. 1944 áprilisa (Kádár János letartóztatása) után negyedmagával (Horváth Márton, Orbán László és Péter Gábor társaságában) vezette a pártot, egészen szeptemberig. Ő képviselte a kommunistákat a széles antifasiszta ellenállás megszervezéséről, többek között a Magyar Front létrehozásáról folytatott megbeszéléseken. 1944 szeptemberében ő szerkesztette a néhány alkalommal kiadott illegális pártlapot, a Szabad Népet.
1945 elején legfelső szintű pártkarrierje nem folytatódott: az 1945 februárjában a hazai és a Moszkvából hazatért kommunisták vezetőségeinek egyesítésekor nem került be a Központi Vezetőségbe (KV). (Az 1944-es négyek közül Horváth Márton viszont igen, Péter Gábor pedig már az új politikai rendőrséget szervezete.) Donáth rövid ideig a Szabadság című lap munkatársa volt, majd februártól a Nagy Imre vezetése alatt álló földreform-előkészítő bizottság tagjaként dolgozott. Aktívan közreműködött a földreformról szóló kormányrendelet kidolgozásában. (Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ugyanis nem tartott üléseket, az 1944 végén Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeleti úton kormányzott.) Később az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyetteseként a reform végrehajtását irányította. Szívügye volt a parasztság földhöz juttatása, az agrárkérdés élete végéig élénken foglalkoztatta.
Az 1945 őszi nemzetgyűlési választásokat követően Tildy Zoltán kormányában a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára lett. S ez éppen nem volt parkolópálya: ha lehet mondani, a rendőrség megkaparintása mellett a parasztság megnyerése volt a párt legfontosabb stratégiai célkitűzése. A Kisgazdapárt irányítása alatt álló minisztériumban Donáthot egyértelműen a kommunista párt politikai „komisszárjának” tekintették. Nem ok nélkül persze: 1945 nyarától három évig ő vezette a pár Központi Vezetőségének (KV) Falusi Osztályát, amely a párt parasztpolitikáját irányította. S természetesen ő is a kommunista párt elvakult és szektás politikájának feltétlen híve és képviselője volt.
1948 januárjában még fontosabb posztot kapott az apparátusban, annak is a csúcsán: Rákosi Mátyás a KV Főtitkársága Irodájának vezetői posztjára állította. 1951. februári letartóztatásáig Donáth jelen volt a párt és az ország életét érintő minden fontosabb politikai döntés születésénél. Aktív szerepet játszott például abban az 1948–49-es kampányban is, amely – átmenetileg – kiszorította Nagy Imrét a politikai vezetés belső köreiből, aki ekkor az erőszakos kollektivizálás veszélyeire figyelmeztette a párt vezetőit. Sok kortársához hasonlóan Donáth sem tudta megőrizni autonómiáját ezekben az években; vakon hitt ő is, mint annyi más értelmiségi gyökerű kommunista.
1951 elején elnyelte az a gépezet, amelynek addig ő maga is működtetője volt: elvitte az ÁVH. (A párt Központi Ellenőrző Bizottsága már 1950 decemberében vizsgálatot indított ellene.) Az év végén az egykori hazai kommunisták elleni főperben 15 évi börtönre ítélték. (A vádlottak padján mellette ült Kádár János, Kállai Gyula és Haraszti Sándor.) 1954 júliusában szabadult. Büntetését majdnem teljes egészében magánzárkában töltötte.
Nem tért vissza a közéletbe, s egészen 1956 tavaszáig nem vett részt az értelmiségi reformkezdeményezésekben sem. Decembertől az Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének Mezőgazdasági Osztályát vezette, majd igazgatóhelyettessé nevezték ki. 1956 tavaszától Nagy Imre köréhez kapcsolódott, nyáron jelen volt a volt miniszterelnök 60. születésnapját ünneplők között. Részt vett a Petőfi Kör vitáin, a mezőgazdaság helyzetéről szóló vitán előadó, a közgazdaságtudományi vitán vitavezető volt.
A forradalom kitörésének éjszakáján az Magyar Dolgozók Pártja KV-titkárává választották. A pártvezetői tisztséget azonban már másnap, október 24-én – Losonczy Gézával együtt – visszautasította, mert nem értett egyet az eseményeket sommásan „ellenforradalmi zendülésnek” minősítő Gerő-féle értékeléssel. Október 28-tól ismét bekapcsolódott a Nagy Imre körüli csoport tevékenységébe.
Október 31-án ő is tagja lett az e napon létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt héttagú Ideiglenes Intéző Bizottságának. November 4-én a miniszterelnökkel és másokkal együtt a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült. November 24-én Snagovba (Románia) internálták.
1958 júniusában a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése” vádjával 12 évi börtönbüntetésre ítélték. A perben ugyan egyes tények megítélésében engedményeket tett az új hatalomnak, vádlott-társaira nem tett terhelő vallomást. 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult.
A ’60-as években a közélettől visszavonultan élt, tudományos kérdések felé fordult. Agrártörténeti témájú disszertációjával elnyerte a kandidátusi fokozatot. 1960 és 1976 között az Országos Mezőgazdasági Könyvtár, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Közgazdaságtudományi Intézete munkatársa volt, 1976–1983 között az MTA Szövetkezetkutató Intézetében dolgozott. A ’70-es évek végétől bekapcsolódott az ellenzéki mozgalmakba: az elsők között írta alá a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, majd 1980-ban szervezte a Bibó-emlékkönyv szamizdatként való megjelenését. 1985-ben ő volt a különféle indíttatású ellenzéki csoportok képviselőinek részvételével megtartott monori találkozó fő szervezője. Ekkoriban döntő szerepe volt a különböző szellemi és politikai irányzatú ellenzéki és kritikus értelmiségi csoportok közötti párbeszéd megteremtésében, a politikai együttműködés lehetőségeinek fenntartásában.
1986. július 15-én hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben búcsúztatták.
1989. június 9-én a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze törvényességi óvást emelt a Nagy Imre-perben elítéltek javára és indítványozta az ítéletek hatályon kívül helyezését, illetőleg az ártatlanul elítéltek felmentését. 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában mindannyiukat felmentette.
Fia, Donáth László evangélikus lelkész 1994–2010 között a Magyar Szocialista Párt jelöltjeként országgyűlési képviselő volt.
Életút, tisztségek:
1930–1935: Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója.
1934-től a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1944. szeptembertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagja.
1937: A Márciusi Front egyik szervezője.
1939: A Szabad Szó külpolitikai rovatának szerkesztője.
1940: A rendőrség kommunista szervezkedés vádjával letartóztatja, majd szabadlábra helyezi.
1940 és 1941: Két ízben behívják munkaszolgálatra.
1943. július – 1944. szeptember 12. A Békepárt Központi Bizottságának tagja.
1944. szeptember 12. – 1945. február 24. A (Magyar) Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottságának tagja.
1945. április 4. Az Országos Földbirtokrendező Tanács tagja, majd elnökhelyettese.
1945. május 21. – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) tagja.
1945 nyár – 1948. január: Az MKP KV Falusi Osztályának vezetője.
1945. november 29. – 1947. július 25. Nemzetgyűlési képviselő.
1945. november – 1948. január: A Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára.
1947. szeptember 16. – 1951. június 25. Országgyűlési képviselő.
1948. január – 1948. június 14. Az MKP Központi Vezetősége (KV) Titkárságának vezetője.
1948. január – 1951. január 15. Az MDP KV Főtitkársági Irodájának vezetője.
1949. június 8. – 1951. június 25. Az Elnöki Tanács tagja.
1951. február 15. Letartóztatják.
1951. május 22. Kizárják a pártból.
1951. december 18. A Kádár János és társai elleni per másodrendű vádlottjaként, koholt vádak alapján, 15 évi fegyházbüntetésre ítélik.
1952. december 26. Másodfokon is 15 évi fegyházbüntetésre ítélik.
1954. július 22. A perújítási tárgyaláson minden vádpont alól felmentik és szabadon bocsátják. Visszakapja párttagságát.
1954. augusztus – 1954. november: A Mezőgazdasági Üzemszervezési Intézet vezetője.
1954. november – 1956. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatóhelyettese.
1956. május 9. A Petőfi Kör második közgazdasági vitájának vitavezetője.
1956. október 11. A Hazafias Népfront ekkor alakított Társadalompolitikai és Jogi Bizottságának alelnöke.
1956. október 24. Az MDP KV tagja és titkára.
1956. október 25. Lemond titkári megbízatásáról.
1956. október 31. A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.
1956. november 4. Hajnali fél ötkor telefonon ő értesíti Nagy Imrét a második szovjet intervenció megindulásáról. Több társával menedékjogot kap a budapesti jugoszláv követségen.
1956. november 23–24. A romániai Snagovba szállítják társaival együtt.
1957. április 8. Letartóztatják, majd Budapestre szállítják.
1958. június 15. A Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évi börtönre ítélik.
1960. április 1. Egyéni kegyelemmel szabadul a börtönből.
1960–1976: A Károlyi Mihály Mezőgazdasági Könyvtár, a Mezőgazdasági Múzeum, majd az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa.
1969: Megszerzi a történettudomány kandidátusa tudományos fokozatot.
1976–1986. A Szövetkezeti Kutató Intézet munkatársa.
1977. január 9. Aláírja a Charta ’77 aktivistái melletti szolidaritási nyilatkozatot.
1979. A Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöke.
1985. június 14. Az e napon tartott monori találkozó egyik kezdeményezője és szervezője.
