Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1903. május 30-án Királyréven (Pozsony megye) született. Géplakatosként, kohómunkásként dolgozott Csepelen.
1931-ben belépett a szociáldemokrata pártba. 1944-ben a csepeli ún. illegális „tizenhármas” bizottság tagja volt. 1945. január 13-án megalakult a kommunista párt csepeli szervezete, Czottner alapítója volt. 1948-as államosításig képviselte az üzemi bizottságban a Csepeli Acélművet, ekkortól pedig az Acélmű igazgatóhelyettese lett. 1948. október 1-től 1949 áprilisáig a Kohóipari Központ vezérigazgatója. 1949 áprilisától az Iparügyi Minisztérium csoportfőnöke. Az iparügyi tárca kettéválása után politikai államtitkár lett, beiratkozott a Vörös Akadémia kohómérnöki karára. 1951. január 1-én megalakult a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium. A tárca megszervezésével bízták meg. 1953 és 1954 között a nehézipari miniszter első helyettese, 1954–56-ban szénbányászati miniszter, majd 1956 második felében bánya-és energiaügyi miniszter volt.
1950. május 31. és 1951. március 1. között az MDP KV póttagja, majd 1951. március 1. és 1956. október 30. között tagja volt.
1958-ban szerezte meg a bányamérnöki diplomát. 1958 és 1967 között országgyűlési képviselő volt. 1957 és 1963 között nehézipari miniszter volt, majd nyugdíjba vonult.
1980. április 27-én hunyt el Budapesten.
Kommunizmuskutató Intézet
1903. május 30-án született Királyréven (Pozsony vm., ma Kráľov Brod, Szlovákia); munkáscsaládból származott. Géplakatos végzettséget szerzett, 1923 és 1948 között megszakításokkal a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben géplakatos, majd kohómunkás volt. 1922 óta tagja volt a Vas- és Fémmunkások Szakszervezetének, 1929 és 1932 között a csepeli szervezet vezetőségébe is beválasztották. 1931-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Az ország német megszállása után Csepelen a helyi ellenállás egyik vezetője volt.
1945. január 13-án részt vett a Magyar Kommunista Párt (MKP) csepeli szervezetének megalapításában. Szakszervezeti titkár lett, a csepeli vasmű üzemi bizottságában képviselő, és tevékeny részt vállalt a gyár államosításának előkészítésében. Mint megbízható kádert, az 1948. évi államosítás után az üzem igazgatóhelyettesévé nevezték ki.
1948 végén Csepelről a központi államapparátusba került; ettől kezdve a meggyőződéses kommunistává lett egykori szociáldemokrata géplakatos élete összefonódott a fegyvergyártás és a hadiipar miatt kiemelten kezelt magyar nehézipar irányításával. 1949 elején kinevezték az ekkor (az Iparügyi Minisztériumon belül) felállított Kohóipari Központ vezérigazgatójává. Alig fél év elteltével, a tárca kettéválasztása során (egyelőre még csak a nehéz- és a könnyűipar vált külön), kinevezték a Nehézipari Minisztérium politikai államtitkárává, ami addigi pályafutása csúcspozícióját jelentette. 1950 decemberében a nehézipar tovább osztódott: kohó- és gépiparra, valamint bánya- és energiaügyre; ekkor kapta meg az utóbbi tárca vezetését. (A végletekig központosított iparirányítás rendszere 1952 végére odáig „fejlődött”, hogy akkor öt minisztérium irányította csak a nehézipart!) Nagy Imre első kormánya idején e tárcák száma kettőre csökkent (ez a modell működött a Kádár-rendszerben is, egészen 1980 végéig). Czottner szűkebb irányítási területe a bányaügy (és ezen belül is a szénbányászat) lett és maradt az 1956-os forradalomig, és azt követően is, 12 éven keresztül.
Czottner közben tanulni is elkezdett: beiratkozott a könnyített diploma megszerzését biztosító Vörös Akadémia kohómérnöki karára. Oklevelet azonban csak 1958-ban szerzett, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán. (E „káderdiplomákkal” kapcsolatban érdemes idéznünk egy korabeli visszaemlékezést: „Megfogalmaztuk azt is, hogy csökkenteni kell a minisztériumok számát, a kompromittált vezetőket el kell távolítani. […] A kompromittált miniszterekről szólva elsősorban Czottner Sándor bányaipari miniszterre gondoltunk […]. Ez azért is irritált bennünket, mert odajártak vizsgázni hozzánk. Pártvonalon kötelezték őket, szerezzenek műszaki végzettséget, és volt pofájuk érettségi, minden nélkül beiratkozni az egyetemre. És úgy jöttek el vizsgázni, hogy csak elbeszélgettek a proffal, a vizsga persze mindig sikerült.”)
Czottner „iparirányítási érdemeit” pártvonalon is elismerték: 1950 májusától a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének póttagja, majd 1951 márciusától rendes tagja volt. 1956. július 7-én, a hivatalban lévő Hegedüs-kormány miniszterei közül egyedüliként, részt vett a Nagy Imre 60. születésnapján rendezett ünnepségén, a II. kerület Orsó utcai villában. A forradalom alatt, 1956. október 24-én tagja lett Nagy Imre ekkor megalakult kormányának is, továbbra is régi minisztériumának vezetőjeként. Az Elnöki Tanács, a többi szakminiszterhez hasonlóan, október 31-én felmentette tisztsége alól.
1956. november 4-én reggel a Parlamentben tartózkodott, mások társaságában ő is megmentőként üdvözölte az épületbe behatoló szovjet tiszteket és katonákat. Amint lehetett, csatlakozott a Magyar Szocialista Munkáspárthoz. A Kádár-féle kormány első napjaitól, formális kinevezés vagy megbízás nélkül, tovább vezette minisztériumát. Amikor december 12-én Fehér Lajos személyében szénügyi kormánymegbízottat neveztek ki mellé, vagy inkább fölé, ezt ő maga is enyhe értetlenséggel fogadta. Ekkor a szocialista iparirányításban is jeleskedő Apró Antal kelt védelmére az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága (IKB) ülésén, mondván: „Czottner elvtársnak helyén kell maradnia, a bányászat kérdéseit nála jobban senki sem ismeri.”
Kádárék tehát megbíztak benne: 1957 tavaszán a Nehézipari Minisztérium megbízott vezetőjévé, majd május 9-én nehézipari miniszterré nevezték ki. Tárcája éléről vonult nyugdíjba 1963-ban. A felső pártvezetésbe, a Központi Bizottságba azonban nem térhetett vissza. (Ebben nyilván döntő szerepet játszott Kádár János elmarasztó véleménye, aminek hangot is adott az MSZMP IKB már idézett ülésén: „Meg kell mondani, hogy a Szénbányászati Minisztérium vezetőgárdája heteken keresztül nem harcolt úgy, ahogy ez várható volt. Czottner elvtársék tudták, mi a helyzet a bányászok között, mégis heteken át nem szóltak.”
1953 májusától országgyűlési képviselő is volt. Előbb a Magyar Függetlenségi Népfront Komárom, majd 1958 novemberétől a Hazafias Népfront Nógrád megyei listáról jutott be a törvényhozásba, ahol egészen 1967 januárjáig ült.
Budapesten halt meg 1980. április 27-én.
Életút, tisztségek:
1931-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (1937-től Szociáldemokrata Párt), 1945. januártól a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja.
1949.január 1. – 1949. június 1. A Kohóipari Központ vezérigazgatója.
1949. június 1. – 1949. június 17. Miniszteri tanácsos az Iparügyi Minisztériumban.
1949. június 17. – 1950. december 16. A Nehézipari Minisztérium politikai államtitkára.
1950. május 31. – 1951. március 1. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) póttagja.
1951. március 1. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.
1950. december 16. – 1953. július 4. Bánya- és energiaügyi miniszter.
1953. május 17. – 1967. január 28. Országgyűlési képviselő.
1953. július 4. – 1954. október 9. A nehézipari miniszter első helyettese.
1954. október 9. – 1956. július 30. Szénbányászati miniszter.
1956. július 30. – 1956. október 31. Bánya- és energiaügyi miniszter.
1957. március 1. – 1957. május 9. A Nehézipari Minisztérium megbízott vezetője.
1957. május 9. – 1963. március 20. Nehézipari miniszter.
1958: Diplomát szerez a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán.
