Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1923. május 26-án született Balatongyörökön (Zala megye). Munkáscsaládból származik. Eredeti szakmája géplakatos. Közgazdaságtudományi egyetemet végzett. 1955-58 között a Szovjetunióban elvégezte az SZKP KB Pártfőiskoláját.
1949-ig géplakatosként Csepelen dolgozott. 1949-től üzemi párttitkár a Fémáru- és Szerszámgépgyárban, majd a KV politikai munkatársaként dolgozott. 1953-55 közt a Lenin Kohászati Művek párttitkára. 1958-tól a II. kerületi pártbizottság első titkára. 1961. szeptember 1. és 1966. június 1. között a Honvédelmi Minisztérium politikai főcsoportfőnöke, miniszterhelyettes. 1966. december 3-tól a KB közigazgatási és adminisztratív osztályának vezetője. 1974. március 21-én miniszterelnökhelyettessé nevezték ki. 1984. december 6-án nyugdíjazták. 1962-66 között országgyűlési képviselő. 1945-től a párttag. 1962. november 24. és 1966. december 3. , valamint 1985. március 28. és 1989. október 6. között az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottság tagja. 1970. november 28. és 1985. március 28. között KB-tag volt.
Kommunizmuskutató Intézet
1923. május 26-án született Gyorok (Ghioroc) községben (Románia, 1920 előtt Arad vm.), munkáscsaládban. (Minden korábbi gyűjteményben Balatongyörök szerepelt születési helyeként.) Apjához hasonlóan ő is munkásnak állt, miután kitanulta a géplakatos mesterséget. 1940-ben szüleivel áttelepült Magyarországra. Ezt követően, 1949-ig, több hazai üzemben (1942–43-ban a Weiss Manfréd Acél- és Fémműveknél, 1943–44-ben a Dunai Repülőgépgyárban, 1945 és 1949 között ismét a WM-ben) dolgozott lakatossegédként, később lakatosként. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba.
1949-ben a budapesti székhelyű, hadianyagok előállításával foglalkozó, ezért a hidegháború éveiben kiemelten kezelt Fémáru- és Szerszámgépgyárban, majd a hasonló profilú Lámpagyárban lett üzemi párttitkár. Innen 1950-ben három hónapos pártiskolára küldték.
Pályája a Rákosi-diktatúra idején kezdett felívelni: 1950 és 1953 között a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségében látott el pártfeladatokat, majd az erőszakkal iparosított ország kiemelt megyéjébe, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe helyezte a párt, ahol a diósgyőri Lenin Kohászati Művek pártbizottságának titkára lett. Itteni feladata gyakorlatilag egyet jelentett a nehézipar egyik fellegvárának ellenőrzésével. Munkáját azzal hálálta meg a párt, hogy először egyetemi diplomához (1955), majd külföldi tanulási lehetőséghez juttatta: Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártja Pártfőiskolájának hallgatója lett.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc után belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP). 1958-ban a párt fővárosi II. kerületi szervezetének titkárává választották. Ez bizalmi állásnak számított, hiszen a legfelső pártvezetőség jó néhány tagja – például Kádár János, Biszku Béla, Apró Antal – a kerületben élt.
1961 szeptemberében, vezérőrnagyi rangban, a honvédelmi miniszter helyettese és a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke lett. Kinevezésével kapcsolatban érdemes utalni a Kádár-rendszer konszolidációjának egy sajátos mozzanatára, mégpedig a párton belüli „leszámolásra” a korabeli nyelven „szektás-dogmatikusnak” nevezett sztálinista elemekkel – ami igencsak felemásra sikeredett. 1961. augusztus elsején átszervezték a Magyar Néphadsereget, s az ezzel összefüggő személyi döntések fokozták a hadseregben szép számmal található, jellemzően volt karhatalmista katonatisztek elégedetlenségét, ami utóbb kvázi-szervezkedéssé fejlődött. A politikai és a katonai vezetés már korábban tervezte a Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége „megtisztítását”, amely a „szektások” egyik fő bázisának számított. Tekintve, hogy a mozgolódás szervezői közül többen itt szolgáltak, az átszervezés folyamata felgyorsult. Ennek során váltották le tisztségéből Dapsi Károly főcsoportfőnököt, az ő helyét foglalta el Borbándi.
S hogy miért éppen ő, a kerületi titkár, akikből csak Budapesten még 21 volt? Kádár János személyi politikai döntései – jó esetben – utólag magyarázhatók bizonyos taktikai megfontolásokkal. Azt is csak sejthetjük, hogy új ember előtérbe helyezése a legtöbb esetben Kádár személyes kezdeményezésére történt; kevés olyan ember volt környezetében, aki egyáltalában megpróbálkozhatott „súgni” neki. Az bizonyos, hogy – legalább a ’80-as évek közepéig – kiválóan egyensúlyozott a párton belüli érdekcsoportok között, s személyi politikáját is ennek rendelte alá – még akkor is így tett, amikor a moszkvai felsőbbség is előállt a maga kívánságaival, amelyeket ajánlatos volt teljesíteni. (Jó példa erre a „reformerek” félreállítása a ’70-es évek elején, amit a „balosok” kiszorítása követett. Moszkva méltányolta feltétlen hűségét, és elfogadta pragmatikus megoldásait.) Kádár egyébként nem volt diktatórikus „egyszemélyi” vezető: amint időszerűvé vált, előre kigondolt személyi javaslatait mindig a Politikai Bizottság plénuma elé terjesztette, megőrizve ezzel a „kollektív vezetés” látszatát – javaslatainak pedig ki lett volna képes érdemben ellentmondani: az utolsó szó az övé volt.
1966-ban Borbándi tovább emelkedett: bekerült a párt központi apparátusába, és mindjárt a hierarchiában az egyik legfontosabbnak számító pozícióba. Kinevezték ugyanis a Központi Bizottság (KB) Adminisztratív Osztálya vezetőjévé. (Az osztály felügyelete alá tartozott a honvédelmen kívül az állam- és közbiztonság, tehát a belügy, valamint az igazságszolgáltatás is, de az osztály felügyelte a sportéletet, egy ideig pedig az egészségügyet is.) E tisztségében szokatlanul hosszú időt, nyolc esztendőt töltött.
Személyes-informális kapcsolatainak és befolyásának súlyát az is mutatja, hogy tagja volt az Egyetértés Vadásztársaságnak, ahol a legmagasabb rangú párt- és állami vezetők vadásztársa lehetett.
A hetvenes években, miután távozott a pártapparátusból, még egy évtizeden keresztül volt a fent említett területek felelőse „állami vonalon”, a Minisztertanács elnökhelyetteseként. Nyugdíjazása után beválasztották az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságába.
1984-es nyugdíjazását követően visszavonult az aktív politikától. A rendszerváltoztatást követően, 1994-ben halt meg Siófokon. Temetésére a Farkasréti temetőben került sor.
Életút, tisztségek
1945 – 1989. október 7. A Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956-tól a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1949: A Fémáru- és Szerszámgépgyár párttitkára.
1949 – 1950. július: A Lámpagyár párttitkára.
1950. július 24. – 1953. december 30. Az MDP Központi Vezetősége Párt- és Tömegszervezetek Osztályának politikai munkatársa, megyei, majd budapesti főinstruktor.
1953. december 30. – 1955: A diósgyőri Lenin Kohászati Művek párttitkára.
1958. december 19. – 1961. augusztus 25. Az MSZMP Budapest II. Kerületi Bizottságának első titkára.
1961. szeptember 4. – 1966. május 3. A Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, egyúttal a honvédelmi miniszter helyettese vezérőrnagyi rangban. A Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsának tagja.
1963. március 21. – 1967. január 28. Országgyűlési képviselő.
1966. május 3. – 1966. december 3. Az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Adminisztratív Osztályának helyettes vezetője.
1966. december 3. – 1974. március 21. Az MSZMP KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának vezetője.
1970. november 28. – 1985. március 28. Az MSZMP KB tagja.
1974. március 21. – 1984. december 6. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1985. március 28. – 1988. május 22. Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának tagja.
