Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1891. december 14-én született Teregován (Krassó-Szörény megye). 1911-től a vasútnál forgalmi tiszt volt.
Temesváron 1917-től a szociáldemokrata pártban tevékenykedett. Erdélyben 1920-ban a bánáti vasutasszövetség titkára, 1922-ben az erdélyi és bánáti szakszervezeti tanács elnöke lett. Tevékenysége miatt többször letartóztatták. 1924-től az USA-ban kommunista aktivistaként dolgozott, ahonnan 1930-ban kiutasították, de csak 1932-ben távozott. Ekkortól a Szovjetunióban élt, sokáig vasutasként dolgozott. Munkatársa volt a Sarló és Kalapács , az Új Március , majd az Igaz Szó c. újságoknak. 1945-ben hazatért, a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium osztályfőnöke, 1949-52 között a Népgazdasági Tanács tagja lett. 1945-49 között közlekedésügyi adminisztratív államtitkár, majd 1949. február 18. és 1949. június 11. között közlekedésügyi, 1952. január 5-ig közlekedés- és postaügyi, 1953. július 4-ig közlekedésügyi, 1956. október 29-ig közlekedés- és postaügyi miniszter volt. 1949 és 1962 között országgyűlési képviselő volt. 1957-59-ben stockholmi, osloi és reykjaviki követ. 1960-tól nyugdíjba vonulásáig az Országos Idegenforgalmi Tanács főtitkára volt. 1962-ben vonult nyugdíjba.
Az MDP KV póttagja volt 1954. május 30. és 1956. október 30. között. 1963. augusztus 9-én hunyt el Budapesten.
Kommunizmuskutató Intézet
1891. december 14-én született a partiumi Teregován (Krassó-Szörény vm., 1920 után Teregova, Románia) egy vasutas család gyermekeként. Érettségije után a kétéves vasúti tisztképző tanfolyamot követően a m. kir. Államvasutaknál helyezkedett el forgalmi tisztként.
1917-ben Temesvárott tagja lett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak (MSZDP) és a vasutas szakszervezetnek, majd két év múlva a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP)is belépett. A szakszervezeti mnkáját megszakította, amikor az első világháború után az erdélyi területek feletti irányítást átvevő román hatóságok letartóztatták és börtönbe zárták. Szabadulását követően, 1923-ban az Egyesült Államokba távozott, ahol az USA Kommunista Pártja magyar tagozatának vezetője, újságjának, az Új Előrének publicistája, később pedig szerkesztője lett.
Kommunista szellemiségű, propagandisztikus írásaival élesen bírálta a két háború közötti magyar kormányzatot, és kikelt a New York-i Kossuth-szobor felállítása, valamint a trianoni igazságtalanságról megemlékező magyar óceánrepülők ellen is. 1930-ban mint külföldi kommunistát kiutasították az Egyesült Államokból, de csak két évvel később hagyta el az országot. Ezt követően a Szovjetunióban telepedett le, ahol előbb a Kazanyi Vasútigazgatóságon a forgalmi osztály vezetője, majd szövetkezeti vezető lett. Közben amerikai tapasztalatait felhasználva könyvben írta meg, mennyivel fejlettebb az élet a Szovjetunióban, mint Nyugaton.
1938-ban a Szovjetunió vezetője, Sztálin parancsára folyó politikai tisztogatások idején hamis vádak alapján letartóztatták, és egy koncepciós per során börtönbüntetésre ítélték. Huszonegy hónap fogva tartást követően végül az ügyészség felmentette és rehabilitálta. Kommunista meggyőződésén a börtönbüntetés mit sem változtatott: szabadon bocsátását követően több, a Szovjetunióban működő magyar kommunista újságnál is dolgozott.
A második világháború után, 1945 tavaszán visszatért Magyarországra, és tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. Magyar elvtársai segítségével a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztériumban kapott osztályvezetői, majd államtitkári megbízatást. Pályája ezt követően is felfelé ívelt. 1949-ben kinevezték közlekedésügyi miniszternek, és tagja lett az ország gazdaságának irányelveit lefektető Népgazdasági Tanácsnak is.
Magas pozíciója dacára műveltsége igen hiányos volt, pontosan fogalmazni, választékosan beszélni nem tudott. Az ország közlekedéspolitikáját felügyelő miniszterként ifjúkorának nagy szerelmét, a vasutat minden más közlekedési ágazat elé helyezte. Ez egybevágott kommunista elvtársai elképzeléseivel is, akik a vasúti közlekedést a hidegháború időszakában, katonai-stratégiai szempontok alapján, szintén kiemelten kezelték. Annak ellenére, hogy ez volt az egyetlen olyan közlekedési ágazat, amelynek a működését többé-kevésbé átlátta, minisztersége alatt a vasút szolgáltatási és technikai színvonala jelentősen leromlott. A területhez valóban értő szakembereket igyekezett félreállítatni. (Nem sokkal miniszteri megbízatása után koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték Varga László MÁV-elnököt.) A vasút működését személyesen maga felügyelte, ezért előfordult, hogy évente akár harmincezer utasítást is kiadott ezzel kapcsolatban.
A vasút mellett Bebrits tevékenysége más területeken is ellentmondásosnak bizonyult. Budapesten például, a főváros szándékaival szembemenve, a villamosok helyett a busz- és troliközlekedés fejlesztését erőltette. Ő irányította, vagy inkább akadályozta az ország televízió-hálózatának kiépítését is: a valódi szakemberek kizárására törekedett, és kikelt az ellen, hogy az idejétmúlt szovjet készülékek helyett Magyarország Nyugatról szerezze be a korszerű berendezéseket.
Bár az államhatalom működését képtelen volt kiismerni, és szakmai felkészületlensége hamarosan párttársai számára is nyilvánvalóvá vált, miniszterként túlélte a Magyarországon Sztálin halála után szovjet utasításra bekövetkező kormányváltást, de a Nagy Imre miniszterelnököt félreállító 1955-ös visszarendeződést is. 1954-ben póttagként beválaszották az országot irányító Magyar Dolgozók Pártja egyik legfelsőbb irányító szervébe, a Központi Vezetőségbe is. Sőt, a forradalom alatt, 1956. október 28-án Nagy Imre vezetésével felálló új kormányban is szerepet kapott. Ez viszont már soknak bizonyult a MÁV dolgozói számára, akik munkabeszüntetéssel fenyegettek arra az esetre, ha továbbra is ő marad a közlekedésügyi miniszter. A tiltakozások hatására Bebrits végül lemondott.
Pályafutása azonban ezzel nem ért véget. A forradalom leverését követően Kádár János vezetésével megalakított új kormány törekedett arra, hogy az előző korszak magas beosztású tagjait távol tartsa a hatalomtól, de azért sokuknak biztosított megfelelő állást, jó pozíciót. Bebrits az utóbbiak közé tartozott: 1957-ben megkapta az oslói, reykjavíki és stockholmi nagyköveti posztot, majd 1959-től őt tették meg az Országos Idegenforgalmi Tanács főtitkárává.
1963. augusztus 9-én halt meg Budapesten. Temetésére a Kerepesi temetőben, a kommunista vezetés által kiemelkedőnek tartott munkásmozgalmi személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Panteonban került sor. Emléke előtt tisztelegve, 1967-ben Szegeden egy szakközépiskolát neveztek el róla, 1981-ben pedig a Közlekedési Múzeum ideiglenes tárlattal emlékezett meg születésének 90. évfordulójáról.
Életút, tisztségek:
1910–1919: A M. Kir. Államvasutak vasúti tisztképző tanfolyamának hallgatója, majd vasúti forgalmi tiszt.
1917-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, 1919-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1923-tól az Egyesült Államok Kommunista Pártja, 1945. márciustól a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja.
1917–1922: A vasutas szakszervezet tagja.
1919–1921: Az Erdélyi Vasutas Szövetség titkára.
1923–1932: Az USA Kommunista Pártja magyar tagozatának vezetője.
1924–1932: Az USA Kommunista Pártja magyar tagozata által kiadott Új Előre című lap munkatársa, 1928-tól szerkesztője, 1930-tól főszerkesztője.
1932–1937: A Szovjetunióban a Kazanyi Vasútigazgatóság forgalmi osztályának vezetője, majd ipari szövetkezeti vezető.
1939–1945: A moszkvai Sarló és Kalapács és az Új Hang című lapok munkatársa.
1941–1945: A moszkvai Kossuth Rádió munkatársa.
1943–1945: A hadifoglyok számára kiadott Igaz Szó szerkesztője, tanár több antifasiszta iskolán.
1945. május 18. – 1945. december 11. A Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium Közlekedési Főosztályának vezetője.
1945. december 11. – 1949. február 18. A Közlekedésügyi Minisztérium adminisztratív államtitkára.
1949. február 18. – 1956. október 29. Közlekedésügyi (1949. június 11. és 1952. január 5., illetőleg 1953. július 4. és 1956. október 29. között közlekedés- és postaügyi) miniszter.
1949. május 15. – 1962. november 5. Országgyűlési képviselő.
1949–1952: A Népgazdasági Tanács póttagja.
1954. május 30. – 1956. október 28. Az MDP Központi Vezetőségének póttagja.
1957. február 5. – 1957. május 29. Londoni követ.
1957. május 29. – 1959. november 12. Stockholmi (1957. május 29. – 1959. november 12.), oslói (1957. június 25. – 1959. november 12.) és reykjavíki (1957. július 17. – 1959. november 12.) nagykövet.
1959–1962: Az Országos Idegenforgalmi Tanács főtitkára.
